Anyu azt mondja, csak a novembert kell túlélni valahogy. A december már eltelik magától, januárban meg már lehet reménykedni. Talán már említettem, hogy nálunk hagyományosan senki nem szereti a telet, Karácsony ide, hóemberépítés oda. A tesóm meg én folyton betegek vagyunk, a szüleinknek meg főhet a feje, melyiküknek kisebb ciki már megint hiányozni a munkából, és ha mindkettőjüknek, akkor hova rakjanak bennünket. Ha meg valami csoda folytán egészségesek vagyunk, akkor is morgunk meg méltatlankodunk, és még csak ki se lehet zavarni minket a kertbe, mert állandóan esik valami, és különben is korán sötétedik. Szóval mi október vége felé veszünk egy nagy levegőt, és valahogy kibírjuk februárig.

Anyu mondta is Apunak, hogy ajánljon neki valami kedvjavító olvasnivalót – valami klasszikust, ami mediterrán vagy más déli tájon játszódik, ahol jó meleg van. Sajnos a Száz év magányt már olvasta, meg az összes Amadót is. Apu erre azt felelte, hogy olvassa a Pompeji utolsó napjait, abban jó meleg van, legalábbis a végén.

A tesóm vett egy centit a saját pénzéből a papírboltban, de nem vágja. Folyton arra panaszkodik, hogy „má” hangulata van. Állítása szerint az olyan, hogy legszívesebben leülne, mint egy nagy macska, és egész nap azt kiabálná, hogy „má”. Mit „legszívesebben”, szól közbe Apu, hiszen már így is egyfolytában nyávog. Persze nem mintha nem lenne meg minden oka rá, hogy enervált legyen, vészesen közeledik a felvételi, nyolcosztályos gimibe jelentkezik, minden nap felvételi feladatokat csinál matekból meg magyarból, és szombatonként előkészítőre jár. Emiatt még a szombati karateedzéseket is ki kell hagynia, csak hétfőnként tudja levezetni az egész héten összegyűlt feszültséget. Meg persze minden este, amikor engem csépel. Más kérdés, hogy provokálom. Amíg ordítva üldöz a lakáson át, hogy adjam vissza a cuccát, és ne nyálazzam össze a rajzát, addig is velem foglalkozik, és nem Percy Jacksonnal.

Anyu azt mondja, hagyjam békében Percy Jacksont olvasni, kell az a kis kikapcsolódás szegénykének. Inkább vele játsszak rózsaszín kiscicásat. Ez mondjuk vonzó lehetőség, nyár óta még mindig nem untam meg. Csak amikor kipancsolom az egész vizet a fürdőkádból, akkor Anyu nem hajlandó velem rózsaszín kiscicásat játszani, hanem csak lótetűset, de azt én nem akarok. Ilyenkor ordítok egy ideig, azután fogadkozom, hogy soha többet nem fogom kipancsolni a vizet, de azért másnap is kipancsolom. Meg is kérdeztem tőle méltatlankodva, miért, szerinte mit lehet még csinálni a fürdőkádban azon kívül, hogy az ember kipancsolja a vizet?! Anyu szerint például meg lehet mosni az ember arcát meg a fülét, na, ez felejtős szerintem. Vagy lehet azt játszani, hogy talál egy kedves, gazdátlan kis… lótetűt, na, ennél a résznél ordítok.

A szüleim szerint egyébként mindenért ordítok, nem kell hozzá különösebb ok vagy indok. Amint úgy érzem, hogy bármi sérelem ért vagy érhet, vagy az érdekeim nem érvényesülnek százhúsz százalékban, kijátszom a hangkártyát. Valóságos audioterrorista vagyok, ami a vonatkozó kutatások szerint ezerszer rosszabb, mint az acsuál.

A szüleim már elindították a „Nulltolerancia az ölyvezésre” kampányt (állítólag úgy rikoltozom, mint egy ölyv), és azzal fenyegetnek, hogy kiraknak mezítláb a teraszra. Anyu egyszer már kirakott réges-régen, és megjegyeztem, úgyhogy ez általában hat, de néha még ez sem, és olyankor jönnek a túsztárgyalók.

