Nyávogi élete és cselekedetei

Reggel alighogy kinyílt a szemem, azonnal felültem az ágyban. Húha, itt vagyunk a Nyaralás nevű helyen! Ahol vannak halak, meg kavicsok, és fürödni fogunk a Balatonban! Csöndesen szóltam Anyunak, hogy „cici! cici!”, a másik ágyon alvó berzso igazán csak egy kicsit ébredt fel. Anyu felöltöztetett, és kiszaladtam a kertbe, ahol megint rengeteg összegyűjthető és vihető dologgal találkoztam. berzso is odajött, mutattam neki kavicsokat, és mondtam hozzá, hogy „tyam”. Egyelőre senki sem tudja, hogy a „tyam” kavicsot jelent-e, vagy más apró, érdekes dolgokat is. Mindenesetre remekül eltöltöttük az időt berzso meg én, engedtem neki, hogy játsszon a kavicsokkal.

Reggeli után lesétáltunk a partra. Most több ember heverészett a fűben, mint tegnap, de azért lehetett rohangálni, és a szemeteim is megvoltak. És azt is megengedték végre, hogy belemenjek a vízbe! Ugye, tudjátok, hogy nagyon szeretek pancsolni.

Ezalatt Anyu vásárolt egy hekk nevű állatot. Ez egy olyan halfajta, amelynek nincs feje. Beletette egy zacskóba, gondolván, hogy majd ez lesz az ebédünk. Közben én a hekkhez kapott evőeszközökkel fölástam a strandot.

Délután egykor fölmentünk a házba, és Anyu elővette a hekket. Remélte, hogy hagyok neki belőle egy ebédre valót, mert már nagyon csorgott rá a nyála. Én azonban az első néhány falat után rajtaütésszerűen elaludtam. Anyu korgó gyomorral várta, hogy fölébredjek, befejezzem az evést, és neki is jusson valami.

Sajnos ezúttal nem aludtam három órát: fölébresztett egy hangos kisrepülő, amely reklámfeliratot húzott maga után. Anyu elhatározta, hogy bármi is áll gép által vontatott transzparensen, ő egy életre bojkottálni fogja. Szerencsére én nem tűntem különösebben törődöttnek, vidoran rávetettem magam a hekkre. Néhány perc, és csak a bőre maradt, Anyu döbbenten figyelte, hogyan tűnik el feneketlen bendőmben a közösnek szánt ebédünk.

Délután aztán a strandon kárpótolta magát némi palacsintával. Én pedig az eddigieknél is jobb játékot fedeztem fel, amelybe a többieket is bevontam. Úgy kell játszani, hogy a kisvödrömet és az öntözőkannámat megtöltik vízzel, én pedig kiöntöm. Ha valaki nagyon rokonszenves nekem, akkor annak a papucsára. Vlaszijnak különösen tetszett ez a játék, mindenkit meglocsolt a kannámmal.

Felderítés közben ráakadtam egy roppant értékes kék műanyagdarabra. Egy kicsit megrágta egy kutya, és senki nem tudta, mi lehetett valaha, de nekem úgy tűnt, hogy az alakja egy telefonra hasonlít. Hű, ezzel föl tudom hívni Aput! A fülemre szorítottam, és föl-le sétáltam vele a parton, azt ismételgetve, hogy „Szia, apuci, szia, apu, apu”.

Este sokáig üldögéltünk a parton, és néztük, ahogyan lemegy a nap a víz fölött.

A házban döbbenetes dolog fogadott. Egy nagy műanyag gömböt láttam a padlón, amely magától szaladozott! Útjában vészjóslóan zörgött és furcsa, hirtelen fordulatokat tett. Többször odajött, ahol álltam, és bevallom férfiasan, egy picit berezeltem tőle. Végül Vlaszij megmutatta, hogy Szörcsi van benne! Ahogy szaladozik a gömbben, az ide-oda gurul a földön. Most már nem féltem tőle, hanem kíváncsian követtem.

Vlaszij adott egy lavórt az esti fürdéshez. Hurrá, nem kell zuhanyoznom! Nem volt olyan nagy, mint az itthoni pancsolós lavórom, de azért elfértem benne. Anyu vízszintes felületet keresett a fürdetéshez, így kerültem a grillező objektum tetejére.

