Az elmúlt egy hónap tapasztalatai alapján kijelenthetem, teljes mértékig megérte megengedő álláspontra helyezkedni az evéssel kapcsolatban, mert cserébe tényleg egy csomó érdekes helyre visznek. És ha az állandó elveszéseimmel megyek a szüleim agyára, az sokkal viccesebb, mint amikor még a hányással tettem ugyanezt (ráadásul a szám sem lesz rossz ízű tőle).

Az idei évben júniusban rendezték meg az egyébként áprilisban szokásos jótékonysági futónapot. Anyukám, ahogy a korábbi években, most is a rendezők között szerepelt, csakhogy amióta dolgozik, hétszámra arra sem jut ideje, hogy ránézzen esténként az internetre (illetve megtehetné, miután nyugovóra tértem, kétszer kijöttem, hogy bilire üljek, meg még egyszer azért, mert nem találom a teknősömet, és végre nagy nehezen befordulok a fal felé a cupámmal, de valamilyen érthetetlen okból ilyenkor az alvást részesíti előnyben). Kicsi város vagyunk, az ember internet nélkül is összefut az utcán átlag kéthavonta mindenkivel, aki számít. Anyunak meg is mondták előre, mi lesz a feladata: az útvonal kijelölése és biztosítása. Anyukám bólogatott, be is ütemezte magának a feladatokat, aztán átütemezte, később bepislantott a helyi netes fórumokra, és hálásan állapította meg, hogy a dolgok nélküle is remekül haladnak.

De ha már odamerészkedett, fülön csípték azzal, hogy a nővérem menjen szerepelni az esemény reklámfilmjében. "És mikor lesz a felvétel?" - "Holnapután, de a te lányod úgyis olyan hamar megtanul mindent!"

Megkérdezte a tesómat, van-e kedve; a tesómnak természetesen volt kedve. Támadt egy futó ötlete, hogy az utolsó mondatot esetleg én mondhatnám el (nehogy úgy érezzem, hogy megint kimaradok valamiből), most úgyis benne vagyok a szereplésben a múltkori versmondások után. Én azonban kereken visszautasítottam a felkérést.

Anyukám tehát egyedül a tesómat szállította a mondott helyszínre (a régi patakpartra, ahol a Mesefalu is volt). A nővéremet előre is vették, mert gondolták, hogy vele nem lesz probléma, és tényleg csak egyszer kellett elmondania a szövegét. Utána leült nézni a táncpróbát, amivel szintén a jótékonysági napra készülődtek.

Egy kedves néni mutogatta a lépéseket egy csapat iskolás lánynak, újra és újra elpróbálták. Egy idő után megkérdezték a tesómat, nincs-e kedve beállni. A tesómnak volt (éppen jó napját fogták ki), levette a cipőjét, és egész jól leutánozta, amit a többiektől látott. Így aztán anyukám, aki arra készült, hogy egyéb teendőire hivatkozva idén elsunnyogja a jótékonyság-napi részvételt, azon kapta magát, hogy vasárnap délutánonként táncpróbákra hordja a testvéremet.

A nővérem úgy látszik, túllendült a holtpontján (miután az összes témazáró dolgozattal végeztek az iskolában, meg a Tudásbajnokság döntőjén is túl volt, és párszor rendesen kialudta magát), mert visszatért a régi vállalkozó kedve (lehet, hogy mégsem serdül). Ellenvetés nélkül, lelkesen járt a próbákra, gyakorolta otthon a táncot, sőt, még azt is kitalálta, hogy a futóversenyen is szeretne részt venni.

A szüleim elsőre megörültek ennek, aztán rájöttek, hogy mégsem lenne jó ötlet. Anyu ugyanis saját magát meg Aput is beosztotta egyes útszakaszok biztosítására, így nem lett volna, aki a tesómat kísérje. Abban biztosak voltak, hogy le tudná futni a kistávot (kb. másfél kilométert), mint ahogy abban is, hogy rosszul osztaná be az erejét, az első ötszáz méteren szaladna, mint akit kergetnek, utána meg szúró oldallal, rossz érzésekkel, sírdogálva baktatna be a célba.