A csökönyös, elégedetlen fejemre való tekintettel (idézet tőle) Anyukám idén úgy döntött, hogy a karácsonyi békesség érdekében jobb lesz előre tisztázni, pontosan mit is szeretnénk a Jézuskától. Vagy didaktikai célzattal megismételhetjük az idei húsvéti forgatókönyvet is, hogy Mamáéknál ordítunk, „énamásikatszerettemvolna”, „őmérolyatkapott”, aztán itthon senki nem kap semmit. Ez kétségkívül egyszerűbb megoldás, de valamiért a szüleim nem voltak tőle felhőtlenül boldogok, és azt sem lehet mondani, hogy olyan rengeteget tanultunk volna belőle. Esetleg a tesóm, de én biztos nem.

Szóval Anyu idejében, már novemberben hozott egy Legó-katalógust, és finom utalásféleképpen ott hagyta a kanapén. Persze ráraboltunk, mint éhes szarka a fészekre. A nővérem elég hamar kiválasztotta és apró cédulákkal bejelölte, mit szeretne, nekem azonban hetekig főtt a fejem, melyik is lenne a legjobb (azon túl persze, hogy „az összes”). A tesóm megpróbált segíteni a választásban, bár Anyu gyanakodott, hogy nem annyira az emberbaráti szándék vezeti, mint a számító logika, hogy amit kapok, azzal előbb-utóbb ő is játszhat. Mindenesetre megkísérelt rábeszélni, hogy ne duplót válasszak, hanem nagyobbaknak való készleteket, és én hűségesen meg is mutogattam Anyunak a katalógusban a célzott darabokat.

Azután este, lefekvés után drámaian a fülébe suttogtam, hogy Dzsidzsi befolyásolt, és nekem igaziból nem is azok tetszenek, hanem a duplo dinoszauruszuk, mert azok aaannyira aranyosak, meg az összerakhatós macska, de a tesóm azt mondta, hogy kicsiknek valók. Anyu megnyugtatott, hogy nem kell megfelelnem senkinek, azzal játszom, ami nekem tetszik, és hogy az ötévesek még simán duplózhatnak. Sőt, a nővérem is vígan duplózik (az én készleteimmel), pedig már tíz is elmúlt. Na, ez igaz. Megnyugodva aludtam el.

Anyu várt egy-két napot, megint rákérdezett, hogy melyik tetszik legjobban. A dinoszauruszok, meg az összerakhatós duplo macska. A Jézuska meg a Mikulás összenéztek az ablak alatt, pacsiztak, aztán elmentek kétfelé. A nővérem bölcsen másfelé fordult, és nekem is valami érdekeset kezdett magyarázni, amikor Anyu mindenféle számokat sorolt Apunak a telefonban, vagy csikordult a kapu, és tudtuk, hogy hazajött, de valahogy mégsem ért be a lakásba, és mintha csörögni hallottam volna a kulcsot a másik lakás ajtajában.

Pár nap múlva épp a katalógust lapozgattam a kanapénak támaszkodva, amikor Anyu odaült mellém, és az ölébe vett. Együtt nézegettük végig, és a duplós résznél Anyu összeesküvő fejjel bökött rá az egyik képre:

- Nézd, itt vannak a dinoszauruszok!

- Tudom – vontam vállat –, de már nem tetszenek.

Szegény dinoszauruszok erősen elszomorodtak a szekrényben. (Anyukám is, aki eldöntötte magában, hogy krumplit kapok, meg szenet.)

Ráadásul a nővéremnek is megint „má”-hangulata volt – november végén még a varjak is idegesítőbben kárognak –, és kitalálta, hogy nem akar elmenni a gimis tanulmányi versenyre. Általában nem lázadozik, sőt, kifejezetten kedvet érez a Tudásbajnoksághoz, a Zrínyi matekversenyhez meg a többihez, és vasárnap délutánonként hűségesen töltögeti az internetes fordulókat, legfeljebb némi ravaszsággal egy kis chipsevéshez köti, amit máskor nem néznek jó szemmel a szüleink, de ilyenkor megbocsátják. (Az én izgága, kockahasú nővérem a serdülőkor küszöbén kimondott pocakot növesztett, de nem bánja, mert Anyu elmagyarázta neki, hogy a szervezete tartalékol a nagy átalakuláshoz, és ezt valamiképpen úgy értelmezte, hogy abból lesz majd a cicije.)

Sőt, idén kifejezetten ő kérte, hogy a Tudásbajnokságon hadd indulhasson négy tárgyból (a tavalyi matek, szövegértés, anyanyelv mellé környezetismeret a negyedik, ami úgyis kell a szóbeli felvételihez). Anyukám döbbenten tiltakozott, de a tesóm azzal érvelt, hogy elsőben egy tárgy volt, másodikban kettő és így tovább, és ha most nem engedik neki a négyet, „akkor nem jön ki a sor”. Úgy látszik, ahogy serdül, kiütköznek rajta Anyu precizitási marhaságai, pedig eddig tök jó rendetlen Tom Sawyer volt ő is. Mondjuk a katalógus becédulázása nekem már egy kicsit gyanús volt. (Anyukám szívében azonban csöndes reménység ébredt.)

