Ééés igen, a világon elsőként együtt nyaraltunk négyesben. Tudjátok, engem sokáig nem nagyon lehetett vinni sehová, ezért fennállásom óta általában Apu meg a tesóm nyaraltak kettesben, aztán tavaly Anyu megpróbálkozott elvinni engem Vinyére, és Csucsu meg Michouthka toleránsak voltak.   Idén aztán Királyréten azt is kipróbáltuk, mennyire vagyunk egy szobában altathatók a tesómmal, és működött (igaz, hogy előtte lefárasztottak bennünket). Nappalra szobatisztának minősülök, és többé-kevésbé megeszem, amit elém raknak (feltéve, hogy olyat raknak elém, amit hajlandó vagyok megenni), úgyhogy úgy gondoltuk, teszünk egy próbát. És a próbaüzem remekül sikerült!

A tesóm azt mondja, ez volt élete legjobb nyaralása, ami nagy szó, mert a tesóm már egy csomó helyen járt. Én is azt mondom, bár nekem elég kevés az összehasonlítási alapom. Sőt, Anyu meg Apu is egyetértenek velünk.

Persze nagy szerencsénk volt az időjárással, ezen a nyáron nem is nagyon volt még strandidő, csak most. A szállás fantasztikus volt, kétszobás apartmant kaptunk terasszal, ahonnan minden este lehetett nézni a hulló csillagokat, a "kert végében" pedig - a megfogalmazás tőlem származik - ott volt a Balaton, ezüstös hullámokkal, hattyúkkal és Bernadettekkel.

Először azt gondoltam, mindent leírok szépen sorban; még naplót is vezettem, hogy jobban emlékezzek, minden nap rajzoltam valamit egy kis füzetbe, mint amikor a tesóm táborozni volt. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is csináltunk semmi különöset, a lényeget meg úgysem lehet elmesélni (lerajzolni sem, bár erősen próbáltam).

Reggelenként sokáig aludtam, mert kényelmes volt az ágyikó, és különben is az előző napi nyüzsgés rendszerint elfárasztott. Apu meg a tesóm korábban ébredtek, és lementek a partra fürödni egyet. (Szerencsére külön szobánk volt Anyuval, így senki nem zavart senkit.) Mire visszaértek, én is ébredeztem már, és együtt megreggeliztünk a teraszon.

Utána levonultunk "a kert végébe" gumicsónakkal, matracokkal, kisvödrökkel meg mindenféle fontos eszközzel. Első nap kipróbáltuk a helyi hivatalos strandot is, ami állítólag a Balaton legjobb strandja, de fele olyan jó sem volt, mint a kert vége, ahol egész nap találtunk árnyékot valamelyik nagy fűzfa alatt, kényelmesek voltak a napozóágyak, tiszta a víz, és a kis öbölben pont addig ért, hogy nekem még úszógumi sem kellett.

Az öblöt a másik oldalról egy C alakú töltés határolta, és az volt a szabály, hogy maradjunk mindig az öbölben, mert ott szem előtt vagyunk, és a víz sem mély.

Én rendszerint a bokáig érő vízben kotorásztam; később akadt egy barátnőm is, Luca, akivel egészen az utolsó pillanatig remekül kijöttünk egymással, mígnem a hazaindulás előtt húsz perccel az az ötletem támadt, hogy iszapból kis fenyőfákat (vagy szarvacskákat) csöpögtessek a fejére. Lucának popsi alá érő szép hosszú haja volt, a feje búbjára feltűzve viselte, és a nagymamája folyton aggódott, hogy Lucácska, vizes ne legyen az a szép hajad. Azt nem mondta, hogy iszapos se legyen.

A szarvacskázás először viccesnek tűnt, és Luca is csak akkor ordított, amikor a zuhany alatt mosták, és az anyukája, nagymamája és egyéb nőrokonai elég mérgesen pislogtak Anyura, aki odament bocsánatot kérni a nevemben.