Megint elég sokat hemperegtem éjszaka – szép, szép dolog Anyuval aludni, de a kiságyamat semmi nem pótolja. Reggel nyűgösen ébredtem, kezdett elfogyni az otthonról hozott pihentségi tartalékom. De ez a nyűgösködés csak addig tartott, amíg el nem indultunk a strandra.

Útközben betértünk a boltba, hogy reggelit vásároljunk; itt kilométeres sor fogadott (mivel hétvége volt és szép idő). Szerencsére nem kellett kivárnom, amíg sorra kerülünk a pénztárnál, mert a többiek vállalták, hogy kifizetik a reggelimet, így Anyuval szétnéztünk a szomszédos játékboltban.

Ez a bolt határozottan jobban tetszett, mint az előző! Jó néhány dolgot mutattam Anyunak, hogy mire volna sürgős szükségem, ezek egy részét meg is vette, mondván, hogy elég nagy részben találkoznak az elképzeléseink. Kaptam egy felfújható csónakot, halakkal meg tengeri csillagokkal az oldalán, meg még műanyag halakat (úgy hívják őket, hogy „tyam”), akik valamilyen okból kis fémérintkezőt tartanak a szájukban, és így egy mágneses horgászbottal ki lehet horgászni őket. És még egy kis zöld vízipisztolyt is, bár már van két másik pisztolyom, de nagyon szerettem volna egy ilyet is. (Jól jön ez még, ha Lükepék és berzso esetleg párbaj útján óhajtanák eldönteni, hogy melyikük Xena, és melyikük Lara Croft.)

A strandra érve leültünk sorban a vízparton, és megreggeliztünk. Ha már fogyasztóvédelmi ellenőrnek becéznek, gyorsan összehasonlító vizsgálatokat végeztem, azaz mindenki pogácsáját végigkóstoltam. Közben berzso maga mellé tette a csónakomat, és egy kicsit piszkálta figyelemfelkeltő jelleggel, úgy, hogy azonnal kedvem kerekedett belemászni. Milyen jó kis csónak! (Ha Anyu is ezt tette volna az úti kiságyammal, most valószínűleg abban aludnék; így lehet, hogy a csónakban fogok.)

Alig vártam, hogy befejezzék az evést, és a vízben is kipróbálhassam a csónakomat. Egyáltalán nem féltem a hajómban (mitől féljek?), szorgalmasan eveztem a lapátommal, hogy gyorsabban haladjunk (arrafelé, ahol a többiek éppen vízbe fojtani próbálták egymást). Anyu, úgy láttam, egy kicsit aggódott a vízben, legalábbis az egyik kezével mindig a kezemet fogta. Lehet, hogy nem tud rendesen úszni szegény. Mindenesetre nem tettem hirtelen mozdulatokat, nehogy megrémítsem szerencsétlent.

A Balaton hol combig, hol féllábszárig ért Anyunak; egy sekélyebb részen ki is szálltam a hajómból, és vadul pancsolni kezdtem. Már elfelejtettem a Velencei-tavon szerzett kellemetlen tapasztalatokat (úgy mint többszörös elcsúszás és a tó kiivása), de azért Anyu erősen fogott a hónom alatt. Annyira tetszett a lubickolás, hogy nem is akartam visszaszállni a csónakba; amikor meg bent voltam, akkor nem akartam kiszállni belőle, szóval nehezen tudtam eldönteni, hol is legyek. Mindenütt jó, de legjobb mindenhol.

Kinn a parton ismerős dallamot hallottam a telefonból, és nevetve felkiáltottam: „Apu! Apu!”. Valóban ő volt, jelezte, hogy nagyon sokat késik a vonata, pedig úgy beszéltük meg, hogy még alvás előtt ideér. Gethe és Sancimanó elmentek elé autóval. Anyu indítványozta, hogy mi pedig sétáljunk föl a házig. Ha azt hiszitek, hogy ez túl nagy távolság ilyen pici lábaknak, hát tévedtek.

Rita is velünk jött, így legalább volt kivel beszélgetnem, amíg Apura vártunk. Végre megérkezett! Magához ölelt, én meg befúrtam az orrom a hóna alá, és boldogan elaludtam. Most már megvan az apukám is! Anyu bevitt az ágyra, ahol arcra borultam, és moccanás nélkül aludtam három órát. (Közben Apu is szunyókált egyet kinn a teraszon, meg olvasott, és a nagy fenyőfán lakó, érdeklődő mókussal társalgott.)

