Nyávogi élete és cselekedetei

berzso küldött sms-t, hogy az Ikrek is jönnek Gárdonyba. Míg Anyu csomagolt, izgatottan sürgölődtem körülötte. Strand, pasik, napsütés!

Apu keresett nekünk vonatot. (Már tudom mondani, hogy „vonat”, csak nem mindenki jön rá, hogy azt mondom.) Talált egy remek csatlakozást: a Keleti Pályaudvarról, ahová a mi vonatunk megérkezik, negyed óra múlva indul egy közvetlen vonat Gárdonyba. A kötelező tíz perc késést beleszámítva még marad öt percünk az átszállásra, igaz, hogy az alatt még meg is kell találni, hogy melyik vágányról indul. Visszafelé pedig egy vonat elhoz bennünket Kőbánya-felsőig, ahol fél órát kell várakoznunk a hazafelé tartó vonatunkra. No, sebaj, majd elütjük valamivel az időt.

Reggel Apu kikísért bennünket az állomásra, és megvárta velünk a vonatot, amely nem jött. Vártunk és vártunk, és már eléggé aggódtunk a csatlakozás miatt. Amikor végre befutott a szerelvény, és Apu elbúcsúzott tőlünk, megígérte, hogy otthonról felhívja a MÁV-ot, és megtelefonálja nekünk, melyik vágányról indul az a vonat, amire át kell szállnunk.

Föl is hívta a Mávdirektet. Ott azt mondták neki, hogy a vonat, amit el kell érnünk, ugyan már bent áll a pályaudvaron, de nem tudják megmondani, hogy hol. Hívja fel a Keleti Pályaudvart. Apu kérte, hogy adják meg neki a Keleti Pályaudvar telefonszámát, erre a Mávdirekt megadta neki azt a telefonszámot, amin éppen beszéltek, vagyis a Mávdirektét.

Közben a mi vonatunk elgurult a szomszéd állomásig, és ott megállt. És állt. És állt. Anyuval felhívtuk Aput, hogy ne is keresgélje a csatlakozást, mert az mostanra már biztosan elment. Majd átmetrózunk a Déli Pályaudvarra, és keresünk egy másik vonatot. Előbb vagy utóbb csak megérkezünk Gárdonyba, és játszhatok az Ikrekkel.

Ám amint a Keleti Pályaudvaron leszálltunk a vonatunkról, és Anyu a nyakába kanyarított, a hangosbemondóban éppen azt kiabálták, hogy az a vonat, amiről úgy tudtuk, hogy lekéstük, húsz perc késéssel indul a nyolcas vágányról. (És nem nyolc perc késéssel a húszas vágányról, mert akkor már elment volna, és nem mondanak be semmit.)

Iszkolni kezdtünk, csak úgy lobogott a hajunk, és vad vágtában elértük a vonatot, még két szabad helyet is sikerült találnunk. Nagy örömmel telefonáltunk Apunak, hogy ne aggódjon értünk.

Addigra már elég meleg kezdett lenni, és kimelegedtünk a nagy loholásban, így Anyu egy textilpelenkát terített az ülésemre, hogy kényelmesen utazzak. Velem szemben egy tízéves fiú éppen nagy, hosszú szezámmagos ropikat mememézett. Úgy néztem rá, mintha Batman és James Bond törvénytelen gyermeke lenne.

Kis idő múlva nem is tudott ellenállni nekem (nézésben erős vagyok, ha nekidurálom magam), Anyu pedig nem vette észre az utasvegzálást. Csak arra lett figyelmes, hogy az ölemben landol egy ropi. Megpróbálta lebeszélni az utastársamat az élelmezésemről –drukkoltam, hogy ne sikerüljön neki, nem is sikerült, sőt, a második, harmadik, ötödik, hatodik esetben sem. Így számomra kellemesen telt az utazás, Gárdonyig kedélyesen dudorászva ropidarabokat tömködtem a számba, és az arcomat, a ruhámat, valamint a szerencsére alám terített textilpelenkát is lelkiismeretesen összemázoltam nyálas ropimasszával (vagy ropis nyálmasszával).

