Ismét kihagytam fél évet a családom krónikájából, mert roppant elfoglalt kisbab... ifjú hölgy vagyok. Nyáron egyfolytában medencéznem, bográcsoznom és strandolnom kellett, és az ilyesmi elveszi az ember idejét az írástól. Tavasszal sikerült megvennünk a házunk másik felét, és míg anyuék azzal voltak elfoglalva, hogy a lepusztult épületrészt valamennyire vállalhatóvá tegyék, mi a tesómmal kiélveztük, hogy lett egy árnyékos teraszunk, ahol délben is lehet pancsolni, és végre az egész kertben kószálhatunk.
Következményként az összes olyan hétvégén paprikás krumplit főztünk, amikor nem volt túl nagy kánikula, vagy nem esett az eső. A szüleim hasztalan törték a fejüket, hogyan tudnának valami változatosságot csempészni a bográcsos menübe; végül örültek, hogy találtak egyetlen olyan ételt, amelyet én is hajlandó vagyok megenni, a tesóm is szereti, és egy kisebb adag anyukám IR-étrendjébe is belefér. Attól féltek, hogy előbb-utóbb megunom, de én boldogan burkoltam a virslit a cseresznyefa árnyékában, míg a szüleim párás szemekkel figyelték (definíció szerint étkezési zavaros) gyermeküket. Anyukám azt állítja, a legnagyobb anyai boldogságok közé tartozik egy gyereket etetni (mármint olyat, amelyik el is fogadja az ételt), és szerinte ha csak nézheti, ahogy eszem, az ő szervezete ugyanúgy oxitocint termel, mint a szoptatásnál.
Azért voltak velem problémák is, például nem voltam hajlandó rajzolni meg színezni, mert meg vagyok győződve róla, hogy amit én csinálok, az ronda. Próbálkozom, de ahányszor ceruzát veszek a kezembe, annak hamarosan éktelen ordítás, hiszti és papírok összegyűrése lesz a vége. Ezen kívül pedig egyáltalán nem fogadok szót. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy azt is csinálhatnám, amit mondanak, és ebbe az egyszerű "gyere ide" is beleértendő. Így a szüleim elvittek a pedagógiai szakszolgálathoz, ahol azt mondták, hogy önértékelési zavarom van, kicsinek és inkompetensnek érzem magam, főként azért, mert folyton a tesómhoz meg a nagyobbakhoz mérem magam (az oviban is vegyes csoportba járok, még szép, hogy mindenki jobban rajzol, mint én). Javasolták, hogy a szüleim szervezzenek velem külön programokat, ahol csak rám figyelnek.
Így rendszerint Apunak jutott a tesóm, akivel már úgy lehet jönni-menni, mint egy felnőttel (például Siófokra vagy a Múzeumok éjszakájára), én pedig anyukám figyelmében lubickoltam. Legtöbbször a Római strandra mentünk, mert pancsolni szeretek a legjobban. A hajdani babaúszásnak nem csak az izomfejlődésemen érezhető a hatása, de továbbra is otthon érzem magam a vízben (csak rábeszélésre vagyok hajlandó néha kiszállni öt-tíz percre, hogy átmelegedjek a napon, ha már nagyon kék a szám). Nem maradok fenn magamtól a felszínen, de úszógumival remekül ellubickolok, bármilyen mély vízben eljutok a kiszemelt helyre a népszerű kutya-technikával. Déltájban meg olyan szépen tolom befelé a strandon a lángost, hogy anyukám csak ül boldogan, és termeli az oxitocint. Csak arra kell folyton vigyázni, hogy ne vesszek el már megint, mert ezen a területen roppant leleményes és agyafúrt vagyok, anyukám hovatovább már pislogni sem mer a jelenlétemben, és estére egészen kiszárad a szeme. Bár a Római strandon már tudja, hogy a kis békanyálas tónál kell keresnie, amelyet én fedeztem fel (nagy büszkeségemre, és Dzsidzsi bánatára, aki nem fedezte fel, pedig ő is sokat járt oda annak idején).
