Ott tartottam az idei nyár történetében, hogy a Hiúz-házban töltött szép napokkal véget ért a június, és közeledett a születésnapom. A tesóm számára nem volt kérdéses, mit kapjak tőle: természetesen könyveket!
A nővérem az első osztály utáni nyáron, ha jól emlékszem, tizennyolc könyvet olvasott el. A következő nyáron nem számolta, de július elejére túl volt az egész Fairy Oak sorozaton, és - miután lazított kicsit a könyvtárból kihozott Pöttyös Pannikkal - nekifogott a Harry Potternek. A szüleim - akiknek addigra már komoly gondot okozott a tesóm folyamatos könyvekkel való ellátása, és kéthetente jártak a benzinkúti csomagátvevő pontra az újabb doboz interneten rendelt olvasnivalóért - zsenge korára tekintettel először csak az első kötetet engedélyezték neki, mondván, legalább csönd lesz egy darabig. A tesómat azonban elkapta az ékszíj, és novemberig bezárólag sorban kiudvarolta magának az újabb és újabb kötetek olvasási engedélyét. Anyukám még az egyik ismerős család szintén Harry Potter-rajongó lányát is megkérdezte, nem túlságosan ijesztő-e a sorozat (kiváltképp a későbbi kötetek) a kilencévesek számára. Dorka megnyugtatta anyukámat, hogy azért nem, mert bármi rossz történik is, utána mindig van feloldás, és anyukám ezt el is tudta fogadni.
Így hát a nővérem hónapokig egy másik világban élt, amit én személy szerint nem nagyon értettem. Igaz, hogy ő hároméves koráig nem nézhetett még rajzfilmet sem a tévében (legfeljebb a Híradót hallgatta a szőnyegen játszva), ellenben minden délben legalább háromnegyed órán át olvasott neki Anyu különféle mesekönyvekből, mire végre megette az ebédet, nem is beszélve a nagy hagyományokkal rendelkező esti meséről. Velem kapcsolatban azonban mindenkit csak az érdekelt kezdettől fogva, vajon eszem-e vagy sem. Ennek érdekében Anyu először az éneklést és mondókázást vetette be, azután következett a mesekönyves korszak. Ennek kapcsán viszonylag korán kötődni kezdtem a mesekönyvekhez, bár ezeket még csak nézegettük (és anyukám kommentálta, mint a glosszátorok a kommentátorokat), némelyikükben még szöveg sem volt.
Mielőtt azonban áttérhettünk volna a komolyabb irodalomra, a szüleim felfedezték, hogy a nővérem által hébe-hóba nézett rajzfilmek sokkal jobban magukkal ragadnak, és így könnyebbé teszik az etetést: néha annyira lekötött a történet, hogy még a számat is magamtól kinyitottam, és fel sem tűnt, mit lapátolnak bele. Hiszen már nem is a kanapén ültem Anyu ölében, hanem Nyuszi Péter lombházában, Sofia hercegnő mennyezetes ágyán vagy a Varázslatos iskolabuszon. A súlygyarapodásom szempontjából kétségbe vonhatatlan pozitívumot hordozott a mesenézésre való áttérés; Anyu pedig úgy gondolta, a rendkívüli helyzetre tekintettel a testi fejlődésemet ezúttal a szellemi elé helyezi.
Csakhogy a naponta háromóránként húsz perc mesenézés tünetei nagyon hamar megmutatkoztak rajtam. Türelmetlen lettem a mesekönyvekkel, nem akartam végighallgatni a történeteket, mindent unalmasnak találtam, ha nem követték egymást pár másodpercenként az események. Emellett folyton azt sérelmeztem, hogy a képeken nem rajzoltak le minden mozzanatot. Hol ugratja át a póznát a bronzszőrű paripán? Az aranyszőrűt látom, de hol a bronz?! Mire Anyu azt mondja, hogy azt nem rajzolták le, képzeljem el. Na, erre mérges leszek.
Amikor - nagyjából tavaly tavasszal, amikor a négy évet készültem betölteni - egy mesekönyv láttán először hangzott el, hogy "inkább hadd nézzek mesét!", anyukámnál megszólalt a vészcsengő. Ennyire azért nem fontos az evés - persze addigra már szerencsésen túljutottunk azon az időszakon, amikor a kórházi kezelés meg a PEG-beültetés réme fenyegetett. Végül is mesekönyv mellett is hajlandó voltam enni, legfeljebb nem olyan sokat és nem olyan gyorsan... Meg persze a szülőtől is jóval nagyobb fáradságot kíván fél szemmel olvasni és két kanál között lapozni, mint kényelmesen elbambulva rakosgatni a számba a falatot. Anyu villámgyorsan átértékelte a preferenciáit, és letiltotta a mesenézést.
