Idén nem volt kétséges, hogy visznek-e Vinyére. Anyu azt mondja, már egész jól funkcionálok. Igaz, hogy amikor a Mesenapon dezertáltam, azzal fenyegetett meg, hogy nem jöhetek Visegrádra, én pedig ordítottam, mint a fába szorult féreg, mert azt hittem, hogy Vinyegrádról van szó. (Visegrádra végül senki sem ment, mert pont Apu meg a tesóm erdélyi kirándulása idejére tették a Palotajátékokat.) És az is igaz, hogy tavaly Vinyén (figyelitek? már én is mesélhetek "amikor tavaly Vinyén" kezdetű történeteket!) az esőházikónál, amikor elszaladtam egy idegen kutya után, és Csucsu hozott vissza, megígérte nekem, hogy idén hoznak egy saját kutyát, és egész végig mehetek utána. Így aztán kénytelenek voltak venni egy saját kutyát, ami nem volt egyszerű, nekem elhihetitek. A kutyát Pocoknak hívják, akkora, mint egy karnotaurusz, olyan aranyos, mint a legcukibb pici kutyák a rajzfilmekben, és annyira fogad szót, mint... mint én. (Vagy lehet, hogy egy picit jobban. Bár az utóbbi hetekben ráerősítettem.)
Anyu úgy tervezte, hogy június második hetében - ami egyben az utolsó tanítási hét - szabadságot vesz ki, mivel Apu táborozni vitte a tanítványait, utána egy hetet dolgozik, és a következő héten megyünk Vinyére. Valamiért azonban okvetlenül be kellett mennie a második héten, így átrakosgatta a szabadságát, és hazahozott egy rakás munkát, ami másképp nem lett volna kész. Ebből azután az lett, hogy az utolsó iskolahét közepétől kezdve a hónap végéig nagyjából itthon volt, egy-egy napra ment csak be dolgozni (ha Apu vagy valamelyik nagymamám tudott vigyázni rám). Nekem ez eléggé tetszett, pláne, hogy a munkáját kezdetben reggelenként intézte, amikor én még aludtam. Azután látta, hogy nem halad a megfelelő tempóban - főleg a nyári szünet első hetében, amikor ő vitte a tesómat reggelenként a karatetáborba -, és kitalálta, hogy én pancsoljak a medencében, ő meg mellettem ül az aktáival, és hűségesen megeszi, amit a kis edényeimben főzök neki. Ez volt a legeslegjobb szórakozás a világon! Azóta is gyakran unszolom, hogy tegye ki a medencémet a teraszra, és hozza az aktáit, de mostanában sajnos folyton esik az eső.
Egyébként úgy csordogált az élet, ahogy szerintem normális ilyenkor nyáron. Vagyis még nem szoktam meg, hogy az anyukámnak dolgoznia kell, és elárulom, hogy ő sem. Ezért úgy érezzük, hogy a megbomlott világrend áll helyre, valahányszor itthon marad az első vagy az utolsó tanítási héten, hogy ő vigye a nővéremet iskolába, amikor Apunak korábbra kell mennie, mint máskor (vagy egyáltalán nincs is itthon). Ha reggelenként, amikor fölszalad a redőny, és hirtelen az egész szoba megtelik fénnyel, Anyu hangját hallom meg, aki eljátssza, hogy a tegnap talált gazdátlan kiscicája vagyok, már tudom, hogy rendben lesz az egész nap.
Délelőttönként kiscicásat játszottunk, foglalkoztató füzeteztünk, főztünk (én a pulton ültem); délután elmentünk a tesómért az iskolába vagy a karatetáborba. Szóval amilyennek egy júniusnak (meg általában az életnek) szerintem és Anyu szerint lennie illene. Anyu csomagolni is próbált, de nem haladt valami nagy léptekkel. Az esős, hűvös nyarak kettős hátránya: egyrészt több ruhát kell vinni (mert jobban fázunk, vagy összevizezzük magunkat), másrészt ami netán vizes lenne (vagy pláne kimosták), az sem szárad meg. Anyu újrakezdte az autóvezetés gyakorlását, de azért ott még bőven nem tart, hogy saját maga szállítson bennünket meg a holminkat a helyszínre.
Közben Csucsuékat egy esős éjszakán meglátogatta a helyi patak. Nem volt valami kedves vendég; ezt-azt elvitt, egy csomó dolgot ellenben ott hagyott (főként iszapot). Így ők nem is tudtak a tervezett időben elindulni, az előőrsük (Csucsu meg a lányok) szombat délután értek oda, a lányok apukája meg a Pocok nevű kutya pedig csak vasárnap este érkezett.
Mi hárman Anyuval szombat reggel indultunk, és nagyon izgatottak voltunk, ennek ellenére szépen tartottuk az elvárt alakzatot, mert Anyu kilátásba helyezte, hogy ellenkező esetben hazatoloncol bennünket. Michouthka a hagyományok szerint ismét 10 pontot ért a Keletiben, és elvitt bennünket egy pékségbe, ahol frissen sült virslis croissant-t kaptunk reggelire, a tesóm meg még fagyit is. Én, a virsliraptor az egész croissant-t egy-kettőre behúztam, és Anyu megdicsért, hogy ha így folytatom, egészen zökkenőmentes lesz velem az élet Vinyén (vagy bárhol erdőn-mezőn és épített környezetben). Az IC-n is teljesen vállalhatók voltunk, a tesóm a kindlijét olvasta, én meg újra és újra elmeséltem Anyunak a kiscicás könyvet, amit a pályaudvaron választottam, azután foglalkoztató füzeteztünk.
