Húsvét előtt a nővérem volt valami Tetűpiacon apuék iskolájában. Lehet, hogy másfajta élősködőről nevezték el, már nem emlékszem. Az a lényege, hogy a nagyobb gyerekek árulják a megunt játékaikat, könyveiket, holmijaikat a kisebbeknek. A nővérem boldogan és megrakodva jött haza, de alig mutatott meg valamit a szerzeményeiből. Homályos célzásokat tett, hogy leginkább ovis kislányoknak való dolgokat árultak, szóval az egész piac rózsaszín volt és csillámos.

Innentől fogva minden nap megkérdezte, melyik nap jön a Nyuszi, pedig ilyen már rég nem történt vele. Meg azt mondogatta, hogy nagyon izgul. Pedig minket nem szokott különösebben foglalkoztatni, milyen ajándékot kapunk, úgyis van egy csomó játékunk. De a tesómnak mintha most nem az lett volna a lényeg, hogy ő mit kap.

Húsvét hetében nagyon szép idő volt, éppen elkezdett virágozni a cseresznyefa. Anyu eredetileg mindenféle sütisütést tervezett a négynapos ünnepre, de aztán inkább kint voltunk a kertben, amennyit csak lehetett. Kint is ebédeltünk a cseresznyefa alatt. (Kivéve a hétfőt, amikor elromlott az idő.)

Az óvodában panaszkodnak rám, hogy rosszul eszem – no persze, ott folyton brokkolifőzeléket meg ilyeneket adnak. De megegyeztünk Anyuval, hogy egyvalamit mindig kóstoljak meg, ha nem a köretet, akkor a húst, ha azt sem, akkor legalább a levest. Itthon mindig megeszem a reggelit, az ebédet, az uzsonnát és a vacsorát is, igaz, hogy csupa olyasmi szokott lenni, amit szeretek. Reggelire, vacsorára még mindig az olasz felvágott és a torreádorszalámi vezet, de a húsvéti sonkát is nagyon szeretem. Ebédre rántott hús, fasírt vagy halrudacska sült krumplival, bulgurral vagy rizzsel, vagy például bolognai spagetti. Szerintem aki ezeket teljes meggyőződéssel tolja, azt nem lehet rossz evő gyereknek nevezni. Na jó, lusta vagyok, és az első tíz falat után, amikor elmúlt az éhségem, nem vagyok hajlandó tovább magamtól enni, inkább elmegyek az asztaltól, és játszom valamit. Ilyenkor Anyu vagy Apu a számba rakosgatja a maradék ételt, és úgy még egész sok elfogy. A sült krumplit meg egyszerűen csak ott hagyják a kisasztalon, mert azt nagyon szeretem, és visszajárok rá. Uzsonnára – ha már három óra eltelt ebéd óta, és kezdek hisztis lenni – gabonapelyhet vagy krumpliszirmot szoktam kapni, abból bármennyit meg tudok enni teljesen magamtól. Ha Anyu úgy ér oda az óvodába, hogy ordítok, csak előhúz valami ennivalót, és a számba dugja. Múltkor amint leállította a motort az óvoda előtt, egyből az én ordításomat hallotta meg, pedig még ki sem szállt az autóból, én pedig bent az öltözőben ordítottam. Senki sem mondta, hogy egyszerű eset vagyok.

Húsvét szombaton mindenesetre elég nagy meggyőződéssel pakoltam befelé a számba a sonkát. Mondták is a szüleim, hogy milyen rendes vagyok, és hogy örül ennek a Nyuszi.

Este kifejtettem Anyunak, hogy föl fogok kelni hajnalban, és meglesem a Nyuszit. Azt felelte, hogy csak a Mikulást szokás látni, a Nyuszit meg a Jézuskát nem, de azért csak keljek föl, ha kedvem tartja. Sajnos a szavamon fogott, és hajnali negyed tízkor ébresztgetni kezdett azzal, hogy itt járt a Nyuszi. Hát ez kedves tőle (mármint a Nyúltól), de attól még egész nap nyafogós voltam a korai kelés miatt.

