Nyávogi élete és cselekedetei

Biztosan emlékeztek rá, hogy nemrég meséltem nektek a pontőrködésről. Meg hogy utána bevacsoráztam, és reggelig aludtam, föl sem ébredtem szopizni.

Másnap hétfő volt, amikor rendszeres az apuzárási pánik. Vagyis amint Apu bezárja maga mögött az ajtót, kétségbe esem, hogy egyedül maradtam a nagyvilágban (az egy szál Anyuval, aki úgyse számít).

Ezért Anyu elhatározta, hogy kitalál nekem mindenféle érdekeset, hogy elfoglaljam magam, és legyen társaságom. Így kerültem (a világon elsőként) a patakparti játszótérre.

Azelőtt sose voltam játszótéren, mert a kertben és az utcán szoktunk levegőzni. De most már megnőttem, és nem akarok mindent azonnal megrágni, így Anyu azt gondolta, talán tetszene nekem a homokozás. Itthon is folyton a hagymaágyásban szeretnék kotorászni, amikor kint vagyunk a kertben. A többi gyerek társaságát meg kifejezetten kedvelem; a baba-mama klubon is nagyon lelkes vagyok, amikor meghallom a többiek hangját az ajtóban, és mostanában, ha az utcán találkozunk valamelyik babatárssal, kikönyökölök a kocsimból, vigyorgok és integetek.

Piaget az ilyen korúak közös játékát úgy nevezi: „magányos játék csoportban”. Még nem tudunk interakcióba lépni egymással, bevonni a másik gyereket a saját játékunkba és szerepet osztani neki, külön-külön játszunk egymás mellett a saját játékainkkal; de közben pontosan tudjuk, hogy ott vannak a többiek, és a szemünk sarkából figyeljük őket. Sokkal érdekesebb a játék, ha más gyerekek is ott vannak, és észrevétlenül tanulunk is egymástól.

Én is nagyon sokat ellestem a baba-mama klubon a többiektől: emlékeztek, itt tanultam meg négykézlábra állni és mászni is. Sóvárgok a gyerektársaság után, kár, hogy csak hetente egyszer van klub. Anyu reménykedett benne, hogy a játszótéren találunk gyerekeket.

Több játszótér és játékra alkalmas park is van a közelünkben. Van egy a cukrászdánál, ahol át szoktunk sétálni, amikor boltba megyünk. Itt még csak most ültettek fákat, van egy nagy homokozó meg néhány játék, hinta, csúszda. Amikor még csak pár hetes voltam, a legtöbb délutáni sétánk errefelé vezetett, de az a cukrászda miatt volt…

És van egy kis park egészen közel hozzánk, ahol szép, lankás mező van meg sok fa, padok, és egy bácsinak a szobra, aki nagyon régen élt, több mint ezer évvel ezelőtt. (Pedig nem is látszik öregnek.) Ment valahová, vagy vezetett valakiket, vagy valami ilyesmi, de nem mindig tudom megjegyezni, amikor Apu ilyeneket magyaráz. A környékbeli gyerekek egy része ide jár játszani, mert lehet labdázni meg szaladgálni. Egyszer itt aludtam a babakocsimban, amikor a szomszédban rotációs kapáltak, és hangos volt.

És van egy óriási játszótér kicsit messzebb tőlünk, a patakparton. Itt több homokozó is van, meg hinták és mászókák, csúszda meg egy kis házikó. Sportpálya, ahol télen jégpályát szoktak csinálni, és azon kívül rengeteg fa meg bokor meg virág. Itt szokták tartani a városi ünnepségeket is, olyankor mézeskalácsot lehet venni és az iskolások népi táncolnak.

Szóval erre a játszótérre hozott ki Anyu a világon elsőként a pontőrködés utáni hétfőn. Kivett a babakocsiból, és rám adta a cipőmet, én pedig azonnal elindultam világgá. Csak mentem és mentem és mentem, és még mindig mentem. Ilyen óriási játszóteret! Megnéztük a házikót és a játékokat, és megjavítottam a mászókát. De a legjobban a homok tetszett. Akármeddig el tudnék üldögélni úgy, hogy a homokot piszkálom. Vannak benne apró kavicsok, ezt összeszedem (és nem rágom meg, vagy legalábbis ha szólnak, akkor nem). Nagyon vicces dolog a homok: fölveszem, leteszem, nincs ott semmi. De azért föl lehet venni megint.

