A szüleim szerint legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a cupámba.

Na, ennek már a fele sem tréfa. Szerencsére sikerült keresztülhúznom a számításaikat azzal, hogy a májusi 28 fok ellenére olyan taknyos lettem, mint az albán szamár. Anyu szerint biztosan huzatot csináltak az óvodában a meleg miatt; ilyentájt neki is folyton fáj a füle a nyitva hagyott vonat- meg buszablakok következtében. Engem nem zavar különösebben, úgyis megszoktam, hogy nem kapok levegőt az orromon. Éjszaka hörgök, ilyenkor Anyu az oldalamra fordít, és a számba tolja a cupámat, amivel egy időre meg van oldva a kérdés, legalábbis amíg újra a hátamra nem fordulok. A teából az esti elalvást követően már nem iszom, csak a légzésemet hivatott elősegíteni, a mechanizmussal nem vagyok teljesen tisztában, mindenesetre a horkolás szünetel. De hajnal felé, ha a levegővétel ilyetén módjától kiszárad a szám, hálásan húzom meg a finom citromos teát. Lehet, hogy a vizet is éppen ilyen lelkesen innám, és valószínűleg nem tiltakoznék különösebben, ha azzal próbálná kitámasztani a számat, de engem ismerve lehet, hogy mégis; így Anyu inkább nem kockázat, amíg éjjel kettőkor olyan intenzíven hörgök, hogy attól fél, mindjárt kijelentem, hogy én vagyok valakinek az apja.

Nem baj, van még két hónapom, hogy öt éves legyek, szerintem addig nyugodtan jegelhetjük az éjszakai cupáról való leszokás kérdését.

A nővérem viszont a napokban betöltötte a tízet. Anyu az utóbbi hetekben jelentős változásokat tapasztal felelősségteljes viselkedés terén (én is, bár kétségkívül tudom annyira provokálni, hogy kizökkenjen a felelősségteljességéből, és ordítva vonszoljon a fűben a bokámnál fogva). Megtörli az orromat, megmossa a kezemet, és nem üt agyon, ha unatkozásból idegesítem. (Ez utóbbi sportot egyébként ő is űzi változatlanul; Anyu ilyenkor leordít bennünket, és a fejünkre olvassa, hogy jó tesóknak kell lenni. Szerintem mi így vagyunk jó tesók, ahogy vagyunk.)

Május közeledtével idén is feltették a tesómnak a nagy kérdést: mit szeretne a születésnapjára. Na, ez az a talány, amire sohasem tudunk értelmes választ adni, legfeljebb fél órával a köszöntés előtt. A nővérem ezúttal jobban készült, és volt használható válasza: biciklit meg okostelefont. Mondták neki, hogy jó, de csak az egyiket, mert el lesz kényeztetve, és különben is a biciklit, mert minek neki okostelefon. Igaziból a nővéremnek már van okostelefonja, egy kis használt készülék, csak a szüleimnek nem jutott eszébe, hogy abban is adategyeztetni kell a kártyát, és így telefonálni már nem lehet vele, csak fényképezni. A nővérem szokott is remek fotókat csinálni, például valakinek a könyökéről, vagy egy madárról, ami már elrepült.

A biciklitéma szerintem hasonlóan megnyugtatóan meg van oldva, mert van neki biciklije, csak már kicsi neki, szóval voltaképpen nekem van biciklim, csak még nagy. Ennyi erővel én is kérhetnék biciklit, nem? Vagy okostelefont.

Erre a nővérem azt felelte, hogy jó, de a biciklit nem tudja elvinni az erdei iskolába, ami pont a születésnapján kezdődik, a mobiltelefont meg igen. Mire anyukám meggyanúsította, tulajdonképpen csak arra kell neki a mobiltelefon, hogy arcoljon vele, de apukám megnyugtatta, hogy az emberek nagyobbik felének arra kell.

