Az idei Karácsony minden várakozással ellentétben lényegében ideálisra sikeredett. Kivéve, hogy – a tesóm fennállása óta először – nem küldtünk karácsonyi képeslapokat. Ezúton is elnézést kérünk mindenkitől, akihez szokásunktól eltérően nem jutottak el a jókívánságaink, és utólag, ezzel a bejegyzéssel kívánunk mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet!
Nem tudom, hogy feledkezhettünk meg róla, de valahogy úgy történhetett, hogy idén Karácsonykor megállt velünk az idő. Anyunak elég sok szabadsága maradt az év végére, mivel egész évben arra tartalékolta, hogy majd biztos beteg leszek. Lettem is, de többnyire olyankor, amikor valamilyen fontos ok miatt pont nem tudott elszabadulni a munkából, így ha nem voltam nagyon lázas, vagy nem hánytam, többnyire Rákosligeti Mamáék gondjaira bíztak, meg néhányszor az Itteni Mamám is vigyázott rám, vagy Apu maradt itthon. Volt olyan hét, hogy szabályosan kézről kézre adtak. Anyu a végén már azt mondogatta, hogy csak december 13-ig húzzuk ki valahogy, onnantól már el tud jönni szabadságra. (Legalábbis nagyjából, mert azért pár napra még bement dolgozni, amikor Apu itthon tudott lenni velem.) Nem mintha annyira beteg lettem volna, az otthon töltött napok alatt december közepére teljesen meg is gyógyultam, csak mostanában nem nagyon szeretem az óvodát, és azt sem akarták, hogy pont az ünnepekre törvényszerűen összeszedjem a legújabb helyi járványt. Anyu is lerendezte az idei év végi betegeskedést még a december eleji konferencia alatt, és most már csak elvétve babzsákolja a fülét, és megszokásból issza a meleg teát (amitől csúnyán függővé vált az oktatási központ vendégbüféjében).
Szóval csodával határos módon végül mindenki kibírta egészségesen december 13-ig, amikor Anyunak úgyis otthon kellett maradnia, mert Apu többnapos kirándulásra vitte a diákjait. Ezért nekünk már ekkor elkezdődött a karácsonyi lazulás (amikor minden számítás szerint javában kellett volna nyomtatnunk a karácsonyi üdvözlőlapokat, de hát erről csúnyán megfeledkeztünk). Rendben van, hogy Apu a szuperhős, aki, mint tudjuk, még a farkast is elkergeti, de azért mind a hárman – lányok – nagyon szoktuk élvezni, amikor nőuralom van a házban. Anyu kelteget minket, aki sosem ideges, hogy kapkodni kell (na jó, nem ő kapkodja végig velünk az egész tanévet), azaz hogy rendszerint csak Dzsidzsit keltegeti, engem hagy békében aludni, ameddig bírok. Általában tízig bírok. Néha tizenegyig, de ha teljesen egészséges vagyok, tíz után már fel szokta húzni a szobámban a redőnyt, esetleg megjegyzi csodálkozva, hogy jé, egy kiscica, és ráadásul rózsaszín.
A délelőttök nagyon jók itthon Anyuval, játék közben a számba rakosgatja a reggelimet, nem pedig kiabál, hogy egyek már. Tudom, hogy nem ez a haladás útja, de engem békességgel tölt el. Együtt szortírozzuk a szennyest, és feltesz a konyhapultra, amíg mosogatást rak be, vagy összeüti az ebédet. Az ebédfőzés mostanában nem mutat túl nagy változatosságot, mivel kevésféle dolgot eszem meg, de azt legalább megeszem. Általában húst körettel, a hús leginkább rántott legyen, esetleg fasírt vagy csirkepörkölt, bár azt már egy kicsit unom. A sült csirkének csak a bőrét vadászom le, legutóbb is kijelentettem az asztalnál, hogy „Bármit megteszek, csak adjatok nekem bórt! Na jól van, majdnem bármit...” Az előre panírozott, fagyasztva árult csirkemellhusit – amit olyan szép egyenletes darabokra lehet felvágni – viszont egy ültő helyemben elfogyasztom, elindulok a sor egyik végéről, és szépen pakolom befelé a számba. Köretnek legjobban a hasábra vágott sült krumplit szeretem, de a rizst meg a bulgurt is megeszem szívesen, persze kiscicára méretezett adagban. Anyu mindenféle főzelékeket főzött magának, sóskát, kelkáposztát meg babfőzeléket, mindig megkértem, hogy mutassa meg, már épp kezdett szegény megörülni, hogy fölkeltette végre az érdeklődésemet, mégis csak jó ez a pulton ülés. De csak a szörnyülködés végett szemléltem, úgy, mint a katasztrófaturisták, kikerekedett szemmel, hogy huuú, ezt megeszed?!