Akadt azért a tesómmal közös nyaralásunk is: idén nyáron - a világon elsőként - Vinyére is elvittek, bár ez kétségkívül megérne egy külön posztot. Odaúton felelevenítettem a már-már feledésbe merült kedves régi hagyományt, és tetőtől talpig lehánytam Anyut a vonaton, ennek ellenére a nyaralás végül egészen zökkenőmentesen alakult; igaz, hogy ez igen nagy részben Csucsuék és Misutka együttérzésének és segítőkészségének köszönhető. Továbbra is meggyűlt a bajom a szófogadással és a bepisiléssel is - remekül tudok bilibe pisilni, de az is egyfajta szófogadás lenne, ha mindig oda járnék. Anyukám rájött, hogy ha fel tud mutatni megfelelő zsarolási alapot - például előkeríti a háziak macskáját, hogy a jó teljesítményért cserébe megsimogathassam -, már szaladok is a bilihez, és 0 perc alatt elintézem a dolgot, így aztán nem is pisilek be út közben. Sajnos nem mindig áll rendelkezésre megfelelő macska vagy hasonló tereptárgy, így volt olyan nap, hogy egyszerre öt nadrágom száradt a legendás szilvafán és környékén. A kirándulást és a patakban pancsolást viszont nagyon élveztem (azt mondják, hogy nem az a pocsolya a patak, hanem máskor sokkal több víz szokott lenni benne, de így legalább tehettünk igazi medertúrát is, és láttam egy döglött vakondot). A konyhapulton ülve ettem a palacsintát, esténként egy mukk nélkül elaludtam az összetolt alsó ágyon, és igaziból csak egyetlenegyszer ordítottam, amikor nem kaphattam meg az összes horgolt egeret, akik Michouthka jóvoltából bújtak el egy farakásban.
Sajnos túl hamar véget ért a nyár, és büszke középső csoportosként ismét óvodába mentem, a nővérem pedig - aki Harry Potter-lázban égve néhány hónap alatt elolvasta mind a hét kötetet - harmadikos lett. Ebben a tanévben is folytatja a karatét, és továbbra is tetszik neki. A szüleim szerint javára válik, egészen megkomolyodott; én csak azt érzékelem, hogy többnyire velem is egész normálisan bánik, és már csak akkor piszkál unalmában, ha tényleg nagyon unatkozik. Még foglalkoztató füzeteket is hajlandó csinálni velem! (Továbbra is rajongok a foglalkoztató füzetekért.) Felhúzza a zoknimat, megmossa a kezemet. Persze azért az együtt töltött idő jelentős részében ugyanúgy öljük egymást, mint eddig. (De ha emiatt megszidják, én azonnal megvédem.)
Októberben úgy döntöttem, hogy fejlődési lépcsőt tartok. Eddig szép egyenletes tempóban fejlődtem, nem voltak kifejezett "vizsgaidőszakok", mint a nővéremnél. De ősszel kezdtem érezni, hogy kicsit már nyomják a fenekemet a babérjaim, ideje kinyújtóztatni a lábamat. Végül úgy döntöttem, hogy egész októberben nem pisilek be, hadd örüljenek a szüleim, akik mindig aggódva várják, hogy az oviban az orruk elé lógatják-e kis nejlonzacskóban a bugyikámat. Látjátok, tudok ilyet is! Akkor most már lazíthatok, ugye, és nem bánjátok, ha néha mégis becsúszik?
Egy késő októberi hétvégén kettesben voltunk Anyuval. Apu valami máshová tett munkanapot dolgozott le, Dzsidzsi karatézni ment, én pedig megvalósító erőm teljében ébredtem, és azonnal valami fontos tevékenységhez szerettem volna fogni. A kis sárga asztalon ott hevertek a tegnapi színezők; Anyu főleg Dzsidzsi miatt hordja haza őket, aki még mindig szeret színezni, akkor is, ha én közben a fülébe ordítozom, valamint filctollakon és összegyűrt papírokon toporzékolok. Szóval leültem az asztalhoz még pizsamában, magam elé húztam a filctollakat meg a színezőt, és nagy, egyforma mozdulatokkal firkálni kezdtem a lapot. Akkoriban ezt tekintettem színezésnek - egyetlen filctollal, az ábra egyik szélétől a másikig, és még azon is túl. Anyu közben felöltöztetett, adott nyenyét, de mindig visszatértem az asztalomhoz. Később a tesóm is hazaérkezett, leült mellém színezni, aztán megunta, és elment olvasni, de én csak fogyasztottam a tintát meg a lapokat rendületlenül. Onnan vittek el este fürödni, és másnap reggel oda tértem vissza. A műveim kezdtek lassan átalakulni: már több színt használtam, egyre jobban ügyeltem a részletekre, és a körvonalakat is megpróbáltam tartani. Vasárnap estére a színezőim nem sokban különböztek attól, amit egy korombeli, vagy akár nagycsoportos gyerek produkált volna; Anyu hitetlenkedve kérdezgette a tesómat, vajon azt a rengeteget tényleg mind én színeztem-e ki (pedig némelyiknek a keletkezését még látta is, de akkor sem hitt a szemének). A ceruzakezelésem, finommotorikám rengeteget fejlődött azon az egyetlen hétvégén - mostanra nem csak a színezéssel nincs gondom, de bármit le is rajzolok, ami csak eszembe jut. Míg annak előtte legfeljebb erős jóindulattal tárgyszerűsíthető, nonfiguratív firkákat hagytam a papíron, most, február közepén minden megerőltetés nélkül (és felismerhetően) lerajzolok akár egy farkast, Jézuskát a jászolban vagy egy egész galeri vérszomjas macskát az egerek elijesztésére.
