Mindenki mondja nekem, hogy most aztán tényleg írjak. Tavaly húsvétkor történt az utolsó blogbejegyzés, egy egész év kimaradt, ráadásul egy nagyon fontos év. Legalábbis a tesóm szempontjából, akit fölvettek álmai sulijába (jó, erről neki kellett volna írnia, de azóta örül, hogy él, meg a szüleim is). Én meg úgy néz ki, kijártam végre az óvodát. Még semmi sem biztos, kitalálhatják májusban, hogy mégis kinyitják az iskolákat, akkor Apunak vissza kell mennie dolgozni (Anyunak talán már előbb is), és én mehetek megint az oviba. De egyelőre mindenki itthonról dolgozik a járvány miatt, a tesóm itthonról tanul, én pedig itthonról vagyok óvodás.
Tudom, hogy ez egy nagyon rossz helyzet, sokan betegek lesznek, és tönkremegy a gazdaság, de én nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy az én szempontomból idill. Másfél hónapja még azon sírdogáltam esténként, hogy hány hétig kell még oviba járnom, és kiszámoltattam Anyuval, hogy hányszor kell még ott aludnom az óvodában. Ha a normális időben jöttek értem – vagyis Apu nem tudott valamilyen módon korábban elhozni –, mivel rendszerint nem ettem meg az ebédet, annyira leesett a vércukrom, hogy már csak ordítani bírtam, amíg valahogyan haza nem cipeltek, és meg nem etettek velem egy kiflit vagy egy marék gabonapelyhet. Egyébként is sokat ordítok állítólag. Amin mindenki nagyon csodálkozik, mivel annak idején én voltam a legjobb kedélyű kisbaba.
Mondjuk a tesóm is bármitől sírva fakad még mindig. Tíznél több példát adtak matekból? Potty-potty, máris verik a füzetet a könnyei. Anyu nem ér rá megnézni a baglyot a Duolingóban, mert mindenképpen be szeretné fejezni vacsoráig a határozat indokolását? Büb-bübb-büb-büb, a tesóm máris piros fejjel könnyezik. Ősszel az Ocskay-darabban – amiben a nővérem is szerepelt, és hetekig erről beszélt ő is meg az egész család – az egyik kislánynak sírnia kellett, de sehogy sem sikerült neki, pedig végül már az egész gyerekkórus neki mondogatott szomorú dolgokat. Na, hát a tesómat kellett volna odaültetni, nyílt színen bármikor négy másodperc alatt sírva fakad. De a tesóm teljesen elégedett volt azzal, hogy kórustagot játszik (ő, dr. Both Fülöp).
Egyébként nevetni fogtok, az igazi kórusba is jár (a tesóm mindenbe jár), és a héten dicsérte meg online a tanárnő, de az még a nem-online szereplésére vonatkozott. Igaz, hogy az online beadott leckéje kapcsán került elő a téma, mert látszott rajta, hogy tényleg nagyon lelkiismeretesen megcsinálta. Na persze, kivonult vagy másfél órára a kisteraszra a furulyájával meg a telefonnal (amivel felvette), és senkinek nem volt szabad odamenni, de azért én megkukucskáltam, és láttam, hogy bömböl, mint a záporeső. Mivel nem úgy sikerült, vagy nem tudta kiénekelni, vagy kifurulyázni, nem tudom (mindegyiket kellett), de végül megcsinálta, és a tanárnőnek nagyon tetszett, és szerintem is szépen énekelt. Pedig állítólag egyedül nekem van hallásom a családban.
Szóval így éldegélünk, időnként bömbölünk, mindenfélét fölveszünk videóra meg lefényképezzük, és elküldözgetjük a tanároknak (Apu a diákjainak), egyedül Anyu a kivétel, mert neki számozott pendrájvot hoznak. A tesóm fél nyolckor kel, nyolckor kezdődnek az órák, de állandóan résen kell lenni, és figyelni a Kolbász vagy Canvas nevű dolgot, mert némelyik tanár 7.40-kor írja meg, hogy 8-kor élő órája lesz a Zoomon. A Zoom, az olyan, hogy leterítik hozzá az emeletes ágyat a tesóm Avengers paplanjával, és az elé ül a tesóm (vagy az Apu). Anyu nem zoomol, ő csak a hazahozott gépét püföli, amikor újabb adagot hoznak neki, akkor reggel 7-től este 7-ig nonstop, hétvége nélkül, mert aggódik, hogy nem lesz kész vele, és aztán utólag tartjuk meg a hétvégét, ami végül is mindegy.