Eleinte sehogyan sem tudtam beletörődni a helyzetbe: tiltakoztam, követelőztem, sztrájkoltam. Anyu nem törődött vele, csak olvasta-olvasta a mesét, igyekezett minél érdekesebben hangsúlyozni, összeesküvő módon lehalkította a hangját, hogy egy egyszerű leírásról is azt lehetett hinni, mindjárt történik valami iszonyú érdekes. Előbb-utóbb nem bírtam tovább, és odafigyeltem rá. Néha még a számat is kinyitottam. Persze próbált is minél érdekesebb könyveket keresni nekem, végül a Pipacska és Kockapaciról döntöttem úgy, hogy kis csúsztatással, távolról, majdnem megüti egy rajzfilm szintjét.
De ha véletlenül mesét néztem, az megint rontotta a helyeztet. Márpedig ezt nehéz volt elkerülni, mivel nem lehetett egyúttal az öt évvel idősebb tesómat is letiltani a mesenézésről, és az sem működött, hogy ő a másik szobában nézi, én meg az ajtón kaparászom. Dzsidzsi sem néz sok rajzfilmet, általában napokig semmit, de ha például beteg, akkor megengedik neki, mert úgy legalább ágyban marad. Vagy jutalmul valamiért, például ha kész az összes leckéje, megnézhet egy rész Mia, a jótündért. Ez pláne ősszel meg télen szokott bekövetkezni, amikor nem lehet kimenni, este hamar sötétedik, és az ember úgy érzi, hogy most már soha semmi jó nem történik az életben. Igaz, hogy amióta jól megtanult olvasni, ilyenkor inkább olvas, én meg mérgesen nézem. De a történetünk idején - mármint amikor engem igyekeztek visszadomesztikálni a könyvekhez - még szenzációszámba ment, ha új részeket tettek fel Mia, a jótündérből az internetre.
Hogy mennyire, azt a Bidikével kapcsolatos beszámolóim is jelezték. És itt engedjetek meg nekem egy kis kitérőt, amivel már régóta tartozom. Hogyan is került be Bidike a családunkba? Első hallásra talán azt hinnétek, hogy az én második keresztnevem becézése, pedig nem. Mint ahogy a "Szuszu" sem az első keresztnevemből származik, hanem abból, hogy az első éjszakán - félnapos koromban -, amikor végre kivettek az inkubátorból, és odaadtak Anyunak, nyugodtan maga mellé tehetett az ágyába, mert annyira szuszogtam, hogy nem kellett nekem légzésfigyelő. A szomszéd szobában is meghallották volna az adásszünetet. Volt egy kis légzési nehézségem, no, annyi baj legyen, mostanra már nincsen. Mindenkit jól megijesztettem, de így legalább többre értékelik, hogy ilyen szép meg nagy meg okos lettem. És úgy eszem a rántott csirkeszárnyat, mint akit farkasok neveltek (amennyiben feltételezzük, hogy a farkasok ismerik a panírozás műveletét). No, de akkoriban még szó sem volt semmiféle csirkeszárnyról, csak egy nagy, homályos és csöndes kórteremről, ahol Anyu aggódva hallgatta a szuszogásomat, és amikor fészkelődni kezdtem, megfogta a kezemet. Mindjárt ki is derült, hogy ezt szeretem, egyből megnyugodtam, és tovább szuszogtam. "Te kis Szuszu... - próbálgatta Anyu. - Szuszukám..." És egyszer csak látta rajtam, hogy én egy Szuszu vagyok, és ez így is maradt az elmúlt öt évben.
De nem erről akartam mesélni nektek, hanem Bidikéről. Amikor kiscsoportba kerültem, mindenki izgatottan kérdezgetett, hogy mi volt az óvodában, én meg az ellenség megzavarása végett ellentétes információkat adtam. Tudjátok, valahogy úgy éreztem magam, mint amikor valaki hirtelen egy vadidegen városba, egy másik országba, a Föld túlsó oldalára kerül, ahol még a gravitáció is fordítva működik, és unja már mindenre azt felelni, hogy "nem tudom", meg egy kicsit cikinek is érzi. "Mi az adott ország váltópénzének a legkisebb címlete?" "Hol lakik az elnök?" "Messze van hozzátok a legközelebbi szupermarket?" Na jó, hát szép lassan ezt mind megtudom majd, de egyelőre csak az elképesztő járatlanságomról tudnék tanúbizonyságot adni, vagy pedig csúsztatok egy kicsit.
