Nyávogi élete és cselekedetei

Tizenhárom hónapos lettem. De ha a koromat kérdezik, Anyu még mindig azt mondja mindenkinek, „egy éves”. Tavaly ilyenkor még azt is számon tartották, hány napos vagyok; valahol a századik nap környékén még számolták. Aztán hetekben mérték az életkoromat; valamikor 24-25 hetes korom után következett csak be az az időszak, amikor ha a szüleimet oldalba bökték, már nem vágták rá automatikusan, hogy hány hetes vagyok. Onnantól hónapokban számoltunk.

A tizenhárom hónapos életkor egyébként nem is sokban különbözik az egyévestől. Próbálok szavakat formálni, a saját lábamon megyek a pékhez (bár még kicsit soká tart, mert leragadok az útba eső kutyusoknál), és úgy néz ki, abbahagytam az éjszakai szopizást.

Az éjjeli szopi abbahagyása még nem biztos, mert ismerem Anyut: ha egy kicsit benáthásodom, azonnal kétóránként a számba fogja gyömöszölni a cicit, hogy gyorsan meggyógyuljak. (Ez tényleg nagyon hatásos gyógymód, nem is igazán voltam beteg az elmúlt tizenhárom hónapban, és még az oltásokat sem éreztem meg.)

Egyre gyakrabban aludtam végig az éjszakákat fölébredés nélkül. Persze ezt csak igen óvatosan lehet tendenciának tekinteni. Van, amikor jobban alszom, és van, amikor nyugtalanabb vagyok, nem igazán lehet megmondani, mi az oka. Nem függ össze azzal, hogy mennyit eszem, vagy mennyit alszom nap közben.

Ha az esti (szopizós) elalvás után egy-két órával fölébredtem és nyüszögtem, Anyu mostanában már nem adott megint szopit, mert úgy gondolta, ilyen hamar biztos nem éheztem meg. Megsimogatott és fogta a kezemet, vagy ha végképp nem tudtam visszaaludni, akkor ki is vett az ágyamból, és az ölében alhattam el. Ilyenkor látszik rajtam, hogy becsületesen igyekszem újra elaludni, de félálomban újra és újra fölriadok. A kézfogás, simogatás, ringatás segít.

Nyugodtabb éjszakákon pedig épp csak nyöszörgök egy kicsit, jobbra-balra fordulok az ágyamban, és mire Anyu magához térne, már alszom is megint, mindenféle segítség nélkül.

Az éjfél körüli felriadások után pedig általában békésebb időszak következik, és (esetleg egy-két rövid nyögdécselést leszámítva) nagyjából reggel nyolcig alszom. A tíz óráig való horpasztások időszaka, úgy látszik, az éjjeli szopival együtt süppedt a feledés homályába: nyolc óra felé már vagyok annyira éhes, hogy felébredjek rá, viszont annyira már nem vagyok álmos, hogy evés után vissza is aludjak.

Így az egész napunk átalakulóban van, a délutáni alvás előbbre jött egy óra környékére, és háromig-négyig alszom. Ilyenkor is szopizva bóbiskolok el, a babakocsiban tologatós elalvás már nem játszik. Túl sok érdekes dolog van az utcán, főként kutyusok, akikért teljes szívemből rajongok. A pékhez menet van egy foltos kutyus, aki még a „zsírdzsidzsi” jelzőt is kiérdemelte tőlem.

Úgy kezdődött, hogy április közepe táján megtanultam mutogatni. Anyu tologatott az utcán, én meg komor képpel sorban rámutattam a kutyusokra, a telefondróton ülő gerlékre és néha a bicikliző nénikre is. Anyu újra és újra elismételte: „kutyus, vuh-vuh”, meg „aha, látom, gerle”. (A bicikliző nénikre nem mondott semmit.) A gerlék csak néztek, de a kutyusok hangot is adtak! Minél hangosabbat, annál jobban vigyorogtam. Ha hirtelen voltak nagyon hangosak, akkor pislogtam és hátráltam, de közben mosolyogtam tovább. Nem félek semmitől! (Ha nem cica.)

