Mostanában egyre jobban érdekelnek az összefüggések. Az általam ismert világ apró szeletkéi kezdenek lassan egymáshoz illeszkedni. És én nagyon megörülök neki, ha találok két összeillőt. Mint a kirakós játékban, amely egyébként szintén nagy kedvencem az utóbbi hetekben.

Apu vett nekem a horcsogos boltban egy kicsiknek való kirakó-készletet, négy kép van benne: az egyik négyfelé vágva, a második hatfelé, a harmadik nyolcfelé, a negyedik pedig – az úgynevezett Nehéz Maci – már tizenkét darabból áll. Nyár végén néhány hétig elvoltam vele, amíg eljutottam a négybe vágott tigriscicától a Nehéz Maciig. De aztán nem volt megállás. A húsz-harminc elemből álló kirakók már csak egy-két napig jelentenek kihívást, addig küzdök velük, amíg meg nem tanulom, hogy melyik elemnek hol a helye, akkor aztán már álmomban, fél kézzel is kirakom. Apu nem győzi beszerezni az utánpótlást. (Persze azért még a régi, könnyű kirakóimat is rakosgatom, nosztalgiából.)

A világ összes többi jelenségéhez is igyekszem megtalálni azokat az apró kis füleket, amelyek révén újabb és újabb dolgok kapcsolódnak hozzájuk. Gyakran szegezem neki a kérdést Anyunak: „miért?”. Anyu pedig föltette magában, hogy nem fog lerázó-elkerülő válaszokat adni (például, hogy a gólya azért költözik el télen, mert nincs kabátja), hanem megpróbál mindenre a legjobb tudása szerint válaszolni, akkor is, ha a válasz látszólag meghaladja a felfogóképességemet. (Amelynek határai egyébként jóval tágabbak, mint bárki gondolná.) Elvégre a kérdezgetésnek funkciója van: most építem fel magamnak a világot, és helyezem el magamat benne.

Ezekre a kérdésekre azonban néha meglehetősen nehéz válaszolni. Nem azért, mert nem tudjuk a választ (elvégre ez is egy válasz), hanem olyankor, amikor valami olyan triviális, hogy nincs is igazán mit magyarázni rajta. Anyu egyetlen szóban válaszol, én meg csalódott vagyok, és ismét felteszem a kérdést: „miért?” Anyu érzi, hogy hiányérzetem van, de nem igazán érti, mivel kellene betöltenie.

Néha visszakérdez: „szerinted miért?” És ezek a visszakérdések elvezették a válaszhoz, amelyet egyébként is tudott (csak nem tudta, hogy tudja), elvégre minden könyv leírja az életkoromnak megfelelő gondolkodás sajátságaként. A válasz pedig így hangzik: a kétéveseknél az okozatosság iránya olykor megfordul. Mindenki ismeri az ehhez hasonló gyermeki megállapításokat: „Fölrepedt a szemöldököm, és azért estem el”. (Mi most itt épp Brian és Shirley Sutton-Smith-től idéztük.) Ezek szerint ez a „miért” lehet, hogy olykor nem is „miért”, hanem „és mi van akkor, ha”?

Minderre akkor derült fény, amikor épp futottunk Anyuval. Anyu állítja, hogy futás közben világosabban tud gondolkodni, de most nem erről van szó, hanem a csirkékről. A csirkék ugyanis kiszöktek az utcára, egy háznál, a mi utcánk végén, és ott sétafikáltak a járdán.

– Miért jöttek ki a csirkék? – érdeklődtem a futókocsimból.

– Mert rosszalkodnak – fütyülte Anyu a fülén keresztül. (Hazafelé tartottunk, 7 km után.)

– És miért rosszalkodnak?

Anyu elgondolkodott. (Teljesen tele lett az agya a vérellátásával.) Tényleg, miért rosszalkodnak a csirkék?

– Te miért szoktál rosszalkodni? – szuszogta végül, viszonylag összefogottan.

Na, most rajtam volt a sor a gondolkodásban. El is tartott vagy három háznyi távolságig.

– Azért rosszalkodom, mert mindenhonnan le szoktam esni – feleltem végül magabiztosan.

Aha! Anyunak bevillant a fordított okozatosság. (Meg a vérellátás.) Végül is a kirakós játék darabkája egyik oldalán és másik oldalán álló másik két darabka között az égvilágon semmi különbség nincs. Mind a kettő kapcsolódik az elsőhöz. Az egyik előtte van, a másik utána, de ezt még ráérek fölfedezni. Most csak az a lényeg, hogy ott vannak. Meg a kapcsolat. És rájött, hogy amikor „miért”-et mondok, egyszerűen csak bővebben is szeretnék hallani az adott témáról. Nem feltétlenül az okát, inkább a körülményeit, valamilyen részletesebb magyarázatot. A „miért” tulajdonképpen azt jelenti: „mesélj még!”

És Anyu mesél. Továbbra is végigbeszélgetjük a napjainkat, mint csecsemőkoromtól kezdve mindig is, csak most már én is bekapcsolódom. Igaz, a „miért”-ekkel még nekem is meggyűlik a bajom. Főleg, mert a szüleim miértjei szinte kizárólag a rosszalkodásra vonatkoznak.