Amikor Győrben átszálltunk a vicinálisra, már valami rémlett, hogy jó helyre megyünk. Idén egy másik házat béreltünk ki, amiről semmit nem tudtunk, csak annyit, hogy az erdőben kell keresni, az első patakgázlónál. Egyáltalán nem emlékeztünk rá, hogy arrafelé ház is lenne, de reménykedtünk, hogy nem egy kupac mohát adtak ki nekünk. Azt mondták, hogy kerítése is van, ami nagyon jól fog jönni nekem is meg a kutyának is. (Kerítés sem rémlett.) Így amikor leszálltunk Vinyén a vonatról, és elindultunk megkeresni leendő lakhelyünket, először leügettünk a patakgázlóhoz, de ott tényleg semmi nyoma nem látszott emberi településnek. (Amit mondjuk nem nagyon bántunk úgy általában.) Felhívtuk Csucsut, aki megadta a háztulajdonos néni számát, és ő végül odavezetett bennünket. A ház tényleg nem látszott a pataktól, és a kapu is trükkösen el volt dugva, a valódi bejárat egészen fentről, a vasút felől nyílt. Az egész telek tulajdonképpen egy nagy darab erdős hegyoldal volt a vasúttól a patakig. Jó magas drótkerítéssel körülvéve, hogy megfelelő rezervátum legyen a virsliraptornak. A ház a felső végében volt, különféle kis utacskák, ösvények, lépcsők meg hidak vezettek a lentebbi szintekre, ahol az erdő alján játszótér, tűzrakó hely, fapadok és -asztalok meg mindenféle érdekesség mutatkozott.
Amint beléptünk a kapun, azonnal engedélyt kértem elszelelni (és Anyu meg is adta, hálásan gondolva a kerítésre). Rögtön találtam is néhány csüngőlepkét meg egy igazi döglött szarvasbogarat, sőt, estére már egész gyűjteményem volt szebbnél szebb döglött bogarakból. A ház teraszáról vagy más magaslati pontról általában látni lehetett, hol matatok éppen, így időnként ellenőrizték, hogy még megvagyok, és csak akkor hívtak vissza, ha enni akartak adni. Ez a rendszer volt érvényes végig az öt nap alatt, amikor épp nem mentünk valahová, mondjuk vízért a forráshoz vagy kirándulni a patakra. Szóval ezentúl, ha azt hallom, hogy "Vinye", nekem elsősorban a nagy, erdős kert jut eszembe a rejtélyes utacskákkal, avar közt heverő kincsekkel, barátságos (vagy inkább csak menekülni lusta) lepkékkel.
Délután megérkezett Csucsu meg a lányok; Ancsihoz és Zitához ezúttal egy Réka nevű barátnőjük is csatlakozott. Mélységesen elégedett voltam a helyzettel, mert azt mondták, hogy cuki vagyok, és megtanítottak kártyázni. Elsősorban a Dobble meg az Uno nevű kártyák tetszettek, sokat nevettek rajta, milyen profin markolom a pici kezemben a szétnyitott lapokat. Pedig nem sok okuk maradt nevetni, mert többször meg is vertem őket! Főleg Unóban, ahol én voltam az egyetlen, aki soha nem felejtette el bemondani, hogy "uno". A tesómat meg riki-tikizni tanították meg, de azt mondták, hogy nekem az még bonyolult, maradjunk a színre színnél.
Csucsu hozott Csucsu-féle rántott husit, egyből magamhoz is vettem egyet.
Késő délután lementünk a forráshoz vízért. Persze volt vezetékes víz a házban, de mindenki a forrásvizet itta. Megmutatták nekem a barlangot, énekeltem is benne, és az előtte tornyosuló nagy, mohos sziklán azt játszottam, hogy kiscica vagyok, aki itt él az erdőben, amíg Anyu meg nem találja. A nővéremből kitört az acsuál, és belegázolt a patakba cipőben. Volt váltócipője (egészen addig a pillanatig, mert onnantól már csak "cipő" lett, hiszen nem volt mit váltani). Az eredeti cipőjét különféle módszerekkel (többek között cserépkályhával és elektromos cipőszárítóval) szárogatták egészen a hazaindulás pillanatáig, amikor is megszáradtnak minősítették.
Ebből már gondolhatjátok, nem olyan időjárást fogtunk ki, amikor csak úgy kitesszük a vizes cipőt a napra, és estére megszárad. Anyu azt mondja, évek múlva úgy fogunk emlékezni, hogy biztos az októberi hosszú hétvégén voltunk ebben a házban. Igaz, az esővel kimondott szerencsénk volt - egyetlen zápor kapott el bennünket, az is a patak menti esőházikónál -, de élményszámba ment, ha láttuk beszűrődni a lombok között a napsugarat, és napközben is elfért rajtunk legalább egy hosszúujjú, de többnyire a polár is. Az éjszakákról nem is beszélve. Első éjjel kimondottan vacogtunk (Anyu még a fejem tetejét is betakarta egy polárral, nehogy megfázzak), szerencsére másnap felfedezték, hogy a cserépkályha a nappaliban nem csak dekorációs eszköz.
Hárman aludtunk egy szobában, Michouthka, Anyu meg én, mert a tesóm szokás szerint a gyerekszekcióhoz csatlakozott a ház túlvégén. Kíváncsi vagyok, mikor engednek már engem is velük aludni. Mondjuk lehet, hogy akkor, amikor reggel hatkor nem ordítom el magam, hogy "Aaanyu!" Anyu odaadta a cupámat, össze is gömbölyödtem vele, és aludtam békésen tovább, de a nagyoknak kivertem az álmot a szeméből. Szóval lehet, hogy a tesómék ezt mégsem tolerálnák, miután éjfél körül alig lehetett elérni, hogy leváljanak a mobiltelefonos játékokról.
