Képzeljétek, mi történt velem! Végre - a világon elsőként - engem is elvittek valahová! Méghozzá egyből a Börzsönybe. Kérdeztem Anyut, hogy lesz-e ott farkas, de azt felelte, hogy a Börzsönyben csak hiúz van. És hogy engem nem vinne olyan helyre, ahol van farkas, mert én még zsákmányállat vagyok. Amiben nagyon téved, mert simán megenném a farkast. Addig idegesíteném, amíg megdöglik, és akkor megenném. Szerintetek lehet farkasból virslit készíteni? Bár azt hiszem, a rántott farkast is megenném. Ha Csucsu csinálja, akkor biztosan.

A hétvégi börzsönyözés a Tesóm kilencedik születésnapjára volt, mert szeret valahová menést kapni. A barátnői is jöttek, Zita meg Ancsi, ez egyben azt is jelentette, hogy anyukám gimnazista kori társaságával mentünk. Eddig csak hallgathattam a tesómtól, hogy így Vinye, meg úgy Vinye; most végre a saját szememmel is megláthattam, hogy milyen az Igazi Kaland. Igaz, a Bakonyig most nem mentünk el, mert csak egy hétvégéről volt szó, de a Börzsönyben is van patak, amibe bele lehet esni.

Hét közben anyukám itthon volt, szabadságot vett ki, mert az előző hétvégén megfáztam, és gyorsan meg kellett gyógyulni. Most értem el azt a kort, amikor már hajlandó vagyok ágyban maradni, ha mesét nézhetek; ez igencsak meggyorsítja a felsőlégúti betegségek gyógyulását. Szerdára már szimplán csak taknyos voltam, de akkor meg Apu elutazott osztálykirándulni, és hárman maradtunk itthon lányok. Ez nagyon tetszett Dzsidzsinek is meg nekem is, sőt, Anyunak is, csak az nem, hogy a fülünk botját se mozgattuk, ha mondott valamit. És nem lehetett szólni Apunak, hogy üssön agyon bennünket, mert nem volt itthon. És mi ezt pontosan tudtuk. Ezért elszaporodtak a hasonló tartalmú beszélgetések:

Anyu: - Gyerekek, vetkőzzetek, folyik a fürdővíz!

Dzsidzsi: - Ééés most, Szuszu, megtanítlak zsírkrétával teknőst rajzolni!

Szuszu: - Teknős! Teknős!

Pénteken aztán hazajött Apu (apupárti tüntetést rendeztünk, és legalább öt percig ölelgettük), este megordított bennünket, hogy menjünk fürödni, megcsinálta a szendvicseket, amiket Anyu nap közben nem bírt megcsinálni, mert a fején ugráltunk, kiszedette Anyuval a fele tartalék ruhát a táskából, és így már be lehetett húzni a cipzárt. Anyukám megállapította, hogy szuper buli az efféle csajos hét, de azért nem lenne egyedülálló anyuka a világért sem.

Közben felköszöntöttük a tesómat a szülinapja miatt, kapott mindenféle izét, amiket az utolsó napokban talált ki, és a nagy részét én is kaptam. Sose tud válaszolni, ha megkérdezik, mit szeretne a születésnapjára vagy karácsonyra, mert igaziból nem szenved hiányt semmiben. De azért mindig igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és szorgalmasan töri a fejét. Általában a születésnapja délelőttjén támad jó ötlete. Most végül is már jó előre szólt - szerdán -, hogy az iskolában a muffinbaba és a nagyszemű állatka a menő mostanság. Nosza, el is mentünk csütörtökön a sakkóra után az Osanba, elvégre csajos hét van, amibe akár az is beleférhet, hogy plázákban nyomulunk, és csajoknak való hülyeségeket veszünk. A nővérem végül is nem is muffinbabát kért, hanem fagyibabát (ne kérdezzétek, mi a különbség, vagy ha igen, akkor inkább tőle), de a dobozán nem volt rajta kívülről, hogy melyik milyen színű (és szagú - mert az is van neki), végül aztán anyukám dohogva nekiállt, és kibontogatott, majd ugyanúgy visszacsomagolt kilencet, mire a tesóm végül úgy döntött, hogy mégis a második lesz jó. (Az egyszerűség kedvéért én is ugyanolyat kértem, az már egyszer bevált. Habár valódi kihívás volt találni egy ugyanolyat.)