Ha a kötelező körök után marad egy kis idő ebédig, akkor foglalkoztató füzetezni szoktunk. Én is odavagyok értük, ugrándozva szoktam kántálni, hogy „foglal-kozta-tófü-zet!”, és ha jó kedvemben vagyok, akár egy egész füzetet végigcsinálok, néha másfelet. Persze, mert ilyenkor csakis rám figyelnek! De azért előfordul, hogy hamarabb megunom, nehéz dolog ilyen sokáig a popsimon ülni. (Anyu csalafinta módon sokszor ilyenkor szokta a számba tömködni a reggelit, mert legalább nem kell utánam rohangászni.)
A karácsony előtti napokban azonban kevesebbet foglalkoztató füzeteztünk, mert Anyu a fejébe vette, hogy legalább a nappaliban és környékén megküzd a rendetlenséggel. Az az igazság, hogy Apu, a tesóm meg én iszonyú rendetlenek vagyunk, így szerencsétlen anyukám az otthon töltött ideje legnagyobb részében utánunk pakol. Mivel reggelenként ő megy el először otthonról (amikor többnyire mindenki más még alszik), és a hétfőt meg a pénteket kivéve ő ér haza utoljára, nekünk rengeteg időnk marad, hogy szétpakoljunk. A lakás minden felületét rajzok és legókockák borítják például; ha van egy szabad félórája, az összes rajzot összegyűjti, és beteszi az „elkészült művek” polcra (élek a gyanúperrel, hogy a „gyújtós” nevű polcra is rak belőlük, de még sohasem sikerült rajtakapnom), a legókat visszarakja a nagy legós dobozba, és dohogva átviszi a másik lakásba, hogy most egy ideig legyünk meg nélküle. Mire visszaér, mi már fejenként kilenc másik rajzot rajzoltunk és szórtunk szét a nappali szőnyegén, a legós dobozt (vagy a duplós, kacsás, állatkertes, kirakós, pónis dobozt) meg úgyis visszakönyörögjük, esetleg egyszerre kettőt-hármat is, hogy lehessen utóbb szétválogatni. De egy átlagos estén már neki sem fog a pakolásnak, csak sóhajtva kivasalja a blúzát és előkészíti a másnapi ruhánkat. Amit mi levétel után a lakás különböző pontjain fogunk szétszórni.
Időnként történnek halvány kísérletek, hogy pakoljunk el magunk után, vagy hogy például a tesóm készítse ki magának a másnapi ruháját. Erre mi azt az igen hatékony stratégiát választjuk, hogy elengedjük a fülünk mellett, ha pedig erősködik, akkor ordítunk. Anyu magyarázgatja, hogy ha mindenki mindig elteszi, amit elővett, például Apu a konzervnyitót, a tesóm az ollót és én a pónit, meg ha kiviszi maga után a tányért, bögrét és üres csokipapírt, az nekünk csak egy perc, és nem halmozódik föl a rendetlenség, amit neki hétvégén meg a szabadsága alatt órákig tart elpakolni. Például amikor főz vagy bármi mást csinál, didaktikai célzattal fel szokta hívni a figyelmünket, hogy „lááátod, elteszem a mérleget, mert már nincs rá szükség, nem várom meg, amíg befejezzük a sütisütést, így több lesz a hely a konyhapulton” és hasonlók. „Ühüm” - dünnyögjük kelletlenül a tesómmal, és inkább bemegyünk a szobába, mert Anyu, úgy látszik, már megint bal lábbal kelt. (Kivéve Aput, aki nem megy sehová a kanapéról, mert már olyan tökélyre fejlesztette az oda nem figyelést, hogy tényleg nem hallja meg, ha Anyu mond valamit. Akkor se, ha fontos.)