Szerintem még így is a fiú járt jól, igaz, hogy egy csomó ropiját megettem, de mutathatott nekem kártyatrükköket. Megkérdezte, mennyi idős vagyok, mert neki van egy hathetes kiscicája, de már biztos nyolc lesz, mire ő hazamegy a nagyszüleitől.

Szinte sajnáltam, amikor Anyu összetakarította a maradványaimat, és le kellett szállnunk. Megérkeztünk a Gárdonyi Sport Strandra. Aztán rájöttem, hogy a strandon ott lesznek a barátaim, és ennek nagyon megörültem.

Tamás meg berzso már ott is voltak, az Ikrek még csak később érkeztek az apukájukkal (kicsit körülményesen, mert a gazdasági bejáratot kellett kinyitni a dupla babakocsinak), és Annamari még később. Addigra én már körhintáztam is egyet a srácokkal – nagyon klassz öko-körhintát találtunk, rongyszőnyeggel kibélelt fonott kosarak forogtak körbe-körbe.

Anyu vett három palacsintát, és amikor kiadták a büfé ablakán, én a hóna alatt üldögélve boldogan felrikkantottam, hogy „mememe!” Ezek után kénytelen volt a töltetlen részeket nekem adni.

Szeretem ezt a strandot, mert a parton van egy direkt piciknek való pancsolóhely, délelőtt még árnyékot is tart rá egy nagy fa lombja. Lehet homokozni, és a sekély vízben garázdálkodni. Rengeteg homokozójáték hevert mindenfelé, és mindenki játszhatott mindegyikkel. (Ennek főleg az Ikrek apukája örült, aki nagyszerű erődöt épített. Több bácsi is homokozott ott, de az ő vára volt a legklasszabb.)

Anyu nem győzött elkapdosni engem, mert folyton elrohantam a mélyebb víz felé. Aztán néhányszor elcsúsztam, és ittam is (nem volt finom), és onnantól némileg óvatosabban szemléltem a nagy vizet. De még mindig szívesen pancsolok benne, csak már nem próbálok folyton egérutat nyerni.

A nagy pancsolásban és lapátok csereberélésében hamar eltelt az idő, Anyu szólt, hogy aludni kellene. Kerestünk egy árnyékos foltot, és nyugovóra tértünk. Nem messze tőlünk vízi aerobicot tartottak, a hangosbemondó is ordibált, és a vattacukorkészítő gépet is beindították, Anyu aggódott is, hogy felébredek, de én másfél órát horpasztottam békességben.

Amikor fölébredtem, még ettünk egy kicsit (én banánt), és bóklásztunk egy kicsit, és pancsoltunk egy kicsit, de sajnos hat óra előtt el kellett indulunk, hogy elérjük a vonatot, aminek van csatlakozása hazáig. Búcsúzóul Oláhtamás még megkínált kockákra vágott sárgadinnyével. Nagyon ízlett nekem a sárgadinnye. Finom narancssárga íze volt. Nem tudtam, hogy ez olyasmi, amit le lehet nyelni.

Gyanús volt, hogy nem jön időben a vonat, mert csak álltunk, álltunk Gárdony vasútállomásán a tűző napon, én Anyu nyakában, és Anyu érezte, hogy csorog valami lefelé a fejbőrén. Nyálszerű állagú, sárgadinnyeszagú valami.

Aztán jó húsz perc múlva meg is érkezett a vonatunk, és fölszálltunk rá. A sárgadinnye Velencénél még megvolt a számban.

Aztán kaptam mememét, hogy lemenjen a dinnye. Anyu először az otthonról hozott sárgaborsófőzelékkel próbált etetni, de mondtam neki, hogy az nem mememe. Végre megértette, és meghámozott és fölkockázott nekem két őszibarackot (volt nálunk kés és tányér). Ezzel aztán el is töltöttem az időt Budapestig.

Budapest előtt Anyu már kezdett egy kicsit aggódni, hogy mégsem lesz elég az a fél óra az átszállásra. A vonat eleve késve ért Gárdonyba, és azután sem kapkodta el a hazautat. Aggódva kukucskáltunk ki az ablakon, miközben a vonat lépésben haladt a raktárépületek között.