Na jó, nem, az ajándékok keresgélése közben kedves voltam. A testvérem úgy pattogott, mint a rugósbéka, alig bírta kivárni, hogy térjek már magamhoz, és mehessünk ki a kertbe. Szerencsére szép idő volt, nem fenyegetett az a veszély, hogy eláznak az ajándékok. Itt is, ott is találtam valamit egy-egy fűcsomóban vagy virág tövében, többnyire ovis kislányoknak való csillámos dolgokat. Például cicafüles hajpántot, vagy egy kis rajzfilmhercegnő-figurát, akit úgy lehet átöltöztetni, mintha egy nagy csipeszt csíptetne rá az ember. Érdekes, hogy ahányszor ezekre rábukkantam, a testvérem majd kiugrott a bőréből, pedig nem is ő kapta. Szerintem jobban örült, mint a saját ajándékainak.

Kapott azért mindenki mindenfélét, főleg legót. Úgy látszik, a Nyuszi szereti, ha sokáig csöndben elvagyunk. Már egész jól össze tudom rakni a legókat egyedül, az útmutató alapján. Inkább csak azért kell valaki, hogy az eszmei támogatásáról biztosítson.

Persze rengeteg könyvet is kaptunk. Volt köztük egy, amelyre először nem is figyeltem föl, mert a borítója egyszínű rózsaszín, csak a cím látható rajta (mint később megtudtam, az van odaírva, hogy „A mesélő macska”). Szerintem már említettem, hogy odavagyok a macskákért, velem elég nehéz (vagy ha úgy vesszük: egyszerű) barkochbázni, mert minden egyes alkalommal rózsaszín kiscicára gondolok. Folyton nyaggatom Anyut, hogy macskás könyvet kerítsen nekem, de már mindenkit olvastunk: Gücülkét, Cicamicát... Ha új könyvet hoznak nekem (ajándékba vagy a könyvtárból), azonnal végiglapozom, látható-e legalább egyetlenegy macska a képeken. És ha nem, akkor elszontyolodom. Ráadásul a macskának a jó oldalon kell állnia, az Egy egér naplóját végigméltatlankodtam, amiért azok a lények, akikkel azonosulok, ellenségként szerepelnek. Sajnos a kedvenc állataim ellentétes megítélésűek az emberek körében (amin Anyu szerint nem is lehet nagyon csodálkozni), a gonosz macska épp olyan gyakori a történetekben, mint a jó fej. Vagy talán egy picit még gyakoribb is. Legutóbb kitaláltam, hogy Anyu olvassa föl nekem az Elvarázsolt egérkisasszonyt úgy, hogy egér helyett macskát mond. És persze macska helyett kutyát, és így tovább. A végén azonban már kutya is szerepelt, amit anyukám kissé méltatlankodva átfordított krokodilra. Neki nem nagyon tetszett ez a behelyettesítősdi, mert este, amikor olvasunk, már álmos, és nehéz neki figyelni. Az egeret nem rontotta el, de az többnyire nem jutott eszébe, hogy a „cincogta” helyett is azt kellene mondania, hogy „nyávogta”. Általában én figyelmeztettem utólag.

Kifejtettem neki, hogy olyan könyvet szeretnék, amiben nemcsak ennyi macska szerepel, hanem sokkal több. Amiben mindenki macska! És még legyen benne búncselekmény, mert szeretem, ha van valami izgalmas dolog egy könyvben, és a búncselekmény a legalkalmasabb erre a célra. Az nekem is alkalmat ad rá, hogy törjem egy kicsit a fejemet, és teóriákat gyártsak. Nagyon szeretek rejtvényeket meg rejtélyeket megfejteni.