Ennyi látnivaló mellett az ember persze bolond lenne lefeküdni a kocsiban. Hogyisne, és mi lesz a kutyusokkal? Pedig egyre nehezebb a fejem, majdnem alszom, talán már vetítenek is odabent, de egyszer csak meghallom a kerítés túloldaláról, hogy „vuh-vuh”, azonnal felülök, mint a cövek, és félálomban mutatom, hogy ott a kutyus. A végén aztán többször is úgy aludtam el, hogy ültömben előredőltem, és féloldalt kilógtam a kocsiból. De inkább sehogy.

Anyu aggódott, mi lesz velem, ha nem működik többet a babakocsiban elaltatás. De ezt is megoldottam ugyanúgy, mint a többi problémát, egyszerűen csak rám kell hagyni a dolgokat. Amióta nem alszom kocsiban, hagyom, hogy nappal is letegyenek a kiságyamba (miután szopizás közben elszunyókáltam). Ez ellen eddig vadul tiltakoztam, most meg épp csak fölnézek, megállapítom, hogy jó helyen vagyok, összekucorodom, és alszom tovább.

Anyu már megfigyelte, hogy ha valamit végképp nem akarok, általában nem érdemes izmozni velem, bölcsebb dolog kivárni, amíg magamtól térek jobb belátásra. Eddig mindent megoldottam magamtól. Öthónapos koromig Anyu ágyában aludtam, és csak hordozókendőben voltam hajlandó sétálni, aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra hagytam, hogy az ágyamba vagy a babakocsiba tegyenek. Ugyanígy az éjszakai szopi elhagyását is – úgy tűnik – megúsztuk feszültségek nélkül.

Mindössze annyi történt, hogy az éjszakai folyamatos kalóriabevitel megszűntével éhesebb lettem nap közben. (És a fejem is egy kicsit kevésbé kerek.) Vannak napok, amikor reggeltől estig a konyhában tipródom, mutogatok a konyhapult felé, és kiabálom, hogy „mememememe”. (Ez az én szóhasználatomban evést jelent, bár elég sok időbe telt, míg rájöttek a fafejű szüleim.) Befejezem az uzsonnát, Anyu megtörli a számat, elviszi az üres tányért, fordulok egyet-kettőt a szobában, aztán meglátom, hogy a konyhában matat, erről eszembe jut, hogy végül is enni is lehetne, már legalább negyed órája nem ettem. Mememememe!

Kell is a kalória, mert reggeltől estig talpon vagyok. (Kivéve a délutáni alvást.) Mostanában nem igazán szoktam ülve játszani, inkább guggolok, de leginkább járkálok föl-alá. Viszek valamit, hozok valamit. Ha elcsenek valamilyen érdekes dolgot, mindig teszek a helyére valami mást, mert így igazságos. Ha Anyu fedeleket vagy mágneses fahalakat talál a kocsitáskában, azonnal fölkapja a fejét: hol a pénztárca meg a mobiltelefon? Apu dobozából elvittem a mappákat, de hagytam neki helyette karikákat a Montessori-toronyból. A cipőjéből nem vittem el semmit, az a két vöröshagyma csak bónusz volt. Kedvességből.

Az utcán is szeretek gyalogolni, főleg a kutyusok miatt. Közvetlen közelről, egy-két lépésnyiről csodálom őket; ha kidugják a fejüket a kerítésen, hátrálok egy lépést, de nézem tovább őket elgyönyörödve. Anyu direkt nem szól, hogy ne menjek közelebb (úgy gondolja, jobb az nekem, ha semmitől se félek, de azért készenlétben áll), de én teljesen magamtól tartom a biztonságos távolságot.

Egyébként már a cicával sincs bajom. Elfogadtam a világ többi nem túl jól sikerült dolga között. Ha meglátom, komor pofával megmutatom Anyunak. Fura, hogy egyesek mit tartanak otthon, de hát ők tudják.

