Sziasztok! Most megint én írhatok nektek! (Én, a Szuszu!) (Mutatóujj mellkasra bök.) Ugye, örültök?
Azért, mert a nővérem hisztizett húsvétkor, amikor rám adták a régi ruháját, pedig már pont eldicsekedett itt, hogy leszokott a hisztiről. Ehhez képest én meg csak kicsi disznóságokat csinálok, például locsolok a cupával.
A cupa, az a cumisüveg. Tudom, hogy cumisüvegnek hívják, mondom is szépen, hogy „cumi”, de azért éjszaka, ha fölébredek (tudjátok, kétóránként – pláne most, hogy két szemfogat növesztek egyszerre), még mindig skandináv metálzenekarokat megszégyenítő hangerővel hörgöm, hogy „cupaaaaaaaaaaaaa!”
Szóval locsolok vele, ami állítólag rosszaság. (Mert bezzeg a nővérem soha nem tett ilyet.) De ha megkérdeztek, hogy mit csinálok, azonnal és gondolkodás nélkül rávágom, hogy „jót!”, szóval nem győztök meg róla, hogy ezt nem lehet. Meg is mutatom, hogy hova való a tejecske: „hasa!”, miközben pici ujjammal kenegetem szét a cipőmön és a szőnyegen.
Versikét is kántálok hozzá. Gyanítható, hogy ezek nagy részét én találom ki, például a „mese-ka, mese-ka” kezdetűt, aminek egyébként annyi az egész szövege, hogy „mese-ka, mese-ka”.
Anyukám úgy véli, hogy ez „mesekönyv” akar lenni, de állítólag ilyen mondóka nincs. Sebaj, olyan van, hogy „gyípaci”, ezt is tudom (de csak eddig). Meg „aparta” (-latt). Legújabb kedvencem és eddigi leghosszabb összefüggő szövegem a „Szép cica… jó cica… selymes… bunda… kedves”. És nagyon megörülök, amikor azt mondják rám, hogy én vagyok a jó cica. (Én, a Szuszu!) (Mutatóujj mellkasra bök.) Én jó akarok lenni, és kész. Csak locsolok a cupával. De az nem rosszaság.
Mást is csinálok a cupával. Például tudok vele bújócskázni. Elrejtem valahová, a szék alá vagy a polcra, és odaballagok Nyunyuhoz: „cupaaa… niiincs!” Ekkor sajnálkozni kell, hogy nahát, nincs meg a cupa. Elmosolyodom, és diadalmasan a polc felé bökök: „ovan!” (Ott van!) Csak néha egy kicsit jobban elrakom, mint szeretném, és akkor napokig mindenki a cupát keresi. Amikor nagyjából egy hét múlva meglesz, diadalmasan próbálom kiszippantani belőle a maradékot, de nem megy, egyrészt már nem folyik, másrészt azonnal elkobozzák, nem értem a szüleimet. Végre megvan a tök jó cupám!
Nyunyu azt is mondta nemrég, hogy kevesebbet rosszalkodjak, mert már figyel a Nyuszi. Pontosan tudom, hogy a Nyuszi micsoda, talán már említettem itt többször, hogy a mesekönyveknek köszönhetően az összes gyakori meseszereplővel tisztában vagyok. De miért figyel?! És hol? Talán a teraszon?
Továbbra is a teraszajtót használom tévének, hosszasan merengek kifelé a kertbe, és most, hogy újjáéled a természet, egyre több érdekes dolgot látok odakint. Múltkor például egy macska vitt egy gerlét. El is meséltem mindenkinek: „macs… ka! viszi! gerle! szája! foga!”
Igazatok van, a szüleim is megállapították, hogy sajátságos pijin nyelvet beszélek, notórius módon leszeletelem a szavakról a ragokat és egyéb végződéseket. Higgyétek el, néha sokkal fáradságosabb munka, mintha csak úgy elismételném a hallottakat.
No mindegy, szóval Nyunyu megkért, hogy meséljem el Mamának a telefonban, mit is csinált a cica a kertben, csak nem számított rá, hogy azóta már mást is láttam. Hűségesen össze is gereblyéztem hozzá a szavakat: „cica! kertben! ás! gödör! kakil!”