A tesóm többnyire a gumimatracon lebegett az öbölben, vagy a csúszda körül kagylászott. Már első este, amikor megkaptuk a szobánkat, és lementünk egyet úszni sötétedéskor, felfedeztük, hogy a kagylók is kedvelik az alacsony népsűrűséget. Az üres kagylóhéjakat kivittük a partra, és vödrökben meg papucsokban gyűjtöttük, az élő egyedeket pedig ünnepélyes külsőségek között szabadon engedtük.

A kicsi, dundi, barnászöld kagylók mellett egy igazi hatalmas (nagyjából féltenyérnyi, bár nekem inkább egész) tavi kagylót is találtunk, és elneveztük Bernadettnek. Többször szabadon engedtük, mert nem ment sehová, és így újból meg lehetett találni. Anyu szerint Bernadett a végére már elég ideges lehetett, szerintem nem, mert másnapra odahozta a rokonait is.

A kagylóhéjak rám eső részéből remek természettudományos kiállítást rendeztem be az éjjeliszekrényem fiókjában. Végül összesen négy üres Bernadett-héjat találtunk a tesómmal, és legalább tizenöt deka egyéb apró kagylóhéjat. Anyukám azt állítja, hogy kipakoláskor furcsán halszagú volt a fiókom.

Az úszógumit alig használtam, mert sekély volt a víz, és már egész jó a vízbiztonságom. Lebegni még nem tudok, de időnként elrugaszkodom a talajtól, és próbálok siklani egy rövidet. A tesóm viszont azt állítja magáról, hogy tud úszni, ezért a szüleim folyton azon aggódtak, nehogy kimenjen egyedül a mély vízbe. Szerintem ez fölösleges aggodalom volt, tekintve, hogy a "mély" vízhez nagyjából másfél kilométert kellett volna gyalogolni, de a tesómat egyébként is lekötötték a kagylók. Telerakta az egyik gumimatracot iszappal meg hínárokkal, és rezervátumot hozott létre a kagylók részére; kérésre idegenvezetést is tartott, de többnyire csak én kértem.

Délután 2 óra felé felöltöztünk, és kimentünk ebédelni a sétányra. Az eredeti terv az volt, hogy majd lángost meg hekket eszünk a strandon, de sokan voltak, és az ennivaló sem volt finom, a sétányon viszont remek helyeket találtunk. A kedvenc éttermem mellett még egy retro játékpark is volt kisautóval, helikopterrel, zombielefánttal (eredetileg nem zombinak gyárthatták, csak az valamikor a '70-es évek vége felé lehetett). Elégedetten gyömöszöltem magamba a sült krumplit, és egyszer még Apu töltött galambjának a felét is elloptam.

Ebéd után visszamentünk a strandunkra, és folytattuk a gondtalan lebegést időben és térben, a vízen és a nyárban. Nem számított semmi, mindenki ráért, néha kicsit öltük egymást a tesómmal, olyankor megordítottak bennünket, és két perc múlva már újra egymás nyakán lógtunk. Akkor voltam a legboldogabb, ha abbahagyta az olvasást, és foglalkozott velem, tologatott a gumicsónakon, vagy kitalált valami izgalmasat, mint például a kagylórezervátum vagy a roncshajó-építés, amikor bekentük iszappal a matracot meg a gumicsónakot. Néha kacsák is jöttek az öbölbe, volt egy saját varjúnk, és Apu meg a tesóm egyszer még kis kócsagot is láttak (én nem, mert aludtam).

Estefelé visszamentünk a házba, és a teraszon vacsoráztunk, de kétszer grillkolbászt is sütöttünk meg szalonnát a tűzrakó helyen. Vacsora után, ha nem volt egyéb attrakció, bementünk lötyögni "az életbe", vagyis a közeli sétányra, ahol fagyiztunk egyet (én nem, meg sem vagyok hajlandó nyalni, pedig a tesóm folyton unszol), fényképezkedtünk a reklámnak kitett hatalmas műanyag fagyikkal, és bámészkodva sétáltunk a rengeteg kivilágított ajándékárus, étterem, bóvlibolt előtt.

