Mindenki mondta, hogy ne hagyjam a végére. Én magam is megfogadtam többször is, hogy rendesen beosztom az időmet. Neki is kezdtem párszor – például hasról hanyatt fordulni már régesrég megtanultam, igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy utálok hason feküdni. (Még valamikor a hasfájós korszakomban a szüleim védőnői felbujtásra úgy döntöttek, hogy minden nap három percre hasra fektetnek. Na, mert persze.)

De aztán, tudjátok, hogy van ez; mindig közbejött valami. Hol meg kellett javítanom valamit, például a távirányítót, és ezzel elment az idő. Hol egyszerűen bal lábbal keltem. Hol jobb lábbal keltem, és tele voltam tettvággyal, de Anyu valami szörnyűséget csinált, például főzni vagy teregetni akart. Übűűűű!

Tulajdonképpen a gurulásnál meg a kúszásnál akadtam el. Tiszta hülyeségnek tűnt. Ja, mert majd biztos feltörlöm az én értékes egyéniségemmel a nappali padlóját!

Az idő meg egyre fogyott. És lassan már tök ciki is kezdett lenni, hogy csak fekszem a hátamon, meg néha ülök, ha felültetnek. Itthon még csak-csak – a szüleim akkor is szeretnének, hogy két fejem lenne, és kétszer annyira ordítanék, mint amennyire szoktam (bár nem hiszem, hogy ez utóbbi lehetséges volna). De a baba-mama klubon meg a Ringatón már eléggé égett a fejem. Lassan én voltam a „kiscsaj, aki csak fekszik”. Néha egyik-másik kissrác rám mosolygott, én meg vissza, már épp kezdett volna alakulni valami, de erre kimászott a képből. Francba.

Karácsony környékén már nem halogathattam tovább. Addigra összeszedtem az összes könyvet, meg még kidolgozott tételeket is kaptam. Elképesztő, hogy egyesek mennyire szorgalmasak. Nekem meg már csak tűzoltásra maradt időm. Na, nézzük csak, mi lehet az, amivel még éppen át lehet slisszolni… A gurulást meg a kúszást akár ki is hagyhatjuk, majd ha erről kérdeznek, legfeljebb vetítek valamit. Mi a következő? Mászás. Úgy tűnik, ez buktató kérdés lehet. Anyu már többször is mondta, miközben visszanyomott a popsimra, hogy majd akkor állhatok fel, ha legalább egyszer keresztülmásztam a nappalit. Aha, majd jól szaván fogom.

Szóval güzültem rendesen, mint karácsonytájt mindenki, aki a szorgalmi időszakban a popsiját vakarászta. Te jó ég, az a sok kis stréber a baba-mama klubon ezt már mind tudja? Ki van zárva, nem is olyan fejük volt. Na mindegy. Adjanak még egy kólát!

Így aztán 24-én mászni kezdtem, 28-án pedig kapaszkodva fölálltam, és még aznap megtanultam a hátamról a hasamra fordulni is (nehogy pont ezen csússzak el). Közben meglett a négykézlábról popsira ülés is. Igazán stresszes napokat éltem, azt se tudtam, hol áll a fejem, és aludni se bírtam persze. (Ennek következtében Anyu se, de nem tudom, mit nyí, neki napközben nem kellett megtanulnia semmit. Legfeljebb azt, hogy milyen kegyetlen tud lenni az élet negyven perc alvás után.)

És teljesült a lehetetlen, készen lettem az anyaggal. Mondhatni, jelesre vizsgáztam. Semmi perc alatt keresztülszáguldok a nappalin, néha visszaülök a hátsómra, és gondolkodom, ekkor az egyik karomat is a levegőbe szoktam emelni a koncentráció jeleként, és a hónom alatt hátranézek; aztán elkapok egy játékot, és hanyatt fordulok vele, kicsit piszkálom, aztán vissza hasra (de csak ha nincs a közelben senki, akit egy kis übüléssel le lehet vágni egy felültetésre), hasról négykézlábra állok, és gyerünk tovább, becélzom a könyvespolcot vagy a kanapé szélét, megkapaszkodom, és fölállok. Aztán visszatottyanok a fenekemre, vagy éppen az arcomra, ilyenkor szerényen ordítok egy sort. (Valamelyik nap úgy néztem ki, mint egy hírhedt kocsmai verekedő, miután kopp-kopp, egyetlen eséssel a fotel szélébe és a padlóba is sikerült bevernem a képemet.) De mire odarohannának, már négykézlábra is álltam, és elviharzom, mert észrevettem valami nekem való megrágandó dolgot, például adapterkábelt, papucsot vagy távirányítót.

Láthatjátok, egyszerűen nem bírom abbahagyni a pörgést. Tipikus poszt-vizsgaidőszakos tünet. Folyton mászással meg arcra pottyanással álmodom, és nyüszítek álmomban. Nappal meg tiszta zombi vagyok, és egész nap nyívok. Mászom a padlón, és nyivákolok, mint egy szellemi fogyatékos macska, senki se tudja, mi a bajom.

Így aztán tegnap este a legelterjedtebb orvossághoz folyamodtam, és buliztam egy nagyot. Az egyik leghírhedtebb helyen, Vlaszij bácsinál, Budapesten. Ott volt egy csomó partiarc, igazán oldott volt a hangulat, elég hamar sikerült kizökkenni a nagy hajtásból. Orbitális ereszd el a hajam buli volt, még a karácsonyfát is majdnem sikerült felborítani. Csak azért nem csíptem be, mert valaki elrakta előlem von Streifenschwanz bárónő kókuszos tekercsét. Helyette narancslével alapoztam, pohárból, bár a ruhámra egy picit több jutott, mint a hasamba.

Hú, nagyon jó volt, ha lehetne, minden nap buliba járnék. De úgy tűnik, most ezt kell beosztanom egy időre. Itt nálunk ma is nagy a csönd, Anyuval az előbb voltunk kint egy fél órát, az egész település alszik, csak a zúzmara hull a bokrokról, olyan, mintha egy Fekete István-novellában sétálnánk.

Már egy fél nap sincs hátra az évből. Igazán remek kis év volt, nem azért mondom, mert nekem ez volt az első, és még nincs összehasonlítási alapom. Kíváncsian várom a következőt.

Egyben meg is ragadom az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak és ismerősömnek nagy elhatározásokkal és vidám napokkal teli, szerencsés új évet kívánjak! Vagy olyat, amilyet szeretne. Az eblé legyen veletek!

/oláhtamás képeinek felhasználásával/