Tevékeny hangulatban ébredtem. Irány a strand! Mindent meg kell mutatnom Apunak, a hidat a halakkal, a kavicsos parkolót, a nagy füves partot meg a sok érdekességet, amit a földön lehet találni! Apu őszintén érdeklődött a dolgaim iránt, és csak egész kevésszer mondta, hogy „fúj”.

Pancsoltunk, hekkeztünk, palacsintáztunk, hamar eltelt a délután. Közben fönt a háznál pörkölt rotyogott bográcsban. Este Apu, Lükepék, Gethe, Rita meg Sancimanó teljesítménytúrázni indultak, és csak éjszaka jöttek haza. Apu a kertben aludt egy sátorban (amit reggel én is megnéztem). Nagyon sajnáltam, hogy ez az utolsó esténk itt, a Nyaralásban.

Másnap borongós idő volt, nem is tudtunk lemenni a strandra. Elballagtunk a boltba reggeliért, Anyuval tartottuk a sort, míg a többiek vásároltak; én a közértkocsiban ültem, és májkrémekből várat építettem. A reggeli alatt kitört rajtam az elmúlt napok fáradtsága, és horpasztottam egy fél órát Anyu ölében.

Azután a ház körül játszottunk: volt, aki a teraszon kártyázott, volt, aki pétanque nevű golyódobálós játékkal foglalkozott hátul, a kertben, és volt, aki kavicsokat és kupakokat gyűjtött.

Igazi falkalény vagyok, akkor érzem jól magam, ha minél többen vannak körülöttem. (Meg az Apu.) Igaz, hogy ilyenkor statisztikai alapon mindig akad valaki, aki foglalkozik velem, de ha csak csöndben matatok a földön, és hallgatom a nagyok beszédét, az is érdekes. Tudtam, hogy holnap, otthon nagyon fognak hiányozni a többiek, így igyekeztem jól megjegyezni magamnak mindenkit.

Aludtam is egy sort (mármint a rendes alvási időmben), azután lesétáltunk a partra, hogy elbúcsúzzunk a Balatontól. Az alkalom tiszteletére hekket és palacsintát ettünk. Közben a felnőttek azon törték a fejüket, vajon mikor érdemes elindulni haza, hogy ne kelljen sokat rostokolni az autópályán. Én annak drukkoltam, hogy jó sokáig maradjunk, végül ez az álláspont győzött.

Este megetettek, rám adták a pizsamámat, és beültettek Lükepékék autójába, ahová időközben átkerült az autós ülésem. Mindenki arra számított, hogy tíz perc múlva már alszom is. Én azonban Érdig kedvesen énekelgettem, Érd után már inkább a szüleim énekelgettek nekem, hogy ha már eddig kibírtam, ne aludjak el hazáig, hanem majd csak a saját ágyamban. Sok érdekes új dalt tanultam, és azt hiszem, Lükepék meg Gethe is.

A lakásunkba belépve a szokott örömteli rikkantást hallattam: itthon vagyok! Igaz, itt nincs Balaton, meg halak, meg Szörcsi, de itt a kedves kis fürdőkádam, meg a kacsáim. És nem utolsósorban az ágyam! Az én saját, külön ágyikóm. Milyen jó is volt összekucorodni benne!

Másnap, harmadnap nem győztem kialudni magamat. Este tíztől reggel kilencig moccanás nélkül, és aztán még délután is három órát… Hiába, fárasztó dolog a nyaralás. De harmadnap már a kert vége felé mutogatva mondtam Anyunak, hogy ott a Balaton, és benne van berzso. Ez lefordítva annyit tesz, hogy legyen szíves, és szóljon a többieknek, hogy most már ideje lenne, ha törődnének velem egy kicsit, annál is inkább, mivel a kedvükért még gofrit sütni is hajlandó vagyok megtanulni. (Ez így is lett, remek gofrit sütök.)

Ha nagy leszek, elköltözöm én is a Nyaralásba, és az összes barátom ott lesz. Meg még Szörcsi, és kutyusok is. Egész nap pancsolni fogunk, és hekket eszünk meg barackot.

Ezt kívánom Nektek is, kedves olvasók, a nyár hátralevő napjaira! Mindegy, hol vagytok, otthon vagy a Nyaralás nevű helyen, hívjatok össze sok barátot, és egyetek valami finomat. Mememe!

(Vlaszijnak és Eszternek köszönjük a meghívást, Oláhtamásnak pedig a fotókat! És mindenkinek, hogy ott voltak.)