Érik a cseresznye a kertünkben lévő nagy fán. Én is szoktam kapni belőle uzsonnára, Anyu kimagozza és botmixerrel összetrutyizza, aztán ráönti a puliszkámra, vagy banánnal keveri össze. Engem azonban nem ebben a formájában érdekel igazán, hanem a földön, ahol remekül lehet fogdosni a lehullott szemeket. Mind a két markomat telegyűjtöm (némelyik kicsit rohadt), és izgatottan szaladozom velük föl-alá.

Arra még nem jöttem rá, hogyan tudnám egyedül megenni őket. Ha a számba gyömöszölöm, egy kicsit tényleg olyan íze van, mint az Anyu készítette uzsonnának, de hiába rágogatom, nem lesz belőle semmi értelmes étel. Csak a magja csúszik le a torkomon, ilyenkor öklendezem párat, és zsebre teszem a szelíd dorgálást, „látod, mondtam, hogy hagyd békén azt a cseresznyét” és hasonlók, amivel a felnőttek a lelkiismeretüket nyugtatják, amiért nem kötöztek ki a bokámnál fogva a ház sarkához.

Anyu már azt is megpróbálta, hogy kimagozott, darabokra tépkedett cseresznyét adjon a számba, de így sem tűnik ételnek. Inkább kiköpöm szép rendesen, és a homokozó szélét mázolgatom vele.

Germesdorfi cseresznyénk van: ha megérik, az azt jelenti, hogy vége az iskolának. Apu elutazott táborozni a gyerekekkel, akiket tanít. Az esti fürdetés után, miközben felöltöztetett és szokás szerint majomkodtunk meg nevetgéltünk, elbúcsúzott tőlem: azt mondta, hogy pár napra elmegy, de hamar vissza fog jönni. Megértettem, hogy nagyjából miről van szó (talán a hangsúlyból, arckifejezésből vagy pár elcsípett szóból); elkomorodtam, és hadarva tiltakozni kezdtem. Apu megnyugtatott, hogy nem lesz rossz dolgom, mert amíg ő távol van, nálunk alszik majd Mama meg a nagybátyókám, Peti.

Másnap reggel szokásommal ellentétben hétkor fölébredtem, és így még egyszer el tudtam köszönni Aputól, aki megölelgetett, és azt mondta, legszívesebben magával vinne a zsebében.

De végül is örülök, hogy nem vitt el, mert jó volt itthon lenni Mamával meg Petivel: nagyon tetszett, hogy mindig van, aki foglalkozzon velem. Anyuval is sokat játszunk, de néha tereget vagy ennivalót készít nekem, Peti viszont mindig ráér velem lenni. Sorba rendezgettük az autóimat, megmutattam neki, hogy hogyan kell horgászni a mágneses halakat, vagy egyszerűen csak beszélgettünk mindenféléről. Például fánkról.

Egyedül is szeretek játszani, de néha nem jut eszembe semmi érdekes, és olyankor jól jön, ha valaki leül mellém, és mutat valami új dolgot. Például, hogy hogyan lehet beleültetni a nyuszit a vödörbe. Aztán már akár el is mehet a dolgára, mert egy ideig elfoglalom magam a nyuszival. De persze mindig örülök, ha valaki odafigyel rám, és van kinek megmutatnom, ha sikerül valami. Anyunak például mostanában legalább ötvenszer kell elmondania naponta, hogy „halat fogott!” meg „polipot fogott!” meg „bálnát fogott!”.

Ha végképp senki sem törődik velem, lehúzom a zoknimat, és odaviszem valakinek, hogy adja rám. Azt szeretem a legjobban, ha több ember közül is választhatok, hogy ki foglalkozzon velem. De legjobb, ha mindenki. És azt is szeretem, ha beszélgetnek körülöttem, és én fülelhetek, és találgathatom, hogy vajon miről is van szó.

Az is érdekes volt, hogy most Mama csinálta azokat a dolgokat, amiket Apu szokott: ő mesélt nekem este, ő törölgetett meg fürdés után, meg ilyenek. Sokat voltunk a kertben, Anyu a füvet is lenyírta, míg én a hintaágyban üldögéltem Petivel (meg persze rohadt cseresznyét gyűjtöttem a fa alatt).

