Nyávogi élete és cselekedetei

Tudjátok, mi az a Terep Százas? Nekem megmondták. Egy 100 kilométeres futóverseny, amit erdőben rendeznek.

Az ikrek meséltek róla múltkor, mert az apukájuk főrendezi. Meg Aputól is hallottam róla, mert ő egyszer régen részt vett rajta. Az idein is gondolkodott egy kicsit, de csak nagyon kicsit, és utána inkább elment segíteni a futóknak.

A futókról azt kell tudni, hogy még többet kell inniuk, mint a túrázóknak, és még kevesebb holmit cipelnek magukkal. Ezért egy 100 kilométeres versenyen még több segítőre van szükség, aki a pálya szélén várja őket vízzel, üdítővel és mindenféle aprósággal, amit megrághatnak.

Apu szombat hajnalban 3-kor kelt – szerintem ez tévedés, olyankor még egyáltalán nincs is hajnal, én éppenséggel az elalvás előtti szopi hiányosságainak pótlására szoktam sort keríteni –, és elment a rajtba, Pesthidegkútra. Ott találkozott a többi barátommal, és előkészítették a rajtot. Miután a futók elindultak, ők autóval továbbmentek Piliscsabára, adtak enni meg inni a futóknak, és segítettek, hogy biztonságban átjusson a mezőny a 10-es úton.

Utána megint megelőzték a futókat, és átautóztak Visegrádra. Itt már hosszabb időt töltöttek, mert 60 km táján értek ide a versenyzők, és jobban szétszakadozott a mezőny.

Közben mi Anyuval felébredtünk otthon, és arra gondoltunk, hogy milyen hosszú lesz a nap Apu nélkül, aki csak este 11 körül ér haza. Még soha nem töltöttem nélküle ilyen sok időt. Anyu tervezgette, mit csináljunk, mivel foglaljon le engem, hogy ne nyinyiljek Apu nélkül. Menjünk játszótérre? Vagy sétáljuk körbe a környéket?

Aztán eszébe jutott, hogy nekem tulajdonképpen a vonatozás és a buszozás éppen olyan érdekes, mintha a játszótér körül tologatna. Végül is nem lehetetlen, hogy elmenjünk Visegrádra, és megnézzük a futókat meg a többieket, csak egy kis vállalkozó kedv szükséges hozzá.

Így aztán gyorsan elkészültünk, Anyu beültetett a háti hordozóba, és nekivágtunk a nagyvilágnak. Távolsági busszal elmentünk Budapestre; a buszozás nagyon érdekes volt, az első ülésen ültem, ahonnan minden irányba kiláttam, Anyu mutatott nekem pipacsokat meg madarat meg autót. Menet közben meg is reggeliztem, vittünk magunkkal partedlit, kanalat meg egy összepépesített banánt (ha már ultrafutni mentünk).

Metróztunk is, a metrón a mesekönyvemet olvasgattam, és egy kicsit sétálgattam is, mert nem voltak sokan. Alig kellett várni a Visegrádra induló buszra, a buszon viszont csak Anyu ölében jutott hely, aki reménykedett, hogy alszom egyet, de túl sok volt az érdekesség. Két kisbaba is utazott a közelemben, az egyikük fél éves volt, nagyokat vigyorogtunk egymásra. Bevettem őt dzsidzsinek, vagyis rámutattam, és lelkesen közöltem Anyuval, hogy „dzsidzsi”. Ez pedig igen magas elismerést jelent.

Visegrádra érve fölsétáltunk a frissítőpontig, ahol a pont személyzete, berzso, PinkódGabi, Vándorköszi és Speti várták a futókat mindenféle enni- és innivalóval. Apu épp nem volt ott, mert a Fellegvárban teljesített szolgálatot, de Vándorköszörűs éppen indult fölfelé, hogy leváltsa.