Anyu idén a hatékonyság növelése érdekében körzeteket jelölt ki az egyes napokra. „Ma délelőtt elpakolom a kisíróasztalt, mennyi lehet az, egy óra maximum, utána varrok. Ha fene fenét eszik is, varrok, nem kezdek bele újabb célterületbe. Van még elég nap Karácsonyig.” Úgy gondolta, ez inspirálóan hat rá, hamarabb készen lesz a napi adaggal. Aztán persze kiderült, hogy a kisíróasztalon ott van (a felső rajz- és póniréteg alatt) az összes idei Tappancs újságom, a tesóm hetek óta keresett ceruzái, tollai és radírjai (sőt, egy egész tolltartó is…), az összes kirakós játék összes hiányzó alkatrésze, a tükrös hajkefe, a másik tükrös hajkefe, a kiscicás pólóm, húsz kötet könyv a polcról (egyik sem fér vissza), tizennyolc hajgumi, Apu fél kiló jegyzetlapja a negyedévi értékeléshez, az elveszett fél pár zoknim, a tesóm elveszett három fél pár zoknija, a felső tagozatos történelemkönyvek a vonatkozó munkafüzetekkel, a nyári kalapom, a lakásbiztosítási kötvény, az eltűnt oroszlán az állatkertből, továbbá két tehén, négy gumikacsa, a Kinder gyár összes műanyag játéka, amit az elmúlt fél évben csokitojásba gyömöszöltek, valamint a kisboltban kapható összes gyártmányú müzliszelet és túró rudi különféle csomagolásai. Meg persze nyirkalékok, hulladékok, foszlányok és egy csomó műanyag vicik-vacak, amiről azt sem tudta, micsoda. Így aztán nem lehet csodálni, ha nem lett kész ebédig, már a második hulladékzsákot vitte ki, és még mindig nem látszott az eredmény. Egykor vagy kettőkor pedig indulni kellett a tesómért, attól függően, hány órája volt aznap.
Szerencsére – a mi éghajlatunkon – nem esett a hó, így lényegesen könnyebb volt a hazaszállítási művelet (velem súlyosbított) lebonyolítása autóval, és még a tizenöt kilós táskát sem kellett cipelnie. (Az alsósokkal egyértelműen hátizomra gyúratnak, két-három könyv minden tárgyhoz, a nővéremnek például matekból minden órára el kell vinnie a tankönyvet, a munkafüzetet és egy „kiszámoló” nevű segédkönyvet – mindegyik A/4 méretű –, és még a füzetet is, mert nem lehet tudni, melyikre lesz szükség.) Most már elég tempósan tudok gyalogolni, csak folyamatosan nyávogok közben, hogy fáradt vagyok, nem bírom tovább, fáj a lábam. A háztól 20 méterre kezdem, szóval kizárt dolog, hogy valós alapja lenne. Ezt akármeddig bírom csinálni, így akár már teljesítménytúrázni is lehetne velem, csak füldugó kellene hozzá, hogy ne hallatsszon a virnyákolás. A két ünnep között például, amikor a vinyei társasággal találkoztunk a játszóházban, körülbelül 200 métert kellett megtennem a buszmegállótól, de a játszóház elé érve már ott tartottam, hogy Anyu hagyjon itt, mert egy tapodtat sem tudok tovább menni. Anyu részvétlenül el is búcsúzott tőlem, és sorsomra hagyott a parkolóban (nem tudtam, hogy már ilyen közel vagyunk), szerencsére Csucsuék is pont akkor értek oda, és Csucsu gondozásba vett. Elpanaszoltam neki, hogy fáj a lábam, és egy lépést sem tudok menni, mert leestem a székről, amikor Apu mondta, hogy ne ugráljak, de nem hallgattam rá. Csucsu megnyugtatott, hogy jól van, akkor a játszóházban legfeljebb csak üldögélek. Erre gyorsan kijelentettem, hogy már meggyógyult.
Hazaérve együtt megebédeltünk, a tesóm is még egyszer, mert amit az iskolában adnak, azt többnyire nem eszi meg. Mondjuk nem tudom, ki képzeli, hogy a tízévesek majd káposztafőzeléket fognak enni. (Konkrét példa.) Utána Anyu azt mondta neki, hogy csinálja meg a leckéjét, nekem meg azt, hogy ne zavarjam. Ez utóbbi vagy összejött, vagy nem. Közben ő folytatta a megkezdett pakolást, és vagy készen lett az aznapi célterülettel, vagy nem, de inkább nem. Amikor a tesóm végzett a leckével, nagyjából egy fél óráig boldogan játszottunk együtt, azután menetrend szerint ölni kezdtük egymást, és Anyu elérkezettnek látta az időt, hogy valamivel lekössön bennünket. Ezért majdnem minden délután sütit sütöttünk.