A második nap reggelén, miután megreggeliztünk és összeszedelőzködtünk, bementünk Zircre a vonattal, hogy megnézzük a Természettudományi Múzeumot. Egyszer régen próbáltak már engem múzeumba vinni, de mindenképpen föl akartam mászni a vaddisznóra, így Anyu inkább menekülőre fogta, és átvitt a közeli játszótérre. Mostanra viszont felnőttem ehhez is: nagy érdeklődéssel szemléltem a kiállított dolgokat, kérdezgettem és találgattam, melyik micsoda. (Anyu pedig boldogan állapította meg, hogy úgy látszik, olyan kiscicát talált, amelyikkel múzeumba is lehet menni.) Határozottan kinyílt nekem a világ, amióta nem azzal megy el az egész nap, hogy a hasamba tukmálják az ennivalót. (Egyébként enni is kaptam, még a múzeum előtt, és csak úgy nekiültem a sült krumplinak meg a csirkefasírtnak, és megettem, mint egy rendes gyerek.)
A múzeum után már nem sok volt hátra a vonatig, legalábbis nekünk. Mi hárman ugyanis Csucsuval meg Anyuval elkaptuk az egyetlen szóba jöhető délutáni vonatot, a többiek még ott maradtak Zircen, és Csucsu visszament értük az autóval. Egy fagyizásból maradtam ki, amit nem bántam különösebben, jobban érdekeltek a döglött szarvasbogarak. Amíg ketten voltunk Anyuval a ház körül, egy egészen új játékot eszeltem ki. Azt, hogy kóbor kiscica vagyok, akit kiraktak az erdőbe, de Anyu megtalál, és onnantól minden jó lesz.
Este megérkezett a lányok apukája, akiről azt állították, hogy Zolinak hívják, de mondtam, hogy az lehetetlen, mert az gyereknév. De nem is ez a lényeg, hanem hogy hozott magával egy gyönyörűséges, hatalmas és szertelen... úgysem találjátok ki, hogy mit! (Elárulom, hogy kutyát.) A kutya egyszerre ott akart lenni mindenhol, és szaladgálni akart a hosszú utazás után, és játszani akart mindenkivel, de elsősorban is rajongó szemmel belebújni Csucsu zsebébe, és soha többet nem jönni ki onnan. Végül egy tizenöt méteres kötél segítségével rávették, hogy nagyjából maradjon odakint, de így is minden ajtónyitásnál benyomult a házba, és mindent körbe-körbe kötözött. Elsősorban engem volt nehéz megakadályozni, hogy ne vessem magam minden alkalommal a nyakába, és ne szorongassam vihogva. Először bizonygatták Anyunak, hogy a kutya nem fog bántani engem, egy idő után aztán belátták, nem udvariasságból mondogatja, hogy nem engem félt a kutyától, hanem fordítva.
Annyira fel voltam dobva, hogy egy csomót ettem vacsorára, nem is kellett kínálgatni, én követeltem ki még egy kis repetát a bolognai spagettiből. Hajnali ötkor aztán felültem, annyit mondtam, hogy "Anyu, fáj a hasam", és lehánytam a párnámat. Meg a hálózsákomat is, és ez volt a nagyobb baj, mert az októberi időjárási viszonyok mellett esély sem mutatkozott rá, hogy egy esetleges kimosott hálózsák megszárad estére. Anyu sóhajtva gondolt arra a pillanatra, amikor az összepakolt cuccunk méretét látva kihúzta a listáról a váltó hálózsákot. Sokat törte a fejét a holmink méretének észszerűsítésén, de az "egy szál bikinit hoztam el az útra" láthatóan nem működött, és a bekészített meleg cuccainkat végül az utolsó szálig elhasználtuk. (A tesóm még a váltócipőjét is...) Egyedül a rövidnadrágok maradtak meg, szóval azokat tök fölösleges volt elvinni.
Szerencsére váltópizsamám legalább volt, így jobb ötlet híján bepakolt engem a saját hálózsákjába, ahol békésen összegömbölyödtem, és tudjátok... aludtam tovább (Anyu meg Michouthka kevésbé). Irtó büszke voltam rá, hogy felnőtt hálózsákban alhatok! (Míg Anyu mellettem didergett a helyi büdös takaróval.)
Nos, legalább megnézték a hajnalt, meg hogy hogyan énekel körös-körül az erdőben a rengeteg madár. Anyu aggódott, hogy mi lesz velem, de úgy ébredtem, mintha mi sem történt volna. Illetve történt, mert a kutya egy ajtónyitást kihasználva benyomult az előszobába, és a farkával dörömbölt az ajtón. Szerintem direkt nekem akart szólni, hogy várnak a szarvasbogarak. Pirítós kenyeret reggeliztem a gyomrom békéje érdekében, közben a többiek lementek pancsolni a patakra. Kérleltem Anyut, hadd menjek én is utánuk, már tudom a járást az alsó kiskapun át. Anyu megígértette velem, hogy mindig figyelek, merre mennek a nagyok, nem bóklászok el egyedül, és ha mégis elvesznék, jó hangosan kiabálok az erdőben, hogy megtaláljanak. Azt mondta, nem kell folyamatosan, mert akkor berekedek, csak időnként kiáltsak egy nagyot, hogy tudják, merre kell keresni. De már egész jól együtt mozgok a falkával, szóval nem volt semmi gond.
A patakban rengeteg víz volt, talán még több is, mint az első évben, amikor a többiek felfedezték ezt a helyet. Nekik ez már a negyedik Vinye-forever volt, nekem a második. Furcsa arra gondolni, hogy létezhetett úgy is a világ, hogy én nem voltam benne. De most lett csak az igazi, nem?