Mama olyan finom zöldséges rizst főzött, hogy én is abból uzsonnáztam. Egyre többször eszem felnőtteknek való ételeket, például darabokra tépkedett tönkölybúzakenyeret. Egyedül elszedegetem a darabokat a tányérkámból, csak arra kell vigyázni, hogy ne tömjem az egészet egyszerre a számba. Anyu azt mondta, előbb nyeljem le, ami a számban van, és elhúzta előlem a tányért. Ettől olyan dühös lettem, hogy visítva és toporzékolva a számba tömtem a kenyérdarabokat mind a két kezemből. Sajnos Mama és Anyu annyira nevettek rajtam, hogy a produkcióm mégsem sikerült igazán vészjóslóra.

Vasárnap délután egyszer csak ismerős hangot hallottam az ajtó felől. Megjött Apu! Nyakamba kaptam a lábam, és iszkoltam az ajtóhoz. Apu fölkapott, és összeölelgetett. Jaj, de jó, hogy itthon van! Csak az a kár, hogy Mama és Peti hazamentek. Hétfő reggel kerestem őket, és megmutattam Apunak, hogy itt voltak a nappaliban. Remélem, hamarosan megint eljönnek hozzánk!

Mindennapi tevékenységemben újabb paradigmaváltás következett be. A rágható játékok és a vihető játékok korszaka után mostanában az olyan dolgok érdekelnek, amiknek fedelük van.

Az egész a szájápoló rudacskával kezdődött. Már jó rég kinéztem magamnak; először csak a formája tetszett, meg hogy színes (van belőle sötétkék meg narancssárga is). Meg hogy folyton ott van Anyu környékén. Nem nyugodtam, amíg meg nem kaparintottam.

Ez még valamikor télen történt. Forgattam, nézegettem. Olykor picit megrágtam a végét. És egy szép napon rájöttem, hogy ha a két kezemmel kétfelé meghúzom, akkor valami történik, és hirtelen kettő lesz belőle!

De nem úgy, mint egyes leejtett játékokból vagy az újságpapírból (ha nem szabadítják ki elég gyorsan a mancsom közül). Mert ha ezt a két kis rudacskát elég ügyesen illesztem össze, és megtolom, akkor megint csak egyetlenegy van!

Persze, ennek a kikísérletezése eltartott néhány napig.

Ezek után némelyes határvillongások következtek be a szüleimmel, mert Anyu valamiért nem akarta, hogy megrágjam vagy magamra kenjem azt a ragadós izét, ami a rudacska egyik felében található. Azt mondták, hogy az nem kisbabajáték, én meg az asztalt csapkodva érveltem (mint Hruscsov az ENSZ-ben, csak akkoriban nem volt még cipőm), hogy elvágják előttem a fejlődés útját.

Végül aztán elfogadták az álláspontomat, és kaptam egy kifogyott szájápolót. Pont ugyanolyan jó, mint amelyik még használatban van, remekül szét lehet szedni és újból összeilleszteni. Azóta is minden este a kezembe adják fürdés után, hogy ne balhézzak sokat az öltöztetésnél. Igaz, hogy már a harmadikat nyűvöm, mert egyet bedobtam az ágy mögé, egy másiknak pedig lerágtam a peremét.

Szerintem be sem látjátok, hogy mekkora óriási felfedezés ez. Eddig az egyes dolgok csak úgy önmagukban voltak. Mint egy cipő vagy Anyu vagy egy kiskanál. És most kiderült, hogy vannak köztük olyanok, amelyek más dolgokból állnak. Azaz tovább bonthatók még kisebb dolgokra. Még egy kicsit rágogatok ezt-azt, és máris körvonalazódik előttem Luhmann rendszerelmélete.

Na, ez aztán hosszabb időre lefoglalta a gondolataimat. Ezzel párhuzamosan a kézügyességem is fejlődött, és nemrég rájöttem, hogy ezt az „egy dolog – több dolog” trükköt nem csak a szájápolóval tudom végrehajtani. Az üres műanyag palackok kupakját kezdtem letekergetni és visszapattintani, és Apu adott egy biciklis kulacsot, aminek elég egyszerűen tudtam levenni és visszatenni a tetejét.