Anyu gyorsan tésztába tett, mert gyanús szagokat sodort felőlem a szél, aztán belevetettem magamat a pontszemélyzeteskedésbe. Azonnal szemügyre vettem a frissítőasztalokat (illetve székeket) – hű, mennyi minden! Alma, banán, narancs, ananász meg őszibarack, és még ropi meg vajas kenyér meg paradicsom, ennyi megrágni valóért én is hajlandó lennék 100 kilométert futni. Ha hagynák.

Fel is lelkesedtem, és elindultam az orrom után, amerre Vándorköszörűst láttam eltűnni. Anyu jött utánam, gondolta, majd csak visszafordulok, de én roppant elszántan törtettem előre. Befordultam a Fellegvár felé vezető kék jelzésen, és egy meredek, földes úton kaptattam tovább. A napokban tanultam meg otthon fölmászni a babakocsifeljárón a teraszra, szóval az emelkedőn gyaloglás abszolút beleillett az aktuális tevékenységi körömbe. Egyszer megálltam, hogy megjavítsak egy rozsdás vasoszlopot, aztán baktattam tovább fölfelé.

Egyszer csak az egyik kanyarban Apu jött szembe. Nagyon megörültünk egymásnak! A hóna alá csapott, és együtt visszasétáltunk a frissítőpontra.

A pontra közben már egyre sűrűbben érkeztek a futók. Volt köztük ismerős is, mint például Fat bácsi meg Lupus bácsi meg SC bácsi (akit pont nem láttam, mert épp a frissítőautóban szopiztam). Az ujjukra volt szerelve egy kis műanyagdarab, először azt hittem, azért, hogy jobban meg tudják rágni. De nem rágták meg, hanem bedugták egy kis berendezésbe, ami pittyegett, és rögzítette az eredményüket. Aztán ittak vizet meg limonádét meg izoitalt, ettek egy pár falatot, és futottak tovább. Mi meg biztattuk őket és integettünk utánuk.

Egyszer aztán belefáradtam a nagy biztatásba, és kezdett lecsukódni a szemem. Apu lekísért bennünket a távolsági buszhoz. Arra már nem emlékszem, amikor fölszálltunk a buszra, mert addigra már aludtam. Budapestre érve felébredtem, és megettem a bekészített uzsonnámat. A vonaton már egészen élénk voltam, és mivel jó ideig ketten voltunk Anyuval a vasúti kocsiban, az összes ülést megszereltem a lapátommal.

Nagyon tetszett nekem ez a Terep Százas verseny, elhatároztam, hogy egyszer én is indulok rajta. Az egyik kezemben egy homokozólapátot fogok vinni, és a másikban pedig egy vödröt.

Másnap reggel, amikor fölébredtem, Apu azt mondta, hogy most én is részt fogok venni egy igazi futóversenyen. Nem segítőként, hanem rendes indulóként. És lesz igazi rajtszámom, meg minden. Hű, ilyen gyorsan még sose teljesült az álmom!

Már meg se lepődtem, hogy megint háti hordozóba tesznek, és vonatra szállunk. Azon viszont csodálkoztam, hogy milyen rengeteg ember van a Kossuth téren! Ennyit még életemben nem láttam, nem is sejtettem, hogy élnek ennyien a világon. Sokan plédeken ücsörögtek a fák árnyékában, mások izgatottan mászkáltak föl-alá, és jó sok gyerek is volt közöttük. Hamarosan megláttam a barátaimat, az ikreket.

A srácok gyors eligazítást tartottak nekem, hogy mi lesz a dolgom, és mire figyeljek. Azt tanácsolták, hogy egy kicsit szunyókálhatok, de ne aludjam végig az egész versenyt, mert érdekes. És ha hallom, hogy szurkolnak nekem, mosolyogjak. És ne bénázzam el a váltást, mert ők következnek utánam, és nem szeretnék a földről összekapirgálni a váltóbotot.