Anyu még azt is tudta ezen kívül, hogy a könyv nyelvezetének viszonylag bonyolultnak kell lennie, mert a túl egyszerű szöveg nem köt le. Nekem már rég nem lehet például Bartos Erikát olvasni, még ha a sok „mondtát” át is fordítja Anyu valamivel irodalmibb szinonimákra. Ugyanezen okból nem jöhet szóba a kortárs szerzők jó része, akik nem várják el a gyerekektől, hogy gondolkodjanak, inkább a sült krumplit is megrágva adnák nekik. Anyu már tudja, hogy ha fészkelődöm és a halakat vakargatom a paplanomon, akkor nem elég érdekes a mese, még két perc, és egyáltalán nem figyelek oda, a gondolataim menthetetlenül elszaladnak a maguk útján. Ezért szereti például Bálint Ágnest, olyankor tudja, hogy még vele vagyok, véleményt nyilvánítok a szereplők motivációiról, a lehetséges végkifejletekről, és megkérdezem, mi az a kandalló meg a cilinder.

Külön fölkapom a fejem, ha olyasféle gondokról esik szó, amelyek engem is foglalkoztatnak: óvodáról, testvérekről, barátságról és hasonlókról. Ha a saját életem jellemző történéseit látom visszaköszönni a lapokról, az alkalmat teremt rá, hogy szóba hozzam Anyunak a saját aktuális problémáimat, és nagyon jókat szoktunk beszélgetni (este 11-kor).

Ja, és elég hosszúnak is kell lennie, legalább húsz fejezet, hogy kitartson vagy három hétig, mert eléggé sérelmezni szoktam, ha mire belemelegednék egy történetbe, és igazán beleélném magam, már vége is van. Tudjátok, először csak bizalmatlanul méregetem, azután megtanulom a szereplők nevét, elkezdek a fejükkel gondolkodni, az ismerőseim lesznek, beépítem őket a mindennapi játékaimba. Ez az a boldog állapot, amikor együtt élek a könyvvel. Sajnálni szoktam, amikor vége szakad.

Továbbá egy fejezetnek alsó hangon 10.000 karakter körül kell lennie, mert ha nem elég hosszú az esti mese, csalódott vagyok, és folytatást követelek. Ha meg kettőt olvasnak, akkor miért nem olvasnak egyből hármat is? A további követelőzés megelőzése érdekében Anyu jobban szereti tartani magát az egy este – egy fejezet szabályhoz.

Így hát anyukám azt a következtetést vonta le, hogy nekem tulajdonképpen egy klasszikus krimi felelne meg óvodás korú macskák szereplésével és viszonylag igényes nyelvezettel. Tett néhány kósza kísérletet, hogy keressen ilyesmit, de elég hamar föladta. Szerencsére a Húsvéti Nyuszi a segítségére sietett.

Mint már említettem volt, először föl sem tűnt nekem a szerény külsejű rózsaszín könyv. Pár napig az újonnan kapott kupacban lapult, azután Anyu bevitte a komódomra, a közeljövőben olvasni tervezett könyvekhez. Volt ott egy-két könyvtári könyv is, először azokat akarta befejezni.

Egyik este levettem, és csak úgy találomra lapozgatni kezdtem. Szeretem felmérni az új könyveket a képek alapján, és elméleteket gyártani, hogy ki kicsoda, és mit csinál. A rózsaszín könyvemben nem sok kép van, minden fejezet elején egy, de az csupa macskát ábrázol. Egyre izgatottabban lapoztam előre: macska, macska és még mindig macska! Annyira megtetszett, hogy félre kellett tennünk a könyvtári könyvet, és belekezdeni A mesélő macskába.

Pisszenés nélkül hallgattam végig az első fejezetet – Anyu már aggódott is, hogy esetleg elaludtam -, és a végén nagy szemekkel azt mondtam: „Anyu, ez a cica olyan, mint én!”

Azóta a hétköznapjaim fő szervezőerejévé vált. Gyakran hasonlítom magam a szereplőkhöz, arról beszélek, mit tennének egy adott helyzetben, kis történeteket költök a szereplésükkel. Anyu ilyenkor arra gondol, de kár, hogy nem lett egy kicsit hosszabb a könyv (de hát készen kellett lennie húsvétra, hogy a Nyuszi el tudja hozni). Igazán hálás hallgatóság vagyok: méltatlankodom a kedvezőtlen fordulatokon, észreveszem az összefüggéseket, találgatom a lehetséges fejleményeket, és készségesen beszaladok a csőbe, valahányszor félre akarnak vezetni. Tudjátok, olyan ez a könyv, mintha pont nekem írták volna!