Egyébként kilencvenöt százalékban együttműködő vagyok, ami lássuk be, szép teljesítmény egy ekkora kislánytól. Magamtól összeszedem és elviszem mindenki használt bögréjét, és kidobom a szemetet. Ha az utcán rám szólnak, hogy álljak meg, megállok ott, ahol vagyok, és nem szaladgálok el; ha valamit nem szabad piszkálni, és emiatt szólnak, leteszem. Nálunk amúgy elég kevés dolgot nem szabad piszkálni, csak ami veszélyes, de az olló például nem tartozik a veszélyes tárgyak közé – egyszerűen megtanultam, hogy hogyan kell használni. Mindenkinek jobb így, mint amikor állandóan veszekedtek velem, amiért elcsenem a fiókból, és széket húzok a polchoz, ahová föltették előlem. Most a konyhapulton ülök, mialatt Anyu főz, és apró darabokra vagdalom a vonatjegyeket. De ha kéri az ollót, mert neki is szüksége van rá, odaadom, és kivárom, amíg visszaadja.

Szóval az a kilencvenöt százalék elég jól működik. A maradék öt százalékkal szemben azonban a szüleim tanácstalanul állnak. Mert van, amikor egyszerűen elborul az agyam, és apró, gonosz kis fények gyulladnak a szememben. Apu azt állítja, hogy már előre látja rajtam, amikor a következő pillanatban disznóságot fogok csinálni.

Az említett disznóságok általában meghatározott témakörökkel kapcsolatosak. Vizet (vagy más folyadékot) például nem lehet a közelemben hagyni, mert egyszerűen megveszek tőle. Látszik, ahogy küzdök a gonosszal, és egy ideig jámbor arccal, jólneveleten iszom a teát az üvegből, de belül iszonyatos harc dúl. Végül menetrend szerint a rossz kerekedik felül, és máris locsolom magam körül a teát a szőnyegre, bútorokra, széles mozdulatokkal, ördögi arckifejezéssel, boldogan.

Ugyanilyen érzékeny pont a fürdővíz kilocsolása, meg az utcai pocsolyák, valamint az is, hogy az esti öltöztetésnél ne rugdossak vihogva, mint aki megveszett. A szüleim már beletörődtek, hogy meggyőzéssel itt kivételesen semmire sem mennek, ezeken a pontokon egyszerűen nem vagyok beszámítható. Neve is van ennek az állapotnak: putu. Onnan származik, hogy miközben a pizsamámat próbálják rám szuszakolni, magamból kikelve, vihogva ordítom: „putuuuuu!”

– De mi az a putu? – érdeklődnek szelíden és türelmesen, mire ez a válasz:

– Putuuuuuu!

Ennek folyományaként a szüleim megállapították, hogy putu alighanem az olyan gyerek, akinek a szülei sikítva vágynak egy idegszanatóriumba.

Ezért aztán nálunk elhangzanak ilyen sóhajok is:

– Nem tudom, talán front van, Dzsidzsi megint egész délután putu volt.

Ezzel együtt a szüleim a putut mégsem tartják értelmes szónak, mert amikor legutóbb felmásztam a Patakparti játszótéren a kis faház tetejére (az ovis kissrácoktól láttam, hogy felmásznak, és akkor már természetesen nekem is fel kellett), úgy éreztem, a helyzethez illően okvetlenül kurjantanom kell valami győzedelmeset, lovaglóülésben a tetőgerincen:

– Putuuuuu!

Anyu, aki a házikó körül körözve próbálta eltalálni, vajon melyik oldalra is esem le (az anyák olykor éppen olyan jövőbe látó képességekkel kell, hogy rendelkezzenek, mint a híres kapusok), dohogva szólt fel, hogy legalább valami értelmeset süvöltöznék, ha már az egész környék hallja. Ezt meg is fogadtam.

– Ciciiiiiiii!

Józan és értelmes pillanataimban (amelyek szerencsére, pontosabban szüleim szerencséjére a maradék kilencvenöt százalékot adják, de lehet, hogy kilencvenkilencet) nem tudok magyarázatot adni a putuságomra. Pedig mindenre van magyarázat, most már többnyire a felnőttek által is támogatott irányban, azaz az okozatosság pontos követelményeit betartva:

– Miért félsz a farkastól?

– Mert nyitva van a szája.

De a putura nincs. Illetve, újabban már erre is van.

– Miért rágtad meg a mesekönyvet?!

– Mert nagyon szerettem volna…

Ezzel aztán rövidre is zárok minden további kérdezősködést. Azért voltam putu már megint, mert nagyon szerettem volna, és kész.

A tizedik alkalommal Anyu azt feleli, hogy például ő is nagyon szeretne engem kitenni a teraszra, de mégsem teszi, mert sötét van, és ordítanék, és felébrednének a szomszédok, ez pedig nem felel meg az emberi együttélés követelményeinek. És hogy szerinte a kétéves életkor nemcsak annak az ideje, hogy megtanuljam összeilleszteni a világ nagy kirakós játékának már beszerzett darabjait, hanem annak is, hogy közben jól megszocializálódjak, és alkalmassá váljak a társadalmi együttélésre. Vagyis nem tehetek meg mindent, amit nagyon szeretnék, mert ez néha összeütközik azzal, amit mások szeretnének. És szerinte ezt egy John Stuart Mill nevű bácsi mondta. Szerintem meg: putuuuuu!