Engem 9-kor keltenek, Anyu megszaglássza a fejem tetejét és megpuszilgatja a fülemet, és azt mondja, hogy talált egy kiscicát (ez a kedvenc részem az egész karanténból). Ha nem elég gyorsak, akkor a tesóm is beüget hozzám, ott hagyva a matekot, elbújik a paplan alatt, és azt játsszuk, hogy én vagyok a kulyke. Előbb-utóbb észreveszik, és visszazavarják leckét írni, mire a tesóm bömbölni kezd, és azt vinnyogja, hogy „a kulykum!!!” Engem meg elvisznek mosakodni. Ettől meg én is bömbölök. Apu nem érti, miért ekkora kataklizma nekem minden reggel a mosakodás. És azt szokta emlegetni, hogy „a Dzsidzsivel sokkal könnyebb volt”, nem gondolta volna annak idején, hogy ez a képtelennek tetsző állítás valaha megfogalmazódhat benne.
Azután legózom, és nyaggatnak, hogy egyem a reggelimet. A reggelim felkarikázott kifli vagy összevágott pogácsa, felkockázott zalahússal (hátha így könnyebben fogy, mert ha magamnak kell harapnom belőle, kimutathatatlan mennyiségekkel alibizem). Minden falathoz külön szóbeli előterjesztés szükségeltetik invokációval, érveléssel és súlyosbodó fenyegetésekkel. Miután másfél-két óra alatt nagy nehezen eltüntetek egy fél kiflit meg három-négy szelet zalát, rám adják a borzalmas-koszos-mindenbe-beletérdelős kinti gatyámat, és kimegyünk végre a kertbe.
Ha mégsem lehet kimenni, például nagyon fúj a szél, akkor legózunk, playmobilozunk vagy rajzolunk – a kijárási korlátozás előtt Apu még elrohant a helyi papírboltba, és vett két csomag A4-es papírt meg pár doboz tartalék filctollat, színes ceruzát és festéket –, vagy Anyu elővesz egy doboz játékot, amit már régen láttunk. Még a gyes alatt szokott rá, hogy a játékokat téma szerint szétválogatja, és elteszi, ami nem tartozik a kedvencek közé, mert néhány hónap vagy pláne év múlva újdonságként lehet elsütni. De a kedvencem mégis az, amikor a tesóm tanítgat. A régi játékok előhalászása közben az általános iskolás tankönyveit meg füzeteit is elővettük, nosztalgikusan lapozgatja őket, és mindenfélét magyaráz, én meg – a soron következő összemarakodásig – nagy szemekkel hallgatom az én csodálatos tesómat. Rengeteget tanulok tőle.
Szerencsére a karantén nagy része alatt gyönyörű idő volt, csak az elején esett némi hó, azóta azonban már szinte nyári meleg van és ragyogó napsütés. Tudom, hogy ez rossz a mezőgazdaságnak, meg azoknak is, akik nem mehetnek ki a lakásukból az utcára, de nekem olyan, mint egy nyaralás. Anyu is kitelepszik az aktájával a teraszra, vagy most éppen, amikor szabadságon van, a könyvével a nyugágyba. Kötelező volt kivennie a negyedévi szabadságát, ami miatt először megijedt, mert senki sem tudja, mi lesz a nyáron vagy a jövő hónapban. És ha Apunak dolgozni kell, ki fog vigyázni rám? Tudjátok, eddig minden évben pontosan beosztották előre, hogy amikor Apunak el kell utaznia, vagy korábban kell bemennie az iskolába, akkor Anyu szabadságot vesz ki. De most még maga az Operatív törzs sem tudja fél tizenegykor, hogy mit fog mondani tizenegykor, és senki sem biztos benne az utolsó utáni pillanatig, hogy az iskolákat bezárják, kinyitják, megszüntetik, és lesz-e végül érettségi vagy nem.