Na, szóval mondták nekem, hogy jön ez a bizonyos Nyuszi. Neeem, nem visz gerlét a szájában, és gödröt sem ás semmiféle alantas célra… Hanem hoz valamit, állítólag. Sejtettem, hogy nagy esemény lehet, mert Nyunyu meg a nővérem már egy hete föl-le szaladoztak, rendet csináltak (ebből másnapra semmi sem látszott), ablakot mostak (ebből se nagyon), zserbót meg pogácsát sütöttek (ebből legalább igen). Nyunyu szerint alighanem a közepe felé lejt a lakásunk, mert bármit a helyére tesz, az rövid időn belül visszacsorog-csullankodik valamiképpen a szoba közepére.
Tojást is főztek, és a tesóm ragasztgatott rá valamiket, Nyunyu meg dicsérgette, hogy már ilyen önálló, és hogy komoly segítség. (Miért, én talán nem vagyok önálló? Például teljesen önállóan leveszem a cipőmet napjában többször, kifűzöm a fűzőjét, aztán visszafűzöm. Csak nem ugyanoda.)
Elég az hozzá, hogy pénteken vidáman és elfáradva ették a grillezett halat a terített asztalnál. (Sejtettem, hogy valami ünneplés van, nekem is adtak kukacot, vagyis puffasztott kukoricát, az új kedvencemet. Csatlakoztam az ünnepléshez, szépen kiköptem a terítőre, és onnan ettem meg a megfelelő áhítattal, kézhasználat nélkül.) És azt ismételgették, hogy „jaj, megint nem vagyunk kész semmivel”, de azért nem tűntek különösebben levertnek.
A sürgés-forgás áthúzódott szombat reggelre is, közben mindenki az eget kémlelte, de szerencsére sütött a nap, még ha nem is volt túl meleg idő. Egyszer csak azt mondták, hogy mehetünk ki a kertbe, mert jött a Nyuszi.
A nővérem úgy zsezsegett, mint kilenc zsák bolha, amikor zsezseg (semmi különös, ez nála, mondhatni, alapállapot), és föl-le szaladgászott a kertben egy kis kosárral, amibe mindenfélét gyűjtött a fűből, én meg kissé értetlenül totyogtam ide-oda, és próbáltam megfejteni, mi is történik körülöttem. Nyunyu kiabált a tesóm után, hogy hagyjon nekem is, hadd találjam meg én is (jó, jó, de mit?), vagy ha már fölszedte az összeset, akkor legalább rakja vissza.
Ez hatott, a nővérem visszafelé kezdett szaladozni a meglehetősen bonyolult útvonalon, és nemsokára mutatták nekem az egyik nárciszbokorban, hogy ott lapul egy tojás. Elmosolyodtam, és megcsillogtattam frissen bővített szókincsemet: „kinder!” Erre persze nem számítottak.
Találtam még mesekönyvet is, nyuszi volt rajta. (Ez vajon csak egy nyuszi, vagy A Nyuszi? Nem derült ki számomra.) Mindenesetre annyira elgyönyörödtem, hogy a többi tereptárgyat már át sem akartam kutatni, lecövekelve lapozgattam a könyvecskét, és „nyuszi, nyuszi”-t dünnyögtem.
Nem baj, a tesóm előzékenyen összegyűjtötte az én cuccaimat is. No, mi a legeslegjobb dolog, amit kaptam? Természetesen mesekönyvet! Állatokról szólót, meg Bogyó és Babócát is, mert mostanában az a kedvencem.
Mindenről eszembe jut egy Bogyó- vagy AnnaPeti-történet. Kitaláltam például, hogy szemcseppet adok a nyulamnak (nem, ez sem A Nyuszi, csak egy egyszerű nyúl, anyukám halászta elő a szekrényből, mert beaggódott, hogy mint nem-agyonajnározott szegény kis második gyerek, még mindig nem tanultam meg szerepjátszani), szóval adok neki szemcseppet egy kis műanyag flakonból, és elmagyarázom, hogy Anna is kapott szemcseppet, amikor szemgyulladása volt. Nyunyu meg kiugrik a bőröndből, hogy már hogy megfejlődtem.
A nővérem is egy csomó dolgot kapott, többek között egy nagy rakás legót. Remek, legalább lesz mit lenyelnem, ha elfogy a kukac. Egyelőre nem nagyon engedi, felköltözött vele az ágyára, és ott molyol vele reggeltől estig, de ismerem már, előbb-utóbb lazul a figyelme.