Feltérképeztük a nagyszeműállat-felhozatalt is; sajnos, macska nem volt, pedig a testvérem pont csak macskát szeretett volna. Én viszont első látásra szerelembe estem egy teknőssel. Átszellemülten szorítottam magamhoz, és alig lehetett annyi időre elválasztani tőle, amíg beütik a pénztárnál. (Egyébként egy babarózsafát is vettünk, mert az anyukám megsajnálta, annyira hihetetlenül ronda volt szerencsétlen, és a nővéremnek előttünk kellett mennie, mint valami címerhordozónak, mert a szegény csoffadt babarózsafa másfél méterre kilógott a bevásárlókocsiból, de nem nyílt ki neki a szenzoros ajtó.)

Anyukám eredetileg úgy tervezte, hogy a teknőst a születésnapomra kapom majd júliusban, de keresztülhúztam a számítását, mert egy percre sem voltam hajlandó letenni a kezemből. A fagyibabákat a másnapi köszöntésig eltette, így azután az a szomorú helyzet állt elő, hogy én vígan játszottam a teknőssel, szegény tesóm meg nézte. Estefelé aztán kibökte, hogy végül is neki is tetszik a teknős, és volt is belőle egy nagyobb fajta, csak "akkor még cicában gondolkodott".

Nosza, másnap reggel - miután a gyanútlan tesómat elkísérte az iskolába - fölkerekedtünk Anyuval, és irány teknőst venni. Jól tette, hogy engem is magával vitt, mert pontosan megmutattam neki, hogy a legalább hatféle teknős közül melyik tetszik a nővéremnek. Meg nekem. Ugyanolyan volt, mint az enyém, csak egy kicsit nagyobb. Egyből meg is öleltem, és a pénztárnál is csak hosszas győzködés árán voltam hajlandó átadni a beblokkolás erejéig.

Hazafelé az autóban kifejtettem Anyunak, hogy a kis teknős most már megtalálta az anyukáját, nem szabad őket elválasztani egymástól, vagyis mind a kettővel én játszom, a tesóm meg kapjon valami mást. Nem lehet, protestált anyukám, kimondottan azért jöttünk ma, hogy a tesómnak ajándékot vegyünk, nem pedig nekem, akinek nincs is születésnapom ebben a hónapban, sőt, a következőben sem. Hasztalan érveltem a családegyesítéssel, Anyu kijelentette, hogy a nagy teknős a nővérem ajándéka, vagy különben visszavisszük. Ebbe aztán kénytelen voltam belenyugodni. De ha nem figyel, azért mindig ellopom, és én alszom vele. Tulajdonképpen a tesóm összes plüssével én alszom, többnyire úgy néz ki az ágyam, mintha matrac helyett cicákkal meg nyuszikkal ágyaztak volna meg nekem (nem is beszélve a saját bárányaimról, mert amióta az első példányt megkaptam a Csodálatos Nagybátyámtól Új-Zélandról, nálam báránykultusz van). Szerencsétlen testvérkém egyedül csak a Jóságkutyával alhat, amit tavaly nem vitt vissza az iskolába. De azért néha arra is rámondom, hogy einstand, tesó.

Arról azonban már nem hagytam meggyőzni magamat, hogy a meglepetést titokban is kellene tartanom. Hiába minden előzetes ígéret, amint Dzsidzsi betette a lábát az ajtón, undok pofával nyiszogni kezdtem, hogy most már hadd játsszak az anyukateknőssel. Anyukám szerint igazi nagy parajfőzelék vagyok.