Máris ragadt rám egy kis verseny előtti izgalom. Beültem a versenykocsimba, amit berzso hozott oda a rajtba (még egyszer köszönjük szépen), bekentek naptejjel, és betöltöttem egy kis szénhidrát (áfonyás-almás trutyit, mert azt hallottam, hogy az áfonyában hasznos anyagok vannak a futáshoz). Még össze se kaptam magam, máris ellőtték a rajtot. A váltónk első tagja, egy nyolchetes kisbaba elszáguldott.

Ellenőriztem, hogy megvan-e a vizem, a gepárdom meg a virágos sapkám a nap ellen, azután beálltunk Apuval a váltósorompóba. Rengetegen szurkoltak, kiabáltak, integettek körülöttünk, szóval bőven volt látnivaló. A nagy nyüzsgés, izgalom, tarka forgatag el is tompított rendesen. Azt még láttam, ahogy a nyolchetes kisbaba meg az apukája befutnak, és átadják Apunak a váltóbotot. Aztán nekilódultunk, és lassan elmosódott előttem a szurkolók sorfala.

Amikor felébredtem, már a rakparton futottunk, és a hátunk mögött volt jó négy kilométer. Vízillat volt és erős napsütés, de engem megvédett a babakocsi árnyékolóteteje. Először komoran nézelődtem, aztán eszembe jutott az útravaló az ikrektől: ha szurkolnak, mosolyogni kell. Így a maradék távot végigvigyorogtam, mivel igen sokan szurkoltak nekem.

Ahogy visszaértünk a Parlamenthez, egy pillanatra megláttam Anyut, kiabált és integetett nekünk. Épp csak visszaintettük, biztosítottuk róla, hogy minden a legnagyobb rendben van, és továbbfutottunk.

Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar eltelik a hét kilométer. Az utolsó két kilométeren Apu rágyorsított, és hamarosan ismét megláttam a nagy, felfújt rajtkaput meg a rengeteg embert a váltósorompó környékén. A hangosbemondó tudatta mindenkivel, hogy megérkeztünk.

Még odaintegettem az ikreknek, akik átvették a váltóbotot, és elindultak a saját hét kilométerükre, aztán Anyu kivett a kocsiból, összepuszilgatott, és gratulált az első versenyemhez. Mi az, hogy az első?! Hiszen egy és háromnegyed évvel ezelőtt együtt futottunk félmaratont, nem?

(köszönet a képekért Gabesznak, berzsónak és a BSI-nek!)

Vidám nap volt a születésnapom. Nyolckor felébredtem szopizni – ilyenkor ahhoz még korán van, hogy fölkeljek (9-ig, 10-ig szoktam aludni, korábbi keléssel nyafogós vagyok), de már nehezen tudok visszaaludni. Beleszunyókáltam a szopiba, de ha Anyu le akart tenni, fölriadtam. Így aztán összebújtunk Anyuval a fotelágyon, mint pici koromban, és aludtam még 10-ig, miközben Anyu az elmúlt egy éven tűnődött, meg azon, hogy „milyen rövid” vagy „milyen hosszú” volt-e inkább.

Tízkor ébredtem föl legközelebb. Anyu felhúzta a redőnyt, és láttuk, hogy esik az eső. Ennek ő megörült (több mint két hónapja nem esett már nálunk, olyan száraz a kert, hogy a locsolás sem segít rajta), én viszont nagyon szerettem volna kimenni. Amint Anyu kivitt a nappaliba, egyből a teraszajtóra mutogattam, ahogy szoktam. Később (mivel úgy tűnt, hogy nem ért a szóból) odavittem neki a cipőjét, és többször megmutattam neki, hogy hol van az ablakban az enyém. Anyu nevetett, és azt mondta, hogy majd kapok gumicsizmát meg esőkabátot, és akkor esőben is garázdálkodhatok odakint. De most inkább játsszunk csak idebent, a szőnyegen.