Ezzel a kérdés nagyjából nyugvópontra is jutott, a szüleim nem szándékoztak telefont venni a tesómnak, bár anyukám megjegyezte, nem lenne rossz, ha néha el tudnák érni, amikor késik a vonat, meg hogy voltaképpen már egész ügyesen fényképez, és egyébként se árt, ha szülői felügyelet mellett ismeri meg a kütyük használatát és veszélyeit.

Amint a tavaszi hideghullám után ismét enyhülni kezdett az idő, anyukám óvatosan piszkálásba vette a tesómat, hogy menjenek együtt futni. Anyu már többször újrakezdte, de mindig elhalt a kísérlet, mert sajnálja elvenni tőlünk az időt. Ha hazaér a munkából, mind a ketten a nyakán lógunk, és egymás szavába vágva meséljük a roppant fontos dolgainkat, míg csak el nem hajtanak bennünket fürödni. Az esti rutin után meg már nem szabadulhat, mert megállapodás szerint úgy alszunk el, hogy a meseolvasás után odafúrom a fejemet a válla meg a nyaka közé. Igaz, hogy ilyenkor már nem is nagyon jár az esze futáson, mert olyan álmos, hogy többnyire ő alszik el előbb. A reggeli ébredés meg hatkor is nehezére esik - néha nem is sikerül -, science fictionnek tűnik, hogy ennél korábban felkeljen holmi futás miatt. (Ha mégis kidobja az ágy, akkor bemegy egy órával korábban dolgozni, mert annak általában oka van.)

Ha viszont a tesómmal együtt járna ki egy félórácskára, az közös programnak minősülne; a nővérem akár mesélhetne is közben, ha tud (igaz, hogy ő tele szájjal is tud, meg álmában is tud). Végül is elég stramm, szokott is néha futni, és még jó is lenne a karatéhoz keresztedzésnek.

A nővérem először bele is egyezett, merőben elvi jelleggel (mint anyukám egyik régi főnöke: persze, hogy mehet anyu szabadságra, csak ne holnap - és ne is a belátható jövőben...) Egyszer aztán Anyu fülön fogta: na, most jött el az alkalmas pillanat. A nővérem dohogva magára húzgálta a futócuccot - általában sokkal kevésbé szereti csinálni a dolgokat, mint beszélni róluk -, amikor azonban kiértek az utcára, kerek perec sírva fakadt. Ő már rég nem futott, nem tud, nem is tudja, hogyan kell... Végül Anyu kézen fogta, és végigvonszolta az eltervezett nagyjából két kilométeren, mialatt a nővérem hüppögött, szívta az orrát, és úgy odavágta a talpát az aszfalthoz, hogy az önkormányzat külön útjavítási díjat szedhetett volna utána.

Anyukámnak emberfeletti önuralmába került, hogy ne gyilkolja meg a nővéremet közterületen, de aztán belátta, hogy úgysem menne vele semmire, mert a testvérem, ha egyszer megmakacsolja magát, meggyilkolt állapotban sem lesz hajlandó normálisan futni. Ehelyett a jól bevált, lenézett, de felettébb hasznos módszerhez: zsaroláshoz folyamodott. Másnap megjegyezte a tesómnak, hogy amennyiben még az erdei iskola előtt lefutja az öt kilométert, bemegy az első boltba, és vesz neki egy okostelefont. Harmadnap a nővérem hozta a futónadrágját, és felsorakozott az ajtóban, mindössze annyi kifogással élve, hogy "csak ne olyan vacak kicsi képernyőset".

Anyukám teszteket nézegetett, meg a szolgáltatók honlapjait, és kiválasztott a tesómnak egy alsó kategórián belül jónak minősített telefont. Közben szorgalmasan kijártak futni, és tényleg egész jól elbeszélgettek, csak én tüntettem, hogy miért nem visznek engem is. Sajnos az idei labilis időjárás megviccelte őket, és aznap, amikorra kitűzték, hogy a nővérem lefutja a három kilométert, fülledt hőség köszöntött be. Ennek ellenére a testvérkém csak kettőezer-kilencszáznál fakadt sírva, úgyhogy az utolsó száz méteren megint vonszolni kellett. Látszott, hogy nem lesz meg az ötezer az erdei iskoláig - már csak két hét volt hátra -, de Anyu azt mondta neki, végül is az eddigi futásokat tisztességesen letolta, úgyhogy lehet szó a telefonról. Majd a születésnapja után megint rendesen folytatják az edzéseket, de most úgysem ér rá ő sem, mert mindjárt itt az új eljárási törvény, és emiatt sokszor későig bent kell maradnia dolgozni.