Múlt héten (illetve most már az az előttin, augusztus 6-tól 9-ig) nem voltam itthon, mert a Nyaralás nevű helyen voltunk. Ott laknak Vlaszij bácsiék. Róla már írtam korábban, még szilveszterkor, meg arról is, hogy ő rendezi a legnagyobb bulikat.

Anyu már napokkal előtte mondogatta nekem, hogy hová megyünk, és kik lesznek ott (például berzso, meg oláhtamás és Annamari, meg Rita). És hogy mit fogunk ott csinálni: fürdünk a Balatonban, és bográcsban főzünk a kertben. És hogy Tamás fog értünk jönni autóval. Annyira készültem az eseményre, hogy többször is belemásztam a szőnyegen az autós ülésembe, és berregtem.

Végre elérkezett a várva várt nap. Mire fölébredtem, az autó már a ház előtt állt, és benne volt az ülésem. Apu megölelgetett (ő csak szombat délelőtt jött utánunk), aztán Anyuval beültünk a kocsiba berzso mellé, és irány a hálidéj!

Út közben mememéztem (barackot. Sok barackot.) Ezen kívül a plüss Zsebibabámat és egy valódi, életnagyságú Zsebibabát (=berzso) piszkáltam. Hamar eltelt az idő, és megérkeztünk egy ház elé, ahol kivettek az autóból. Azonnal felfedező útra indultam. Szép, nagy kertet találtam, ráadásul gyümölcsfák és örökzöldek vetettek árnyékot rá, így nem kellett attól a bizonyos UV-től tartanunk, délben is nyugodtan játszhattam odakint. Közben a felnőttek egymás viszontlátásán örvendeztek.

Hamarosan sétálni indultunk, csapatostól ellátogattunk a közeli boltba, ahol reggelit vásároltunk, amit a nagyok a félkör alakú teraszon, a lilaakác árnyékában üldögélve fogyasztottak el, míg én fenyőtobozokat gyűjtögettem. Hosszas reggelizés után a többiek fölkerekedtek, hogy lemenjenek a strandra. Anyu meg én a házban maradtunk, mert már közelgett a délutáni alvás ideje (ez mostanában egy órakor esedékes).

Hoztunk magunkkal egy összecsukható kiságyat (amit Vlaszij ki is tudott nyitni). Nagyon remek kiságy, összecsukva egészen pici helyen elfér. És kinyitni sem nehéz (miután Vlaszij megmutatta). Ha beletesznek, megrémülök, és ordítok.

Azt hiszem, azért félek benne, mert nem szilárd az alja (az összecsukás miatt). Ha megmozdulok, az ágy is megmozdul, és nem lehet tudni, nem esem-e ki belőle. A biztonság kedvéért jobb felugrani, a szélébe kapaszkodni, és kétségbeesetten visítani, amíg ki nem vesznek.

De Anyu ezt egyelőre nem tudta. Adott nekem ebédet, banánt meg őszibarackot, ahogy mostanában mindig, én pedig szokás szerint elaludtam az ölében. Bevitt a szobánkba, lefektetett az úti kiságyba, és nézegette, hogy milyen szépen alszom. Aztán visszament a konyhába, hogy betegye a hűtőbe a megmaradt barackot. Ekkor hallotta meg a visítást. Csodálkozott, hiszen az itthoni kiságyamat nagyon szeretem.

Később jött csak rá, hogy valószínűleg itthon, ismerős körülmények között kellett volna engem összeismertetni a kisággyal, fölállítani a nappaliban, hagyni, hogy belemásszak, ha kedvem van, és megnézzem magamnak. No, erről már lemaradtunk. Sebaj, szerencsére Anyu elég széles ágyat kapott, így ettől kezdve ketten aludtunk benne.

Nyugtalanul aludtam, mert ismeretlen volt a környezet, és hiányzott a kedves kiságyam. Meg a rengeteg új élmény is felpörgetett. De azért jókedvűen ébredtem, és megettem az ebédmaradékomat. Anyu azt mondta, mindjárt lemegyünk a többiek után a strandra, csak megvárjuk az öt órát az UV miatt.