Másnap, vasárnap Mamához meg Papához mentünk Rákosligetre. Ott is járt a Nyuszi, de nem az, aki a kis ketrecben lakik a kertecskéje közepén, mert azt mondják, az megint egy másik nyuszi. No, bonyolult nekem ez a nyúltéma. Maradok a cicáknál, azokból kettő is van, és rajtuk tanultam meg kettőig számolni, de már tudok egyébként tízig. Húzgálom is a pinduri ujjamat a mesekönyvön, és mindent megszámolok, csak mindig más eredmény jön ki, ahogy éppen a kedvem tartja.
De úgy látszik, ez senkit sem zavar, mert nagyon szoktak ünnepelni, és valami Abel-díjat emlegetnek. Az nem tudom, micsoda, én inkább kábel-díjat kérek, ha van beleszólásom. Mert nekem mindig csak az olyan kábelt adják oda, ami már nem működik, és nem is lehet vele semmit csinálni, meg Apu is mindig egyből észreveszi, ha a gépét piszkálom, mert már megint úgy kelt fel az asztaltól, hogy elfelejtette visszatolni a széket. Mondjuk lehet, hogy nem kellene azt mondogatnom közben, hogy „gépe… gépe”.
Egyébként az ottani Nyuszi kitolt velünk, mert egész nap sütött a nap, kivéve azt a tíz percet, amíg az ajándékokat akartuk megkeresni a kertben, akkor ugyanis szakadt az eső. A szüleim szerint a Nyuszi egy ilyen időjárás-befolyásoló állat, ez többször kiderült már.
Nem baj, teljesen elégedett voltam az idei nyúlterméssel, legalább három hónapra elegendő széthordani valót kaptam. Csak a nővérem adta megint a drámát, hogy neki nincsen táncházas ruhája, nekem meg van, és rá senki se mondja, hogy milyen szép már megint (na persze, megszokták).
Nyunyu fölemlegette, hogy táncházas ruhák sokaságát tervezte előállítani neki, csak a tesóm beszólt, hogy ne varrjon neki többet, mert az nem menő. Persze húsvét reggel, amikor előhozták a suhogós alsószoknyát, hogy belenőttem-e már, a tesómban is föltámadt a nosztalgia, hogy szép is volt az, amikor még őt öltöztették ilyenekbe, hozzátartozott az ünnephez. Nagyon csalódott volt, és hiába hordtak eléje bármiféle ruhát, köztük „menőt” is, ő csak itatta az egereket (már ha az egerek nem vándoroltak el a környékről a zajártalom miatt, amivel mindez járt).
De ne aggódjatok, azóta természetesen már több rendbeli táncházas ruha készül a tesómnak, aki egyébként továbbra sem hajlandó betenni a lábát a táncházba, inkább kézműveskedik az előtérben, míg én táncolok és a nagybőgőt csodálom.
Ja, egyébként a táncházas ruhába nem nőttem bele. (De már majdnem… Elvégre ha hiszitek, ha nem, kilenc kiló negyvenöt deka lennék. Jól nyomom, mi?) Ennek ellenére nem lehetett leválasztani rólam. Ugyanis amint Nyunyu lehúzta, irgalmatlanul hisztizni kezdtem, mutogattam a székre, és kiabáltam, hogy „ruhát! ruhát!”
Anyukám türelmesen próbálta elmagyarázni, hogy jól van, visszavehetem, de akkor is muszáj kivasalnia, miközben a nővérem a kanapén tartott világvégét, én pedig a szőnyegen fetrengtem krokodilkönnyek között. Apukám egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon valóban a lányos apák sorsa-e a leg-irigylésreméltóbb a világon.
De sose aggódjatok, végül is helyreállt a status quo, mindenki fölvett valamilyen ruhát, Nyuszik jöttek, Nyuszik mentek, hétfőn még meg is locsoltak bennünket (és kivételesen nem az eső), verset is mondtak, azóta pedig kitört a tavasz, és kiköltöztünk a kertbe. Nyunyu meg a nővérem mindenféle ruhákat varrnak, közben a tesóm persze arra is szakít időt, hogy hébe-hóba leessen a cseresznyefáról, ahová még csak részben tanult meg fölmászni, én pedig dudorászva hentelem a virágokat, és locsolok a cupámból eltántoríthatatlanul.
Hozzám szóltak