Meg is rendelték neki interneten a kiválasztott telefont, a szállító két-három napos határidőt ígért, aztán újabb és újabb leveleket írt, hogy sajnos késik a küldemény. A születésnap előtti csütörtökön még ott tartottak, hogy sűrű elnézések közepette még egy kis türelmet kértek, miközben a tesóm hétfő reggel indult az egyhetes erdei iskolára. (De csak csöndben pityergett, mert félt, hogy ha nyíltan bömböl, akkor végképp nem kap semmit.) Végül Apu lemondta a rendelést, és pénteken hazafelé bement az első útba eső telefonboltba. Így lett a nővéremnek egy egész jó mobiltelefonja, amit a lelkére kötöttek, hogy ne ejtsen le és ne hagyjon el, mert ellenkező esetben őt fogják eladni, de csodával határos módon még mindig megvan neki.

Közben más meglepetés is készült - kicsit régebb óta, mint a mobiltelefon, de lényegesen hatékonyabban, mert az legalább kész is lett. A szüleim ugyanis már egy évvel korábban elkezdték kinyomtatgatni az elsőtől fogva a régi blogbejegyzéseket, és végül anyukám elvitte beköttetni. Az eredeti terv az volt, hogy digitális formában kimentik valamilyen adathordozóra, ne már a blog.hu szolgáltatójára legyen bízva, hogy marad-e a tesómnak örök emléke a gyerekkoráról, avagy sem. Hamar belátták, hogy ehhez technikailag kevesek, így maradt a nyomtatás meg a beköttetés. Azaz hogy végül is pont szembementek a haladás irányával - miközben anyukám munkahelyén vadul szkenneltek és digitalizáltak minden hivatalos iratot a január elsejei elektronikus ügykezelésre való áttérés jegyében.

De a könyv, az azért mégis csak könyv, állapította meg anyukám, amikor a szakdolgozat-kötészetben az undok nénitől átvette a többkilós köteteket, és gyönyörködve lapozott bele a legfölsőbe. (Azután rájött, hogy ezeket most mind haza is kell szállítania.) (Mint ahogy nem sokkal később arra is, hogy a kötészetben kihagytak itt-ott néhány lapot, de ezeket utólag celluxszal rögzítette.)

A születésnap jól sikerült, a nővérem elégedett volt a mobiltelefonnal és az élettel, rögtön belemerült az élettörténete olvasásába, és többször is rá kellett szólni, hogy elolvad a jégkrémtorta. Eredetileg mindenféle terveik voltak, hogy milyen tortát sütnek - én már előre vártam, hogy ülhessek a konyhapulton -, aztán pénteken a nővérem előállt azzal, hogy sütés helyett inkább udvarhölgyruhát varrjon neki Anyu, mert azt is kell vinni az erdei iskolába. (Visegrád közelében táboroztak, és Mátyás király volt a tematika.) Ráadásul itteni Papától még egy könyvolvasót is kapott, és bizton állíthatom, hogy azzal is alszik.

Anyu a fentieken túl egy kisebb ajándékot is becsomagolt neki - egy cicás hosszú ujjú pólót meg egy karkötőkészítő füzetkét -, hogy vigye el magával az erdei iskolára, legyen mit kibontania a tényleges születésnapján. Mindenki izgult, mert a tesóm először utazott el "egyedül" valahová, mármint a család nélkül. Az eddigi nyári táborok nem voltak ottalvósak (például a karate- meg az úszótáborba minden reggel oda kellett vinni, és délután érte menni), igaz, hogy volt már múzeumi pizsamapartikon, de az csak egy fél nap távollétet jelentett, úgyhogy megint csak nem számít. Persze a kedvenc tanító nénije meg az osztálytársai ott lesznek, vigasztalta magát Anyu, meg aztán a tesóm sosem volt elveszett gyerek. (A nővérem eközben inkább csak azon aggódott, hogy hátha nem engedik nekik véghezvinni az összes putuságot, amit elterveztek.)