Az esemény előtti szombat délután Anyu még elvitte a tesómat az utolsó táncpróbára, amelyet a főtéren felállított színpadon tartottak, a készülődő vihar hang- és fényjátéka mellett. Itthon, amikor ágyba került, még egyszer ránézett a netre, hogy áttekintse a másnapi teendőket. Kiderült, hogy az egyik barátnője a kislányával már elvállalta, hogy fölrajzolja az aszfaltra az útvonalat jelölő nyilakat, egy másik jelentkezett biciklis felvezetőnek, a helyi polgárőrök pedig ott lesznek minden kereszteződésben, nehogy valaki mégis eltévedjen. Anyukám csodálkozva állapította meg, hogy ezek szerint neki nem maradt feladata. Vagyis maradt, a legjobb: az, hogy a résztvevők csapatát erősítse a tesómmal együtt. Egyből törni kezdte a fejét, hol is lehet a futónadrágja (amelyet a tavalyi jótékonysági futónapon használt utoljára).

Reggel Apu elé tárta az ötletet, aki azt mondta, akkor már Bidikét sem kellene kihagyni. A tesómat már direkt azzal ébresztették, hogy jöjjön a futóversenyre. A nővérem nagyon megörült ennek, egyből kiugrott az ágyból - a gyenge láncszemet ezúttal anyukám jelentette, aki az utolsó pillanatban találta meg a futónadrágját. Szerencsére csak a Főtérig kellett elügetni a nevezéshez, és a kistáv ott haladt el a házunk előtt (pedig nem is anyukám jelölte ki az útvonalat).

A Főtéren már készülődtek a délutáni rendezvényre, asztalokat állítottak fel a jótékonysági bazárhoz meg a kézműveskedéshez.  Anyu meg a tesóm gyorsan beneveztek a futásra, és nekem is vásároltak egy karszalagot (hadd gyűljön a pénz az iskolaudvar felújítására). Épp csak odasétáltak a rajthoz, és már indult is a kistáv, a tesómnak izgulni sem maradt ideje. Anyu kézen fogta, és magyarázni kezdett neki, hogy olyan sebességgel kezdünk neki, amit valószínűleg végig tartani tudunk, és nem izgulunk, amiért mindenki elfut mellettünk, mert ezeknek a nagy részét a táv második felében lehagyjuk, amikor ők már csak sétálni bírnak. Ezzel aztán szerencsésen szóval is tartotta addig, amíg el nem értek a kis utcához, ahol visszafordult a táv. Onnan pedig bekanyarodtak a mi utcánkba, és a következő sarkon meglátták Aput meg engem, amint izgatottan integetek minden elhaladónak.

Nagyon akartam futni! Úgy topogott a kis lábam a kövezeten, mint egy pórázra kötött kiskutyának. A felvezető biciklis néni (Anyu barátnője és régi iskolatársa) odaintegetett nekem, ezt én jelnek vettem, és azonnal szaladni kezdtem utána; Apu alig bírt elkapni és visszacipelni, hogy egy kicsit mégis szurkoljunk inkább. A terv az volt, hogy valahol a házunk környékén becsatlakozunk a táv második részére, és futva-sétálva jutunk el a Főtérig, a célba. Amint megláttam közeledni Anyut meg a tesómat, már tényleg alig bírtam magammal. Végre Apu azt mondta: "mehetsz!", és én elszáguldottam, amerre a többiek elhaladtak. Apukámnak igencsak fel kellett kötnie a talpi bőnyéjét, hogy lépést tartson velem.

Anyu meg a nővérem még mindig kézen fogva, egyenletes tempóban ügettek a cél felé, én pedig annyira szaporáztam előttük, hogy jó időbe telt, mire utolértek. Anyu odaadta Apunak a karszalagomat, de még annyi időre sem akartam megállni, amíg rám adják. Végül aztán fáradni kezdtem, és lassítottam, de azt határozottan visszautasítottam, hogy Apu vigyen. Így aztán a nagyjából 700 méteres távot végig a saját lábamon, nagyrészt szaladva tettem meg, és a célegyenesben még egy sprintre is maradt erőm. Megtapsoltak, és adtak nekem vizet, közben anyukám épp a tesómat ölelgette, amiért olyan fegyelmezetten végigfutotta a távot, egy lépést sem sétált bele.