Aztán nálunk járt az egyik barátom, aki kicsit köhögött. Megrágta a kulacsom tetejét, ezért Anyu fertőtlenítőbe tette. Mindenütt kerestem, mert a trükkömet szerettem volna gyakorolni. Nem volt sehol. Fel-alá nyinyiltem a nappaliban, végül találtam egy homokozóformát, aminek az alakja egy kicsit hasonlított a kulacsfedéléhez. De nem nagyon sikerült rátenni a kulacsra. Vittem Anyuhoz, és kétségbeesetten magyaráztam, hogy nem tudom rátenni, segítsen.

Anyu először nem értette, mit szeretnék, de aztán nagy sokára leesett neki a tantusz. Már ő is sokat fejlődött mellettem. Nevetett, és elmagyarázta, hogy a homokozóformát nem tudjuk rátenni a kulacsra, de ha ez a kérdés érdekel, biztosan tud segíteni. Kiment a konyhába, és keresett mindenféle dolgot, aminek fedele van: patentdobozt, edénykét, kimosott popsikenőcsös tégelyt.

Felderült az arcom. Ez az, ezt szerettem volna! Leültem a szőnyegre, és vagy másfél órán át a fedeleket illesztgettem a dobozkákra. Mindegyiket külön megtanultam visszatenni. Aztán megpróbáltam fölcserélni őket, de mindegyik csak a saját dobozára illett. Aztán megtanultam, hogy melyik dobozhoz melyik fedő való. (Anyu meg csak csodálkozott, hogy mennyi mindent tud csinálni mellettem, míg én a kutatásaimmal foglalkozom.)

A popsikenőcsös doboz a kedvencem mind közül. Minden nap játszom vele: ráteszem a tetejét, leveszem, visszateszem. Kaptam hozzá egy kisebbet is, ezt bele lehet tenni a nagyba, aztán becsukni, ekkor eltűnik – és ha megrázom, csörög.

Szintén nagyon érdekelnek az egymásba illeszthető pohárkák: bár a sorrendjüket még nem sikerül eltalálnom (nyolcan vannak), de mindig nagyon örülök, ha kettőt – vagy pláne hármat – sikerül egymásba illeszteni. A Montessori-toronnyal jobb vagyok, általában észreveszem, ha rossz a sorrend, és elölről kezdem.

Hát, így telnek a napjaim mostanában. Fedelet rakok dolgokra, és egymásba illesztek dolgokat, és szétszedek dolgokat. Megragadja a képzeletemet a világ sokfélesége, az, ahogyan a dolgok egymáshoz illeszkednek, és kiegészítik egymást.

Nemrég kaptam egy érdekes játékot, fából készült halakat és tengeri állatokat lehet kifogni egy mágneses horgászbottal, mert mindegyiken van egy kis fém érintkező. És ha már kifogtam őket, vissza lehet illeszteni a helyére mindegyiket, mint egy kirakós játékot. A szüleim először azt hitték, hogy túl bonyolult lesz nekem, egyszerű kirakónak fogom használni, vagy megrágom és ide-oda viszem a darabjait. Ők viszont elmerülten játszottak a mágneses horgászbottal.

Néhány nap alatt azonban én is kifigyeltem, hogyan működik a horgászbot, és az összes állatot ki tudom fogni vele. Tudom, hogy a madzagon lógó kis mágnest kell közelíteni a fényes fém érintkezőhöz. Aztán bevágok, mint egy igazi horgász, és a halacska messzire repül a nappaliban. Ha elfogytak, összeszedegetem őket, és megpróbálom a helyükre illeszteni. Még nem sikerül, de már eltalálom, hogy melyik hová való. Néha, ha nincs türelmem hozzá, a bálna helyére teszem be az összes többit. Végül is onnan ugyanúgy ki lehet horgászni őket.