Persze azért egy pillanatig se higgyétek, hogy nem ordítok. Valószínűleg a filctollak szárában lehet egy kapcsoló, ami érintkezésbe lép az ujjammal, és akkor adott idő múlva ordítanom kell. Mert amit én rajzolok, az ronda, és különben sem olyan színűre akartam. Anyunak úgy kell kimenekítenie a kezem közül a különösen jól sikerült darabokat, hogy megőrizhesse az utókornak, mielőtt még összetépném.
Múltkor, farsangra készülődve rajzoltam egy cica-álarcot. Mindenki a csodájára járt, még én is büszke voltam rá. Másnap azzal ébredtem, hogy ronda, és nem jól sikerült. Közöltem Apuval viszonylag higgadtan, hogy kidobom a szemétbe. Azt hitte, csak nyafogok meg puffogok, de nem sokkal később meg is látta a szemetesben az alkotást. Kihalászta, de utána mondta este Anyunak, hogy jó lesz vigyázni, mert Bidike nem viccel.
Meg még az is október végén történt, hogy Anyu elhatározta, valamiképpen megfoghatóbbá teszi nekünk az idő múlását, ami nemcsak az én világképem fejlődését segíti, de mindenkire rá is fér ilyenkor a téli időszakban. Anyukám szokott emlegetni nekünk egy mesét valamelyik régi olvasókönyvből; e szerint a kisfiú minden évszakban az adott évszak előnyeiért lelkesedett, az apukája leíratta vele egy papírra, és az év végén megmutatta neki az egészet, amitől a kisfiú belátta, hogy minden évszak jó valamiért. Na, anyukámnál ez a módszer nem működne, ő következetesen utálja a telet; ősszel vesz egy nagy levegőt, amivel kibírja valahogy tavaszig. Azt mondja, a február már elviselhető; hosszabbodnak a nappalok, énekelnek a madarak, itt-ott kibújik valami a földből. Ki is számolta, hogy február 1-től visszafelé 100 nap, az október 24-re jön ki; vett egy szabócentit, és október végétől elkezdtük vagdosni esténként a száz napot. Én pláne nagyon izgalmasnak találtam, mert akkoriban pont egy méter voltam (a fejlődési lépcsővel aztán a magasságom is nőtt, a legújabb mérések szerint 102 centinek vagyok tekinthető); tetszett a magyarázat, hogy a tavasz már csak egy Szuszunyira van. Boldogan viháncoltam a gondolattól, hogy a centi egyre kisebb lesz, én meg növök. A növés érdekében még a hétvégi otthoni ebédeket is hajlandó vagyok megenni. Főleg, ha csirkepörköltről van szó.