Büszkén vonultunk át az eredményhirdető dobogóhoz (annyit már előre lehetett tudni, hogy minden résztvevőnek oklevél jár). Mivel még meg kellett várnunk, amíg a nagyobb táv is beérkezik, a tesómmal megszálltuk az ugrálóvárat. Nem nagyon rendelkezem ilyen irányú tapasztalattal, ezért eleinte csak sétálgattam a furcsa, ruganyos talajon. A nővérem biztatott, hogy másszak fel a kötélhálón, de volt némi fenntartásom - nem láttam föl a tetejére, így fogalmam sem volt, mi vár a túloldalon. Végül úgy döntöttem, megbízom a tesómban, és a segítségével fölevickéltem a háló tetejére. Hatalmas, széles csúszda fogadott, mellettem gyerekek bukkantak fel és süvítettek el. Egy darabig üldögéltem odafönt, és nézelődtem. Visszamászni butaság lett volna (és meglehetősen bonyolult), és végül is vállalkozó szellemű kisbab... izé, majdnem-négyéves vagyok. Kicsit még gyűjtöttem a bátorságot, azután egyszer csak ellöktem magam odafentről. Juhú! Egész jó volt. A következő körre már egyedül másztam föl, és még számtalan következőre. Amikor észrevettem, hogy a nagyok elugranak odafentről, és egy huppanással kezdik a lecsúszást, természetesen én is követtem a példájukat. A végén már fekve és mindenféle kunsztokkal csúszkáltam, szerencsére mielőtt lebontottam volna az építményt, szóltak, hogy kezdődik az eredményhirdetés.

Odagyűltünk a színpad köré, a szökőkúthoz; egyből fölkeltették az érdeklődésemet a mikrofon mellett sorba állított kupák. Húúú, de jók! Én is olyat kapok? Először a nagytáv győzteseit hirdették ki - a nővérem haverja, Lacika és a tesói taroltak mindkét távon -, majd a nagytáv összes résztvevőjét jutalmazták éremmel. Utána belekezdtek a kistáv eredményhirdetésébe. Balsejtelmem támadt. "El fog fogyni a kupa! - aggódtam. - Túl sok ember van." A szüleim megdicsérgették a matematikai összefüggések terén mutatott éleslátásomat, és megvigasztaltak, hogy érem biztosan mindenkinek jut. Hamarosan fölszaladhattam én is a színpadra, és a nyakamba akasztották kiérdemelt jutalmamat. Nagyon örültem neki... Azért persze kicsit sajnáltam a kupákat.

Eredményhirdetés után hazaugrottunk ebédelni, és kora délután értünk vissza a Főtérre. Ekkor már egész nagy nyüzsgés fogadott, de épp csak körbenézhettünk, a tesómat már hívták is gyülekezni a színpadhoz. Azért még gyorsan vettek Anyuval a jótékonysági bazárban egy-egy szépséges nyakláncot és karkötőt, egy helyi anyuka adományát. Hatalmas csodálattal adóznak a szép gyöngyékszereknek és mindenkinek, aki tud ilyet készíteni (például Tündérke blogját szokták nézegetni ámuldozva). (Egyszer Anyu is megpróbálkozott egy nyaklánccal, még a gyes vége felé, de aztán munkába állt, a nyaklánc pedig átköltözött a nagyon hosszú távú projektek közé.) Még válogattak volna, de a többi résztvevő kislány már csoportba gyűlt a színpad lépcsője mellett, így a tesóm is elporzott.

Hamarosan rájuk került a sor. Elmerülten figyeltem Apu nyakából, Anyu pedig drukkolt, de végül mindenki nagyon ügyes volt, jól sikerült a fellépés. A tesóm sem felejtette el, hogy mosolyogni kell, és (a próbákkal ellentétben) nem vágott olyan arcot, mintha nehéz tárgyakat emelgetne.

Végül még ajándékcsomagot is kaptak a szereplésért (édességeket, hajbavalókat meg efféle apróságokat a támogatóktól), és a nővérem azt mondta, így aztán duplán megérte, mert a csomag is jó, meg táncolni is jó volt.

Nekem különösen tetszett, hogy a tesómat a színpadon látom. Én is akarok ilyet! Elmondhatnám például a versemet! Anyukám sajnos elhurcolt onnan, de mindig visszaszöktem, és két fellépő közötti technikai szünetben föl is másztam a színpadra. Anyu elnézést kért a szervező nénitől (aki szintén a barátnője - mondom, hogy ez egy kicsi város), én ordítoztam, hogy verset akarok mondani, a néni meg mosolygott, és azt mondta, hát akkor csak mondjak.