De végül is az idő szép, együtt van a család, ki kívánhatna ennél jobb szabadságot? A többire majd rögtönzünk, jobb ötlete úgysincs sem másnak, sem nekünk. Anyukám még nem is régen azt mondta – csak március elején volt, és egy másik életben –, hogy tavasz közeledtével mindig úgy érzi, az csak valami tévedés, hogy neki be kell járnia dolgozni. Még mindig nem szokta meg, hogy munkába állt; persze, közben folyton abbahagyta, egyszer az egyetem miatt, és kétszer a gyes miatt. De már a legutóbbi gyes letelte óta is elmúlt lassan négy év (nem gondolnátok, hogy már 7 leszek a nyáron), és még mindig úgy érzi, hogy ez csak valamilyen átmeneti dolog, amin túl kell esni valahogyan. Azt mondta, tudja, hogy ez most már mindig így lesz, de attól még azt érzi normális állapotnak, amikor itthon volt velünk, figyelemmel kísérte az apró mindennapi dolgainkat, hozzá tudtunk fordulni a problémáinkkal, ő is egyből el tudta mondani nekünk a gondolatait, és az egész körülöttünk lévő világot együtt éltük meg. Azt mondják, vigyázz, mit kívánsz a tündértől. Nos… tudom, hogy ez elég erős ellentmondás, a helyzetre tekintettel, de anyukám jelenleg az ő tündérével elégedett.
Nekem már nagyobb bajaim vannak a saját tündéremmel. Tudjátok, nekem úgy általában mindennel bajom van. Még március elején is minden vasárnap este sírdogáltam Anyunak, hogy holnap óvoda van, nem lehetne-e tenni valamit, hogy mégse kelljen mennem. Meg hogy az óvoda teszi tönkre az életemet. (Ezt amúgy a Dzsidzsire is szoktam mondani. Meg arra is, ha nincs itt...) Kiszámoltuk, hányat megyek még óvodába, és hányszor kell ott aludnom. És aztán egyik napról a másikra Anyu azzal állt elő, hogy többet nem kell óvodába mennem. Azt hitte, kiugrom a bőröndből, de én nagyon elkeseredtem. Micsoda, soha többet nem leszek óvodás? Hát ez már magában is dráma! És soha többet nem láthatom Anita nénit? Pedig nagyon szeretem, még a nevét is megtanultam leírni! A tavalyi kínlódás után (amikor örökre megutáltam az evést meg az alvást) végre lett egy rendes óvónénim, és akkor elszakítanak tőle?! Azóta már Anita néni bejelentkezett Zoomon, és én is mondhattam okosakat az emeletes ágyra terített takaró előtt.
Most meg azzal jönnek, hogy lehet, hogy mégis kell óvodába mennem. Találják ki most már! Az ember lánya lassan azt sem tudhatja, miért hisztizzen. Még jó, hogy Anyu mégsem varrt szájmaszkot az ovis ágyneműmből.