Sajnos, gyerekek nem voltak a játszótéren. Ezért Anyu elvitt az óvodába. A gyerekek éppen az udvaron játszottak, de amikor megláttak, akkor odarohantak és körülvettek, én meg szendén mosolyogtam. A gyerekek egyenként megmondták a nevüket, és megkérdezték a nevemet, Anyu pedig mindegyiküknek külön megmondta. Hoztak egy labdát is, én pedig rugdostam. Nagyon jól szórakoztunk, a gyerekek is meg én is, pedig ők már nagyok voltak, felnőtt kiscsoportosok.

Néhány nappal később, amikor megint elmentünk a patakparti játszótérre, már találtunk ott is gyerekeket, és ez nagyon tetszett nekem. Ott volt például az egyik kislány, akit a klubról ismerek, és már ő is tud homokozni! Vittünk homokozójátékokat, vödröt meg lapátot meg szitát meg formákat, de engem az egészből a vödör és a lapát érdekel. Remekül meg lehet markolni a fülét meg a nyelét, és elindulni világgá.

A homokozáshoz nem kell játék, arra ott van a homok maga. Bár az nem rossz, ahogy Apu a lapáttal beleteszi a homokot a vödörbe. Próbálgatom én is: beledugom a lapátot a homokba, azután a vödörbe, de nem lesz ott homok. Aha, szóval ez megint Apunak a trükkje.

A múltkor olyan átéléssel lengettem a vödrömet meg a lapátomat, hogy egy három év körüli kislány sírva szaladt az apukájához, amiért neki nem hoztak homokozójátékot. Anyu utánament, odavitte neki az összes játékomat a vödör és a lapát kivételével, és hívta, hogy jöjjön ő is játszani. A kislány oda is jött hozzánk, de ő is pont a lapátot szerette volna. Minden gyereknek a lapátom tetszik. Anyu nem szólt közbe, kíváncsi volt, hogy mi történik. Hát az történt, hogy nem adtam oda a lapátomat, pedig a kislány sokkal nagyobb volt. De az az én lapátom, és kész. Tudtommal jogállamban élünk. A kislány pedig megint sírva fakadt, és visszaszaladt az apukájához.

Máskor egy másik unatkozó kislánnyal találkoztunk, akinek szintén nem hoztak semmilyen játékot. Őt Kirának hívják, és még nem jár óvodába. Ő mondta ezeket nekünk, amikor Anyu hívta, hogy játsszon velünk. Először a karomnál fogva vezetgetett, amin nagyon csodálkoztam, de mivel nem tiltakoztam, Anyu nem szólt közbe. Aztán rábeszélte a kislányt, hogy inkább homokozzunk együtt. A kislány szitált és homokformákat csinált, én meg békésen lóbáltam a lapátot. De aztán el akarta venni a lapátomat, mert állítólag kellett neki a homokformákhoz. Na, mert persze. Ennyit azért még Piaget sem ér meg. Úgyhogy fogtam a vödrömet meg a lapátomat, és elsétáltam.

Vasárnap reggel a szüleim azt mondták, hogy menjünk ki a kertbe, mert járt nálunk valami Nyuszi.

A kertbe menés gondolatát élénken támogattam – ha odahozzák a cipőmet, már tudom, hogy mi következik, és szimpátiatüntetést tartok –, de ezzel a Nyuszi-dologgal nem tudtam mit kezdeni.

Anyu azt mondta, hogy a Nyuszi olyan, mint egy hosszú fülű cica.

 
Gyanakvó arcot vágtam. Valahogy nem vagyok oda a cicának nevezett állatért.