Így aztán a kacsáimmal játszottunk (a dédnagymamáméktól kaptam őket), és a montesszori tornyot rakosgattuk. A torony színes karikákból áll, már rá tudom tenni őket a pálcára, és ha eltalálom a sorrendet, akkor toronyszerű, ha meg nem találom el, akkor valami furcsa izé. Ilyenkor lebontom, és legközelebb hátha eltalálom. Ha sikerül, elégedett vagyok, és a mesekönyvemet is megpróbálom rátenni a tetejére, vagy valami más játékot. (Anyu sajnálta, hogy nem tudja megörökíteni – éppen a születésnapomra romlott el a fényképezőgépünk.)

Közben reggeliztem is (egy banánt), és születésnapi köszöntő telefonok érkeztek, Cserpi Zsuzsi és Rita is hívott.

Kora délután hazaérkezett Apu, nagyon megörültem neki, amikor megláttam a teraszajtóban. A szüleim leültek ebédelni (spenótos rakott tésztát, amit előző nap hozott a nagymamám), és engem is az asztalhoz ültettek egy furcsa, magas székben, amit néhány napja látok már a nappaliban, de nem tudtam, hogy erre való. Azt mondták, ehetek egy pár falatot a tésztájukból, mert mostantól fokozatosan be kell majd vezetni a táplálkozásomba a glutént meg a tejterméket – nem figyeltem pontosan, mert azzal voltam elfoglalva, hogy Anyu tésztájának minél nagyobb részét bekebelezzem. Amikor végül azt mondták, hogy nincs több, a homlokomig spenótos voltam, és egy kicsit mérges (rosszul viselem, ha éheztetnek). Anyu gyorsan adott szopit, és elaludtam.

Három óra múlva ébredtem a kiságyamban. Feltápászkodtam, és reménykedve pislogtam kifelé, hátha adnak valamit enni. Anyu kénytelen volt felültetni a konyhapultra, mert egyébként lerángatom a nadrágját uzsonnakészítés közben. Így viszont ügyesen segítettem neki: egy nagy kanállal kevergettem a tálkában az alma- és őszibarack-kockákat. Anyu puliszkát főzött (kukoricadara vízben, só nélkül – nagyon szeretem!), a nyers almát és a fagyasztott barackot pedig héjastól összekockázta, és botmixerrel pürésítette. A puliszkát szétterítette egy lapos tányéron, és ráöntötte a gyümölcspürét, hogy együtt lehessen kanalazni. (Jó, jó, csak adhatta volna egy kicsit gyorsabban.)

 Éppen végeztem az evéssel, amikor csöngött a telefon. Oláhtamás, Annamari és berzso érdeklődtek, hogy ne ugorjanak-e be hozzánk, csinálni rólam egy-két fotót a születésnapomon, mivel úgyis éppen itt járnak a környéken (és fényképezőgép is van náluk). Nagyon megörültünk, és egy kicsit meglepődtünk.

Hát még néhány perc múlva, amikor megérkeztek! Ugyanis volt náluk egy nagy torta. Meg mindenféle izgalmas dolog, kismotor, labda, öntözőkanna meg lapát, mindegyik TTB-színű. Milyen érdekes, hogy ilyesmit is tartanak maguknál, amikor épp véletlenül itt járnak a környéken…

Egyből megkaparintottam az öntözőkannát meg a lapátot, és föl-le sétálgattam velük, ahogy kell. Közben izgatottan ismételgettem, hogy „dzsidzsi, dzsidzsi”, meg „zsííííííír”, és nagyon sajnáltam, hogy nincs több kezem, és csak ennyi dolgot tudok vinni egyszerre.

A tortán egy malacka üldögélt (Malacka volt a legelső becenevem, amikor még Anyu hasában kuckóztam), és volt rajta egy szál TTB-színű gyertya. Amikor meggyújtották a gyertyát, elkerekedett a szemem. Ilyet még nem láttam! Megpróbáltam megmutatni mindenkinek.