Sebaj, a tesóm azért örült az ajándékoknak, ha nem is volt meglepetés. Péntek délelőtt egy tortát is vettünk neki, de csak kicsit, mert anyukám nem tartotta etikusnak egyedül hagyni Aput a hétvégére egy alig megkezdett belga csokitortával. A köszöntés után mindenki sietett lefeküdni, mert szombat reggel korán keltünk.

Kivételesen nem voltam undok hangulatban, és nem ordítottam végig a fogmosást meg az öltöztetést, mert Anyu szólt, hogy most megyünk a kalandba, és oda ordító gyereket nem visz. Nem sokkal később már a vonaton ültünk, és ettük a reggelinket. Én rózsaszín nyenyét, és nem hiszitek el, de én szóltam, hogy adjanak már nyenyét nekem. Komolyan vettem, hogy az erdőbe menés az evésen múlik.

Misutkával a Keleti pályaudvaron találkoztunk, és Anyu azt mondta, tíz pontot kap, aki előbb meglátja. "Én látom meg előbb! - ordítottam. - Én látom meg előbb! Ki az a Misutka?!" Mert már elfelejtettem, kinek a hűtőmágnesét törtem össze vandál ifjúságomban. Végül aztán Dzsidzsi kapta a tíz pontot, és négyesben mentünk tovább a Nyugati pályaudvarra. Út közben még egy zápor is a nyakunkba szakadt, amiről a nagyok úgy döntöttek, hogy inkább itt essen, mint a Börzsönyben. (És végeredményben így is lett.)

Mire a Nyugatiba értünk, a zápor zivatarrá erősödött, és a pályaudvar csarnokának belseje úgy festett, mint a Plitvicei tavak magas vízállás mellett. Innen is, onnan is kis vízesések érkeztek, gurulós bőröndöt vonszoló utasok szlalomoztak a zuhanypontok között. Csucsuék megpillantása szintén tíz pontot ért, de már nem emlékszem, ki kapta (nem én). A nővérem majd kiugrott a bőröndből, csaknem a nyakába borult Zitának meg Ancsinak. Innentől ügyet sem vetettünk a felnőttekre, a vonaton is külön foglaltunk helyet négyen. Zita egyből bevett engem is a társaságba, azt mondta, valahol a szomszédjukban is lakik egy nagyjából ekkora kisgyerek, és sokat szoktak játszani vele. Vagyis gyanútlanul azt hitte, hogy csak úgy egy kisgyerek vagyok. Biztos nem látott még acsuált.

A kisvasúton is együtt ültünk, külön a felnőttektől. Az esőt Pesten hagytuk, a Börzsönyben szerencsére derűs idő fogadott. A végállomástól csak keveset kellett sétálni a házig. Nagyon izgultam, mikor látok már hiúzt, ráadásul éhes is voltam. Csucsu szerencsére hozott grilltálcát, amit már a szénnel együtt gyártanak, csak meg kell gyújtani. Amíg a felnőttek a házisárkány (vagy kovácsfújtató) szerepét cserélgették, mi felfedeztük a patakot. Hallottam, hogy kiabálnak valami beleesésről, de hát a családunkban ennek már hagyományai vannak. Miután kiöntöttem a vizet a gumicsizmámból, és Anyu tetőtől talpig átöltöztetett, hozzá is láthattunk a finom grillkolbász- és virsliebédhez. Vííírslííí! Nekem sem kellett kétszer mondani. Anyu közben aggódni kezdett, amiért Apu kirakatta vele a fele tartalék ruhát – azt mondta, ez hazárdjáték olyan gyerekeknél, akikre ennyire hat a gravitáció. Szerencsére sütött annyit a nap, hogy a grillezőhely korlátjára aggatott ruhám megszáradjon.

A Hiúz-ház nagyon jó hely, van egy csomó játék a kertjében, amire föl lehet mászni, és még egy madármegfigyelő házikó is áll hátul, a fák között. Ott lehet kilógni a kerítésen, erre elég hamar rájöttem. Egy szempillantás, és már kint baktattam az úton. Sajnos lefüleltek és visszavittek, pedig éreztem, hogy hív a vadon.