Ám ahogy az óramutató az ötösre ért, nagyot dördült az ég, és sötét fellegek szaladtak össze. Anyu gyorsan összekapkodta a kint hagyott fonott bútorokat, aztán kiültünk a terasz fölé lógó kis féltető alá, nézni a vihart. Mondogattam neki, hogy „baaa, f-f”, ez azt jelenti, hogy a bambuszt fújja a szél, és mozognak az ágak. Kiterjesztőleg értelmezem egyéb, szél által cibált növényekre is. Mostanában kezdtem próbálkozni a kétszavas összetételekkel, Anyunak egész jó a találati aránya a megértésükben. (Például valamelyik este egy pillanatra abbahagytam a szopizást, és üdvözült arccal ezt az észrevételt tettem: „Cici! Teej! Mememe!” Vagyis rájöttem, hogy a szopizás is az evés egy formája. Aztán befordultam, és ciciztem tovább.)

A vihar hazakergette a strandról a többieket, ám amikor elvonult, még lementünk egy kicsit sétálni a partra. Út közben rengeteg érdekes dologgal találkoztam.

Ott volt mindjárt a vasúti átjáró, nem messze a háztól. Azt már tudom, hogy ott jár a vonat („vaaa!”). Mondták nekem, hogy jobbra kell nézni, és balra kell nézni, és gyorsan átiszkolni, ha nem jön. És hogy Apu is a vonattal fog majd érkezni szombaton. Ettől fogva ahányszor meghallottam a zakatolást messziről, mindig megjegyeztem, hogy „apuci, vaaa”. Szülőatyámat egyébként is reggeltől estig emlegettem abban a két napban, amíg nem volt velünk.

Találtunk továbbá egy kis hidat, amely egy mesterséges tavacskán ívelt át, a tóban pedig halak úszkáltak. Halat én eddig még csak a tányéromban láttam, így elég nehéz volt absztrahálni, pláne, hogy ezek a lények saját maguk is mememéztek: a tóba ejtett kenyérdarabra olyan mohón csaptak rá, hogy felfröccsent a víz.

Ettől kezdve naponta többször is erre sétáltunk. Később Anyu adott nekem is egy darab kenyeret, hogy etessem meg őket. Álmélkodva figyeltem, ahogy táncolva nyüzsögnek a felszín alatt… Még a szám is tátva maradt… Óvatosan bele is tettem a kenyeret.

Továbbsétálva egy nagy, üres parkolóra akadtunk, amelyet fehér murvával terítettek le. Autó egy sem volt, a vihar miatt mindenki hazament a partról. Hű, de rengeteg kavics! Ennyi a szülővárosomban az összes kerítés alját egybeszámítva sincs! Fölkaptam két marék kavicsot, a levegőbe hajítottam, és boldogan alájuk szaladtam. (Kisebb tárgyak találtak fejbe, de annyi baj legyen. Biztos valaki szórakozik. Majd megunja.) Újabb és újabb kavicsfelhőket repítettem az égbe, és izgatottan szaladoztam alattuk. Én vagyok a világ leggazdagabb verebe!

Végül mégis csak megérkeztünk a Balaton partjára. Csodálattal figyeltem az óriási víztükröt. Azon nyomban meg is próbáltam felfedezni, mi lehet benne. Először a part menti nagy köveken igyekeztem belemászni, ezt nem engedték. Aztán rájöttem, hogy lépcső is van: hatalmas léptekkel levágtattam rajta. Elkaptak. Megpróbáltam beugrani a mólóról, Anyu elszállított onnan, és elmagyarázta, hogy majd holnap fogunk fürödni, most csak nézelődünk. Hát jó. Végül is az sem utolsó dolog, ha az ember nekivághat egy jókora, kiürült, füves strandnak.

Igaz, a sétához nem hoztak nekem vödröt meg lapátot, amit vihetnék, de elég hamar rájöttem a strandok egyik legnagyobb előnyére. Jelesül arra, hogy a fűben igen sok remek szemetet lehet találni lépten-nyomon. Az eldobált fagylaltos lapátkákat például legalább olyan jól lehet vinni, mint az igazi lapátokat. És van még itt jégkrémes meg kávés pálcika, műanyag kupakok, meg hasonló kincsek. Anyu egy idő után úgyis belefárad, hogy mindent kivegyen a kezemből, és beletörődik, hogy néhány kevésbé gusztustalan relikviát megtartsak.

Hazafelé épp jókor haladtunk át a vasúti átjárón, hogy egy igazi, eleven, zakatoló vonatot lássak. Sajnos, ez még nem hozta  Aput. Viszont újabb kifejezést tanultam: „elment a vonat”. Szorgalmasan és tisztán ismételgettem: „Elment. Elment. Eeelment.”