Aztán elfújtuk a gyertyát, és a szüleim is hoztak nekem egy zsák ajándékot. Kaptam egy markolót, egy homokozójátékot meg kis poharakat, amikből tornyot lehet építeni, és egymásba is lehet illeszteni őket.

Fölvágtuk a tortát, Sacher-torta volt, és én is kaptam belőle pár falatot. Picit csodálkoztam, még nem ettem se kakaós, se lekváros dolgokat. Alig vártam, hogy a többiek végezzenek az evéssel, és együtt játszhassunk az új játékaimmal.

Tamásnak a gepárdom tetszett, berzso a pohárkákat meg a rajzolótáblát nézte ki magának, Annamari pedig azt figyelte, hogy én hogyan játszom az összes többivel. Olyan izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, mihez kapjak. Az lenne a legjobb, ha az egész világ egy nagy szőnyeg lenne, és az összes barátom ott ülne velem, meg a szüleim és a nagyszüleim és mindenki, és mind a játékaimmal játszanánk. (Kivéve a lapátok, mert azzal csak nekem lehet.)

Megint május van. Ez megdöbbentett. Állj, ez már volt egyszer! Tisztán emlékszem. Valamit összekeverhettek. Vagy innentől nem jön már semmi újdonság, az összes hónapot láttam?

A múltkori bejegyzésem óta eltelt egy csomó idő, bocsánat. Nem volt időm írni. Először is folyton kint vagyunk a kertben, meg a patakparton. Amint felébredek, már mutatok is kifelé az ajtón, mint a főtéri Lenin-szobor, és ha nem lennék közérthető, a cipőmet is odaviszem. (Bent a lakásban zokniban szaladgálok, mert egészségesebb; vagyis a cipő azt jelenti, hogy kimegyünk.)

A cipővel először nem voltunk nagy barátságban, rosszul tudtam járni benne, és folyton lehúzgáltam a lábamról. De amióta leesett az összefüggés közte és a szabadtéri tartózkodás között (mostanában igen fogékony vagyok az összefüggésekre), azóta a cipőm puszta látványától rendkívül izgatott leszek, és azt mondom, hogy „ehe, vehe”. Ha meg leveszik rólam, elkeseredem (mivel már tudom, hogy bemegyünk), és olykor egy kicsit hisztizem is. Nagyon jól tudok például a levegőben röpködve toporzékolni, miközben Apu dobál, hogy felvidítson.

Ettől eltekintve is mozgalmas hét áll mögöttem, például hétfőn Anyu elvitt a régi munkahelyére, csütörtökön meg a dédnagymamáméknál jártunk, szombaton pedig eljöttek hozzánk a nagymamámék, és buliztunk a kertben. Már majdnem teljesen készen van a homokozóm.

Először úgy volt, hogy vesznek egyet a születésnapomra, de nem találtunk akkorát, amekkorát szerettem volna. Így aztán a nagymamám és a nagypapám csináltak nekem egy klassz homokozót. Még nincs teljesen készen, még egyszer le kell lakkozni, de már megvan a homok is hozzá (Apu tolta haza biciklin). Talán holnap már homokozhatok is!

Biztos emlékeztek, múltkor még csak egyetlenegy lapátom volt. Azóta ez a helyzet erősen megváltozott, nagy megelégedésemre. Szóval köszönöm szépen a felajánlásokat, most már lett kettő piros lapátom meg egy ciklámenszínű, és kettő gereblyém is. (Valamint Piaget művei díszkötésben.)

Így egy kis gondot okoz, hogy az összes vödrömet és lapátomat magammal vigyem, miközben eltökélten igyekszem előre a patakparton. De csak szervezés kérdése az egész.