Mondtam is a Mikulásnak, amikor nálunk járt december 2-án (azért akkor, mert a rákosligeti nagypapám akkor ért rá; nem tudom, mi az összefüggés, amikor ő nem is volt ott), szóval mondtam neki, hogy talán nem is csokit kellett volna hoznia. Egészen pontosan úgy történt, hogy a Mikulás nevelő célzattal megkérdezte, "Ééés ki szereti a sárgarépát?", mire én azt suttogtam a hátsó sorból: "én a csirkecombot..." De ennek ellenére nem hozott nekem csirkecombot, csak megint csokit. Egyszer megnyaltam a csokit az adventi naptárból, hadd örüljön utólag a Mikulás, meg mert a nővérem nagyon rábeszélt, de el is döntöttem, hogy ezt a megnyalást osztom be a következő decemberig. Nem bírom megérteni, hogy ezt valakik önként megeszik. Ráadásul idén összesen hat adventi naptárat kaptunk, ami esténként hosszas ablaknyitogatási és centivágási procedúrával járt, de legalább anyukám megnyugodhatott, hogy fogalmat szereztem az idő múlásáról.
Mint utóbb kiderült, 2017. december 2. Mikulástól függetlenül fordulópont volt az életemben. Ekkor aludtam el ugyanis utoljára a legendás Tejes Cupával, bár ezt ekkor még senki sem sejtette. Anyu örült, hogy a mikuláslátogatás nem zaklatott fel annyira, hogy ne tudjak elaludni, odaadta a cupámat, és várta, hogy ő is nyugovóra térhessen. Mostanában ugyanis úgy történik az esti rutin, hogy fürdés után Anyu rám adja a pizsamát meg a hálózsákot (pelust is, mert éjszakára még kell), olvas egy vagy két esti mesét, azután kimegy a nappaliba, én meg az ágyamban várom a cupámmal, az égve hagyott kislámpa mellett, hogy megegye a vacsoráját, és bejöjjön hozzám. Ha még ébren vagyok, mire végez a 2 db szendviccsel és fogat mos, akkor be szokott jönni, és mellettem olvas, míg el nem alszom. Ha utóbbit nem bírja kivárni, akkor leoltja a villanyt, és félálomban többször rám szól, hogy ne izgáguljak már.
A mondott napon viszonylag korán elaludtam, anyukám nagy örömére, aki az előző hétvégét a hazahozott munkájával töltötte, közben valahogyan összeszedett egy arcüreggyulladást, amivel végigdolgozta a következő hetet, és szombat reggel nagyon rosszul esett neki, hogy föl kellett kelnie a tesómat karatéra szállítani. Így szombat este, miután elszenderedtem, sorsára hagyva a félig megivott cupát, Anyu elhaló sóhajjal terült el a párnáján, és a fülére húzta a paplan csücskét... Majd éjfélkor felébredtem, és telehánytam az ágyat. Azután fél óra elteltével ismét, és így folytattam nagyjából szabályszerű fél óránként egészen reggel fél nyolcig. A szüleim elég hamar rájöttek, hogy nem a régebben szokásos "szerdai hányásról" van szó, amiről már egyébként is leszoktam. Valamilyen vírust kaptam el, feltehetőleg kalicit vagy más hasonló, erősen fertőző hányós vírust. (Bár a szüleim azt olvasták a fejemre, mindez azért van, mert nem fogadok szót, és iszom a fürdővizemet. Szerintem a fürdővizet inni poén, és nem látom be, mi köze lenne a szót nem fogadásnak a sugárhányáshoz.)
Hányásban tapasztalt szüleim azonnal kicserélték a tejes cupámat teásra meg vizesre, bár reggel fél nyolcig még az éjjeli lepke megértő mosolya is kijött volna belőlem (ha van a közelben ilyesmi). Pár napig nem is próbálkoztak ismét a tejjel, amíg helyre nem jött a gyomrom, citromos teát kaptam az esti elalváshoz (délutáni alvás már rég nincs, csak az óvodában). Később megkínáltak vele, de visszautasítottam. Néhányszor próbálkoztak még, aztán belenyugodtak, hogy a Tejes Cupa napja leáldozott. Az óvodai délutáni alváshoz csomagolnak még nekem tejes cupát, vagyis banános tápszer - 3,6-os tej keverékét azokon a napokon, amikor bent alszom az oviban (hogy nehogy leessen a vércukrom, ha nem eszem meg az ebédet, bár már egyre többször megeszem, és a múlt héten - a világon elsőként! - repetáztam is, mert a kedvencem volt, a "bulbur" vagy valami ilyesmi nevű étel), de az otthoni esti elalváshoz immár három hónapja teát kapok. Anyukám azt tervezi, hogy szép lassan kicseréli a teákat vízre, így mire nőni kezdenek a végleges fogaim, a veszélyeztető tényező is megszűnik. Álmossági és szomjúsági foktól függően 2-4 cumisüveg tea fogy el egy éjszaka, bár a kötődés elsősorban érzelmi jellegű. Amikor Anyu beszámolt a váltással kapcsolatos terveiről, nem tiltakoztam, csak nagyon szomorúan azt feleltem: "Az a baj, hogy szeretem a cupámat". Azóta nem hozta szóba a kérdést.