- Sok gyerek jár a csoportotokba? - kérdezte Anyu.
- Ühüm.
- Fiúk vagy lányok? (Ez milyen hülye kérdés... Baglyok.)
- Hogy hívják őket?
- Hát például Bidike, Poltike... - soroltam némi gondolkodás után, mire Anyu megnyugodott.
Láttam, hogy ez beválik, így hát amikor legközelebb faggattak, megint előhúztam a Bidike-kártyát. Szép lassan kiderült, hogy Bidike rettentő rossz gyerek, akinek Acsuál a keresztneve, és szörnyeteg a jele. Az összes rosszaságot, amiről azt gondolják, hogy én voltam, valójában Bidike csinálta. Sőt, még a többiek rosszaságait is. Mi több, olyasmit is, amit el sem tudnátok képzelni, és biztos azt gondoljátok, hogy valaki csak kitalálta.
A szüleim egy idő után kifejezetten élvezték a Bidike-történeteket, így hát tovább meséltem. Bidike hovatovább intézménnyé vált a családunkban, és csakhamar közöltem, hogy életének fontosabb mozzanatait filmek is megörökítik. Az első ilyen volt a "Bidike rosszban sántikál" meg a "Bidike csapdát állít".
A szüleim ezen annyira röhögtek, hogy muszáj volt folytatnom. Még számtalan új epizódról számoltam be, sőt, azt is bejelentettem, ha a friss részek már fent vannak a neten, csak még nem szinkronizálták le őket.
Ebben az időben került sor Anyunak arra a hirtelen és szigorú - mondhatni, nulltoleranciás - határozatára, amellyel megszüntette az evés közbeni mesenézést. Azt gondolta, már így is késő, ami elromlott, az már el van rontva, de talán maradt, ami még menthető. Rendületlenül mesélt tehát, mesekönyveket keresett, és mesekönyvekről meg mesélésről mesélt. Azzal a konoksággal állt neki, amivel a futásnak vagy a vizsgáknak. Apukám, a könyvek titkos követe otthonunkban pedig természetesen partnernek mutatkozott ebben. Egy ideig borzasztó nehéznek tűnt, azután lassan megadtam magam, hozzászoktam, és követni, sőt, érdeklődni kezdtem. És elérkezett a nap - tavaly június végén, vagyis pont egy éve -, amikor lelkesen elújságoltam Anyunak játék közben:
- Anyu, olvastam egy új könyvet! Az a címe, hogy Bidike megjavul...
Nem értettem, Anyu minek ölelget annyira, de gondoltam, biztos Bidike megjavulásának örül.
Nem lett olyan szoros a viszonyom a könyvekkel, mint a tesómnak, aki - már pici korában is meg most is - valósággal bennük él, de szeretem, ha olvasnak nekem, és időnként én is beleszövöm valamelyik éppen soron lévő történet elemeit vagy szereplőit a játékaimba. Anyu lassan igyekszik áttérni az olyan könyvekre, ahol nincs minden oldalon kép, most fejeztük be a "Mi újság a Futrinka utcában?"-t, és viszonylag kedvelem az elveszett kiscicás sorozatot is. Csak néha nyafogok, hogy unalmas, de egyszer már elmagyaráztam, ez amiatt van, hogy a szereplőknek épp rosszra fordult a sorsa, és szeretném, hogy már feloldásra kerüljön a konfliktus. Bele tudom élni magam a történetbe, ugyanúgy, mint a rajzfilmekbe, és ha hirtelen felsejlik a megoldás, izgatottan kuncogok meg fészkelődöm.
Ami a tesómat illeti, Anyu szerint ő már sínen van; idáig elkísérte, innen átadja a vezetést az íróknak. A nővérem már tudja a titkot, hogy mindig a Jók győznek, és hogy ő is a Jókhoz tartozik. Sikeresen felvételt nyert a literátusok nagy földalatti mozgalmába, vagy az Intergalactic Geek Alliance-be, vagy Nerdtopiába, mindegy, hogyan nevezzük. Én még mindig nem tudom, hogy oda akarok-e tartozni, és a családomnak sem az a célja, hogy erre kényszerítsen, csak tisztában legyek vele, hogy létezik.