Erre Apu azt mondta, hogy a Nyuszi nem cica, hanem egy hosszú fülű kutyus. Ez tetszett, szeretem a kutyákat. Igaz, hogy még csak a Zsolibéla nevű kutyát ismerem, de őt szeretem is, vagyis az összes kutyát szeretem, akit ismerek.

Anyu erre azt felelte, hogy Zsolibélának is hosszú füle van, mégse Nyuszi.

Végül a szüleim kiegyeztek abban, hogy a Nyuszi egy barnás színű, kis méretű, cicára hasonlító hosszú fülű kutyus. Ezzel a felvetéssel én is megbékéltem, és mehettünk a kertbe.

A Nyuszi addigra már odébbált, de a dolgait itt hagyta a kertben. Először egy juhászkutyát találtam a terasz mellett. De nem akartam hozzányúlni, mert gondoltam, hogy biztos valakié, szóval a Nyuszié.

A klubon se szoktam elszedni a többiek játékát, de amivel én játszom, azt nem adom ki a kezemből. Ha elvekről van szó, simán lenyomom a kétéveseket.

Aztán mondták, hogy a kutya az enyém, és nyugodtan piszkáljam. Igazán remek kis juhászkutya, lehet lóbálni.

Továbbmentünk a kert vége felé, és a málnabokrok tövében egy szürke plüssnyuszit találtam. Aha, szóval ilyen állat a Nyuszi! Na jó.

A hintában volt még egy nyuszi, egy fehér színű. Megnyugodtam, így kiegyensúlyozottan tudom lengetni őket, egyiket a jobb kezemben, a másikat a balban. Azóta is így hurcolom őket; mindig a két nyuszi van nálam, és vidáman lóbálom.

A cseresznyefa tövében volt valami nagyon érdekes. Mágneses, és rajzolni lehet rá. Anyu a klubon hallotta az ötletet, hogy az egyévesek már tudnak rajzolni ilyenre. Nekem is csak egyszer kellett megmutatni, rögtön átláttam a dolog működését, még azt sem tévesztem el, hogy a toll melyik felével lehet írni. Letörölni még nem tudom, de már dolgozom a problémán.

Az első rajzomat meg is örökítették fényképen, hogy majd ha nagy leszek, meg tudjam nézni.

Aztán azt mondták, hogy most függesszem fel a rajzolást, mert van még ott valami érdekes a rózsabokor tövében. És tényleg. Egy labda! Óriási, piros pöttyös labda. Na, végre leesett nekik, hogy egy ilyet szeretnék, és nem csak úgy poénból rugdosok mindenfélét a szobában.

Szóval lett már egy csomó mindenem, és gyorsan el is kezdtem játszani velük. Igazán jó fej ez a Nyuszi!

A szomszédban lakó Andrisékhoz pedig hétfő reggel jött a Nyuszi. Ezt onnan tudom, hogy megütötte a fülemet, amint a szüleim beszélgettek róla (mostanában állandóan fülelek játék közben, mert érdekes dolgokat lehet megtudni; és ha a nevemet hallom, vagy valami rám utaló kifejezést, akkor a szemem sarkából odasandítok).

Szóval Apu azt mondta Anyunak, hogy előbb-utóbb jogharmonizációt kell végrehajtani, és jöjjön inkább nálunk is hétfőn a Nyuszi, nehogy összezavarodjak. Erre Anyu azt felelte, hogy a Nyuszi nem kukás, hogy az egész utcában adott napon járjon.

Megint kicsit sokára tudtam megörökíteni az élményeimet, de azért így utólag is kívánok mindenkinek sok boldog (barnás színű, kis méretű, cicára hasonlító hosszú fülű kutyus jellegű nem kukás) Nyuszit.

Nincs időm írni, mert folyton a kertben vagyok. Ha nem visznek ki, ütöm a teraszajtót, és sivalkodom.

Szóval.

Kettő szót szoktam nagyon gyakran használni, az egyik a „nem”, a másik pedig a „de”. A hangsúlyból próbálom eldönteni, hogy éppen melyik jön. Vagy ahogy sikerül.