Ebben már rettentő profik vagyunk: Anyu begyúrja a tésztát (a tesóm néha segíthet összeállítani, én meg a pulton ülve irigykedem), kinyújtja, azután a tesómmal ketten kiszaggatjuk. A tesóm odébb igazítja a szaggatóformát, ha nem rakom eléggé a szélére, én pedig összegyűjtöm és összegyurmázom a megmaradó szabászati hulladékot. Anyu ismét kinyújtja, és így tovább. Jó hosszú ideig el tudunk vele szórakozni, Anyunak csak a tepsik ki- és berakodását kell intéznie, és általában még csak nem is veszekszünk, kellőképpen leköt a tevékenység. A melléktermék pedig egy rakás finom sütemény. Idén sütöttünk: sonkás-sajtos croissant-t (de az még az ünnepek előtt elfogyott), cukormentes kekszet Anyunak (részben azért, hogy a tesóm összedarálva kókuszgolyót készítsen belőle, de ez elmaradt), cukormentes mézeskalács-szerűséget Anyunak (már megette), gyömbéres sütit mindenki másnak (ez is elfogyott), és a világon elsőként bejglit! A bejgli kilapult, mert Anyu nem számított rá, hogy ennyire kitölti a rendelkezésre álló teret, de ezt leszámítva finom és bejgliszerű lett. (A mákosból még maradt egy kis csücsök.)
Ha időben elkészültünk az aznapi sütivel, vagyis még senkinek nem kellett fürödni mennie, bekucorodtunk hármasban a kanapéra, és megnéztünk egy-két részt a Sabrina, a tiniboszorkányból. Ez az új kedvencünk, de kizárólag Salem, a beszélő macska miatt. Az egész család rajong a Salem-poénokért. Róla neveztem el a frottír kesztyűbáb-cicámat. Ez még pár évvel ezelőtt történt, de aztán tavasz lett, és nem néztük végig a sorozatot. Nálunk általában csak a korán beköszöntő téli estéken megengedett a filmnézés, vagy ha beteg valaki. De Anyu azt mondja, így telente ebben manifesztálódik az élete értelme, amikor ott kucorgok az ölében, a nővérem meg a másik oldalán fészkelődik.
Így érkezett el a Karácsony. Anyu korábbi fogadalmaival ellentétben egy öltést sem varrt (egészen december 31-ig), pedig már novemberben azzal tartotta magában a lelket, hogy majd a szabadság alatt megvalósítja a kedvenc projektjeit. De legalább a nappali normálisan néz(ett) ki egy átmeneti időre, és a lakás többi részében is csökkent a rendetlenség. (Egészen a szabadsága végéig Anyu minden nap újra és újra elpakolta a nappaliban szertehagyott cuccokat, de január 7-én vissza kellett mennie dolgozni, és azóta ismét elszabadult a pokol.)
Idén sem valami bőkezűen mérték a téli szünetet, pénteken még iskola volt, hétfőn meg már Szenteste. Ráadásul a december 24-et az iskolásoknak korábban le is kellett „dolgozniuk” egy szombati napon, szóval még ezt sem kapták meg szünetnek. (Igaz, a december 31-et is, amit már végképp nem értek.) De legalább mindenki itthon volt, és Apunak az utolsó pillanatban még pulykát is sikerült szereznie, egyszer csak hazaállított egy nagy kopasztott madárral. Mert hogy mi már annyian vagyunk – mióta én is számítok –, hogy már megeszünk együtt egy pulykát. Mindenki nagyon izgatott volt a pulyka miatt, főleg apukám, aki kitalálta, mi lenne, ha már vasárnap megsütné a pulykát, hogy 24-én ne ezzel kelljen foglalkozni (meg gondolom, hogy legyen vészterv, ha mégsem úgy sikerülne). (De ne aggódjatok, apukám nagyon finom pulykát tud sütni.) Így nálunk egy remek pulykaebéddel már 23-án kezdetét vette a Karácsony.