Apu hozott nekem egy fakirakót, kacsát ábrázol (még mindig a kacsa a kedvencem, este, a fürdésnél, ha nem kapom meg időben, szoktam is figyelmeztetni a szüleimet valami „kacsa”-szerű szóval). A kirakós kacsám csőre narancssárga, a hasa piros, a többi része zöld meg sárga. Mióta megkaptam, folyton a csőrét meg a hasát szorongatom a kezemben; Anyu összerakja nekem, én meg felkapom a hasát meg a csőrét, és elgyalogolok. Anyu szerint természettől fogva tudom, hogy ami piros meg narancssárga, az már megérett.

Olyan nagy a világ, és annyi mindennek van fedele benne! Sajnos, nem adják oda az összeset, hiába kérem. Anyu például nem engedi, hogy közelebbről szemügyre vegyem az arckrémjét, pedig szerintem ki tudnám kapargatni a tégelyből, és akkor azzal is tudnék fedeleset játszani. Remek, kézre álló kis fedele van; azt néha megkapom, de Anyu elég hamar visszaszerzi. Én meg csalódottan gyalogolok a szőnyegen, és a „Fedél nélkül”-t árulom.

Nem tudom, említettem-e már, hogy a szüleim magázzák egymást. Ennek a szokásnak az eredete homályba vész; annyi bizonyos, hogy több mint tíz éve valahol a Molnár utca környékén magázódtak össze mára már ismeretlen okból. Ez azonban engem soha nem akadályozott meg benne, hogy megtaláljam velük a megfelelő hangot.

Anyu azt mondogatja, úgy érzi, mintha már július lenne. Korán érkezett idén a nyár, már áprilisban voltak kánikulás napok, most meg a sok locsolás ellenére olyan száraz a föld, mint nyár végén. Nem tudok hozzászólni a témához, mert nem igazán emlékszem, melyik volt a július. Csak augusztusban kezdtem naplót írni.

Szombaton megint vidám nap volt: nálunk járt Marica és Andris, hogy teljes életnagyságban is megnézzenek, mert eddig még csak az interneten láttak. (Azt mondták, pont olyan vagyok, mint a blogbejegyzéseimben.) Marica Apu unokatestvére, az egész blogomat olvasta, és olyasmikre emlékszik, amikre már én sem. Ezért meg is szavaztam neki a Nagy Franciakrémes-Díjat. A kertben, a cseresznyefa alatt volt a díjátadás (vagyis inkább díjmegevés), mert ott valamelyest elviselhető a klíma.

Marica és Andris játszottak is velem, az összes homokozós dolgomat megmutattam, bár kicsit tartottam tőle, hogy majd fölvesznek egy-egy vödröt meg lapátot, és nekiindulnak a nagyvilágnak. (És akkor kivel fogok játszani?) De aztán rájöttem, hogy ilyesmit csak én művelek.

Nagyon sajnáltam, amikor haza kellett menniük, és megint egyedül maradtam a lapátokkal. Inkább jöjjenek vissza, még a gereblyét is odaadom!

Vasárnap aztán megint remek lehetőség adódott a vödrös-lapátos felfedező utakra. Anyu elvitt a Velencei-tóhoz.

Ez azzal járt, hogy megint tíz előtt tíz perccel kipiszkáltak az ágyból. Már a szemem sem rebbent. Az állomásra menet eléggé egy irányba bambultam a háti hordozóból (Apu vitt ki, és fölrakott a vonatra), aztán a vonaton beszopiztam, és a Keleti pályaudvarra érve már egészen friss voltam.

A metrón szokás szerint mesekönyvet olvastunk, amíg átértünk a másik pályaudvarra, ahol egy érdekes, piros vonatra szálltunk föl. Nagyon szép, új vonat volt, egyből megtetszett nekem.

Anyu rám adta a cipőmet, azt mondta, már éppen eleget voltam jó, úgyhogy szaladgálhatok egy kicsit. Kevesen utaztak a vonaton, és a mozdonytól egészen a szerelvény végéig tudtam sétálni. Anyu többször megpróbált visszaterelgetni, ezen egy kicsit megsértődtem. Talán nem ismeri a mondást: „Ha egy vonaton végig lehet menni, akkor menj is végig”? Nem tud élni ez az Anyu.