Tudjátok, nekem már az is furcsa, hogy tavaly még nem volt itt a Kutya. Igaz, hogy akkor más kutyák nyomában ügettem. Most meg őt követtem hűségesen a kis gumicsizmámban, át- meg átgázolva a patakon. Az esőházikóig kirándultunk mindannyian, és ott piknikeztünk. Megtanultam, hogy nem szabad a pórázra lépni, mert annak általában egy nagy repülés a vége (aminek a végén a Kutya segítőkészen összenyalogatja az ember fülét és feje búbját). Az esésektől néha kicsit pityeregtem, de az összenyalogatástól csak vihogtam. Mind a két térdem olyan volt már, mint a leopárdnak (legalábbis egy furcsa, sötétkék foltos leopárdnak, amelyik kicsit túl sokat találkozott a patakparti sziklákkal). A gázlóknál megvártam Anyut, és drukkoltam neki, hogy száraz lábbal átkeljen a köveken, mert egyedül neki nem volt gumicsizmája. Úgy tetszett, hogy most én vigyázok az anyukámra! Nem vagyok már kis dedós, akit etetni kell, meg lepisili a nadrágját, és komolyan beszélgetek anyukámmal a gondolataimról, ő pedig meghallgat. Csuda nagy egyetértésben baktattunk a patak menti úton és át meg át a patakon, azt sem bántam volna, ha soha nem érünk oda ahhoz az esőházikóhoz. A nővérem hol előttünk, hol mögöttünk poroszkált a gyerekfalkával, néha én is csatlakoztam hozzájuk, ha találtak valami érdekeset (vagy eszükbe jutott valami jó kis putuság). A viaduktnál még azt is megengedték, hogy fölkapaszkodjak velük a nagy sziklákon, és nem mondták rám, hogy még kicsi vagyok. (Ebből is látszik, hogy tekintélyt ad az embernek, ha megtanul unózni.)
Zoli bácsi (akiről úgysem hiszem el, hogy úgy hívják) mondta nekem, hogy nem szabad olyat csinálni a kutyával, ami nem jó neki, például ugrálni a hátán, mert nem játék, ő is egy élőlény, mint én. Jó, tudom, csak olyan nehéz megállni, amikor itt van egy ilyen jó nagy, bolyhos kutyus! Végül amikor már mindenki nekem magyarázott, kezdtem beadni a derekamat. Anyukám szerint a maga módján ez is kutyaterápia. (Egy kis emberterápiával vegyesen.)
Este sült csirkét ettünk sült krumplival (és nem hánytam). Június ide vagy oda, begyújtottunk a cserépkályhába (aminek hálózsák nélkül maradt anyukám őszintén örült). Mindenki összevizezett cucca a kályha körül száradt. Tetszett, hogy a korábbi szállásunkkal ellentétben ebben a házban volt egy jó nagy nappali asztallal meg székekkel (meg cserépkályhával). Esténként itt zajlott az élet, ha már a kinti üldögéléshez hűvös volt. Szerencsére mindig találtam valakit, aki hajlandó volt kártyázni velem, vagy rajzolni, vagy foglalkoztató füzetezni. Hoztunk nekem egy új edénykészletet is, hogy rendesen tudjak főzni a társaságnak.
Másnap azzal ébresztettek, hogy hová tettem a bográcsláncot. Hm, a bográcsláncot?... Hová is?... Állítólag már órák óta azt keresi mindenki, de csak arra emlékeznek, hogy elvittem. Kibaktattam, és megmutattam a ház mögött a hegyoldalban. Sanszuk sem volt, belátom.
A bográcslánchoz hamarosan bogrács is csatlakozott, és paprikás krumpli ismerős illata kezdett terjengeni a délelőtti erdőben. Meg egy kis napsütés is, úgyhogy mi, gyerekek lementünk a patakhoz. Elkövettem azt a hibát, hogy cipőben indultam neki, de odalent rájöttem, hogy ehhez a fajta időtöltéshez elengedhetetlen a gumicsizma. (Látjátok, több eszem van, mint a nővéremnek.) (Pedig nekem is hoztak váltócipőt.)
Sebaj, ismerem a járást, felügettem a kiskapun át a házhoz. Megdicsértek, hogy ilyen ügyes vagyok, rám adták a csizmámat, és útnak eresztettek. Visszaporoszkáltam a patakpartra, de senkit nem láttam. Vajon elindultak valamelyik irányba? De melyikbe? Vagy itt vannak valahol, csak bementek az erdőbe? Egy kicsit játszottam a kavicsokkal, de kezdtem egyedül érezni magam. Biztos putulnak valami jót, én meg kimaradok. Sebaj, felderítem a nyomaikat... Talán erre mentek. Kőről kőre lépkedtem, ügyesen elkerültem a csúszósakat. Néhol leguggoltam, faágacskákat szedegettem. A patakvíz vidáman szaladgálta körül a csizmámat, mint egy szertelen kiskutya, de a csaholásán túl más hang nem hallatszott. Na, még elveszek itt... Vissza kéne menni. Vagy föl az erdőbe, valahol ott lehetnek. Fölkaptattam egy nagyjából olyan ösvényen, amilyen rémlett, ágakba kapaszkodva másztam följebb. Valahol erre lehet a kapu... De a kapu csak nem került elő, a kövek és a fák nem tűntek ismerősnek. Végül már nagyon csúszott, és nem tudtam följebb mászni. Megpróbáltam oldalt, szintben mozogni, de a bozót összekaristolta az orromat meg a fülemet. Megbotlottam egy faágban, és jól megütöttem a térdemet, gurultam is egy kicsit lefelé, míg neki nem csúsztam egy nagy fa oldalának. Most aztán jól nézek ki, itt ülök egyedül az erdőben, fáj a térdem, és fogalmam sincs, hol vannak a többiek!