Mondjuk a varrással egyébként sem nagyon halad, pedig most, április utolsó két hetében szabadságon van, nem is itthondolgozáson. Délelőtt elpakol valamilyen célterületet, amihez már régóta nem jut hozzá (sajnos, rövid életű az eredmény, mert ahol rendet látunk, azonnal telerakjuk a vackainkkal), közben kiderül, hogy a tesómnak is segíteni kell valamilyen kreatív feladatban. Ha másban nem, hát lefotózni vagy lefilmezni, amit csinál, mert általában valami ilyesmit kell beküldeni. Nem is maguk a feladatok vesznek el olyan sok időt, hanem az, hogy állandóan figyelni kell ezt a Kolbász nevű dolgot, mert a tanárok sokszor ötletszerűen és ötletszerű helyekre töltik fel az újabb feladatokat, rövid határidővel. Utána le kell tölteni, vagy ki kell nyomtatni, Anyúúú, nem láttad a kinyomtatott tesztemet, Apúúú, nem nyílik meg ez az izé, Apúúú, hogyan kell átnevezni, Apúúú, azt írja ki az online teszt, hogy nem érkezett be a megoldás, pedig én elküldtem, Apúúú, hol vagy, mit csináljak? A tesóm már lassan annyiszor mondja egy nap, hogy „Apúúú”, mint én azt, hogy „csak az a bajom…”
Az írásban beadandó feladatokkal – wordben beküldendő fogalmazásokkal, füzetbe írt és befotózott matekpéldákkal, online kitölthető angoltesztekkel – a tesóm jó esetben ebédig elkészül, ilyenkor ráérősen ebédelünk a teraszon, ha 2-kor online bejelentkezése van, akkor kapkodósabban. A tegnapi nap (kedd) például elég húzós volt, 8-tól 10-ig matekdolgozatot írt (a Kolbászon kapták meg 8-kor a példákat, a füzetben kellett kidolgozni, és lefotózva visszaküldeni 10-ig), 10-től Zoomos óra volt természetismeretből, ahol a barátnőjével kiselőadást tartottak a légköri jelenségekről. Egy ppt-t kellett közösen elkészíteniük, azt úgy is szokták emlegetni, hogy prezentáció vagy diavetítés, és a tesóm nekem is csinál olyanokat.
Például amikor a számokról akar tanítani valamit, vagy angol szavakat, egyébként is szeretem, ha velem foglalkozik, és mindenfélét megtanít nekem. Állítólag nagyon fejlett vagyok matekból, simán tudok már összeadni és kivonni kb. 15-ig, és az osztást meg a szorzást is értem, de a nagyobb számoktól sem ijedek meg. Simán megmondom, hogy tízszer négy, az negyven, meg hasonlókat. Múltkor például valami olyat olvastunk este Anyuval a Ruminiben, hogy „ezernyi fénylény utazott a hajón”. Egy pillanatra elgondolkodtam – elég nehéz nekem olvasni, mert folyamatosan kommentálom a hallottakat –, és a következő mondatot irgalmatlanul félbeszakítva kifejtettem, hogy akkor ezernégyen utaznak a hajón, mert ott van még három egér meg egy teknős.
Szóval nagyon szeretem a tesóm nekem szánt ppt-it, csak legyen benne rózsaszín kiscica. A természetismeret kiselőadásban nem volt, de azért állítólag tetszett a tanárnak. Kivetítette Zoomon, és Dzsidzsinek meg az osztálytársának el kellett magyaráznia a többieknek, hogy mit látnak. Csöndben figyeltem az üveges ajtón át, és ezúttal tartózkodtam a „Fölrohadt a nyúl a fára” kezdetű dalocska ordítva történő éneklésétől, nem úgy, mint amikor Apu először Zoomolt az osztályával.
A kiselőadás (talán ennek is köszönhetően) láthatóan jól sikerült, a nővérem fölszabadultan ügetett ki a teraszra, ahol azon nyomban hozzáfogtunk a rajz házi feladatához. Biztos ismeritek azokat a festményeket, ahol gyümölcsökből áll össze egy arc (én nem ismertem, de nagyon tetszett, amikor tegnap megmutatták a Kolbászban). Ehhez hasonlót kellett készíteni itthon található dolgokból. Anyukám élénken lebeszélt bennünket arról az ötletről, hogy mindenféle apró tárgyból rakjunk ki egy szőnyeg nagyságú arcot a nappaliban. Azt mondta, annyi szabadsága már nem maradt, hogy azt mind elpakolja utánunk. Így végül a teraszra rajzoltunk föl egy arcot, és levelekkel meg szirmokkal töltöttük ki, én is segítettem. Bár újabban folyton aggódnak, ha növényeket meg bogarakat fogdosok, mert valami – lehet, hogy a vérehulló fecskefű – rondán kimarta a tenyeremet. De hát mihez is kezdhetnék, amíg a tesóm tanul, és mindenki mással van elfoglalva, mint hogy sarazok, főzök vagy bogarakat viszek.
