Elmeséljem nektek a hónap szenzációját? Megvolt az idei Mesefalu, és nem vesztem el! Igaz, hogy Anyukám már előre rákészült, hogy ha törik, ha szakad, 5-6 másodpercnél hosszabb időre akkor sem engedi el a kezemet (bár nekem az pont elég az eltűnéshez, többször meg is próbálkoztam vele, de anyukám azonnal ordított, amint 40 centinél távolabb kerültem tőle). (Hangszálgyulladása volt, úgyhogy suttogva ordított.)
A Mesefalut minden évben gyereknapra rendezi meg a város a "régi patakparton", vagyis nem a Patakparti játszótér környékén, ahol a szokásos városi rendezvényeket, hanem följebb, az Ófaluban, ahol a régi településmag volt. A helyi öreg nénik szokták mesélni, hogy az ő gyerekkorukban itt még mostak a patakban az asszonyok. A környező házacskák is régiek, többségük szépen felújítva; hosszú tornác, két ablak az utcára, ahol a valamikori tisztaszoba volt. Az út itt átvezet a patakon, és több helyen elágazik; ezekre az összefüggő utcarészekre települ a Mesefalu a patak két partján. Kis házikókat, standokat állítanak fel, ahol a helyi civil szervezetek, intézmények, baráti társaságok (a nyugdíjasklubtól a helyi könyvtár személyzetéig) a nagymama sifonérjából előkotort korhű ruhákban várják a látogatókat.
A házikók egyik részében fabatkát (ez a Mesefalu hivatalos elszámolási egysége, jobban megnézve szeletekre fűrészelt seprűnyél) lehet szerezni valamilyen teljesítménnyel, legtöbbször azzal, ha az ember elsajátít, kipróbál egy-egy jellegzetes régi mesterséget vagy tevékenységet. A tehén- és kecskefejés a nagy kedvencünk a tesómmal (tavaly vagy hatszor megfejtük ugyanazt a szerencsétlen gumikesztyűtőgyű kitömött tehenet), de szokott lenni például kovácsolás, gombfelvarrás, kenyérdagasztás, vízhordás, esztergálás - ami éppen eszébe jut az adott házikóra felügyelő társaságnak.
A többi helyen a verejtékes munkával megszerzett fabatkákat lehet elkölteni erre-arra. Az egyik évben ruhákat is lehetett választani a Családsegítőnek felajánlott ruhaadományok mutatósabb darabjaiból, a tesóm mást sem csinált, mint felváltva kovácsolt meg ruháért állt sorba. (Vagy lehet, hogy akkor is tehenet fejt, már nem emlékszem. Én még babakocsis voltam, nem rúgtam labdába, illetve tehénbe.) Tavaly és idén a Mesebolt volt a legnépszerűbb, ahol a szintén adományból származó használt játékokat, mütyürkéket, mesekönyveket lehetett megvenni a fabatkáinkért. De lehet kapni fagyit, limonádét, palacsintát, házi süteményeket, lapcsánkát, ki mit ajánl fel a rendezvényre. (Jellemzően nyitáskor, 13 óra körül rengetegféle dolgot, a választék azután az idő előrehaladtával rohamosan szűkül, és a 18 órai zárás környékén az ember örül, ha egy szem nélküli macskát megkaparint, vagy egy összekotort gombóc meghatározhatatlan színű fagyit, nyomódott tölcsérben.)
Ennek megfelelően nyitásra készültünk menni, de az ebéd elhúzódott, így fél három körül állítottunk be. Nyüzsgő tömeg fogadott, ott volt a falu - bocsánat, város - apraja-nagyja. Először fölmértük a terepet; elég hamar kiválasztottuk megint a tehénfejést, a kovácsműhelyt meg az egyik óvoda akadálypályáját. Ez utóbbin csigaverseny is volt, a tavalyi kedvencem (mármint rögtön a szalma után). Fából készült, színesre festett, kerekeken guruló nagy csigákat lehetett csörlőre tekeredő kötélen behúzni. Épp javában tartott egy futam, de én mit sem törődtem vele, odaugrottam, és vadul csörlőzni kezdtem a pálya szélén gazdátlanul maradt csigát. Innen aztán ki sem lehetett robbantani jó ideig, annyira lelkesen tekertem a csigákat, hogy még a helyi újságba is bekerültem a teljesítményemmel.
Végül Anyu javasolta, nézzük meg legalább a Meseboltot. Szerencsére még a nyitvatartási idő elején jártunk, jó sok apró mütyürke volt. Nem is tudtam dönteni, hogy a pici, csillogó szárnyú tündérkét, vagy a kis rózsaszín sárkányt válasszam. Megkértük a nénit, hogy tegye el nekem a sárkányt, amíg újabb fabatkát szerzek.
Az óvoda akadálypályája esett a legközelebb, mint azonnali kereseti lehetőség. Itt többféle feladatot is teljesíteni lehetett, és ha meghatározott számú pipa összegyűlt az igazolólapon, adtak egy fabatkát. Először egy lezárt dobozból válogattam ki oldalt benyúlva, tapintás alapján fa építőkockákat, hogy fölépítsek egy ugyanolyan várat, mint a doboz tetején. Egy kicsit csaltam, mert több elemet is kivettem, aztán a nem megfelelőket visszadugdostam. A tesóm addig mindenféle tárgynak, fenyőtoboznak, gombnak, függönykarikának kereste meg a párját egy másik dobozban, szintén tapintás alapján. Utána egy nagy, fából készült, festett sárkány fejeit dobáltuk meg rongylabdákkal. Ha eltaláltuk valamelyik fejet, a nyakba helyezett zsanéron hátrahanyatlott. A találati arányom elég alacsony volt ugyan, de a tesómmal közösen lehenteltük a bestiát.