Na, szóval a hűséges kis versenyagár, akit eddig alig hogy kivettek a szállítókosarából a rajtvonalnál, már a levegőben mozgott a lába, most hirtelen kijelentette, hogy nem akar elmenni Anyu sulijába a tehetségversenyre. Véletlenül alakult úgy, hogy Anyu régi sulijába is felvételizik – közel van, és eléggé feljött a százas listán. Ami persze elég nagy túljelentkezést von maga után. Már a nyílt napra való bejutás is összehangolt hadműveletet kívánt meg a szüleimtől, mivel egy órára csak hét gyerek jelentkezhetett, és az órák száma is korlátozott volt.

A nyílt nap nagyon tetszett a tesómnak (még akkor is, ha ki kellett hagynia miatta az osztályfényképezést), ő volt az egyetlen, aki végigcsinálta a feladatlapokat, és még a táblához is kiment, mint önként jelentkező. A szüleim ezek után pláne magától értetődőnek vették, hogy a versenyre is megy. A tehetségverseny egyébként csak egy jól hangzó elnevezés, egyszerű próbafelvételivel egybekötött pofavizitről van szó, főleg azoknak, akik abba a suliba jártak előkészítőre, de bárki más is nevezhet (a tesóm is máshová jár). Kipróbálja a vizsgahelyzetet, megismeri a helyet, és őt is megismerik, ha jó eredményt ér el, ha meg nem, az úgysem számít sehová.

Így aztán senki sem értette, mi ütött a nővérembe, ő pedig csak konokul, sírós hangon ismételgette, hogy nem megy. Meg hogy idén mindenből kimarad az osztályában a hülye előkésztő miatt, az osztálykirándulást is ki kellett hagynia, meg a szombati kézműveskedést, és már tavasszal is a gyereknapot, amikor Szegedre ment a Tudásbajnokság döntőjére. Anyukám csitítgatta, hogy de ugye utólag már nem sajnálta annyira a gyereknapot, amikor az évzárón azt a marha nagy kupát a kezébe nyomták. Meg hogy szép dolog a kézműveskedés, de nem abból fog élni, és hogy ez ezentúl már csak így lesz, meg még ígyebbül, hogy le kell mondani dolgokról a tanulás miatt, de hát neki ez az út van kijelölve, ő ezen a pályán jó. És hogy akinek az Isten halat adott, annak halszagú lesz a keze, nincs mit tenni, és különben is fújja ki az orrát.

De azért megbeszélték egymás között, amikor aludni ment, hogy túl sok van rajta, kicsit lazítani kellene az elfoglaltságain, és odafigyelni rá, hogy a következő kézműveskedést vagy miatücsköt ne kelljen kihagynia, hadd legyen egy kis kikapcsolódása.

Apu másnap épp a helyi híreket pörgette át a facebookon, amikor szembesült a szörnyű felismeréssel. Egyből hívta Anyut.

- Óafrancba – felelte anyukám elcsigázottan a telefonvonal túloldaláról.

Az általános letaglózódás oka egy színes kis hír volt, miszerint idén is lesz adventikoszorú-készítő foglalkozás a művelődési házban, méghozzá a legközelebbi szombaton.

A nővérem tavaly annyira el akart menni erre a foglalkozásra, hogy még a korán kelést és a karate-edzésről való fél órás késést is vállalta, pedig egyébként is utál kimászni az ágyból, nem még szombaton. Anyuval odamentek nyitásra, gyorsan megkézműveskedték a koszorút, padlógázzal átrobogtak a tornateremhez, és még nem is kellett sokáig térdelnie a pálya szélén a késés miatt, mert Sensei bácsi is jókedvében volt.

- Ha gyorsan kész az a nyamvadt koszorú, idén is meg lehetne csinálni, hogy csak fél órát késsen az előkészítőről – töprengett Apu. – De mi legyen Szuszuval?

Na, ez igaz. Szép, hogy én is eszükbe jutok. Tavaly megígérték, hogy az idei adventi koszorút majd én készíthetem, hogy ne legyen folyton kisebbségi érzésem a nővérem mellett. Csakhogy én hétvégenként tízig szeretek honyikálni, és még azután sem vagyok valami friss, hogy végül méltóztatom kimászni a nyoszolyáról.