Mindegy, szerintem menő lett a portrénk, gyorsan le is fotóztuk, mielőtt a szél elfújta volna, és a tesóm némi „Apúúú” kíséretében feltöltötte a Kolbászba. Utána sietve megebédeltünk, mert 2-kor a tesóm Zoomon keresztül felelt angolból. A sulijukról kellett egy bemutató anyagot készíteni, megtanulni és felmondani (tudjátok, a tesóm a Hogwartsba jár). Ez olyan volt, mint egy hagyományos felelés (kukucskáltam az üveges ajtón), a tesóm csücsült a monitor előtt, háta mögött az Avengers paplanhuzat, és mondta a szöveget. Anyu gondban van, mikorra tegye az ágyneműmosást, mert még hétvégén is folyton élőzik valaki.
Kora délután, amikor az élő bejelentkezések és írásbeli feladatok véget érnek, és a napi három lecke Duolingóját is megcsinálta a tesóm (angolt tanul, és nagyjából 300 napos a szériája), rendszerint már csak az egyéb kreatív tennivalók vannak hátra. A tanárok roppant leleményesek az (egyébként mással foglalkozni próbáló) családtagok bevonásában, ami miatt a szüleim általában morognak, de bevallom, én jó bulinak találom, hogy rendszerint nekem is szerepelnem kell. Dráma órára például zoknibábot kellett készíteni, Anyu egy egész napig varrta a tesóm zoknibábját (akinek extra elképzelései voltak zoknibáb tekintetében), meg az enyémet, mert akkor már természetesen nekem is kellett. (De nem olyan, mint a tesómé.)
Szerencsére a bábgyártásra hosszú határidőt adtak meg, vagyis ráért addig, amíg anyukám éppen készen lett az akkori adag aktájával. De megérte, mert annyira boldog voltam a zoknicicámmal, hogy mindenhová magammal vittem, és azzal is aludtam. Többször elmondtam, milyen elégedett vagyok, hogy van nekem egy ilyenem. (Ami nagy szó, mert a szüleim felé általában nem az elégedettség hangjait szoktam tolmácsolni.) A későbbi drámaórákra azután a zoknibábokkal kellett jeleneteket kitalálnunk és eljátszanunk, amiben eleinte vonakodva, aztán egyre lelkesebben vettem részt. A vonakodás annak szólt, hogy – szokás szerint – azt szerettem volna, ha mindenben az én ötleteim érvényesülnek, amibe a tesóm – szokás szerint – nem egyezett bele, mondván, hogy ez az ő házija. Azután Anyu mindenfélével bezsarolt, ha együttműködöm, például azzal, hogy készít nekem egy másik zokniállatkát is, és utóbb már egészen kedvet kaptam Platty, a kacsacsőrű emlős és Zokni, a cica kalandjaihoz. (A történeti hűség kedvéért jegyzem meg, a következő adag munka elkészültével tényleg kaptam egy rózsaszín zoknicicát is.)
A zokniállatos jelenetek leforgatásakor még amatőrök voltunk, folyton leborult a (gyurmával megtámasztott) telefon, azóta ebben is számottevő fejlődést mutatunk, és bármikor, bármiből építünk kameraállványt, például sittből és háztartási létrából. Számtalan videót és fotót kellett elkészítenünk, a tesóm még a papucsát is lefotózta, az én kedvencem a bűvészelőadás volt, amelyben immár kimondott elhivatottsággal szerepeltem. Pedig korábban, amikor a társadalomismeret tanárnak kellett elénekelnünk (videón) az Éjjel az omnibusz tetejént pluszpontért, még hisztiztem és elszaladtam, mert nem tetszett a koreográfia, hogy székeken ülünk, én azt szerettem volna, hogy táncoljunk. De valamiért sem a tesóm, sem az anyukám nem akartak táncolni a társadalomismeret videón. (Nem értem, miért, én folyton táncolok meg dalokat írok. Újabban énekesnő szeretnék lenni, mégsem ugyész.)