Ezt a szokást a jövőben is megtartjuk, sokkal kellemesebb és kapkodásmentesebb volt így a készülődés (a madár maradványa pedig még másnap is ugyanolyan finomnak tűnt). Szerintem ezért is mondta Anyu, hogy az idei volt Az Ideális Karácsony. Meg mert idén (talán először) egyik vasárnap sem felejtettük el meggyújtani az adventi koszorún (koszorúkon) a gyertyákat, és az adventi naptárakat is minden nap kinyitottuk. Velem az élen, aki azzal keltem ki az ágyból, hogy vajon mi lehet a mai ablakban, hátha Skye lesz (talán már említettem, hogy Mancs őrjáratos naptárat kaptam). Így aztán minden nap egy kis pityergéssel indult, mert mégsem Skye lett (Anyu fenyegetőzött, hogy a Mikulás majd jól visszaviszi, erre abbahagytam a pityergést, és csak sóhajtoztam, mint a lőcsei fehér asszony), végül csak az utolsó héten lett Skye, és onnantól meg már nem volt érdekes az egész, mert úgysincs több Skye.
A nővéremnek Anyu szerint az utóbbi hetekben nőtt be a feje lágya, már velem is egész normálisan játszik (többnyire), nem úgy, mint egy vetélytárs, hanem mint egy idősebb gyerek (vagy akár felnőtt), és az adventi naptárja miatt sem nyavalygott, sőt, igen érett módon azt nyilatkozta, hozzá tartozik, hogy néha olyasmi is legyen benne, ami őt nem fogja meg kifejezetten, például robot vagy drón (legóból, nem igaziból), és a többség még így is tök jó. A szüleim csak néztek. Úgy látszik, a rengeteg felvételi feladat meg nyüstölődés a személyiségét meg a felelősségérzetét is fejlesztette. (Ezzel együtt gátlástalanul megharapott a hátamon, és letagadta.) (Megátalkodott bizonyítékhamisítók vagyunk mind a ketten, de Anyu úgy véli, a saját hátamat azért talán még én sem vagyok képes megharapni.)
24-én reggel igyekeztünk értékelhető időpontban magunkhoz térni, amit megnehezített, hogy a nővérem előző esete felvillanyozva süvöltözte az ágya magasából, hogy „holnap Kariii!”, amivel engem is teljesen megkergített. Mindegy, kimásztunk az ágyból, összeszedelőzködtünk, reggeliztünk, Apu behozta a karácsonyfát, Anyu meg elment hasábkrumplit sütni, mert most az jött a krumpli-rizs-bulgur vetésforgómban. Így a megszokottól eltérően most Apu díszítette velünk a fát, amiből az következett, hogy nem raktunk fel minden díszt, mert meguntuk, de azért szép lett.
Az ilyenkor szokásosnál korábban ebédeltünk – mondom, hogy jó ötlet ez a 23-i pulykasütés –, így kapkodás helyett még arra is maradt időnk, hogy elfoglaljuk kedvenc helyünket a kanapén és Anyun, és megnézzük a Grincset. Egyszer régebben már láttam, félig, azóta többször is szóba hoztam, de mindig azt felelték, hogy azt karácsonykor érdemes megnézni. (Csak nem szokott rá idő jutni az általános kapkodásban.) Idén sikeresnek volt tekinthető az ünnepi filmes ráhangolódás, mert teljesen véletlenül még Sabrinából is a karácsonyi rész következett soron 23-án délután, így már aznap este emelkedett hangulatban dudorásztuk (Salemmel kórusban) a karácsonyi dalocskákat.
Amikor besötétedett, felvettük az előre kikészített ünneplő ruhákat. A ruhaválasztás a készülődés fontos mozzanata volt, Anyu az előző napokban több ruhazsákot elővett, mire beleegyeztem egy világoszöld kordbársony kötényruhába. Nem volt egyszerű mindenki elképzeléseit teljesíteni, de végül mindketten teljes mértékig elégedettek voltunk a külsőnkkel, ruhánkkal és frizuránkkal. (A nővérem kontyát barkácsmegoldásként egy elfáradt slime-labda hálója tartotta.)