A szüleim A, B, C, azután F és Q terveket kovácsoltak, végül az a verzió nyert, hogy húzzanak ki engem az ágyból HAJNALBAN (na jó, nyolckor), menjünk oda mindannyian a kilenc órás kezdésre, sőt, öt perccel előbb a művelődési házba, kézműveskedjük meg villámgyorsan azokat a koszorúkat, utána Anyu a kapu előtt kitesz bennünket Apuval meg a koszorúkkal, ő meg húz tovább a nővéremmel a vasútállomásra, elérik a szokásosnál eggyel későbbi vonatot, de az nettóban alig több, mint fél óra késés, mert az előzővel úgyis túl korán szoktak odaérni.

Szombat reggel alig, hogy megnyikkantam a keltegetésnél, máris közölték, hogy nyugodtan itthon lehet maradni, nem kötelező a koszorúgyártás, ölyveket amúgy sem engednek be a művelődési házba. Láttam, hogy nem viccelnek, így kivételesen inkább csöndben maradtam és együttműködtem, különben vonyíthatom meg minden vasárnap a nővérem koszorúját.

A szervezők nem számítottak a korán kelőkre, még épp csak elkezdték kipakolni a mohával meg fenyőággal borított koszorúkat, meg néhány színes gyertyát. Sebaj, abból gazdálkodtunk, ami volt. Legalább annál izgalmasabbnak tűnt, amikor újabb és újabb díszecskék, gömbök, fehérre festett apró szánkók meg szarvasok jelentek meg az asztalon. Örvendezés közben azért sebesen járt a kezünk, mi voltunk az expressz karácsonyi áhítat. A tesóm szerencsére mindenkit meglepett azzal, hogy már teljesen egyedül készítette el a saját koszorúját, így Anyu csakis nekem segített a ragasztópisztollyal, Apu pedig megszerezte az idővel zsúfolásig rakott asztal közepéről, amit nem tudtunk elérni, mindig remekebb és remekebb kincsekkel tért vissza. Végül már úgy nézett ki az adventi koszorúnk, mint egy... nos, mint egy karácsonyfa. Ekkor megnyugodva kijelentettem, hogy mást már nem szeretnék rá, és szinte ugyanakkor a nővérem is elégedetten tette le a ragasztópisztolyt. Szóval a feszített tempó ellenére minden remekül sikerült, és csak egyetlenegyszer nyúltam bele az olvadt ragasztóba, ami jó nagy hólyagot égetett a mutatóujjamon, de csak egész keveset ordítottam. Nemsokára elégedetten robogtunk hazafelé, illetve az arra hivatottak az állomásra. Na, hát így lett nekünk idén két adventi koszorúnk.

November utolsó hétvégéjén Anyu a jól bevált hagyomány szerint elővette a „Téli ünnep” CD-t, a kedvenc téli és karácsonyi gyerekdalokat, afféle ráhangolódásként. A zsenge korból eredő félrehallások és a később rájuk épülő szóviccek továbbéléseképpen már csaknem mindegyik dalnak van szigorúan családi használatra szánt változata, amelyet lelkesen fújunk a tesómmal akárhányadszorra, és időnként a szülők is beledudorásznak ("Erdő mellett testvéredtem, cupám fejem alá tettem"). Eleinte reklamáltunk, hogy már maholnap december van, amikor a dalocska szerint „betemetett a nagy hó erdőt, mezőt, rétet”, nálunk meg még zúzmarát sem fújdogál Télapó az ágon. Anyu részvétlenül azt felelte, örüljünk neki, egyáltalán nem hiányzik a nagy hó általi betemetés se neki, se a MÁV-nak, és mi is jobban jártunk, hogy hosszú, szokatlanul meleg őszünk volt, november elején még vígan bográcsoztunk a kertben, és egészen az utóbbi napokig kimehettünk a kertbe ebéd után. (Konkrétan a sittkupacban csücsültünk, ahol az egész őszt töltöttük, és a nyár nagy részét is. Az előkertben virágoztak a tátikák, mintha sose lenne tél, hátul a fűben érdekes gombák nőttek, de minket az egész megbolydult természet a legkevésbé sem érintett meg, kuporogtunk a sittben, mint két kis segédmunkás.)