Ennek tiszteletbeli nagykövete újabban a tesóm, aki mióta megkapta a könyvolvasóját a születésnapjára, jóformán már levegőt sem vesz betűk nélkül. Azon melegében letolta még egyszer a Harry Pottert egytől nyolcig néhány hét alatt, pár nap elég volt neki, hogy végezzen az évzáróra kapott jutalomkönyvekkel, és azóta már Percy Jackson is csak emlék (a külön mitológiai kötettel együtt, amit papíron vett meg a zsebpénzéből). Lelkiismeretesen olvas nekem, amikor csak hagyom (általában nem szoktam hagyni, mert a szeme mindig előrébb tart a szövegben, mint a szája, ezért egyelőre nem hangsúlyoz valami szépen). Szoktunk együtt könyvet írni, meg újságot szerkeszteni, és természetesen az is egyértelmű volt számára, hogy a születésnapomra könyveket kapjak tőle. Mert való igaz, nemrég betöltöttem az ötöt, bár már panaszkodtam Anyunak, hogy "nagy élvezet, hogy öt éves vagyok, de az van, hogy öt éves vagyok, és nem tudok semmit, amit eddig nem tudtam!" De azért a születésnapom jól sikerült, bár tortát továbbra sem kértem (illetve kijelentettem, hogy csinálhatnak nyugodtan, de én nem fogom megkóstolni). A tesóm viszont úgy döntött, hogy felturbózza kicsit a könyvátadást, és kincskeresést szervezett a számomra.
Először is előkotort egy szünidei kézműveskedésről szóló könyvet, és abból kezdett el nekem mindenféle ajándékot gyártani, például sellőknek való nyakéket papírból, játék kézitükröt meg kagyló alakú kistáskát. Amikor már egy ideje kitartóan ügyködött rajta, Anyu rájött, hogy komolyan gondolja, és adott neki mindenféle hozzávalót, például flittert meg színes kartont, és még egy kincsesládának való dobozt is keresett. A tesóm profi kincsesládát fabrikált nyitható, félhenger alakú tetővel, belepakolta a könyveket meg az egyéb ajándékokat, és készített hozzá egy kincskereső térképet, amin a házunk volt, a szalonnasütő meg a mellette lévő sufni.
A születésnapi köszöntés úgy kezdődött, hogy a kezembe nyomta a térképet, és az esőszünetet kihasználva gumicsizmában nekiindultunk kincset keresni. Kivételesen még azt is hagyta, hogy én menjek elöl! Nagyon izgatott lettem, hát még, amikor megláttam a fényes, lepkés papírral beborított kincsesládát! Boldogan pakolásztam ki a kincseket a teraszon, de a legnagyobb ajándék az volt, hogy a tesóm ennyit foglalkozik velem! (Ahelyett, hogy olvasna, mint mostanában általában szokott.)
Azután visszamentünk a nappaliba, és megkaptam azokat az ajándékokat is, amelyek nem fértek be a kincsesládába: egy még nagyobb könyvet, egy nagyszemű kiscicát meg egy legót. Meggyújtották a gyertyákat a jégkrémtortán - végül nekem is jégkrémtortám lett, mondván, ha már én úgysem eszem belőle, azt legalább mindenki más szereti. Az elfújás után engem a torta már nem nagyon érdekelt, megvártam, amíg megeszik, azután legóztam a tesómmal. Figyelitek - csak ilyen lazán: "legóztam a tesómmal". Nem ám duplo!
A születésnapomon egyébként még nem töltöttem be hivatalosan az öt évet, csak Anyut elküldték a konferenciára, és így Rákosligeten voltam a születésem hivatalos napján. Apu meg a tesóm pedig másnap indultak Erdélybe. Anyu sokat szomorkodott volna otthon egyedül, de huzatot kapott és belázasodott, és így a konferenciáról hazaérve többnyire aludt (Budapesten tartották, szerencsére nem kellett elutaznia sehová). Azt mondja, hogy érdekes volt, de erre csak a harmadik napon jött rá, amikor lejjebb ment a láza. A tesóm ellenben úgy jött haza Erdélyből, mint aki a kimúlás szélén áll: rengeteget buszozott, idegen helyen aludt (ilyenkor ő sem tud rendesen aludni, szerintem senki a családból), húsznál több kilométert gyalogolt egy nap, és fölmászott majdnem kétezer méterre. Utólag persze ő is lelkesen mesélt a kalandjairól, miután túl volt néhányszor tizenkét óra alváson. Mostanra mindenki jól van, és mindenfélét kipihent, és várjuk, hogy az időjárás is úgy gondolja végre, hogy elkezdődhet a nyár, még mielőtt befejeződött volna.