Délután engem elvittek rákosligeti mamáék Almádiba, hogy ne kelljen összevont csoportban lennem az oviban. Már sokkal kevésbé vagyok acsuál, mint hajdanán, egész sokszor ugyanabban a nadrágban megyek haza az óvodából, amiben reggel bevittek, és még az is előfordul, hogy nem akarom megsemmisíteni a többi gyereket, hanem együtt játszom velük. Ezzel együtt nem visznek oviba, ha nem muszáj, bár emiatt kifejezetten szomorkodni szoktam. Persze nem akkor, amikor Almádiba lehet menni, ahol egy csomó érdekes dolog van, és mindenki velem foglalkozik. Ugyanakkor kétségtelen, hogy utóbbinak hátulütői is vannak, idén például a nagyszüleim kijelentették, hogy már nagy vagyok, nem kapok éjszakára cukrot a teámba, mert hamarosan kinőnek a végleges fogaim, és senki nem akarja, hogy azok is elromoljanak. Első meglepetésemben kerek perec megkérdeztem Papától, mit szeretne inkább, ordítsak vagy hányjak. "Jobban jársz, ha az ordítást választod - tanácsoltam neki barátságosan -, mert akkor nem kell feltakarítanod a padlót." Szerintem én maximálisan együttműködő voltam, és nem értem, mit kellett ezen nevetni, és pláne miért kellett felhívni a szüleimet, hogy elmeséljék nekik. Végül napirendre tértem a cukortalan tea fölött, de azt leszögeztem, hogy így csak szopogatni fogom a cupát. Mama szerint épp ideje, legalább nem pisilek ki reggelre a pelusból. Eh, kinek árt egy kis harmatos hajnali gyerekpisi? Apukám már tök gyorsan lepörget egy mosást, és még mielőtt elmenne dolgozni, simán ki is teregeti a lepedőt meg a hálózsákomat. De hát magyarázhatok én.

Apu is elutazott ugyanekkor (a saját osztályát vitte kirándulni), így kiürült a ház, úgyhogy anyukám jobb híján beköltözött a munkahelyére, ahol úgyis felszaporodott az ügyhátralék a közelgő új eljárási törvény miatt. Egész nap az este hét órát várta, hogy az erdei iskolában kiosszák a nap közben beszedett mobiltelefonokat, és néhány szót válthasson távolba szakadt gyermekével. Még két óra van hátra, még háromnegyed... Nagy nehezen elérkezett az este hét, anyukám úgy bűvölte a telefont, mint a legbutább tyúkok a randifilmekben, de az persze nem szólalt meg. Végül háromnegyed nyolckor nem bírta tovább, és ő telefonált. "Öö, jól vagyok, nasziaanyu" - válaszolta a tesóm, és letette. Anyukám bánatában felhívta mamáékat, hogy hogy vagyok, de nem akartam odajönni, mert csüngőlepkéket találtam. Anyukám megsemmisülten üldögélt, és arra gondolt, hogy nem is olyan régen még pisilni sem mehetett el tőlünk.