Mire Kőbánya-felsőre értünk, alig egy-két percünk maradt a csatlakozásig, ráadásul a szerelvény egy távoli, peron nélküli vágányon állt meg. A sínek között bukdácsolva rohantunk az állomásépület felé, és még pont elcsíptük a hazafelé tartó vonatunkat.

Az állomásról hazafelé Apu elénk sétált félútig. Visongtam és integettem, amint észrevettem, hogy közeledik. Anyu hálásan kanyarított le a nyakából, és adott át neki. Azt mondta, most aztán igazán elfáradt. Nem értem, miért – szerintem kifejezetten pihentető kis nap volt.

(Oláhtamás fotói)

Tavaly ősz óta működik a városunkban a baba-mama klub, mi nagyjából a második alkalomtól kezdve járunk a klubdélelőttökre. Akkoriban még ülni is csak Anyu ölében tudtam, és irigykedve figyeltem a többieket, akik már másztak. Most már vígan rohangálunk és az ablakpárkányon ugrándozunk mindannyian, az azóta csatlakozott egy-két újonc kivételével.

A múlt héten a baba-mama klub kirándulást szervezett a Jászberényi Állatkertbe. Már reggel fél nyolckor fönt kukorékoltam, mert mondták nekem, hogy jó sok kutyusféleséget fogok látni. A klub előtt találkoztunk a többiekkel, és autókkal elmentünk Jászberénybe. Az autóban megettem két nagy őszibarackot, bemelegítésnek pont jó volt.

A Jászberényi Állatkert kellemes, parkos hely. Bár már délelőtt elég erősen sütött a nap, a központi sétány fái alatt hűvös árnyék volt. Egy bácsi sorra járta az állatokat, és mindegyiknek adott valamit enni; ezt úgy hívják, hogy látványetetés, és minden állatnál ki van írva, hogy hány órakor kerül rá sor.

Elsőnek a kapuhoz közel eső tengerimalacokat néztük meg. Nekem az egész állatkertből ez tetszett a legjobban, az alacsony mellvéd előtt táncolva kiabáltam, hogy „vuv-vuv”, meg azt is, hogy „mememe!”, mivel a tengerimalacok éppen enni kaptak.

Aztán továbbsétáltunk, és láttunk szurikátákat, vagyis érdekes kis kutyusokat, akik szintén éppen ettek, mememe!

A majmok nem ettek, hanem mind odaugráltak hozzám. Remélem, nem engem akartak megenni, mert én nem szívesen lennék mememe.

Láttunk még oroszlánt, aki ivott a patakból, aztán visszafeküdt az árnyékba, a párja mellé. Láthatóan ez volt a napi mozgásmennyiségének kb. 80 százaléka.

Láttunk mosómedve-kutyust, ő is kapott mememét, és gólyákat, akikről nem tudom, hogy kutyák vagy cicák, mindenesetre szintén ettek.

Aztán elsétáltunk az állatkert másik sarkába, ahol nyuszi meg kecske nevű kutyusok kószáltak kis faépítmények között, és be lehetett menni hozzájuk. Ők is gyanakodtak, hogy esetleg mememe vagyok, de leginkább az Anyu nadrágja szegélyéről lelógó kis pántot tekintették mememének. Az egyik kislány azt mondta az anyukájának, hogy „ez egy nagyon jó játszótér!”

Hosszú fahídon lehetett keresztülsétálni egy nagy mocsáron, ahol szarvasok és vaddisznók fürödtek. Miközben jól megnéztem őket, és megállapítottam, hogy „vuv-vuv”, az egyik vaddisznó hirtelen kiugrott a vízből, és felágaskodott a híd oldalára. Gondoltam, biztos kíváncsi rám, hiszen elég csinos kis jelenség vagyok a fodros ruhámban meg a kalapommal. Néhány méterrel később megláttuk a táblát: „vigyázat, a vaddisznó kiugrik a vízből, és harap!” Ja, szóval mememe.