Egy hétre rá a Hiúz-házban is volt, az első igazi házon kívül alvós táborban (az erdei iskola mégis más, mert ott voltak az osztálytársai meg a tanító néni, itt meg senkit nem ismert). Hármasban vittük fel Anyuval, szerintem én már álmomban is föltalálnék a Hiúz-házhoz. Majd mondom is Anyunak, hogy ha éjszaka elkóborolnék valahogy az ágyamból, akkor ott keressen. (Egyébként nem vagyok mászkálós meg fölébredős, elég nyugodtan alszom, legfeljebb a cupámért hörgök néha. És merő figyelmetlenségből úgy öntözöm vele Anyu ágyát, mintha különösen vízigényes mezőgazdasági haszonnövények teremnének benne.)
Amíg a tesóm nem volt itthon, Apu vitt kettesben mindenfelé, láttuk a Seuso-kincset meg a Károlyi-kertben a nyulat. Anyu munkahelyén is jártam, és nem fogjátok elhinni, de példásan viselkedtem, másnap nem győztek dicsérni a kollégái. Egy bácsi lefénymásolta a kezemet, meg a két kiscicámat, egy néni adott egy kis hóembert, egy másik meg kölcsönadta a repülőjét. (Csak játék, nem igazi.) Színeztem, rajzoltam, foglalkoztató füzeteztem, csináltam láncot iratkapcsokból, és Anyu még dolgozni is tudott mellettem. Nagyon fájt a szíve, amikor végül megérkezett Apu, és hazavitt. Azt mondja, nagyon-nagyon üres lett utánam a szoba. És hogy legszívesebben minden nap úgy dolgozna, hogy én közben ott csücsülök a másik asztalnál.
Ebből is láthatjátok, hogy nem vagyok acsuál többet. Vagy ahogy Apu szokta énekelni a Sofia hercegnő "Nincs ragyogóbb egy jó boszinál" slágerének dallamára: "Nincs ragyogóbb egy jó Szuszunál, sose brunyálok a bugyiba már, és ha valaki azt mondja, hogy "acsuál", annak egy nagy butagém jár!" Hónap elején voltam felülvizsgálaton a pszichológus néninél a pedagógiai szakszolgálatnál, és azt mondták, hogy egyáltalán nem kell mennem többet, mert már megfejlődtem, és önértékelési zavarom sincs. Persze azért szeretem, ha csak velem és kizárólag velem foglalkoznak, de a szüleim ezt, remélem, pszichológusi javallat nélkül továbbra is biztosítják.
A pszichológus néni mutatott nekem egy csomó képet, hogy meséljek róla, és én mindegyikről külön kis történetet kerekítettem, volt eleje, vége, szereplői, tanulsága meg különféle váratlan fordulatok. A néni szemlátomást nagyon élvezte, szerintem eredetileg csak hármat vagy négyet akart mutatni, de aztán úgy döntött, hogy neki is jár egy kis szórakozás. A családrajzom viszont elég furcsa lett, mert túl nagyban kezdtem el Aput, és aztán minden családtagnak kénytelen voltam új papírt kérni, hogy méretarányosak legyünk. Biztos arra a következtetésre jutott, hogy nálunk mindenki individualista és nagyzási hóbortban szenved.
Pedig annak ellenére, hogy folyton marakodunk, valójában alig bírok létezni a testvérem nélkül. Mialatt a Hiúz-házban táborozott, állandóan azt ismételgettem, milyen jó nekem, hogy csakis velem foglalkoznak, közben meg egyfolytában ajándékokat meg rajzokat készítgettem neki, és naponta többször is megkérdeztem, mikor jön már haza. Mielőtt elutazott, megbeszéltük, hogy naplót írunk egymásnak a Hiúz-házban vett füzetkéinkbe (az övé hiúzos, az enyém kisegeres). Minden nap lelkiismeretesen nekiültem, és rajzban örökítettem meg az aznapi legfontosabb eseményeket.
Hát így ért véget a július. Dzsidzsi táborának hetében többször voltam játszótéren is Apuval (a Varjason meg a Károlyi-kertben). És képzeljétek, már nem akartam homokot önteni senkire, sőt, én voltam a jófej kislány, aki kedvesen játszott egy ismeretlen kisbabával (néha kicsit túl lelkesen). A felnőtteknek köszönök, a nénikkel váltok pár udvarias szót, a gyerekekkel kedves vagyok. A szüleimnek már az is megfordult a fejükben, hogy jövet-menet véletlenül elhagyták valahol az acsuált, és találtak helyette... tudjátok, egy rózsaszín kiscicát.
Hozzám szóltak