Aztán persze mindenki szerencsésen hazatért, és újra egymás szavába vágva meséltünk, és a május  további része zökkenőmentesen folyt le. A hónap végén volt még egy gyereknapi Mesefalu, ahol immár hagyományszerűen libbentem föl a színpadra elénekelni, hogy "Szépen ringó kis ladikonty" - mondták is az óvó nénijeim, akik katicának voltak öltözve, hogy egyből megismerték a hangomat, de én nem tudtam mit felelni, annyira elbámészkodtam azon, hogy mindannyian pöttyösek, és csáp van a fejükön -, és majdnem az utolsó pillanatig kibírtam, hogy ne vesszek el, de aztán az indián futópályán szaladtam egy próbakört... megdicsértek... futottam még egyet... még jobban megdicsértek, hogy gyorsabb vagyok a nagyoknál a kis lábamon... na, ez viszont igaz... úgyhogy futottam még egy kört villámgyorsan, a pálya szélén bevágtattam az erdőbe, le a töltésen, és mire Anyu utánam kecmergett, már vagy háromszáz méterrel távolabb ügettem, és semmiféle kiabálásra nem álltam meg.

Anyukám jobb híján a szembejövőknek integetett, hogy kapjanak el, de nem értették, hogy kit és miért. Vagy egy fél kilométert kergetőztünk így, magunk mögött hagytuk a Helytörténeti sétányt, és vészesen közeledtünk a főúthoz, végül anyukám legnagyobb megkönnyebbülésére - és a gyanútlan gazda rémületére - egy pórázon vezetett kutya nyakába vetettem magamat. A kutya morgott, a gazdája ijedten magyarázott, én vihogtam, Anyu beért, nyakon csípett, elvonszolt onnan, és alaposan lehordott. (De csak annyi következtetést vontam le magamnak, hogy ha már ekkora helyzeti előnyre tettem szert, taktikai hiba egy vacak kutya miatt megállni.)

A tesóm nagy bánatára nem lehetett ott sem az iskolai gyereknapon péntek délután, sem másnap a Mesefaluban, mert az irodalom-szövegértés országos verseny döntőjére utazott Apuval Szegedre, ahol ráadásul egész szombaton szakadt az eső, miközben az ország többi részén zavartalan napsütés  kényeztette a gyereknapozókat. Morogva tért haza, hogy ráadásul túl könnyű volt a feladatsor, ezért igazán nem érte meg ennyit utazni. Persze amikor az évzárón megkapta a negyven centis rézkupát az első helyezésért, akkor nem reklamált.

De már megint előreszaladtam a történetben, tulajdonképpen csak a májusról - azon belül is a tesóm születésnapjáról - akartam írni. Azóta persze sok idő eltelt, és már az én születésnapom is mindjárt itt van. A cupakérdés egyelőre nyugvópontra jutott, én megelégszem azzal, hogy a Balatonról hazatérve itthon üres tea helyett kapok egy kis xilitet az esti cupámba, a szüleim meg azzal, hogy éjszakánként csak egy üveggel vedelek be, és néha már az éjszakai pelus is száraz marad. Napközben pótolom az éjjel el nem fogyasztott folyadékmennyiséget sportpalackból, ilyenkor kapok cukrot is a teámba, és már egész jól megszoktam, hogy nem szabad feldönteni meg lóbálni, mert akkor kifolyik. (Azért itt-ott még ragad a lakás.) Egyébként amióta nem járok óvodába, nyenyét sem eszem, mert nem kell sietni a kalóriabevitellel. Reggelenként (vagy mondjunk inkább délelőttöt) elnyammogok a pogácsámon meg az olasz felvágottamon, ebédre vidáman eszem a rántott husit krumplival vagy rizzsel, délután tolok egy kis gabonapelyhet (nehogy leessen a vércukrom és undok legyek), este pedig visszatérek a jól bevált olasz felvágotthoz.

Szóval ahogy telik-múlik az idő, egész jól belerázódtam az új táplálkozási szabályokba, és bár attól még messze vagyok, hogy vizes cupával, vagy pláne cupa nélkül vészeljem át az éjszakát, azért hatalmas utat tettem meg azon idők óta, amikor a napi kalóriabevitelem zömét az éjjelente becupázott banános táp jelentette. Növök, növögetek, élvezzük a többé vagy kevésbé derűs nyári napokat, amikor kétségkívül vidámabban csordogál az élet. A tesóm is megszokta az új telefonját, Anyu az új eljárási törvényt, és továbbra sem jár futni senki.