A medvék is a vízben hűsöltek, az ő látványetetésükre is hamarosan sor került. A bácsi hozott egy vödör répát, almát meg egy vödör zsömlét, és bedobálta nekik a vízbe, hogy hadd úszkáljanak és hancúrozzanak vele. Viccesen festett, ahogy a medvetestvérek sorban egymás mellett üldögéltek a folyócska közepén, és egy-egy répát rágtak a mancsuk között tartva. Míg mindenki őket figyelte, odasurrantam a zsömlés vödörhöz, és megpróbáltam mememét szerezni. Sajnos, a bácsi észrevette, és vissza kellett adnom a zsömléket, hiába magyaráztam hevesen, hogy mememe.

Aztán még láttam kacagógerléket (mememéztek), meg papagájokat (mememéztek), és végül visszaértünk a tengerimalacokhoz, akik már nem ettek semmit, de azért én kiabáltam nekik, hogy „mememe”.

Végül a szüleim megértették a finom célzást, és adtak nekem egy banánt. Megettem, aztán még Anyu melegszendvicsének a nagy részét és Apu sült krumpliját. Arra már nem emlékszem, hogy evett-e még bárki bármit a környezetemben, mert visszaültünk az autóba, és elaludtam.

Összességében véve tartalmas és új ismeretekben gazdag nap volt. A szüleim szerint megint kezd zsömlefejem lenni, pedig az csak a tudás.

Esténként még mindig a szobámban fürdöm a kiskádamban. Kettő kacsám van a fürdéshez és egy hajóm, az egyik kacsa valamikor sípolt is, de a sípjánál belement a víz, és nem jött ki belőle. Ezért Anyu egy késsel körülvágta a sípot, és most van egy nagy luk a kacsa hasán, ahol ki tud jönni a víz.

A fürdés fogmosással kezdődik, ilyenkor a kezembe kapom a régi tanuló fogkefémet, míg Apu a másik fogkefével a fogamat mossa. A régi fogkefe ilyenkor laparoszkóp, amivel a lukas hasú kacsa manduláját szoktam műteni, a hasán keresztül.

A múlt héten Apu elutazott egy konferenciára, és Mama meg Peti aludtak itt nálunk. Előtte a szüleim kitalálták, hogy már a nagy kádban kellene fürödnöm, hogy Anyunak meg Mamának ne kelljen vesződnie a víz becipelésével.

Ezért egy szép napon azt vettem észre, hogy az esti fürdés idejében kivisznek a fürdőszobába, és beleültetnek a fürdőkádba. Hé! Ez nem járja! Én nem itt szoktam fürödni! Megkaptam a kacsákat meg a hajómat, de nem volt kedvem játszani, elszontyolodva üldögéltem a nagy kád közepén.

Amikor Apu megtörölt és bevitt a szobámba, panaszos arcot vágtam, és szomorúan megmutattam neki a kiskádamat, hogy én abban szeretek fürödni.

Ahogy Mama meghallotta ezt a telefonban, egyből azt mondta, hogy ne tegyenek engem a nagy fürdőkádba, ha nem szeretném, inkább beviszi nekem valahogyan a vizet a szobámba Apu távollétében is. A szüleim is azt a jól bevált elvüket hangoztatják, miszerint az élet nem büntetőtábor, vagyis majd ha lesz kedvem, akkor fogok csak a fürdőszobában fürödni, addig nem erőltetik. Nem feltételezik rólam, hogy tizenkét évesen még mindig a kiskádamban szeretnék majd kucorogni.

Viszont néhány hete arra is rájöttem, hogy a fürdővíz nem csak arra jó, hogy a kacsákat úsztassam benne. Ha belecsapok, magasra felfröccsen, és szép alakzatokat képez a levegőben. Huhú! Ez jó játék! (Anyu ágya egy picit vizes lesz, de az legyen az ő baja.)

A szüleim azt mondják, hogy ne tegyek ilyet, mert akkor kénytelenek lesznek engem mégis csak a fürdőszobában fürdetni, ahol kedvemre pancsolhatok. Na jó, velem végül is lehet beszélni… Majd csak egy picit fröcskölgetek.

Mostanában úgyis kánikula van, és a teraszon vagy a kertben fürödhetek a nagy zöld lavórban. Van felfújható medencém is, de arra eddig nem került sor, csak egy lavór vizet szokott kivinni nekem Anyu délután, amikor már árnyékban van a terasz. Vidáman lubickolok benne, amíg az egész víz el nem tűnik a lavórból. Olyankor Anyu hoz másik vizet.