Ha a rengeteg kreatívkodás közepette még nem esteledett ránk, jó esetben marad egy-két szabad óránk arra, hogy csak úgy játsszunk. Szerencsére a karantén kezdetétől fogva szinte minden nap kint lehetett lenni a kertben, és mi kint is vagyunk, az egész család, reggelitől takarodóig. (Kivéve, aki épp élőzik, mert a stúdió a tesóm szobájában van, tudjátok, az emeletes ágyra terített paplan előtt.)
Anyu évek óta csak nézi szomorúan, ahogyan tavasz táján lassan feléled és belombosodik a kert, és ő ebből csak annyit tapasztal, amennyit reggel, munkába menet meg hazafelé iparkodva befoghat az ember felfogóképessége. A ház előtti babarózsafa, amit a Tesójától kapott, például évről évre hétköznapra időzítette a virágba borulást. „Hű, de szép” – állapította meg anyukám, miközben kirobogott a kapun. „Jaj, de szép – tette hozzá este fél hatkor, miközben éppen megérkezett egy rakat csomaggal –, le kellene fotózni! De már túl sötét van hozzá…” Hétvégén meg csalódottan látta, hogy a pici rózsaszín szirmok már mind a földön hevernek, mint az egész elpazarolt tavasz.
Na, hát most aztán benne élünk a természetben, mint valami primitív nép, és anyukám rettenetesen élvezi ezt. Azt mondja, ez a második legjobb dolog az én szagolgatásom után. Tudjátok, néha csak úgy elkap, megszorongat, és megszagolja a fejem búbját, hozzátéve, hogy fél tizenegy van, normális körülmények között ilyenkor az íróasztalánál ülne, és csak gondolna rám szomorúan.
A tesómat eleinte sokszor háromnegyed tizenkettőkor nyomorgatta meg, mert ilyenkor van a „Dzsidzsitájm”. A nővérem sulijában nem szabad mobiltelefonozni a szünetekben, kivéve a 3/4 12-kor kezdődő nagyszünetet, ezért a tesóm mindig ilyenkor számolt be Anyunak meg Apunak a legfrissebb hírekről a „Család” nevű messenger-csoportban: hogy sikerült a matekdolgozat, leadta-e a kiránduláspénzt, meglett-e a tegnap ottfelejtett sapkája, és mi a helyzet a világmindenséggel úgy általában. Ezért anyukám egy idő után már minden délelőtt pontosan tudta, hány perc van még hátra háromnegyed tizenkettőig. Ha vége lett a „Dzsidzsitájmnak”, és a nővérem elment a következő órájára, anyukám már csak a fél ötöt várta, hogy vége legyen a munkaidejének, és iszkolhasson érte. A buszról írt neki (messengeren), hogy mikor induljon el az iskolából, és a tesóm kijött a sarokra a buszmegállóba. Hú, de régen volt.
Most úgy van megint, mint a sokat emlegetett gyes alatt, hogy teljes szellemi közösségben élünk, minden gondolatunkat azonnal megosztjuk egymással meg Anyuval (Apunak néha sok is a folytonos csicsergés), és Anyu azt mondja, nem gondolta, hogy valaha lesz még ilyen, amikor megint előre be tudja fejezni a mondataink egy részét magában, mert pontosan tudja, mi jár a fejünkben. (Az enyémben a szárnyas rózsaszín kiscicák, ez nem lehet kérdés.) Rengeteget nevetünk, ide-oda pöcköljük egymásnak a poénokat, mint a lufikat, Anyu azt állítja – bár ezt máskor is szokta emlegetni –, hogy mi vagyunk a legszórakoztatóbb élőlények a világon. Valamelyik nap ebéd táján bekapcsolva maradt a rádió, és valami kabaréműsor kezdett szólni, de Anyu egy idő után kikapcsolta, mondván, lehangoló dolog ilyen rossz, erőltetett poénokat hallgatni a mi telivér viccelődésünkhöz képest. Sajnos, a poénjaink nagy részét nem lehetséges megörökíteni, annyira helyzethez (meg az előző viccekhez) kötöttek.