Szerencsére eszembe jutott, amit Anyu mondott, hogy kiabálni kell. Megpróbáltam kicsi, vékony hangon, de csak a madarak nevettek rajtam: "Aanyu!" Vártam egy ideig, de nem történt semmi; csak az erdő megszokott zajai vettek körül, amelyek most egyszeriben gyanúsnak, aggodalmat keltőnek tűntek. Összeszedtem magam, és ordítottam egy jó nagyot: "Aaanyu!" Megint vártam egy kicsit, aztán teli tüdőből kiabáltam: "AAANYUUUU!" Nem tudom, meddig ordítozhattam így, egyszer csak csörtetés hangzott fölöttem az erdőben, és egy ismerős hang "Szuszut" kiabált. De már ott is volt Anyu, fölkapott a földről, és összeölelgetett. Megpuszilta a leütött térdemet, megtörölte az orromat, és visszacipelt a házhoz. Út közben elmeséltem neki, mi történt velem. Mindenki megdöbbent rajta, hogy egész végig nem találtam meg a többieket, azt mondták, hogy már jó régen elindultam a patakhoz. Anyu megdicsért, hogy ilyen talpraesett voltam, hogy végül meglettem. És hogy figyelek arra, amit mondanak nekem.
Ami a paprikás krumplit illeti, derekasan helyt álltam (állítólag direkt a kedvemért tettek bele dupla adag virslit). (Igaz ugyan, hogy amit én eszem, az inkább paprikás virslinek mondható, de nem kell a kákán is csomót keresni.) Ebéd után kedvünk támadt lesétálni kicsit a bevitt szénhidrátot, így ismét nekivágtunk a patakmedernek. Anyu még a háznál maradt, meg kellett várnia, míg le lehet zárni a cserépkályhát, mert igaz, hogy ki- kisütött a nap, de már járatosak voltunk a helyi mikroklímában, és tudtuk, hogy estére elkél a hátmelengetés. Patakszurdokban, nagy fák alatt, ahová alig süt be a napsugár, a kánikula fogalma nem igazán értelmezhető, a mostani hűvös nyárban meg kimondottan csípősek a hajnalok.
Közben még egy telefont is kapott a munkahelyéről: egy konferenciára küldték pont abban az időben, amikor Apu meg a tesóm Erdélybe készültek. Eredetileg szabadságot akart kivenni, ez a mi négy napunk lett volna, az enyém meg az övé. De azt mondta, hogy majd pótoljuk valahogy. Úgy vette észre, igaza volt a pszichológus néninek, valóban jó hatással van a fejlődésemre, ha kettesben járkálunk, és csak rám figyel. (Én meg igyekszem a kiscicás játék révén újra és újra megbizonyosodni, hogy valóban jobbra fordult a sorsom. El szoktam játszani például, hogy sáros vagyok, amikor megtalál, de úgy is hazavisz. Lassan már tényleg elhiszem neki. És tudjátok, nem is vagyok már az a kóbor kiscica, akit csak úgy az erdőben lehet találni. Hovatovább fényes szőrű, jól megtermett kölyökmacska lesz belőlem.)
Anyu beleegyezett, hogy elinduljak a többiekkel, azzal, hogy húsz perc - fél óra múlva ő is utánunk jön. Azt mondta, most már megbízik bennem, hogy nem fogok elveszni, lelkemre kötötte, hogy mindig csak addig menjek, amíg még látok valakit, és igyekezzek főképp a Kutya nyomában gyalogolni. Ez utóbbit készséggel megígértem. Nem is történt semmi baj, de Anyu azért megkönnyebbült, amikor a harmadik gázlónál kiért az erdőből, és meglátta, amint a patakparton ülök a gázló túloldalán, és éppen a vizet öntöm ki a gumicsizmámból.
Ezen a napon is csak az esőházikós pihenőig jutottunk; a messzi távolban állítólag lapul valahol egy Porva-Csesznek vasútállomás is, ahová a születésem előtt már többször eljutottak, de szerintem ez városi legenda (illetve erdei). Mire a pihenőhöz értünk, már nagyon összebarátkoztam a tesómmal, és kézen fogva bandukoltunk a csapat élén. (Időnként rájövünk, mennyire szeretjük egymást. Anyu ilyenkor igyekszik résen lenni, mert a tapasztalatok szerint nagy közös disznóságok vannak készülőben.) Elbaktattunk a nagy szikla mellett, ahol kanyarodik az út, eltűntünk a takarásban - és aztán köddé váltunk. Anyu egy perccel utánunk érkezett az útkanyarulathoz, ahonnan végig lehet látni az ösvényt egészen a viaduktig, de közel s távol semmi sem mozdult. Egyetlen megoldás kínálkozott: hogy a kanyar után bevágtunk fölfelé az erdőbe (lefelé nem mehettünk, mivel a pataknál nincs lejjebb). Anyukám legyökerezett, mivel a szikla tetején ott a vonatsín. Bármilyen mesebeli környezet a Cuha-patak völgye, fenn a töltésen a valóság jár, soktonnás mozdonyok formájában.
Ösvényt keresett, amin fölmászhattunk, de semmilyen alkalmas hely nem tűnt szembe, közben már odaért a viadukthoz, így jobb híján fölrohant a sínhez vezető lépcsősoron. Szerencsére odafönt csak néhány másodpercig meredt tanácstalanul az erdőbe vesző sínpárra, amikor hangokat hallott, és nemsokára nagy egyetértésben kisétáltunk a fák közül: én, a nővérem meg a többi gyerek. Épp nekiállt megszidni a tesómat, hogy máskor ne tűnjön el szó nélkül, főleg ne velem, és kiváltképp ne lófráljunk vonatsíneken, amikor hatalmas cseppek koppantak a fejünk búbján: egyik pillanatról a másikra a nyakunkba szakadt egy nyári zápor (vagy mondjak inkább októberit?) Így Anyukám felfüggesztette a gyereknevelést, és rohanni kezdett velünk vissza az esőházhoz, mondván, a sziklák egy-két percen belül csúszósak lesznek az esőtől, és nem lesz biztonságos a lemenet. Még pont leértünk, mielőtt leszakadt volna az ég, igaz, hogy úgy szedtem a kis lábamat, hogy egy felnőtt nyuszinak is becsületére vált volna, Anyu meg is dicsért, amikor már az esőház biztonságos előterében ácsorogtunk. (Beljebb menni sajnos nem lehetett, mert a korábbi látogatók közül egyesek vélelmezték a nemlétező "wc" feliratot.)