Mamával meg Petivel délutántól estig a teraszon voltunk, és pancsoltam. Az is előfordult, hogy este a teraszról vittek be fürödni a kiskádamba, hogy lemossák rólam a vizet.

A szomszéd településen pedig van egy tó, ahol szintén fürödni lehet. Két héttel ezelőtt valamelyik délután elmentünk oda berzso, Annamari és Oláhtamás társaságában, hogy felderítsük a terepet. Anyu nem is csomagolt fürdőruhákat, úgy gondolta, hogy majd csak sétálunk egyet. Van homokozó is a parton, meg mindenféle játék.

Én viszont amint megláttam a vizet, egyből odagyalogoltam, és megpróbáltam belemászni. Apu segített, hogy a lépcsőnél belemártogassam egy picit a lábam. Először hideg volt, és meghátráltam, de utána vissza szerettem volna menni. Bármerre vezetgettek, bármivel próbálták elterelni a figyelmemet, folyton csak visszakanyarodtam a víz felé.

Végül Anyu levette rólam a pelenkát, és beleengedett a sekély vízbe. Úgy gondolta, hogy úgyis megunom, vagy megijedek tőle, szóval előbb-utóbb ki fogok jönni, és más játék után nézek. De se meg nem untam, se meg nem ijedtem a nagy víztől, sőt, egyenesen fölbátorodtam, és bőszen pacskolni kezdtem. Közben visongtam, ahogy kell.

Apu fogta a kezemet, hogy el ne csússzak, én meg elindultam befelé a tóba. Hú, ez még csak az igaz kaland! Gyalogoltam és gyalogoltam, a végén már le se ért a lábam, de még mindig menni akartam tovább. A számat meg az orromat összeszorítottam, ez az úgynevezett búvárreflex (mivel a kis csecsemők még nem felejtették el teljesen a vízi életmódot). Sajnos Apu nem hagyta, hogy kipróbáljam, tudok-e úszni. Na, majd a jövő nyáron!

(Tamás, köszönjük a képeket!)

Továbbra is kutyus-lázban égek. Ha csak kiejti valaki a száján a „kutyus” szót, fölkapom a szőnyegről valamelyik plüss vagy műanyag kutyámat, meglengetem, és a jobb felismerhetőség kedvéért hozzáteszem, hogy „vuv-vuv”. Sőt, néha nem is kell, hogy szóba hozzák, magamtól halászom elő, és „vuv-vuv” kísérőszöveggel odaviszem valamelyik szülőmnek (bezsebelve az érte járó dicséretet).

Már nemcsak séta közben, az utcán ismerem meg őket, hanem a házban is meghallom, ha odakint ugatnak. Ilyenkor a távolba mutatok, és azt mondom, „vuv-vuv”, jelzendő, hogy fölfedeztem az összefüggést a kertekben szaladgáló hegyes orrú lények és a lakásunkban hallható hangok között.

Ha öthónapos koromra tehető, hogy észrevettem magam körül a lakást, megismertem, hogy melyik helyiségben vagyok, és hogy ezek hogyan helyezkednek el egymáshoz képest, akkor ehhez most hozzátehetjük, hogy a ház falain kívüli világot meg mostanában kezdem a helyére tenni. Már tudom például, hogy a kintről beszűrődő zajok mögött jelenségek állnak (és nem csak a kutyák esetében). Ma például megfigyeltem egy jó hangos nyári vihart. A teraszajtóból néztem, hogyan tépkedi a cseresznyefa ágait a szél, és hogyan csapkodják a kertet a hatalmas esőcseppek. Elég ijesztő hangok érkeztek odafentről (lehet, hogy egy rohadt nagy kutyus morgott), és némi magyarázat után kezdett derengeni, hogy ez talán összefügg azzal, amit odakint látok.