Anyu csak akkor nem szereti a poénkodást, ha a leckét magyarázza a tesómnak, aki direkt szívatja az elvont szóvicceivel ahelyett, hogy odafigyelne. Ezért a nővérem inkább magyaráztatni szokta Anyut, azt nem bánja annyira. Tegnap (csütörtökön – kicsit lassan haladok a bloggal, már vagy két hete írom) szokás szerint a teraszon ültek a körtefa árnyékában, a törzshelyükön, a tesóm a Mátyás királyos tesztet töltötte, és néha kérdezett valamit Anyutól, aki készségesen válaszolgatott (pedig eredetileg nekem akart segíteni a blogban). Ki volt Mátyás király nevelője? Mi az, hogy „humanista szellemben?” És a reneszánsz? És mihez képest reneszánsz? Anyu már képeket mutogatott a gugglin mindenféle épületekről, a tesóm meg gonoszul úgy tett, mintha nem most olvasta volna az Épületes építészetet, és meg se tudná különböztetni a román templomot a gótikustól. Amikor már az egyiptomiaknál tartottak, jött Apu, és lemorogta őket, hogy sosem lesznek készen azzal a nyamvadt teszttel. Így a tesóm visszatért a tesztjéhez, Anyu meg hozzám, aki éppen sárfőzeléket főztem neki (természetesen cukor és fehér liszt nélkül).
Pár perc múlva ismét megjelent a tesóm. Mátyásnak volt egy idősebb testvére? Akkor miért nem ő lett a király? Anyu belekezdett a komplett Hunyadi László-sztoriba, wikipédiás támogatással, és csak amikor a nővérem V. László halála felől kezdett érdeklődni (holott még meg sem említette neki), akkor esett le neki a tantusz, hogy az egészet már elmesélte egy vagy két éve az Arany-ballada kapcsán (akkor is jó sokáig meséltettük, utána meg lefekvésig balladai homályban és versben beszéltünk). Anyu észbe kapott, és szelíden letolta a nővéremet, amiért már megint beszélteti ahelyett, hogy a leckéjével foglalkozna. A tesóm szeppent fejet vágott, aztán vigyorogva megkérdezte, hogy és a holló mikor hozta a levelet.
Szóval most kint lakunk a kertben, mint valami természeti nép. Napjában többször rácsodálkozunk, miféle érdekes dolgok történnek az orrunk előtt, és történtek nyilván akkor is, amikor nem figyeltünk rájuk ennyire, és a nagy részüket észre sem vettük. Végigdrukkoltuk a szilvafán lakó rigók költését és a fióka felnevelését; közben egy verébcsalád is beköltözött a cseresznyefán a cinkeodúba, és szintén az ismerőseink lettek. Délutánonként megjelenik fölöttünk egy ölyv, és lekiabál (a szüleim szerint engem keres, naggyon vicces), a szomszédos diófa tetején egy csicsörke szokott hangoskodni, a hátsó szomszédnál meg egy zöld küllő (külön miatta töltöttük le a Madártani Egyesület appját, hogy meg tudjuk határozni a hangja alapján). Egyik délután leszállt a kertünkben egy örvös galamb, és alkonyatig itt bóklászott, de tegnap például sárgarigót vett észre Dzsidzsi a szomszéd nyírfa tetején.
A karantén első néhány napjában nagy lendülettel vetettük bele magunkat a földművelésbe; anyu fölkelt jó korán, hogy még dolgozni is tudjon mellette – sajnos hamar kiderült, hogy így nem halad a megfelelő ütemben a munkájával, de legalább elvégeztünk pár olyan feladatot, amelyek már nagyjából a gyes vége óta várólistán voltak (Anyunak akkor volt utoljára ideje a kertre, amikor itthon volt velem). Kitisztította, megmetszette a málnát, kiirtott közüle egy hatalmas tő komlót – mint kiderült, ennek volt köszönhető az az eldurvult bozót a szalonnasütő körül, amiről tavaly azt állítottam, hogy ott lakik a hiúz.
Levágtuk az elszáradt ágakat a cseresznyefáról (tavaly megtámadta valami gombabetegség), a tesóm pedig teljesen magánszorgalomból fölaprította és szétválogatta grillezéshez meg bográcshoz való méret szerint. Egy része már el is fogyott, mivel állandóan grillezünk meg paprikás krumplit főzünk bográcsban (még mindig nem sikerült megállapodni másfajta bográcsos étel felől, amelyet mindenki megenne a családban, állítólag én vagyok a szűk keresztmetszet).