Roppant céltudatos kis élőlény vagyok, egyik este például elvettem a tízévesek labdáját a patakparti játszótéren. Odarohantam közéjük, az egyiknek (aki a földön ült) megnyomtam az orrát, aztán felkaptam a labdájukat, és vihogva elszaladtam. Ők meg döbbenten néztek utánam.

Nagyon érdekesnek találom, ahogyan a nagyobbak szaladgálnak a labda körül, vagy csak úgy. Én is próbálok szaladgálni velük, és nevetve nézek fel rájuk, de nem foglalkoznak velem. Már a focipályára is megpróbáltam bemászni. Az ügy érdekében még a lépcsőn is megtanultam feljutni (a focipálya 5-6 lépcsőfokkal magasabban van, mint a játszótér többi része), Anyu alig ért a nyomomba. De aztán elkapott, és visszavitt a homokozóba, hiába magyaráztam, hogy én csak azt szerettem volna, ha a nagyok odafigyelnek rám, és rohangálhatok velük.

Más dolgokat is kaptam a születésnapomra, hogy még jobban érezzem magam odakint, és tudjak mivel játszani. Például egy felfújható medencét, meg egy igazi nagy dömpert. A dömperrel a szobában is lehet játszani, és már majdnem bele tudok mászni. Ja, és egy hintaágyat! Igaz, hogy azt nekem kellett összerakni. (Na jó, a nagymamám és a nagynénikém, Mamcsi egy kicsit segítettek.)

A hintaágy igazán remek, szerintem most már egyáltalán be sem kellene mennünk a kertből.

És ha már így belejöttem a lazulásba, vasárnap tartottam egy nagy kerti bulit. Pásztortarhonyát főztem bográcsban, állítólag jól sikerült. Nagyon izgatott voltam egész nap, pláne, mert csinos srácokat is sikerült meghívni! És nem csak hogy eljöttek, de kiderült, hogy közös nyelvet beszélünk – legalábbis ők is szokták mondani, hogy „dzsidzsi” meg hasonlókat. Szóval remekül megértettük egymást.

Egyből sorsukra is hagytuk a nagyokat, értekezzenek csak tovább a tolószék- és műfogsor-problémáikról. Megjavítottuk a dömperemet, és ha már nekikezdtünk, akkor mindjárt a kerti szolárlámpákat is, aztán kigyomláltunk egy-két ágyást.

De aztán még jobbat találtunk ki, és a ház melletti betonon futkostuk. Boldog voltam, hogy végre nekem is van kivel szaladgálnom! Azt hiszem, mégis csak ez volt a legviccesebb születésnapi ajándék.

Ugye, mondtam már, hogy igen-igen jól fölszerelt kisbaba vagyok? De az összes dologból, amivel rendelkezem, a legjobb, hogy van édesanyám. Ma pedig az anyákat ünnepeljük. Úgy döntöttem, két rövid filmmel emlékezem meg erről az napról. Remélem, minden pátosszal teli mondatnál jobban megmutatják majd, mennyire szeretem az anyumat. És hogy ő mennyire szeret engem.

Az egyik igen-igen régen készült, csaknem egy éve. Már éppen előbújtam biztonságos rejtekhelyemről, anyu pocakjából, de a félreértésekkel ellentétben a terhesség még nem ért ezzel véget: még további öt hónapig nem voltam hajlandó leválni róla. De erről is meséltem már nektek.>

A másik film nem ilyen régi, mindössze pár hónapos. Figyelem! Igen-igen veszedelmes vagyok rajta, ezért megtekintése csak különösen erős idegzetű olvasóimnak ajánlott!

És mivel igen-igen jól felszerelt kisbaba vagyok, nemcsak anyukám, hanem nagymamám is van. Tegnap éppen nálunk járt, jól meg is ölelgettem.

Ma éjjel majd' 8 órát aludtam egyhuzamban, hogy anyu kipihenhesse magát. Ez volt az én ajándékom. Ti se felejtsétek el felköszönteni az anyukátokat!