Előkerültek a táskákból a biztonsági rágcsálnivalók, én krumpliszirmot ettem. A zápor nemsokára csendesedett, és kibújtunk a rejtekünkből. Visszaindultunk a házhoz a most már nekem is jól ismert úton. Legszívesebben a világ végezetéig így ballagnék Anyuval kézen fogva a nagy fák alatt. Utóbbiak némelyikével ismeretségbe is keveredtem, elolvastuk az ösvény menti táblákat, amelyek a fákról, növényekről, helyben előforduló állatokról meséltek. Anyu megmutatta a vasúti töltés alatt átvezető alagutat, és huhogtunk benne. Utána megkérdeztem, az rossz lenne-e a természetnek, ha az alagútban pisilnék, de Anyu rábeszélt, hogy inkább kint a fa alatt, ahol el tudja mosni az eső.
Másnap sajnos már csomagolni kellett, de Anyu azzal vigasztalt, hogy épp csak kimossuk a holminkat otthon, és megyünk is tovább Királyrétre. A vadonatúj bőröndünkön sajnos szétjött a cipzár, és Csucsuék segítsége nélkül nem tudtuk volna hazahozni. (Utólag nem vették vissza az Osanban, arra hivatkozva, hogy már használtuk...) Búcsúzóul még futottam egy kört a saját külön erdőnkben, meglátogattam a hintát, a rönkasztalokat, a szalonnasütőt. A patakhoz is leszaladtunk, és még egyszer utoljára töltöttünk egy kis forrásvizet a palackjainkba. Szia, Vinye, szeretünk!
A másnap - otthon - tényleg mosással telt, mivel úgy tűnt, az elhasznált meleg ruháinkra Királyréten is szükségünk lesz. A kirándulás apropója a vinyés hét meghosszabbításán túl az volt, hogy péntek délután tartották a szülői értekezletet a Hiúz-házban a tesóm júliusi nyári táborához. Ha már így belejött a házon kívül alvásba az erdei iskolán, a szüleim úgy döntöttek, most már elmehet egyedül igazi ottalvós nyári táborba is. Korábbi kedvenc helyünk, a Hiúz-ház hirdetett természetismerettel, környezetvédelemmel foglalkozó nyári táborokat alsósoknak, és a tesóm a helyismeretre is tekintettel könnyen rábólintott, hogy szeretne menni. Amikor anyukám meghallotta, hogy szülői értekezlet is lesz, ráadásul délután - amikor a fővárosba való visszajutás a tömegközlekedésre hagyatkozóknak éppenséggel nem triviális -, gyorsan szállást foglalt hármunknak a Hiúz-házba. Nagy szerencséjére egy visszamondott foglalás miatt éppen akadt szabad szoba, mert utólag kiderült, hogy ettől eltekintve szeptemberig telt házasak még a hétköznapok is. Így legalább hasítunk magunknak még egy kis nyaralást, és - a világon elsőként - teszteljük, vajon működőképesek vagyunk-e hármasban (mármint az acsuálok és gondozójuk).
Másnap, péntek reggel immár összeszokott csapatként gurultunk ki az állomásra. Anyu már a Keletibe tartó vonaton leszögezte, amint először összemarakodtunk, hogy nem szándékozik az előttünk álló két napot rendfenntartással és testi épség megóvásával tölteni, úgyhogy aki nem bír magával, az máris felszáll a szembejövő vonatra, Apu meg majd kimegy elé az állomásra. Némiképp megszeppentünk - már amennyire mi meg szoktunk -, és onnantól kezdve működőképes volt a team.
Hogy mennyire, azt egyből tesztelhettük is, mert Anyunak a metrón jutott csak eszébe, hogy a professzionális csomagolólisták meg a sokéves pakolási rutin ellenére a fogkrémet otthon felejtette. Sebaj, a Nyugatiban volt még tíz percünk a vonatindulásig, így szervezetten és jólnevelten beügettünk egy illatszerboltba - mi ketten a tesómmal kézen fogva tartottuk a lépést a csomagokat koordináló Anyuval -, a bejáraton belül megálltunk, amíg lekapott egy fogkrémet a polcról és kifizette, csodával határos módon nem babráltunk semmit, nem borítottuk fel a berendezést és nem vesztünk el. Anyu roppant elégedett volt velünk, és azt mondta, kezdetnek jó lesz.
Nem is tűnt hosszúnak a vonatút Kismarosig, a Királyrét felé induló kisvasutat pedig már ismerősként üdvözöltük. Az idő egészen nyáriasnak tűnt (ami így június végén nem lenne külön megemlítendő, de idén mégis). A kisvasútról még azt láttuk, hogy a patak sárgán, sárosan kavarog, viszi az éjszakai nagy eső hordalékát, de amikor leszálltunk a végállomáson, és elindultunk kézen fogva a Hiúz-ház felé, a híd alatt már tiszta volt és átlátszó.
Úgy terveztük, hogy lerakjuk a csomagokat a szobában, azután ebédelünk valamelyik helyi étteremben, amit a neten előre kinéztünk. Nos, az egyikről már út közben kiderült, amikor elmentünk mellette, hogy csak hétvégén van nyitva. A Hiúz-ház körül gyerekfalka legelészett, éppen nyári tábort tartottak most is. A szobába érve a tesóm boldogan áradozott: fú, de jó matrac! Nézd, Anyu, milyen ágynemű! Kijelentette, hogy már a szoba berendezéséért érdemes volt eljönni idáig.