Ástunk egy hagymaágyást, sőt, pár nap múlva meg is nagyobbítottuk, rengeteg dughagymát ültettünk (én is segítettem), sőt, kibogarásztuk a körtefa alatt a fű közül a kivadult epret, azt is az ágyásba ültettük, és gondozgatjuk. Most már jó nagy a hagymánk, virágzik az eprünk, a ládába vetett virágpalántákat is kiültethetjük lassan. A kijárási korlátozás miatt zöldséghez meg gyümölcshöz tudunk nehezebben hozzájutni – a helyi zöldséges is bezárt, a boltban meg, ahová Apu hetente egyszer elmegy, elég ronda a gyümölcs –, így nagyobb szükségünk lesz az itthon termett újhagymára, eperre, málnára, cseresznyére.
Sajnos, a nagy gonddal kitisztított málna egy részét kitapostuk a tesómmal, mivel – ha csak nem tanul éppen – reggeltől estig a kertben játszunk, de Anyu azt mondja, ennyi áldozatot megér, hogy ilyen jól belaktuk a kertet. Ahol eddig háborítatlanul burjánzott a fű meg a vadvirágok így április táján, most valóságos ösvényeket tapostunk. Anyu márciusi bozótirtó hadjáratával nagyjából egyszerre a nővérem is ágvágót ragadott, és a sufni mögött kitisztította a terepet, most ott van a főhadiszállásunk. Annyit rohangálunk ott, hogy a be- és kijáratnál már teljesen simára döngöltük a földet a talpunkkal. De nem csak ott játszunk, építettünk egy bambuszkunyhót is, amikor Anyu (szintén a bozótirtás keretében) levágta a kerítésen átnőtt bambuszszálakat (némelyik magasabb volt már, mint a házunk). Sőt, a tesóm egy egyensúlyozó pályát is összerakott, mivel Anyu ránk szólt, hogy ne billegjünk folyton a szalonnasütő kövein. (Egy ideig nem értette, miért van állandóan szétrúgva a hamu, és miért kormos a zoknink.) A pálya már többször újjáépült, és ha épp nem támad valami korszakalkotó ötletünk, itt szoktunk körbe-körbe gyalogolni nagy egyetértésben (amíg újból össze nem marakodunk), és a magunk költötte dalocskákat fújjuk.
De általában igen hamar kiötlünk valami zseniálisat, és elügetünk, mint két kölyökkutya (a tesóm már elég nagy Rolfi). Sosem fogyunk ki az ötletekből, és szerencsére ezeknek csak egészen kis részétől hullik ki a szüleink haja. Kimondottan kreatívak vagyunk, és élvezzük a hirtelen jött mozgásszabadságot – Apu szerint ilyenkor látszik, voltaképpen mennyire természetellenes dolog a nap nagy részében osztályteremben meg óvodai csoportban aszalni bennünket. Ha rajtunk múlik, egész nap a bokrok közt cserkészünk, a két ház közötti betonon rollerozunk meg biciklizünk, a tesóm fára mászik, és engem is tanítgat. Ötvenrészes ugróiskolát is rajzoltunk a betonra krétával, és vízzel picit megtöltött pet-palackokkal kuglizunk. Azután megint más jut eszünkbe, felugrunk, és elrohanunk. Esténként még engem is a szokottnál kevesebbet kell győzködni, hogy aludjak már, és az evéssel sincsenek igazán gondok, bár ettől még egy milligramm zsír sem nőtt a hasamra, hiába nézegetem, mivel folyton úton vagyok. Leszálkásodtunk, barna az arcunk, retkes a tenyerünk, és teli vagyunk ötletekkel meg karmolásokkal. Remélem, semmi baj nem történik senkivel sem a közeli, sem a távolabbi családban meg az ismerősök körében, és úgy fogok visszaemlékezni erre az időre, mint egy különös, tavaszi vakációra.
Hozzám szóltak