A házba visszaérve Eszter és Vlaszij valami érdekeset mutattak nekem. Egy kis ketrecben lakott, és úgy hívták, hogy Szörcsi. Nem volt sem kutyus, sem cica (meg szerintem ventilátor sem), és nem mondott semmit, ellenben futkosott a kicsi lábán, és megpróbált megszagolni. Visítva nevettem. Fölkapaszkodott a felső emeletekre, lebucskázott, talpra ugrott, és salátaleveleket vonszolt egyik sarokból a másikba. Na, ez már aztán állat!

Amíg Anyu a vacsorámat készítette (azaz puliszkát főzött és barackot hámozott a konyhában), én az egyik fonott fotelban üldögéltem, és a többiekkel beszélgettem. Szeretem, ha sok ember van körülöttem, néha bekapcsolódom a társalgásba, de általában csak fülelek és okosodom. A hallott dolgokat minden szempontból megvizsgálom, és kis polcokra teszem el a fejemben, ki tudja, mikor lesz jó valamire.

Miután megvacsoráztam, Anyu lezuhanyozott, én meg segítettem neki (odaadtam a törölközőt meg a papucsát, amikor kérte, igaz, hogy a papucsból csak az egyiket), aztán berzso és Anyu engem is megmostak, de a zuhanytálcában és zuhannyal, amit nem szeretek. El is határoztam, hogy kérek egy lavórt Vlaszijtól.

Közben odakint elkészült a felnőttek vacsorája, nagyon finom paradicsomos, bazsalikomos tészta. Eszter főzte. Igaz, hogy már jól bevacsoráztam addigra, de mememe, az mememe. Néhányan csodálkoztak, mekkora adagot vagyok képes behúzni a számba.

Utána Anyuval aludni tértünk közös ágyunkba.

Az éjszaka közepén meglepő dolog történt: beestem az ágy alá. Nekigurultam ugyanis az összecsukható kiságynak, amit Anyu az ágy mellé húzott barikád gyanánt, és a rugalmas textilfal egyenesen az ágy alá penderített. Anyu gyorsan megmentett és megvigasztalt, és a következő percben már aludtam is tovább.

 (folytatása következik)

Ezen a héten lett egy éves a blogom. (Tizedikén, azaz tegnapelőtt, csak nem értem rá írni, mert más dolgom volt.) De sohasem feledem az elsőt.

Holnapután pedig én leszek tizenöt hónapos (de azt már nem várom meg az újabb poszttal, ki tudja, mi jön közbe megint.) Ja, és tegnap volt a napfogyatkozás 10. évfordulója, de azt még nem mondták meg nekem, hogy mi az a napfogyatkozás. Szóval csupa nevezetes dátum.

Amikor Apu csinált nekem blogot, Anyu azt gondolta, hamar el fog halni a dolog. Jó, hogy nem így történt, szeretem, hogy van nekem ilyenem. Már a szüleim is gyakran visszalapoznak benne, mert kezdenek halványulni az emlékek.

Anyu azt mondja, egy kisbabával az első öt-hat hónap kihívás, azután kezd nagyon jó lenni a dolog. Apu némi tűnődés után hozzáteszi, hogy azért ő szívesen emlékszik vissza arra a kihívásra.

Sok minden változott egy év alatt, és sok minden nem. Tessék, nézzétek meg ti magatok!

Hogyan nem tanultam meg zongorázni:

Titokzatos rejtélyek a kánikulában:

A Sötét Oldal kisbabája:

Köszi, hogy itt vagytok velem, és figyelemmel kíséritek a hétköznapjaimat! És köszi a sok kedves kommentet szóban és írásban egyaránt! Boldog Új Nyávogiblog-évet Nektek is, kedves olvasók!

Mikor a minap elvittem Apuékat a jászberényi állatkertbe, úgy láttam, nagyon tetszik nekik a dolog, érdemes nekik ilyen programot szervezni. Így aztán a múlt héten kitaláltam, hogy mutatok nekik egy nagyobb állatkertet is.


Az események a szokásos koreográfia szerint zajlottak. Reggel segítettem pakolni Anyuéknak; ennek ők nem örültek annyira, mondván, hogy már előző este összepakoltak. Sebaj. Kisétáltunk a vasútállomásra, és amikor jött a vonat, szóltam nekik, hogy „vo”, aminek viszont nagyon örültek; ki tudja követni őket?