Engem hidegen hagyott a vadiúj matrac meg a menő ágynemű, minél előbb enni szerettem volna valamit. Így hát célba vettük a másik éttermet. Ott viszont azzal fogadtak bennünket, hogy jelenleg nem tudnak kiszolgálni, mivel az összes gyerektábor összes gyereke ide jár ebédelni. Még szerencse, hogy hoztunk magunkkal tartalék elemózsiát, ezek szerint hétköznap Királyréten ez is kell a túléléshez.
A tesóm kicsit nyávogott, hogy nem erre számított, én rezignáltan tömtem a fejembe az olasz felvágottat pogácsával, de amikor megvettük az igazolófüzetet a tanösvényhez, mind a ketten felélénkültünk. Megbeszéltük, hogy felváltva navigálunk az ellenőrzőpontok között, a tesómnak jutott az első állomás. A patak melletti úton hatalmas sár volt, még gumicsizmában sem tűnt egyszerűnek az előrejutás. Félig-meddig már nekem is ismerősnek tűnt a járás, és amikor én kaphattam kézbe az itinert, magabiztosan álltam az élre. A tesóm mutatta, hogy milyen jelzéseket kell figyelni a fák törzsén, egyiktől a másikig szaladtam. Megnéztük azt az útelágazást, ahol tavaly kis híján elvesztem (és Zita hozott vissza, miközben rúgkapáltam és megpróbáltam megharapni). Most csak fölényes oldalpillantást vetettem az egy éve még oly csábítónak tetsző ösvény felé. Én már felnőtt és megbízható vagyok!
Rengeteg gombát láttunk menet közben - valaki legalább szereti ezt az időjárást -, meg madártollakat, mindenféle termést és itt-ott egy-egy érdekes lábnyomot. (Na ja, a csüdig érő sárban senki sem járhat észrevétlenül.) Közben a nővérem egyfolytában feszült, hogy ne álljak meg mindenhol, mert nem érünk vissza a szülői értekezletre, és folyton Anyut kérdezgette, mennyi időnk van még. Ezúttal tényleg viszonylag hatékonyan haladtunk, nemsokára megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz. A tesóm ragaszkodott hozzá, hogy a megfelelő irányból kerüljük meg, úgy, ahogy a nyilak mutatják az itineren. Borzasztó szőrszálhasogató tud lenni, ha rájön a precízkedés. (Nálunk otthon a padló tele van hasogatott szőrszállal.) Körbesétáltuk a tavat - szigorúan az előírt irányban -, közben Anyu unszolására tettünk egy rövid kitérőt a régi kőbánya felé (bár a tesóm egész idő alatt pattogott, hogy mennyi időt elvesztegetünk). Nekem tetszett a kőbánya, mondtam is, hogy szerintem akár itt is élhetnék a további életemben.
Fej fej mellett loholtunk a tesómmal a következő ellenőrzőponthoz, ahol fából faragott nagy teknősök pihentek a tóparton. Közeledtünkre az egyik szobor kivált a csoportból, és iparkodni kezdett a víz felé. Úgy meglepődtünk, hogy macerálni sem volt időnk, pedig szívesen megölelgettem volna. De mire észbe kaptunk, hogy nemcsak a szobrok, hanem a modelljük is a helyszínen tartózkodik, már elérte a partot, és belecsobbant a tóba. A vízből még visszanézett: "jó ég, ezek tényleg acsuálok voltak?!" Pedig már megjavultunk.
A tó után a tanösvény visszakanyarodik Királyrét felé. Vidáman szaladgáltam pocsolyáról pocsolyára a kis gumicsizmámban. A forráshoz is lemásztunk, és Anyu elolvasta a verset, én meg a szarvasokat keresgéltem a fák között, és különféle kiterjesztéseket gyártottam a történethez. Még hosszú ideig foglalkoztatott, hogy miért változtak szarvassá, és mi bajuk volt az apukájukkal, közben már a horgásztónál jártunk.
Túlszaladtunk az ellenőrzőponton, mert mindenki a másik irányba nézett (a tó felé), de nem akartam visszamenni, mert túlságosan lefoglaltak a pocsolyák, erre meg ott hagytak, erre meg ordítottam. Végül Anyu mondta, hogy ne tegyem, mert elriadnak a halak, és mérgesek lesznek a horgászok. Jól van, csöndben maradtam, így még a tóhoz is bemehettem egy kicsit, és találtam egy darab igazi damilt a földön, miközben a tesóm meg anyukám jégkrémet meg innivalót vettek a büfében, mert közel s távol ez volt az egyetlen élelmiszerforrás.
Hamarosan ismerős terepre értünk, a kerti vasút sínjéhez meg a játszótérhez. Nagyon tetszik nekem a kerti vasút, kár, hogy nem közlekedik. A patak melletti ellenőrzőpontnál megnéztük (vagyis megfogdostuk) a hídkorlát lefelé néző részébe belefaragott állatokat, és egy kicsit még matattunk a patakban. Olyan jó, hogy itt mindenhol patak van, sosem tudom megunni!
A Hiúz-háznál gyorsan kezet mostunk, lecseréltünk a gumicsizmánkat, és már kezdődött is Anyu szülői értekezlete a patakparti szaletliben. Tíz-húsz percre számított, végül majdnem egy órán át tartott, de mi megleptük azzal, hogy bármiféle vita vagy összezörrenés nélkül békésen nézegettük bent az épületben a kiállítást. És még csak el sem veszett senki.
A végére már nagyon éhesek voltunk az egész napi jövés-menés után, úgyhogy indultunk is vacsorázni. Abba az étterembe mentünk, ahol délben a gyerekek miatt nem fértünk be ebédelni, de szerencsére a gyerekek, úgy látszik, hideget vacsoráztak. Nagyon elégedett voltam a rántott hússal és a sült krumplival, halkan dorombolva fogyasztottam.