A kalicivírus pár napon belül az egész családomat leverte a lábáról, még a tesómat is hazaküldték az iskolából. Anyukám kénytelen volt előrehozni pár napot az ünnepekre kiírt szabadságából, mivel nem bírt fölkelni. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább egy füst alatt az arcüreggyulladását is kikúrálja. Karácsonyra nagyjából mindenki összeszedte magát, így sokéves hagyomány tört meg, mivel szenteste kivételesen senki sem hányt. Azért a téli szünetben még nem nagyon csináltunk semmit, és ez a semmi ezúttal nagyon jól esett mindenkinek. Anyu azt mondja, évek múlva ezt fogjuk majd emlegetni, mint "Az A Karácsony". Pedig semmi különleges nem történt, még csak nem is társasjátékoztunk; Anyu főleg engem etetett, a fejébe vette ugyanis, hogy a téli szünet végére visszaszármaztat egy kis húst a kalici miatt zörgő csontjaimra.
Így aztán a téli szünetben - szintén a világon elsőként - lényegében úgy táplálkoztam, mint egy "rendes", vagyis nem táplálászavaros gyermek. Legfeljebb az evési sebességem hagyott kívánnivalókat maga után, de ezt akár még családi vonásnak is tekinthetjük, a nővérem a mai napig nem képes ésszerű időn belül elfogyasztani a reggeli péksüteményét, és délben az iskolában úgy viszik el előle a félig megevett kedvencét, hogy még lóg a villa a szájából. A gyorsaságot leszámítva azonban a szüleim elégedetten állapították meg, hogy immár - valószínűleg - életben maradnék a vadonban (legalábbis az önálló élet vadonában), mindennemű nyenye és tejes cupa segítsége nélkül.
Reggelire általában felvágottat (olaszt, szalámit vagy hasonlót) kaptam valamilyen sós péksüteménnyel (pogácsával, sajtos rúddal, sajtos croissant-nal). Ez a kedvencem, jobb napjaimon teljesen magamtól hajlandó vagyok a számba rakosgatni a cikkekre vágott felvágottat a pogácsakockákkal (darabolás nélkül is megenném, csak így könnyebb elkerülni, hogy túl sokat tömjek a számba egyszerre, mert a falatnagyság megválasztásában még nincs gyakorlatom). Ha megunom az önálló evést, vagy túl hosszúra nyúlik, esetleg egyáltalán nincs kedvem hozzá, Anyu le szokott ülni mellém a padlóra, és játék közben a számba adogatja a falatokat; ilyenkor még elég nagy mennyiség elfogy. Délben megterítjük a kerek asztalt, és beülök az etetőszékembe; tulajdonképpen már kinőttem, de a rendes székről még nem érem fel kényelmesen az asztalt, pont a határon vagyok. Néha magamtól is bemászom, olyan izgatottan várom az ebédet. A kedvencem a csirkepörkölt, abból is a szárnya, de sok más ételt is szeretek, például a halrudacskát. Összességében véve nem vagyok válogatósabb, mint egy átlagos, nem túl jól evő négyéves. (Négy és fél.) Nehéz rávenni, hogy ismeretlen ételeket kóstoljak meg, és nem nagyon szeretem azt, ami édes (ez alól kevés kivétel van, például a kürtős kalács). Ezzel együtt nem nehéz nekem ebédet főzni, ha nem ragaszkodunk a változatosság követelményéhez: a rizst, tésztát, nokedlit általában szívesen megeszem valamilyen átlagos húsfélével (már amit el tudok rágni, de ez a nővéremnek is gondot okozott ennyi idősen). Sajnos, a gyümölcsöket és zöldségeket nem vagyok hajlandó megkóstolni, de Anyu szerint előbb-utóbb ezzel is zöldágra vergődünk majd. (Zöldséget egyelőre a tesóm sem eszik; még jó, hogy a gyümölcsökkel nincs baja.) Ebéd után kb. 3 órával elkezdenek uzsonnáztatni, mert ha megéhezem, undok leszek. Az a legjobb, amikor Anyu süt valamit uzsonnára, például fánkot vagy palacsintát, de ha nincs, a péksütit is megeszem. Ezen aztán olyan sokáig elnyammogok, hogy az uzsonna egybefolyik a vacsorával, legfeljebb mellétesznek egy kis felvágottat (vagy éppen pizzát).