Ebéd után elfoglaltuk a szobákat. A felnőttek felhúzták az ágyneműt, Anyu összetolt két ágyat, hogy ne essek le, amikor szokás szerint T betű alakban be akarok tolatni a hóna alá. Ezalatt mi a madármegfigyelő házikóban tartózkodtunk. Anyu a lelkére kötötte a tesómnak, hogy a madaraknál is jobban figyeljen rám, nehogy megint meglépjek. Megnyugtatták, hogy csukva lesz az ajtó. Miután elrendezte a szobát, és visszatért a házikóhoz, az ajtót csakugyan csukva találta, mindenki bent kuksolt... Csak én nem, természetesen. A tesóm persze nem tudott elszámolni velem, ő is csak ekkor fedezte föl, hogy eltűntem. Senki sem tudta, mikor oldhattam kereket. Csoportokra oszolva kerestek az erdő aljában. Mielőtt még ti is aggódni kezdenétek értem, elárulom, hogy végül előkerültem, ott ügettem lefelé az úton, ahol már korábban is.

Pont mire megszáradt a kiteregetett ruhám, borulni kezdett az égbolt, és távoli mennydörgés hallatszott. Hamarosan a nyakunkon volt a zivatar, de sebaj: odabent a Hiúz-házban is akadt érdekesség. Megnéztük Anyuval az interaktív kiállítást (ahová a nővéremék már korábban beköltöztek). Itt aztán hosszú időre leragadtam, a nagyok már rég megunták, de én még mindig húzogattam a fiókokat, párosítgattam a fakockákra rajzolt terméseket a levelekkel, forgattam az évszakok kerekét, hogy újra és újra meghallgathassam az erdő hangjait. Végül betelepedtem a játszósarokba, rakosgatni kezdtem a faállatokat, és közöltem, hogy nekem most pont így jó, hagyjanak egy kicsit békén, nem hiányzik semmilyen séta. Egy időre még a vadon hívását is elfeledtem.

Később – amikor végképp távoztak a fellegek – azért elindultunk egy rövid kirándulásra, a legközelebbi játszótérig. A többiek rántott húst nassoltak; elhatároztam, hogy laza leszek, és én is kirántottam egyet a csomagból. Egyből le is haraptam a harmadát, és azzal a lendülettel belehánytam egy műkő virágtartóba. Már nagyon régen nem hánytam; tulajdonképpen szenteste is csak azért, mert kicsit taknyos voltam. De az annyira megbocsátható volt, hogy föl se írták sehová. A családom lassan föllélegezhet, hogy az úgynevezett „szerdai hányások” időszaka elmúlt (nem is beszélve azon sötét időkről, amikor a mutatványt nem heti, hanem napi gyakorisággal produkáltam). Szóval továbbléptünk, a problémától és a virágtartótól is, és nem néztünk vissza. (Kivéve a nővéreméket, akik visszafelé jövet külön idegenvezetést tartottak a virágtartónál.) Fogtam a rántott húsomat, és a továbbiakban elővigyázatosan, kis falatokban rágcsáltam tovább. Ki is nyilatkoztattam, hogy nagyon finom, és Csucsu süssön még ilyet. Lelkesen szaladtam a nagyok után, akik hamarosan a kerti vasút sínjén kezdtek sétafikálni. Sajnos a kerti vasút egy ideje láthatólag nem közlekedik, pedig nagyon számítottam rá. Bár a sínen egyensúlyozni és vonatnak képzelni magamat sem volt éppen rossz elfoglaltság.