Csillagszórókat gyújtottunk, énekeltünk, azután kezdetét vette az ajándékok bontogatása. Ezzel aztán úgy elment az idő, hogy Anyu csak jó későn kapott észbe és szaladt ki nekünk vacsorát készíteni. Legót kaptunk, társasjátékot meg könyveket; a legók összerakásának egyből neki is láttunk, én a biztonság kedvéért Anyut is befogtam dekódolni a szerelési útmutatót. A nővérem a nagy Friends sportközpontot rakosgatta össze, én egy kisebb Friendset kaptam – azt, amelyikben kisbaba és legó cupa is van! –, meg a duplo dinoszauruszokat. Szerintem tényleg aranyosak!
Másnap Rákosligeti Mamáékhoz mentünk autóval. Anyu nagy megkönnyebbülésére ekkor sem esett hó, és még csak nem is csúszott különösebben az út. A fő szenzáció itt is a legó volt, Hamupipőke hintóját kaptam, a tesóm pedig a kék sárkányt. (A kék sárkányt már nem forgalmazzák, a Jézuska lejárta a lábát, mire szerzett valahonnan egy utolsó darabot. Persze amint megláttam, egyből kijelentettem, hogy én is kérek olyat.)
A két ünnep között kellemes, kuckózós napok következtek. Voltunk még Itteni Mamáéknál is, meg Csucsuékkal, Misutkával, Gabyékkal játszóházban, a hagyományos karácsonyi találkozó céljából. Ebédnél kijelentettem, hogy ültessenek engem is a gyerekek asztalához, mert még kimaradok a beszélgetésből, nem kell engem etetni! Anyu csak nézett, ahogy rámoltam befelé a számba a felvagdosott rántotthusi-kockákat. (Olyan játszóházba járunk, ahol ebédelni is lehet.) Szélvészgyorsasággal száguldottak a napok, már itt is volt Újév meg a bécsi ünnepi koncert. (Szilveszterről nincs különösebb megemlékezni valóm, nagyon finom koktélvirslit ettünk, nem vettünk tűzijátékot, mert Anyuék a környékbeli háziállatok jólétét tartották szem előtt, mi meg a tesómmal nem képviseltük elég vehemensen az érdekeinket, úgyhogy nálunk az ünnepi hangulat a szilveszteri és újévi témájú rajzok készítésében merült ki. Végül mindenki a szokott időben feküdt le, és szerencsére nem ébredtünk fel az éjféli félórás durrogtatásra, pedig Anyu aggódott.)
Újév után nem sokkal véget is ért a kurtácska téli szünet, Apunak meg a tesómnak kezdődtek a dolgos hétköznapok. Anyu tavaly felhalmozódott szabadsága még kitartott január 7-ig, így mi csak akkor tértünk vissza a munka (és az óvoda) világába. Az új év tiszteletére hatalmas hó esett, nálunk a településen belül nem is takarítják, így aztán bukdácsolhatunk reggelenként. Karácsony után betaknyosodtam, újévre elmúlt, de most már megint köhögök, pedig csak egy hétig jártam óvodába. A nővéremnek megvolt az utolsó előkészítője, ezzel is lezárult egy korszak, most már csak a szóbeli tételeket kell majd tanulnia. Nekem levágták a hajamat, eredetileg csak vállig érőre akarták, de behúztam a nyakamat. Nem baj, jól esik, hogy ilyen rövid, előszeretettel rázogatom ugrándozás közben. Anyukám arcmelegítőt köt, mert a hidegtől folyton fáj az arccsontja, melírozott fonalból, hogy ne nézzen ki betörőnek. És még mindig Salem beszólásai jelentik az egyetlen fénysugarat a sötét téli napokon. De már itt a január közepe, én mondom, van remény!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Feljegyzem még, hogy tegnap, január 19-én gyökérkezelték a fogamat, és példás bátorságról tettem tanúbizonyságot. Magamtól tartottam oda a számat az érzéstelenítő injekció beadásához, és miután hatott, egy ajtónyitásnál visszagyalogoltam a rendelőbe „Most már vegyék ki az ideget, és adják ide azt a macskát!” felkiáltással. (Anyu egy plüssmacskát ígért, de nem azért tettem. Egyszerűen ilyen rettenthetetlen vagyok.) (Meg persze sok minden megváltozik az emberben egy ébren töltött éjszaka.)
A tesóm ugyanaznap írta az írásbelijét, úgyhogy muszáj volt valami eredetit kitalálnom, nehogy mindenki rá figyeljen. Különben is nekem jobb, mert ő még egy hónapig izgulhat, az én fogam meg már nem is fáj.
Hozzám szóltak