A téli szünet vége annyi változást hozott az étrendemben, hogy óvodás napokon továbbra is nyenye a reggelim a gyorsaság kedvéért (öt perc alatt eszem meg, a "rendes" reggelit meg két és fél óra alatt); délben az oviban vagy eszem az ebédből, vagy nem, de többnyire betartom Anyu kérését, hogy a leves és a főétel közül legalább az egyiket kóstoljam meg; alváshoz megkapom az oviban a tejes cupámat, és mindig meg is iszom; hazaérve aztán az uzsonnától folytatjuk a programot, ami szokás szerint egybe is ér a vacsorával. A szüleim szerint lehet, hogy egész dundi gyerek lenne belőlem, ha nem kellene óvodába mennem.
Jézuska többek között duplót hozott, már egész szép mennyiséget gyűjtöttem össze, így a téli szünetben nagyrészt duplóztunk a tesómmal. Meg rajzoltunk. Legjobban ezt a kettőt szeretem csinálni mostanság, a harmadik kedvencem a kiscicás játék, de ez akkor lehetséges, ha Anyu is otthon van. Odaszaladok hozzá, mondván, játsszuk azt, hogy gazdátlan kiscica vagyok, akit megtalál és hazavisz. Ezt inkább szóban lehet játszani, és Anyu mindenfélét tud közben csinálni, de ha a konyhában van dolga, akkor inkább felülök a pultra. Szoktam neki segíteni úgy, hogy ülök a pulton, és szóval tartom. A mosásban is tudok segíteni, nagy figyelemmel szállítom ki az összeválogatott szennyest a mosógépbe (amit elpotyogtatok út közben, azért visszajövök). Anyu azt mondja, az volt a legjobb az egész szünetben, hogy végre mind együtt voltunk, mert a hétköznapokon nagyon hiányzunk neki, és sajnálja, hogy csak pénteken tud néha értünk jönni az oviba meg az iskolába. Valahogyan meg fogom tanulni, hogy láthatatlanná varázsoljam magam, és akkor vele mehetek a munkahelyére, és még azt is megígértem, hogy ott nem fogok putulkodni, bár ez egyelőre nehezebbnek tűnik, mint az egész láthatatlanná válás.
Az év vége szinte észrevétlenül érkezett és múlt el. Azonnal írni kezdtem, amit rájöttem, milyen régen nem meséltem nektek a kalandjaimról, de látjátok, így is március lett, mire befejeztem. Az új évre az aforizmáim közreadását is tervezem, már összegyűlt annyi, hogy csak győzzem begépelni őket. Mostanában csak úgy szórom a vicces megállapításokat, a szüleim alig várják, hogy elmesélhessék egymásnak, mit mondtam már megint. Anyu ki is jelentette, mióta ilyen szórakoztató vagyok, és már nem kell egy külön hadtest az etetésemhez, az élet, mondhatni, ideális velem. Bár neki ebből hétköznapokon jószerével csak annyi jut, hogy szagolgathat, amikor alszom, és még mindig kiscicaszagom van. Bár attól tart, hogy már nem sokáig. És megint visszakanyarodott oda, hogy majd erről az időszakról mondogatják utólag Apuval, hogy "emlékszel, amikor még kicsik voltak..." De nemcsak én növöm ki hamarosan a kiscicaszagú, bolyhos kisgyerek-éveket, a nővérem is megállíthatatlanul serdül tovább. Bár Anyu nem bánja, mert már egyre több mindenről lehet vele beszélgetni. Ezt nem teljesen értem, mert velem is egy csomó mindenről beszélget. November táján például az volt a legfőbb problémám, hogy Flash legyen-e a férjem, vagy Amerika kapitány. Anyu azt mondja, ráérek még választani; ez ugyan nem oszlatta el az aggodalmaimat, de miután decemberben sokáig távol voltam az ovis csoporttársaimtól, a kérdés valahogyan elvesztette a jelentőségét, és más fontos problémák kezdtek foglalkoztatni, melyek kapcsán anyukám újabb oldalakat körmölhetett az aforizmás füzetbe, amelynek tartalommal való megtöltését szinte teljesen átvettem a tesómtól. Ezzel együtt Anyu gurult a nevetéstől, amikor a nővérem három mondatban összefoglalta a kissé sztereotip hétórás híreket. Azt mindig csak a tesóm hallja, Anyu olyankor már a vonaton van. Nagy bánata, hogy reggelenként nem is találkozik velünk.