Hamarosan megérkeztünk Gárdonyba. (Nekem legalábbis rövidnek tűnt az utazás, talán hatszor-hétszer értem végig a vonaton.) Talán el is sétáltunk volna a strand mellett, ha oláhtamás nem integet a büféktől.

Tamás, Annamari és berzso egy rönkasztalnál ültek, és éppen egy hekkre vártak. A hekk egy hal (legalábbis nekem ezt mondták, bár egyáltalán nem hasonlít a halacska alakú homokozóformámhoz; ravasz dolog ez az absztrakció, már a kutyusokon úgy-ahogy kezdek eligazodni).

Azután lesétáltunk a vízpartra, és leraktuk a holminkat egy fa alá. Anyu megmutatta nekem a nagy vizet, izgatottan magyarázta, hogy ez olyasmi, mint a macis mesekönyvemben a tenger, és hogy most látok ilyet a világon elsőként. Mondtam neki, hogy ne lelkesedjen annyira, mert már láttam tavaly ősszel a Balatont.

Egyébként hekket is kaptam, de azt sem a világon elsőként, mert néhány napja itthon is az volt az ebéd. Úgy látszik, ez nem az elsők napja. A halat egyébként nagyon szeretem, már Anyu hasában is az volt a kedvencem.

A strand viszont jó hely, egy nagy zöld mező, és alig volt rajta ember, bár Anyu azt ígérte, hogy biztos lesznek gyerekek. El is indultam felfedezni (lapát a kézben, ahogy kell). Biztos ismeritek a mondást: „Ha egy strandon végig lehet menni, akkor menj is végig”. Majdnem, mint a vonat.

Jó sokáig gyalogoltam, és láttam egy csomó érdekes dolgot, például nagy bogarakat; aztán elérkeztem egy kerítésig, ahonnan már nem tudtam tovább menni. Visszafelé jövet találtam sörösüvegeket, amiket nem javíthattam meg, és ezen egy kicsit megsértődtem.

De aztán gyorsan abbahagytam a hisztikézést, mert rájöttem, hogy fotóznak. Tamás nagyon szép képeket készített rólam, én meg igyekeztem hálás fotótéma lenni. Ennyivel tartozom a nyilvánosságnak.

Lassan kezdtem elálmosodni, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy fogyasztóvédelmi ellenőrzést hajtsak végre. Ha már egyszer pici korom óta erre gyúrok. Vagyis kimért mozdulatokkal sétálgattam, és szúrós tekintettel szemügyre vettem mindent. (Amíg még kiláttam a fejemből.)

Ja, mégis volt valami, amit a világon elsőként csináltam: fűben aludtam. Nem is rossz. Távolabb locsogtak a hullámok, és énekelt fölöttem egy madár.

Amikor fölébredtem, komolyan elgondolkodtam a világ dolgain.

Aztán felkeltem, és gyorsan valami tennivaló után néztem. Először berzso keresztrejtvényét akartam megfejteni, de sehogy se jutott eszembe a függőleges három: „nem teljesen normális, de annál vidámabb emberek gyülekezete, akik mostanában kevesebbet túráznak, inkább esznek; három betű”. Az nem jött ki, hogy „hekk”.

berzso azt mondta, hagyjam meg neki a keresztrejtvényt, inkább focizik velem. Úgy tettem, mint aki csak a kérlelésnek enged (különben már úgyis untam azt a vacak rejtvényt).

Később elsétáltunk fagyizni. Nem értem, ettől a fagyi-dologtól miért van úgy oda mindenki, hideg volt és savanyú. Még szerencse, hogy Anyu csomagolt nekem egy kis répás krumplit.

Jó hely ez a strand! Kár, hogy nem lehet örökre itt maradni. Talán, ha egy megfelelően nagy kalapáccsal elgörbíteném a kaput, nem tudnánk kimenni…

Aztán elfáradtam a nagy lapátszállításban, és hazahoztak autóval. A kocsiban volt időm átgondolni az eseményeket, és vetítettek is egy kicsit belülről a szemhéjamra.

Másnap mondtam Anyunak, hogy mehetnénk megint, mert itthon nincs elég hely a lapátomnak.

(Tamás, köszönjük a képeket!)