És még magyarázólag hozzátette, a mi éghajlatunkon nem olyan a tél, hogy decemberben nagy pelyhekben hulljon a hó, az emberek mindenféle kivilágított ablakocskák mögött üljenek gőzölgő teát kavargatva, és süteményillat lengje be az otthonokat. Ez csak sztereotípia, az igazi Karácsony nem ilyen. Nálunk általában a január a leghidegebb és a legcsapadékosabb, decemberben leginkább borongós, szürke idő van, legfeljebb az eső esik. És a mi éghajlantunkon az emberek nem kavargatnak semmit sehol, hanem az utolsó percig dogoznak, hogy készen legyenek az év végi zárásra, és a lakásokban süteményillat helyett leginkább az olajban sütés jellegzetes szaga leng, ahogyan arról az emberek kabátja is árulkodik a tömegközlekedési eszközökön. Ezzel együtt jó dolog hazaérni, pláne, amikor az embert már az ajtóban megtámadják az acsuálok, és egymást túlkiabálva hadarnak felé ezeregy fontos dolgot, hogy mit kell vinni és milyen órára, és mit mondott a kiscicákról a Márti néni, és az ember közben aggódva sandít a háta mögé, hogy az ajtó előtt kint hagyott, biztonságba helyezendő fontos csomag nem ázik-e el az általános kavalkádban.

Közben azért a nővéremnek is jobb kedve lett – nem minden nap van „má” hangulata –, és hajlandó volt elmenni a gimibe a pofavizitre. Az írásbeli fordulóra Apu vitte, a szóbelire Anyu meg én. Vége én is láttam valami érdekeset, például kitömött rókát a vitrinben, és még egész sok szőre volt! Anyu azt mondja, akkor sem volt lényegesen több neki, amikor ő járt ugyanabba a suliba. És hogy érdekes érzés volt az acsuáljaival mászkálni a jól ismert folyosókon. Alapvetően szeretett oda járni, de azért nem bánta volna, az az akkori önmaga valamelyik lépcsőfordulóban egy pillanatra megláthatja a mostanit az acsuálokkal. Vagy legalább megsúghatta volna a korábbi magának, hogy ne feszkózzon, minden rendben lesz.

A nővérem csudára vidult a szóbelin, igaza lehet Anyunak, hogy ez az ő közege. Három tételt kellett húzni – matek, magyar, környezetismeret –, és fél óra alatt kidolgozni. Anyu azt tanácsolta neki, fogja fel úgy, hogy most végre mindenki csakis rá figyel, és annyit beszélhet, amennyit akar. (Rettenetesen irigykedtem a kitömött róka mellől!) A vizsgáztatók hálás hallgatóságnak bizonyultak, magyarból még meg is nevettette őket, és nagyon tetszett nekik, hogy matekból egy egészen más megoldási séma szerint kezdett hozzá a feladathoz, mint a többiek .Végül maximális pontszámot kapott a szóbelire, és második lett a versenyen 144 induló közül. A szüleim reménykednek, hogy most már csak fölveszik, csak az a baj, hogy amikor „má” hangulata van, nem tud összeadni ötöt meg kettőt.

A napfényes, langyos ősz miatt idén később kezdtük a betegeskedést, mint szoktuk. November végéig sikerült egész jól megúszni, onnantól kezdve viszont alig járok óvodába. Nem is bánom, mert erre az évre csak páran maradtunk a kifuttatott vegyes csoportban, és a kedvenc óvó nénijeimet is elvitték tőlünk, kaptunk helyettük egy Új Kati Nénit, akit nem nagyon szeretek, mert szigorú. Anyu hiába magyarázza, hogy fogadjak szót, és akkor nem lesz szigorú, valahogy ez a szótfogadás nevű dolog nem nagyon megy nekem itthon sem. Anyu kihúzza a lábát a fürdőszobából, hogy befejezze a vacsoráját, és arra tér vissza, hogy az egész víz a padlón van már megint, én pedig nedves hajjal, mogyorónyira összecsücsörített szájjal kuporgok a kádban, és azt motyogom: „tudom, lótetű”.

Az óvodai Mikulás-programra azért elvittek, és kivételesen nagyon boldogan jöttem haza (még hibákat találni is elfelejtettem). A Mikulásnak még egy kis vonata is volt, és körbevitt bennünket a városban! Csak este árultam el Anyunak, hogy szerintem az nem az igazi Mikulás volt. (Pedig Apu nekem nem is említette, hogy a kisboltba menet szembetalálkozott a Mikulással, amint éppen hazafelé tartott az óvodából, autóval. Palástosan, piros sapkában, nagy szakállal ült a volánnál.)