Végül is ez lett az idei húsvét legnagyobb szenzációja. Meg persze a cicás hajpánt meg a csipesszel átöltöztethető Anna baba. Meg a bácsik, akiket Rákosligeti Mamáék hoztak húsvét vasárnap, amikor nálunk ebédeltek. Vagyis nem tudom, volt-e közük a dologhoz, de miután megérkeztek, a Nyuszi megint csak lerakott egy adag ajándékot a kertben az asztalra. Szép dolog a legó, örültünk is neki, de a két egyforma bácsi-babára valósággal rávetettük magunkat. Én még a gatyáját is lerángattam, mert kíváncsi voltam, van-e rajta alsónadrág.

Én találtam ki húsvét előtt nagyjából egy héttel, hogy nekünk a tesómmal okvetlenül bácsi-babákra van szükségünk, mert nem tudnak házasodni a barbik. Most gondoltam csak át, mekkora baklövés, hogy mindegyik lány. Eddig nem zavart, de újabban minden gondolatom az esküvők körül forog, és azon aggódom, hogyan fogok férjet találni magamnak. Képes vagyok éjjel fél tizenkettőkor fölébreszteni Mamát, hogy ezt megvitassam vele.

Anyukám megkönnyebbülésére lassan kinövök abból a korból, hogy a barbik ízekre szedése szórakoztasson, az egyszerű barbizás viszont sosem volt pálya. Ezért kieszeltem, hogy esküvőt rendezek nekik, csakhogy a barbik nem akarnak plüsskutyákkal házasodni, amilyen kis válogatósak. Szerencsére a Nyuszi még az utolsó héten is fülelt (azért van jó nagy füle) és lótott-futott (azért van olyan izmos lába), így a határidő után kitalált ajándékokat is rendben leszállította.

A bácsikat mindketten nagy becsben tartjuk a tesómmal. Dzsidzsi egyből intézkedni kezdett, és Anyu segítségével pizsamát varrt a saját bácsijának varrógéppel. Az enyémnek is akart, de én nem kértem. (Leginkább azért, mert ő találta ki, és így méltóságomon aluli lett volna.) Este viszont vonítani kezdtem, hogy a bácsim nem tud miben aludni. Anyukám indítványozta, hogy aludjon a bácsi pólóban, végül is elég meleg van. Igen ám, csakhogy rohangálás közben teletömtem a számat olasz felvágottal, félrenyeltem, és lehánytam a bácsi pólóját. Anyu összeszidott, hogy szegény bácsi alig érkezik meg hozzánk, máris lehányják, de szerintem a bácsi eleve úgy néz ki, mint aki egyetemi bulikon edződött. (A Nyuszi szerencsére nem szőke bácsit hozott, mert lehet, hogy az bánná a lehányt pólót.)

Másnap az én bácsim is kapott pizsamát, így még aznap – húsvét hétfőn – négy esküvőt is celebráltam, amelyeken a néni rendre más és más színű szatén estélyi ruhában jelent meg, a bácsi pedig pizsamában.

Végezetül föl kell még jegyeznem, hogy az idei tojásfestés áldozatul esett a bácsizásnak, mivel Anyu úgy látta, hogy a pizsamavarrás pillanatnyilag jobban lefoglal bennünket, mint a tojások adjusztálása. Eddig minden évben volt tojásfestés, életkorunknak megfelelően más és más technikával, Anyu idénre akrilfestéket vett, de nem került rá sor. Na, majd jövőre pótoljuk.

Sziasztok. Megyek vissza a könyvemhez. Lassan végkifejletéhez ér a történet. Én már tudom, ki a búnozó! De nem mondom meg.