Esténként azért jókat viháncolunk együtt, bár a tesóm többnyire scratchel (Scratch-tankönyvet kapott karácsonyra, így legalább legálisan lóghat a gépen, ha kész a leckéje). De amikor nem, akkor pl. kórusban énekelünk a fürdőkádban és egyéb helyeken. Sokáig a karácsonyi dalokat - ezek forgalomból történő kivonása minden évben jócskán kitolódik, általában január elejéig vagy annál is tovább. Idén a Macskák CD váltotta fel az ünnepi repertoárt, később a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, és a nővéremmel mindketten roppant meggyőzően tudjuk szirénázni, hogy szééép vagyok, mint senki más, egy sétáló műalkotás.
Sétáló műalkotás mivoltomban fel kell még jegyeznem, hogy idén nem maradtam le betegség miatt a farsangról (a dinoszaurusz-kiállításról sajnos igen), és így felvehettem a tesóm hajdani rózsaszín királylány-ruháját, amibe végre belenőttem. Anyukámnak elkönnyesedett a szeme, ahogy a széles rózsaszín masnit megkötötte hátul a derekamon, és a töméntelen uszályban megpördültem. Sajnos még mindig nem engedem, hogy azt mondják rám, hogy például szép vagyok, vagy ügyes vagyok - senki sem tudja, mi lehet ennek az oka. Anyukám mindenféle cikkeket olvas, és igyekszik a megtett utat hangsúlyozni, de nem talál igazi megoldást. Azt elfogadom, ha azt mondja rám, hogy mennyit fejlődtem tavaly ősz óta, és már mennyivel ügyesebben rajzolok; de ha azt találja mondani, hogy ügyesen rajzolok, azonnal élénken tiltakozni kezdek. Azért bíznak benne, hogy egyszer majd kiderül, miért lettem A Gyerek, Akit Nem Lehet Dicsérni.
(Kivétel, hogy kiscicaszagom van. Ezt a megállapítást elfogadom, sőt, kikövetelem magamnak, vagyis néha megérdeklődöm Anyutól, vajon kiscicaszagom van-e még.)
A tesóm az ősz végi Mesenapra varrt jelmezét vette fel, ami azért is szerencsés döntésnek bizonyult, mert az iskolai farsang délutánjára tették a Zrínyi-matekversenyt. Senkit nem zavart, hogy a nővérem Griffendél-egyenruhában vesz részt (a talárt bedugta a táskájába); nyilván jóval nagyobb feltűnést keltett volna, ha például zombinak vagy arab hercegnőnek öltözik.
Hát így éldegéltünk az elmúlt fél, vagyis most már inkább háromnegyed évben. Egyszerű kis hétköznapok voltak, de valószínű, hogy ezek fognak eszembe jutni, ha sok év múltán arra gondolok, milyen is volt az óvoda, vagy egy gyerekkori karácsony. Nekem is kinyílt a világ, és kezdem lassan érteni, mi történik körülöttem (mint a nővérem a hétórás híreket), minden korábbinál erősebb az igényem, hogy megismerjem és rendszerbe foglaljam a dolgokat. Anyu úgy érzi, sokkal többet kellene beszélgetnie velem, mint az esti fürdés meg a meseolvasás közötti tíz perc, amikor a korszakos jelentőségű kérdéseimet felteszem. Azt tervezi, ha végre jó idő lesz, megint megyünk majd ide-oda kettesben, hogy csak rám tudjon figyelni. (Ugyanezt a nővéremnek is ígérgeti, kirándulás címén. Azt szokták mondani, hátrányt szenved minden anya, akinek csak két keze van. Én ehhez hozzátenném, hogy hátrányt szenved minden anya, akiből csak egy van.)
És veletek mi újság?
Hozzám szóltak