Utána Anyu azt mondta, a biztonság kedvéért sétáljuk le a vacsorát, nehogy úgy járjunk, mint Vinyén, hogy hajnalban ismét találkozunk vele. Lassan alkonyodott, a patak fölött pára ült, egészen különös hangulat volt az erdőben. A játszótérre mentünk, és bár minden nedves volt egy kicsit, azért elég hosszan játszottunk a tesómmal mindenféle kitalált történetet. Hazafelé a kerti vasút sínjén lépkedtünk, és megint találkoztunk Pigocsival, a pióca-gorillacsigával (vagy valamelyik rokonával). Éppen a töltésen mászott keresztül, és először azt hittem, hogy erdei sikló, de aztán kiderült, hogy az még mind Pigocsi. Nehéz volt megállapítani, mert már erősen sötétedett, és a töltés is fekete, meg Pigocsi (vagy a rokona) is fekete. Anyu szerint biztos meghallotta a hangunkat, és elindult lefelé az erdőből, csak eddig tartott, míg ideért. Pigocsit a tesómék találták tavaly a patakparton, és építettek neki egy szép rezidenciát. (A patak közepén egy fönnakadt uszadékfán, úgyhogy lehet, hogy ez mégsem Pigocsi volt, hanem valamelyik rokona.) (Aki a temetésére érkezett, csak most ért ide.)
Anyu kicsit aggódott, hogyan fogjuk megoldani az esti rutint házon kívül hármasban - a világon elsőként -, de nagyon rendesek voltunk, és színre színt játszottunk, míg ő zuhanyozott. Gyanakodva fülelt, de nem ordított senki. Utána mindenki bebújt a jó kényelmes helyére, és onnan hallgattuk az esti mesét. A tesóm annyira elégedett volt a csodálatos matraccal, hogy pár perc múlva már aludt is.
Másnap sokkal jobb hangulatban reggeliztünk, mint amikor az elmaradt ebédet kellett pótolni tegnap ugyanannál az asztalnál. Gyorsan összepakoltunk, és nekivágtunk az erdőnek. A Vasfazék-völgyben haladó kék kereszt jelzést derítettük fel; Anyu meg a tesóm már jártak arrafelé régen, amikor egy teljesítménytúrán tudomást szereztek a Hiúz-ház létezéséről. Engem nagyon emlékeztetett Vinyére, mert ugyanúgy a patak mellett, néhol kis hidakon, gázlókon halad az ösvény. Sok érdekes dolgot felfedeztünk, köztük az előző Hiúz-táborozók által készített ágkunyhókat. Egy vadonatúj tanösvényt is találtunk, de nem jöttünk rá, honnan hová vezet. Bebújtunk egy esőmenedékbe, fölmásztunk egy magaslesre, szemügyre vettünk jó sok gombát, egy fára épült darázsfészket meg különböző növényeket, de a legjobb mégis az volt, hogy újra meg újra bele lehetett pancsolni a patakba. Anyu mesélte, hogy réges-régen egy kisvasút is haladt arra, néhol még ki is lehetett venni a töltését. Úgy látszik, ez a Börzsöny csupa patak meg kisvasút, nagyon szeretek itt lenni!
Végül Anyu mondogatni kezdte, hogy most már ideje lenne visszafordulnunk, ha még ebédelni is szeretnénk a tegnapi étteremben. (Hétvégén svédasztal van, így nem szorítanak ki bennünket a táborozó gyerekek.) Éppen egy remek hintafát találtunk: egy viharban kidőlt fát, amely nem támaszkodott teljesen a földre, az úton keresztbefekvő ágaira ülve föl-le lehetett rugózni, mint a játszótéri oroszlánon (csak sokkal érdekesebb volt). A nővérem kezdetben ragaszkodott az étteremhez, de aztán olyan nehéz volt elszakadni a hintafától, hogy sóhajtva és hősiesen beleegyezett a hideg ebédbe. Így még egy kicsit tovább is mehettünk a patak mentén, azután visszafordulva ismét hintázhattunk egyet. Végül - a már ismert és felderített úton - olyan gyorsan visszaértünk ahhoz a helyhez, ahol a kék kereszt jelzés elválik a műúttól, és befordult az erdőbe, hogy Anyu azt javasolta, ne is menjünk föl a műútra, hanem medertúrázva jussunk el a Hiúz-házig. Ekkor következett a túra legjobb része! Kőről kőre lépkedve, sodrás vájta mélyebb medencéket kerülgetve, keresztbe dőlt mohos fák alatt bujkálva jutottunk előre. Egy héten belül már nem is tudom, hányadszor gondoltam, hogy szívesen megállítanám az időt ebben a pillanatban.
Az idő azonban nem állt meg, és pont jókor érkeztünk vissza a Hiúz-házhoz, hogy még két kis jegyzetfüzetet meg ceruzakészletet is vásárolhassunk emlékbe az ajándékboltban. Nemsokára már a kisvasúton ültünk, és visszafelé robogtunk a civilizációba; teljesen olyan érzés volt, mintha a vonatot nem is motor hajtaná, hanem csak úgy gurulna lefelé a hegyről. Ami engem illet, én szívesen megállítottam volna...
De Anyu azt mondta, visszajövünk még, és különben is olyan sok érdekes dolgot tartogat még ez a nyár. Amennyire a rázkódó szerelvény engedte, odaszorítottam az orromat az üveghez, és néztem az elsuhanó fákat, völgyeket, virágokat, hétvégi házikókat. Azt mondják, nagyon sokat fejlődtem ebben az évben, és nem is gondolták, hogy a valamikori acsuálból együttműködő, beilleszkedő, vidám kis élőlény lehet. Mostani derűs hangulatomban kifejezetten úgy gondolom, hogy beilleszkedni érdemes.
Hozzám szóltak