A sárkány mellett horgolt kisegereket láttam hosszú nyélen egy korsóba állítva. Vicces kunkori orruk volt, és a tesóm elmagyarázta, hogy fakarikákat lehet leemelni velük a májusfára függesztett szalagok végén lógó kampókról. Hát, én inkább csak megnézni szerettem volna őket, és egy kicsit sétálni velük. De a gazdasági nyomás erősebb volt, bevételre volt szükségem a sárkányom érdekében. Kicsit kaszáltam az egérrel jobbra-balra, magamra tekertem néhány szalagot, de azért sikerült begyűjtenem némi karikát is.
Amikor visszamentünk a sárkányomért, fölfedeztem a Meseboltban egy még az eddigieknél is sokkal érdekesebb dolgot. Egy dobozban sok-sok színes nyaklánc, karkötő hevert! Egyből előbújt belőlem a királylány a maszatos bajkeverő álcája alól. Már tudtam, mire fogom költeni a legközelebbi és az azt követő kereseteimet. Gyorsan, valami munkát!
Szerencsére a munkaerőpiacon meglehetős kereslet mutatkozott, kecskét fejtünk (a tehénnek leesett a tőgye), kovácsoltunk, tarisznyát varrtunk filcből meg vászonból. Jó, ez utóbbit Anyu varrta nekem (még Szusz-betűt is hímzett rá a kérésemre), de a tesóm teljesen egyedül készítette el a sajátját. Anyukám többször megszúrta az ujját, mivel elég nehéz volt úgy varrnia, hogy közben mind a két szemével engem figyelt, nehogy kereket oldjak.
Amint kézhez kaptam a keresményemet, máris szaladtam a Meseboltba. Nem győztem válogatni a szép színes ékszerek között - na, most melyiket válasszam? Szerencsére egy kis kerek tükröt is találtam a mütyürkés dobozban, így szemügyre tudtam venni magamat. De ez sem sokat segített a választásban. Anyu végül szélnek eresztette a nővéremet, hogy önálló kereseti lehetőség után nézzen; én ugyanis lecövekeltem, és a következő legalább húsz percet az ékszeres dobozba feledkezve töltöttem. Nyakláncokat aggattam a nyakamba, karkötőket mindkét karomra, és elmerülten nézegettem magamat a kis kompakt tükörben. Azután átrendeztem a láncokat, megcserélgettem a karkötőket, és úgy is megnéztem magamat. Mindegyik kell! A tükör is kell.
Nosza rajta, szerezzünk fabatkát, javasolta Anyu. De hát a közeli akadálypálya nagy részét már teljesítettem, a többi hosszabb időt vett igénybe, és nem is akartam túl messzire menni, nehogy valami cicomamániás nőstény lecsapjon az én szép nyakláncaimra. A Mesebolttól néhány háznyira kínálkozott a színpad, ahol két évvel ezelőtt a testvérem (nagycsoportos óvodásként) mikrofonba mondta a Sün Balázst, mert annyira szeretett volna még egy flitteres ruhát a mesebeli ruhaboltból. Úgy látszik, a szereplési véna öröklődik a családban: Anyu éppen csak felvetette a lehetőséget, én már föl is kapaszkodtam a színpadra, határozott léptekkel a mikrofonhoz vonultam, és mire a törpének öltözött műsorvezető bácsi meglepődhetett volna, szép hangosan, érthetően elszavaltam az "Anyukám, apukám, találd ki"-t. Nagy tapsot kaptam érte. (Anyu persze annyira meglepődött hirtelen elhatározásomon, hogy ezúttal sem örökítette meg az eseményt.)
Nagyon örültem vadonatúj nyakláncaimnak, de még mindig nem éreztem elegendőnek őket. Végül is annyi mindenre alkalmas lehetek, hadd próbáljam ki magam néhány újabb kereső tevékenységben! Így aztán kukoricát söprögettünk a nővéremmel (illetve ő söprögette, én inkább megpróbáltam elvenni a többi gyerektől, amit már összesöpörtek, az sokkal egyszerűbbnek látszott); szöget vertünk tuskóba (kimondottan jól áll a kezemben a kalapács, lehetséges, hogy az ügyvédség helyett mégis inkább ilyen területen tanulok tovább). (Csak a végén csaptam rá egy kicsit az ujjamra, és szinte nem is sírtam.) Régi lópatkókat is szállítottunk egy rúdon, de valamin megsértődtem, és eldobtam a rudat; és volt még egy igazi esztergagép, amihez sajnos nem engedtek hozzányúlni, mert Anyu szerint még képes lennék azt is tönkretenni.
A nap végén a tesóm megette az utolsó gombóc olvadt fagyit a jégkockával hűtött mobil fagyipultból, én pedig - nyakláncokkal és karkötőkkel felszerelve, újdonsült tükrömben nézegetve magamat - a jövőmön merengtem. Azt hiszem, legesleginkább fejőasszony szeretnék lenni. Vagy asztalos, bár még mindig fáj egy kicsit az ujjam. Az előadóművészethez kifejezett tehetségem van, de azt mondják, az bizonytalan megélhetés. Mindazonáltal - tekintve, hogy ezen merengésem közepette mindvégig folyamatosan beszéltem - anyukám azt javasolta, legyek inkább mégiscsak ügyvéd.
Hozzám szóltak