Egyszer a helyi tóparti vidámparkba is befizettek bennünket egy órára, a tesómnak a lapátkerekes kishajó tetszett a legjobban, meg a mini kalandpark, nekem pedig a játszóház, ahol rengeteg apró labda közé lehetett becsúszdázni, és mind a kettőnknek a kerti vasút. (Ki is találtuk, hogy vegyünk egy kerti vasutat a kertünkbe, mert akkor nem nekünk kell kihordani a sót meg a szalonnát a kert végébe, amikor bográcsozunk, hanem Apu csak fölpakolja a konyhaajtó előtt a vonatra.)

Utolsó nap kalózhajóztunk is naplementekor, mert a tesóm azt mondta, hogy nem igazi a nyaralás kalózhajózás nélkül, és mindenki látta a naplementét, csak én nem, mert ellenkező irányba néztem. Pedig mondták nekem, hogy "néééézd, Szuszu, ott megy le a nap", csak már megszoktam, hogy ne figyeljek oda, amikor így örvendeznek valamin. (Utólag aztán ordítottam, de Apu leszögezte, hogy a Nap még a kedvemért sem fog visszajönni.)

Lefekvés előtt rendszerint még leszaladtunk a partra, és ha elég meleg volt a víz, fürödtünk is egyet. Ha nem, akkor csak néztük a túlsó partot meg a csillagokat. Egyik este le is heveredtünk a C alakú töltés külső csúcsára, és figyeltük a nagy égi előadást. A többiek állítólag négy hulló csillagot is láttak, csak pont akkor jöttek gyors egymásutánban, amikor én meguntam és felültem.

Néhány csillagkép nevét viszont megtanultam - a Göncölt már eddig is tudtam (épp most olvastuk a Gesztenyefa-lakból a Nagy medve a kertben című mesét), és néhány nap után sikerült elmagyarázniuk nekem, hogy melyik a Cassiopeia.

Szabadidőmben állandóan Tejutat meg csillagképeket rajzoltam; pontosan ábrázoltam a Hattyút is, pedig azt saját elmondásom szerint nem is láttam, csak Anyu olyan szemléletesen magyarázta el a tesómnak - aki szintén nem látta -, hogy nagyon jól el tudtam képzelni.

Hamar megtanultam, hogy itt a másik oldalon kell keresni Anyut alváskor, és már rutinosan helyezkedtem el a párnája szélén. Elolvasta az esti mesét, azután nyugovóra tértem, elnyújtózva a kényelmes ágyikóban; félálomban még éreztem, mintha a víz ringatna, és kicsit féltem, nehogy arra ébredjek, hogy az egész csak álom volt. Így aztán reggelente mindig elégedetten mosolyogtam, amikor a résnyire nyitott szempillámon át észrevettem, hogy még mindig ott vagyok a zsalugáterrel besötétített, magas mennyezetű szobában, az úton túl vonat duruzsol, és valahol messze, a kert végében a víz nagy, kékesszürke nyelve lefetyeli a zöld partokat.

Minden napra jutott valami érdekesség, egyik este még egy tízperces tűzijátékba is belefutottunk (meglepő módon augusztus 20. előtt egy héttel). Voltunk Afrika-kiállításon, ahol láttam egy ijesztó bórt (eredetileg egy oroszlán hordta, és magával hozta a fejét).

Máskor meg akkora hullámverés volt, mint a tengerparton; tele lett vízzel a kis csónakom, mire áttoltak a strandra, ahol nagy, szürke homokvárakat építettünk meg öblöket ástunk a tengert idéző szélben, amely csillogó iszapszemcséket sodort. De a legjobb az egészben az a parttalan, időtlen lebegés volt ég és víz kékje között, délelőttből a lassú délutánba tartva, a babakor meg a kisgyerekkor közös partjainál.