A fővárosba érve, a buszon megkaptam a második reggelimet (mememe!), így gyorsan elrepült az idő, máris a Fővárosi Állat- és Növénykertben voltunk. Ennek az állatparknak az az előnye, hogy Apu is ingyen bemehet, így csak Anyunak kellett jegyet venni. Ilyen egy apajogú ez a társadalom.


Furcsa módon ez a sokkal nagyobb állatkert picit csalódás volt a jászberényihez képest, legalábbis tizennégy és fél hónapos szemmel nézve. Azt hiszem, állatnak meg nagyobb gyereknek lenni jobb ebben az állatkertben, de egy méter alatt kifejezetten szívás. A probléma a következő: az állatoknak  itt általában sokkal nagyobb szállásuk van, mint Jászberényben, aminek persze örülünk, de emiatt sokszor túl messze vannak ahhoz, hogy egy olyan kis lény, mint én, a kicsi szemével észrevegye őket. Ráadásul néhány kifutó méter magas deszkakarámmal van körülvéve, ami a népesség nagyobb részét nem zavarja a ki-, pontosabban a belátásban, de én sajnos még a kisebb részbe esem. De végül is, ajándék kutyusnak ne nézzük a fogát!


Így aztán az egész állatkertben talán a játszótér tetszett legjobban. Fergeteges! Van egy többemeletes útvesztő, mellette pedig egy igazi kalózhajó! Rögtön nekikezdtem a fölfedezésének, megnéztem a vitorlást, aztán fölmásztam a hatalmas bálna tetejére, aki spricceléssel üdvözölt, majd már szaladtam is nagy bátran a lengőhídra, hogy belevessem magam az útvesztőbe. Sajnos, ezt Apuék részben megakadályozták, mondván, hogy még kicsit vagyok ehhez. De pár év múlva úgy eltűnök a labirintusban, hogy csak na! Végül hintáztam egy kicsit egy fura, nagy grillezőtálra emlékeztető hintában. Szerencsére senki sem gyújtott alám, így nem lett belőlem mememe.

Visszatérve az állatok közé, azt mindesetre megállapítottam, hogy az állatvilág lényegében négy nagy családra osztható: a legjobbak természetesen a kutyusok (vu-vu), azonkívül vannak a cicák (mee-me), vannak a kacsák (háp-háp), valamint vannak a ventilátorok (fú-fú).

Az állatok elég egyszerűen sorolhatók ezekbe a csoportokba, bár a kategorizálást Anyuék időnként valamiért vitatják. A víziló például egy kövér kutyus (csak rá kell nézni), a zebra pedig cica (cirmos, nem?). Ventilátort nem láttam az egész állatparkban, és ez szerintem komoly hiányosság.

Emellett láttunk tigriscicát, ami nagyon izgalmas  volt, mert a két nagy macska ingerülten sétált körbe-körbe egy nagy akváriumban, és időnként megpróbáltak az üvegen keresztül megenni egy-egy látogatót (nem sikerült). Ezt Apuék is érdekesnek találták: elmondásuk szerint eddig mindig csak az árnyékban lustálkodó nagymacskákat láttak, úgyhogy ezt a produkciót valószínűleg kifejezetten miattam adták elő.


A tengerimalac-város is eléggé tetszett, bár itt is legalább három fejjel magasabbnak kellett volna lennem, hogy jól beláthassam az egészet. Utoljára az állatsimogatóba mentünk, ami nagyon tetszett; nagy bátran fogdostam a kecskéket meg lámákat, bár az előbbiek időnként megpróbáltak megrágni. Igazából mindent megpróbáltak megrágni, és én teljesen megértem őket, hiszen amit nem kóstol meg az ember (vagy ebben az esetben kecske), arról nem is tudhatja, hogy nem mememe-e. És így kárba veszhetne egy csomó jó eleség.

A kecske némileg megzavarta a gondosan fölépített állatrendszertanomat, mert ránézésre egyértelműen kutyus, viszont a beszéde (meeee-meeeeeee) leginkább a cicáéra hasonlít. Valószínűleg egyfajta öszvérállat lehet.

Mikor az állatsimogatót elhagytuk, már elég fáradt voltam, és rá se bagóztam a fókakutyusokra meg a pingvinkacsákra, így hazafelé vettük az irányt. A vonaton lehunyt szemmel azon gondolkodtam, hogy legközelebb hová vigyem el Anyuékat. Vannak ötleteim!