A Medárd-napi esőzések mostanában erősen korlátoznak a sétálásban (és a kutyusok megcsodálásában). De azért valamelyik nap, amikor épp elállt az eső, elsétáltunk Dorka barátnőmhöz (a klubról ismerem, egy hónappal fiatalabb nálam). Részint a saját lábamon közlekedtem (a kutyás kerítések előtt hosszan megállva és „vuv-vuv” kommentárokat hangoztatva), részint Anyu nyakában utaztam. A babakocsimért mentünk, amit Dorkáéknál hagytunk, amikor a születésnapi bulijáról, ahol gulyást főztünk bográcsban, kénytelenek voltunk autóval hazajönni a hirtelen lezúduló égi áldás miatt. (A gulyás egyébként igen remek volt, az összes répát és krumplit kiettem Anyu tányérjából. És egy kenyérszeletet is összenyammogtam, amit később az egyik vendég bácsi óvatlanul megevett, és csodálkozott, hogy mitől ázott el…)

Szóval kihasználtunk egy esőszünetet, és elsétáltunk Dorkáékhoz. Gondoltam, legalább megnézem Vut. Vu nem más, mint Dorkáék kutyája, hatalmas termetű és igen jámbor német juhász; régebben azt hitték, hogy más a neve, de Dorka, amióta beszélni tanul, már megmondta a szüleinek, hogy így hívják. (És igen jelentőségteljes élőlény: Dorka a „vu”-t vagy két héttel előbb tanulta meg, mint azt, hogy „ap”, beállítván ezzel a családi fontossági sorrendet.)

Dorkáék háza előtt Anyu leemelt a nyakából, és megkért, hogy ne üljek bele a pocsolyába. Félreértettem, és azt hittem, bele kell ülnöm, így sóhajtva engedelmeskedtem. (Ne mondják már, hogy elengedem a fülem mellett szülőanyám kéréseit.) Anyu kihalászott, a karjába vett (így a karja és a pólója is sáros lett, ettől fogva azt hihették, hogy ő kent össze engem), és megnéztük Vut.

Vu nagyon örült nekünk, az orrát nyalogatta, körbe-körbe táncolt, aztán tüsszögni kezdett, én meg visítva röhögtem. Ő nem bírta abbahagyni a tüsszögést, én meg a vidámkodást. „Pci! Pci!” – „Nyihihihihihehehe!”

Vu teljesítménye olyannyira maradandó benyomást tett rám, hogy este, fürdésnél, amikor menetrend szerint megérdeklődték tőlem, hogy „és mit mond a kutyus”, nem a szokásos „vuv-vuv”-t mondtam, hanem azt, hogy „pci!”. Gondoltam, szélesítem a szüleim látókörét.

Hamar híre ment a kutyák iránti rajongásomnak, és Pygmea megkérdezte, nincs-e kedve Anyunak kimenni velem a Budakeszi Vadasparkba vasárnap. (Az tegnap volt.) Pygmea ott pontőrködött egy túrán, és azt mondta, utána megnézhetnénk együtt a vadasparkot, van ott egy csomó nagyon érdekes, kutyusszerű állat.

Eléggé drukkoltam, hogy csak kevés eső essen, de szerencsénk volt. Reggel nyolckor ébresztettem Anyut, aki összepakolta a hátizsákot (csak a fényképezőgépet hagyta ki belőle, ezért erről a kalandomról nem készültek fotók), engem a nyakába kanyarított, és kiporoszkáltunk a vonathoz. A vonatos utazás is egyre érdekesebbnek tűnik, már nemcsak elsuhanó színeket és formákat látok az ablakon túl, hanem kezdek rájönni, hogy az ház vagy fa vagy egy másik vonat.

Metróval és busszal is utaztunk, azután gyalogoltunk egy kicsit a fák között – én Anyu nyakában –, és aztán megérkeztünk egy nagy rétre, ahol Pygmea várt ránk. Hozott nekem egy klassz sátrat, hogy tudjak hol aludni, ha elered az eső. Egy esőházikó is volt a réten, meg fából készült játékok, például körhinta.

Anyu befújta kullancsriasztóval a koszolós nadrágomat meg cipőmet, és rám adta (az utazáshoz használt kulturált kantáros nadrágot és szandált pedig elsüllyesztette a hátizsák mélyére). Aztán szabadjára engedett a réten, én pedig egyre nagyobb körökben indultam felfedező útra. Remek kavicsokat és botokat találtam, meg sarat, amit piszkálhattam. És volt lapátom meg vödröm, hogy legyen mit vinnem.