Egy bácsi fölszaladt a színpadra, és lejjebb eresztette nekem a mikrofont az állványon. Királynői tekintettel végigvonultam a deszkákon, megálltam az állvány előtt, és végigmértem. A vak is láthatta, hogy túl alacsony. Jól van, pici vagyok, na de ennyire?! Mit képzelnek ezek rólam? Lehajolva mondjak verset??? Megpróbáltam följebb húzni, de nem jött, ezért megvető pillantással sarkon fordultam, és ott hagytam. "Ennyi volt?" - nézett rám nevetve a szervező néni. A bácsi viszont átlátta a problémámat, ott termett, és legalább két centivel följebb állította a mikrofon magasságát. Így már elégedett voltam a körülményekkel - kihúztam magam, és teli torokból elordítottam, hogy "Apukám, anyukám, találd ki". Ez mindig bejön. Gondolkodom rajta, hogy nyáron turnézhatnék vele a Balatonnál.

Utána átmentünk az iskola udvarára, ahol a kicsiknek való versenyeket hirdették meg, de csak pár gyerek lézengett, a többség a főtéri színpad körül csoportosult. Azt mondták, jöjjünk vissza később, addig gyűjtenek még résztvevőket. Miközben anyukám az egyik barátnőjével beszélgetett, szemügyre vettem a hátrébb, az árkád alatt egy kisasztalon felsorakoztatott kupákat. Hű, mennyi! De jók! Egyből ki is választottam magamnak egy kékes színűt, és a levegőben lengetve elpróbáltam a spontán gólörömöt. "Nyertem! Nyertem!" - kiabáltam boldogan. Sajnos elkaptak, és a kupát is visszarakták a kisasztalra. (Mind a háromszor.)

Megnéztünk még pár fellépőt, lófráltunk egy kicsit a forgatagban, a nővérem kézműveskedett. mi Anyuval gofrit ettünk (anyukám barátnői sütötték). Végül - a tesómat hátrahagyva, aki nem tudott elszakadni a kézművesasztaltól - visszasétáltunk a suliudvarra, ahol azt mondták, ez a végső időpont, most már elindítják a futamokat annyi résztvevővel, amennyi van. Eredetileg lett volna külön kismotoros, rolleres, biciklis versenyszám, de a nénik megegyeztek, hogy induljon el minden vállalkozó kedvű ovis egyszerre, azzal a járművel, amivel csak akar, és majd egyénileg értékelik a teljesítményt. (No igen - itt az előre beszerzett kupák száma másképp aránylott a résztvevők számához, mint a futásnál...) A vegyes futam akkora sikert aratott, hogy a nevezők közfelkiáltással még egyszer rajthoz álltak, sőt, a végén harmadszor is. Az iskola sportpályáját kellett átszelni hosszában. Az első két futamon az otthonról hozott kismotorral indultam, és igazán kitettem magamért (nem hiába Dzsidzsi volt az edzőm), apró lábam nyomán csak úgy porzott az aszfalt. A harmadik futamot mindenki jármű nélkül, futva teljesítette, hogy azok a gyerekek se legyenek hátrányban, akik nem hoztak otthonról semmilyen közlekedési eszközt. Már jól elfáradtam a délelőtti versenytől meg az egész napos nyüzsgéstől, de úgy szaporáztam, mint még soha! Végül sorba állítottak bennünket, és egyenként eredményhirdetéshez szólítottak. Én pont azt a kupát kaptam, amit előre kinéztem magamnak! (Anyukám súgott egy kicsit a játékvezető néninek, aki szintén a barátnője.)

A nővérem nagyon büszke volt rá, hogy ő tanított meg kismotorozni. Azt mondta, hogy még sok mindenfélét tanít majd nekem, és azzal rengeteg kupát nyerhetek. Meg érmet is.

Itthon egész este a kupámmal játszottam, többször átadtam magamnak, ittam belőle (ne aggódjatok, csak játékból), főztem benne, és figyelmen kívül hagytam gyermeteg humorú szüleim ugratását, hogy mit szeretek jobban, a kupámat vagy a cupámat. Azóta is szeretettel nézegetem, mint annak egyértelmű, tárgyiasult elismerését, hogy végeredményben egészen nagyszerű kislány vagyok.