Így érkeztünk meg az erdei játszótérre, és onnan már nem is mentünk tovább aznap. Kicsit főztem a homokozóban, de a legjobban a patak érdekelt. Pontosabban a patak túlsó partja, vagyis az, hogy át lehet kelni. Addig nyaggattam Anyut, amíg a köveken és vízbe dőlt fatörzseken átegyensúlyoztunk a túlpartra. Ez aztán megmozgatta amúgy is élénk fantáziámat, olyasmiket kiabáltam, mint „itt aztán rengeteg felfedezetlen terület van!”, és máris iparkodtam előre az aljnövényzetben. Láttam is valami érdekeset, olyan volt, mint egy nagy, puha gyík, csak fekete, sárga pöttyökkel. Anyu elmagyarázta, hogy az egy szalamandra, és nagyon érdekes állat, még ő sem látott ilyet, de itt, a Börzsönyben össze lehet akadni vele. Amikor elmeséltük a tesóméknak, ők is azonnal szalamandrát akartak keresni, de csak egy hatalmas meztelencsigát találtak. Végül úgy döntöttek, hogy az is jó lesz, és építettek neki egy saját palotát. A palota nagyon exkluzív helyen volt, a patak közepén egy uszadékfa vízből kiálló ágán, de nem tudom, a meztelencsiga mennyire örült ennek.

Este zuhannyal fürödtünk. Anyu elfelejtette, hogy engem lehetetlen lezuhanyozni, mert vihogok és összetekeredem, ahogy a hasamat meg az oldalamat csikizi a víz. A tesóm meg már olyan nagy, hogy mire feljöttünk a konyhából, ahol vacsoráztunk (én azért nyenyét is ettem a biztonság kedvéért, mert a többiek szalámija és az ebédről maradt grillvirsli nem keltette föl az érdeklődésemet), ő már a barátnőivel együtt végzett is az esti készülődéssel. Hamar ágyba bújtunk, mindenki fáradt volt. Zita jelentkezett, hogy mesél nekem az Anna-Petiből, és Anyu megígérte, hogy még ő is fog, miután lezuhanyozott. Kicsit nézelődtem még az ágyból, de mire bejött, már aludtam.

Éjszaka meggyűlt a bajunk a cupámmal. Ugyanis én keresztben alszom az ágyon, a fejem Anyu párnáján, és időnként, ahogy az ágy támlája felé fordulok, be szoktam támasztani a cupámat a deszkához. (Két és fél üveggel benyelek éjszaka, ezért egyelőre senki nem akar leszoktatni róla. A folyadékpótlásom túlnyomó részét is ekkor viszem véghez, mert nappal csak egy-két kortyot iszom a vízből vagy teából. Ha röfögök, Anyu már föl sem ébred egészen, csak becélozza a számat az üveggel, aztán ha megunom és elengedem, megkeresi és a sámlira állítja, hogy ne csorogjon alánk a maradék. /Vagy néha nem./ Csak reggel látja az üres üvegeket az ágy mellett a sámlin, amit éjjeliszekrénynek használ, és ebből gondolja, hogy éjszaka cupáztam, ő meg odaadta, nem másztam keresztül rajta.)

Csakhogy ennek az ágynak rácsos volt a támlája, pont akkora hézagokkal, amelyeken a cupám éppen átesett. Legalább nyolcszor ejtettem be az ágy mögé az üveget, Anyu meg nem talált semmit, amit a lécek elé támaszthatott volna (talán egy nagy könyvre lett volna szükség). Próbált engem lejjebb húzni az ágyon, de visszamásztam a megszokott pozícióba. Átfordított, hogy háttal feküdjek a támlának, de én ide-oda szeretek forogni alvás közben. Mire újra elszunyókált, helyezkedtem egyet, és békés pofával ismét a lécek közé illesztettem az üveget. Puff - csattant a Humana- Fantomalt-teljestej koktél a padlón.