Este azután a teraszunkon is hagyott némi ajándékot, kis mécsesek kíséretében. Nekem a szétszedhetős duplo cicát hozta! Először majd kiugrottam a bőröndből, azután tíz perc elteltével, miután kétszer szétszedtem meg összeraktam, kijelentettem, hogy mégsem ezt kellett volna kérnem, és elkezdtem sütögetni a kedvenc fordultaimat, úgy mint „az a baj, hogy...” és „azért vagyok szomorú...”. Anyukám erre már igazán begurult, és lehordott, hogy nekem ezentúl a Mikulás tényleg nem hoz mást, csak szenet meg krumplit. Láttam rajta, hogy most az egyszer valóban kihúztam a gyufát (egész csomó gyufája lehet, mert mindig kihúzok egyet), és visszavettem az arcomból, onnantól egész este mitológiai szörnyeket építettem a kutya, macska és csibe különféle testrészeinek összekombinálásával. De a cica a kedvencem, azóta is vele alszom. Nem baj, hogy vág a széle.

De azért utóbb kifejtettem a szüleimnek, hogy még ez sem az igazi Mikulás volt, mert nem láttam, szóval nem lehetett az igazi. Vasárnap aztán az Igazi Mikulás is megérkezett (előző nap jött vissza Harkányból). Sötétedéskor beállított Mama, hogy elvigyen Rákosligetre, mert már megint taknyos voltam, mint az ágyú. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valami kis piros fénypont imbolyog hátul, a sötét kertben. Egyre közeledett a teraszhoz, akkor már ott viháncoltunk mind a ketten a tesómmal a teraszajtón belül, mint két szűkölő kiskutya. Végül még be is jött a nappaliba, és megkérdezte, hogy szeretem-e már a sárgarépát, de mondtam neki, hogy én még mindig csak a csirkecombot. Sajnos nem tudtam elég jól megfigyelni, mert sötét volt a szobában, csak a sapkáján világított az a villogó piros fény, de azt láttam, hogy nagyon szép igazi szakálla van. Egy kicsit olyan, mint Papának, meg a hangja is hasonlított. Kérdeztem tőle, hogy hogyan jöhetett a rénszarvasokkal, amikor nincsen hó, de azt felelte, hogy gyalog jött. Tudjátok, a mi éghajlatunkon ilyen az igazi Mikulás. Hozott nekem kis fehér cicát filcből, rózsaszín kendő van a nyakában, és a Dzsidzsinek ugyanolyat más színű kendővel, csak az övé megvan, az enyém meg mindig elkeveredik, pedig azzal akarok aludni. Anyu szerint sokat segítene, ha nem vinném folyton a dolgokat minden látható koncepció nélkül, csak a vivés kedvéért, vagy ha este tíznél előbb jutna eszembe, mivel is óhajtok aludni ma.

Meg még hozott csokit meg mandarint, de azokat én nem eszem meg, bár Anyu azt mondja, jövő ilyenkorra szerinte már hajlandó leszek megkóstolni legalább az egyiket. De kivételesen nem mondogattam, hogy „azért vagyok szomorú”, mert a Mikulás még nem juthatott messzire (elég lassan ment), és még képes, és tényleg visszaviszi.

Szóval így telik nálunk az Advent. Vasárnaponként énekeljük az adventi koszorúk előtt, hogy Adventi hírnök, kis fenyőág (a kedvemért azzal a szöveggel, hogy „dalra nyúl”, mert szerintem úgy van értelme), meg Kisegér, kisegér (utóbbi miatt méltatlankodni szoktam, de a fejemre olvassák, hogy az egy régi családi hagyomány), nyitogatjuk az adventi naptárakat (a tesóm legósat kapott, én mancs őrjáratosat), vinnyogok, hogy csak az a baj, hogy Dzsidzsi hólapátot kapott, én meg csak egy vacak rozmárt, és hogy azért vagyok szomorú, mert már megint nem gyémánttal kirakott mesepalota volt a kindertojásban. Ha Anyu időben ér haza, odakucorodunk a kanapéra, mesét nézünk, és miközben rakosgatja a számba a sajtos kiflit meg az olasz felvágottat, és mandarint pucol Dzsidzsinek, időnként ránk szól, hogy ne rugdossam a tesómat, ő pedig úgy üljön, hogy lássunk tőle. Hát ilyen az igazi advent a mi éghajlatunkon.