Közben sorra érkeztek a túrázók, akik pecsétet kaptak Pygmeától. Volt, aki kutyust is hozott magával! Vékonyka, kedves, szelíd kutyus volt, még azt is hagyta, hogy egy kicsit megjavítsam; én extázisban kiabáltam körülötte, hogy „vuv-vuv”, ő meg, szegény, egy szót sem szólt. Annyira tetszett nekem, hogy amikor a gazdái továbbmentek, elindultam utánuk, és egészen a rét túlsó végéig mentem. (Anyu utánam jött, és visszavitt, amikor már kezdtem egy kicsit elbátortalanodni.)

És még találkoztam Joeyline bácsival, akiről már hallottam korábban, amikor sétáltam párszáz métert az országos kék jelzésen. Azt mesélték róla, hogy ő volt az, aki a világon elsőként végigment az Országos Kéktúra útvonalán, nyolcvan nap alatt. Ha nagy leszek, én is fogok ilyet csinálni. Csak már sajnos nem tudok majd a világon elsőként.

Azt is felfedeztem, hogy körbe-körbe tudom hajtani a körhintát. (Húzni is tudom, csak akkor sáros lesz a sapkám, és nehezen tudok fölállni.) Aztán jött egy zápor, és beszaladtunk az esőházikóba, ahol a magunkkal hozott elemózsiából megebédeltem.

Mire végeztem az evéssel, az eső is elállt. Anyuval behúzódtunk a sátorba, és szopiztam egy picit, épp csak amennyi az elalváshoz kell. Úgy döntöttem, hogy szeretek sátorban aludni.

Amikor fölébredtem, már nemsokára zárt a pont. Picit még tevékenykedtem, Anyu naptejjel is bekent, aztán beborult az ég, és újabb záport kaptunk. Anyu tisztába tett az egyik rönkasztalon, ahol nem ért az eső, aztán Pygmeával meg Ipivel meg Anyuval a fák oltalmában átsétáltunk a Vadasparkba. Mire odaértünk, el is állt az eső, és nem is esett már aznap többet.

A Vadaspark bejáratánál rögtön láttunk csirkéket meg kacsát, így kezdtem rájönni, hogy ez is egy jó hely. És egy cicát is láttam, aki nyivákolt, én meg csodálkoztam. Aztán mutattak még nekem szamár nevű kutyust meg kecske nevű kutyust meg birka nevű kutyust. Nagyon tetszettek, mindegyikre lelkesen kiabáltam, hogy „vuv-vuv”, a birkák válaszoltak is a maguk sajátos nyelvén.

Szerettem volna még ott maradni, de mondták, hogy beljebb még sokkal érdekesebb kutyusok lesznek. És lettek is! Különösen a nyest nevű kutyus tetszett, ugrált és szaladgált, én meg tágra nyitott szemmel, felvillanyozva „vuv-vuv”-ztam.

És volt még őzikekutyus meg szarvaskutyus meg vaddisznókutyus. A vaddisznókutyus megpróbált megszagolni, biztos csodálkozott, hogy mi lehet ez a büdös, sáros kis élőlény.

És láttunk farkast is. Nem nagyon hasonlított a mesekönyvre. Kettő farkas volt, az egyiknek megoperálták a lábát, és most sántított. A másik farkassal nem tudták eldönteni, hogy ki vezesse a falkát, mármint őket kettőjüket, mert ők voltak a falka. És ezért morogtak egymásra, és megmutatták a fogukat, tényleg jó nagy foguk volt. Na, ez már nem kutyus!

Lassan elindultunk hazafelé, és a buszhoz sétálva elaludtam Anyu nyakában, aki attól kezdve csak egy irányban látott, és arra se sokat. Nem tudom, mi ezzel a probléma, szerintem kényelmes így utazni.

Itthon Apu megkérdezte, hogy mit láttam. Hát kutyust!!! Vuv-vuv.

Gondoltam, teszek ide néhány fotót rövid szöveggel, hogy képesebb legyen a blogom.

Ben Hurka

 "Akkor nemesb-é a lélek, ha tűri..."

Apu, add ide a kártyád, nincs egy rongyom, amit fölvegyek!