Így aztán reggel nem ébredt valami pihenten, de idegen helyen egyébként sem tud rendesen aludni. Nekem szerencsére nincsenek ilyen problémáim, még jó ideig húztam a lóbőrt, amikor ő már félig össze is csomagolt. Vasárnap 10-ig el kellett hagyni ugyanis a szobát, hogy ki tudjanak takarítani a következő csoportnak. Levittük a táskákat az ebédlőbe (közben megszöktem párszor, de már rutinosan hoztak vissza), megreggeliztünk, és nekivágtunk a Béka-tanösvénynek. A tesóm meg a barátnői bandukoltak elöl az ellenőrző füzettel, és keresgélték az újabb feladatokat, de ha Anyu egy pillanatra elengedte a kezem (például ki akart venni valamit a táskából), máris megelőztem őket. Juhú, itt az erdő! Vidáman csörtettem előre, mint egy kis vaddisznó, méltó élőhelyemen, és ha elágazáshoz értem, hát választottam egy irányt, és arra szaladtam tovább. Zita meg a tesóm állandóan engem vadásztak, de egyrészt nem lehet csak úgy utolérni, mert félelmetesen gyors vagyok, másrészt harapok és karmolok, ha foglyul akarnak ejteni. Miért, mire számítottak egy kis vadállattól a természetes élőhelyén?!

Megnéztünk egy csomó érdekes dolgot a természetben, növényeket meg bogarakat meg ilyesmit. Aztán megérkeztünk a Bajdázói-tóhoz, és ott letelepedtünk tízóraizni. Anyu elővette a szendvicsét (két kézzel), azalatt én eldöcögtem az erdőben. Ancsi az ellenőrző füzetből olvasta föl a tó és a környék történetét, a tesómék a régi bánya meg a vashámor nyomait keresgélték. Utána átsétáltunk a hajdani kőbányába. Zita meg a tesóm minden kőre úgy telepedtek le, mint két színésznő, hogy hátha fotózzák őket. Én a hátsó nagy sziklafalat vettem célba, és mire felfedezték, hogy ott vagyok, már jó darabon föl is másztam rá. Egy darabig gondolkodtak, hogyan jöjjenek utánam, végül úgy döntöttek, hogy majd visszahoz a gravitáció. Csak a testvérkém aggódott értem, és egyből a megmentésemre sietett, ennek ellenére épségben érkeztem vissza a talajra.

A tanösvényt végigjárva a kisvasút végállomásához jutottunk vissza, és még maradt idő egy kis hajtányozásra is. Elsőnek Zita meg a nővérem pattantak nyeregbe, csakhogy kiderült, a tesóm lába nem ér le a pedálig, ezért helyet cserélt Csucsuval. Földig lógó nyelvvel bukkantak elő a sínen a fák közül; elmesélték, hogy a körpálya a feléig lejt, azután visszafordul, és ugyanannyit föl is kell pedálozni az emelkedőn.

Utána Csucsu letelepedett az árnyékban, a tesóm és a barátnői pedig nyafogtak, hogy még egyet, még egyet. Így aztán anyukám, aki kezdetben nem mutatott érdeklődést a hajtányozás iránt, szintén vállalkozott egy körre. Ebben az volt a jó, hogy engem is vitt. Hátul csücsültem a rövid lábúakkal, csuda gyorsan csúsztunk le a sínen! Arra azért mégsem volt elég a lendület, hogy fölvigyen az emelkedőn. Anyukám leugrott, és föltolt minket a célig, majd úgy döntött, neki is pont elég volt egy kör. Ezek után sajnos hiába nyávogtunk, hogy még szeretnénk menni, pedig be is telepedtem a következő hajtányba, de elhurcoltak onnan, hiába kapaszkodtam két kézzel a vascsőbe.

A házhoz visszaérve meggrilleztük a maradék virslit, néhányszor még elvesztem, azután hamarosan elindultunk haza. Anyu végül megdicsért, hogy az elveszéseket leszámítva egész úton példásan viselkedtem, és milyen jó, hogy már ilyen nagy vagyok, tényleg bárhová el lehet menni velem. (Legalábbis bekerített helyre.) Én pedig nagyon örültem, hogy végre engem is elvittek valahová, ráadásul igazi nagylányokkal. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradhattam ott az erdőben, pedig annyira tetszett nekem. Na mindegy, legközelebb majd ügyesebb leszek.

(A fotók egy részét a Fényképezős Néni készítette. Köszönjük!)