Amikor a Gyermekvasút túrán Bubu bácsi kérdezte tőlem, hogy nem akarok-e pontőr lenni az Isaszegi csata emléktúrán, rávágtam, hogy „de”. Hát így lett belőlem pontőr a világon elsőként április 5-én, az Isaszeg környéki Király-erdőben.

Persze ha előre tudom, hogy ehhez tíz óra előtt föl kell kelni, akkor a másikat mondom.

Amikor meghallottam, hogy 6:45-kor nyit a pont, rögtön mondtam is Anyunak, hogy itt valami tévedés van. A 6:45-ös szopi, az még éjszakai szopi! Erre Anyu azt felelte, hogy egyrészt van, akinek a 6:45 már régen a reggeli szopi, másrészt pedig a 6:45 csak a pontnyitás, a pontőröknek még ennél is korábban ott kell lenni, hogy minden készen legyen, amikor megérkeznek a túrázók.

Szerencsére nekem mégse kellett ilyen korán kelni, mert megengedték, hogy később csatlakozzak, és Oláhtamás eljött értünk autóval, 10-re. Így 10 óra előtt 10 perccel kellett fölkelnem, de higgyétek el nekem, az a 10 perc még nagyon hiányzott!

Gyorsan kikaptak az ágyból, felöltöztettek (az egyórás éneklős öltöztetés helyett), és betettek az autóba. Azt se tudtam, hol vagyok, kómásan nézelődtem a gyerekülésben.

Egy Honvédsírok nevű helyre mentünk az erdőben. Amikor kiszálltunk az autóból, kezdtem felélénkülni, mert kalandszagot hozott a szél.

Az összes barátom ott volt, berzso és Vándorköszörűs és Oláhtamás meg Annamari, és Lutak, és még találkoztam Lükepékkel meg Gethével és Bubuval és Szucsatival meg Annával, meg Zsotyekkel, és Spetivel meg Vagdalthússal, és még nem is tudom fölsorolni, hogy kivel, valakit biztos kihagytam.

Ritával pedig nem, sajnos, mert egy későn kelő malac vagyok, és ő addigra már áthaladt az ellenőrzőpontunkon, mire én szíveskedtem odafáradni.

A VI. Isaszegi Csata Emléktúrát abból az alkalomból rendezték meg, mert 1849. április 6-án, nagypénteken itt volt a szabadságharc legnagyobb győzelmet hozó csatája. Ez a túra része a Tavaszi Hadjárat túrasorozatnak, és a Csata Kupának, amit a 160. évfordulóra hirdettek meg. Ennek az a lényege, hogy sokat kell mászkálni az erdőben, és a végén adnak egy kupát, amit meg lehet rágni.

Megreggeliztem, egy kicsit javítottam a babakocsimat, azután nekifogtam a pontőrködésnek. Sorban érkeztek a túrázók, volt, aki még az éjszakai túrán is részt vett (ennek az volt a neve, hogy Éjszakai Hadjárat), és volt, aki 45 kilométert gyalogolt, vagy 30-at, vagy 15-öt. Mondtam Anyunak, hogy 15-öt én is tudnék, de azt felelte, hogy szintidő is van a világon, és hogy én szintidőn belül még fölkelni sem tudok, nem hogy beérni a célba.

Aki a pontunkra érkezett, annak lepecsételtem az itinerét, azután adtam neki szörpöt vagy ásványvizet, meg almát is. Lutak és Vándorköszörűs segítettek, mert egyedül nem győztem volna. És még más tennivalóim is voltak a ponton, például meg kellett szerelni az ásványvizes kupakokat, és meg kellett javítani az almát.

Később elfáradtam, és egy papírdobozban üldögéltem, így a túrázók azt hihették, hogy szelektív babagyűjtés van (copyright by Dani&Boldizsár). Vagy azt, hogy ha végigjönnek az asztal mellett, kapnak egy pecsétet, egy pohár szörpöt meg egy kisbabát.

Amikor elálmosodtam, Anyu beletett a babakocsimba, és megnéztük a Honvédsírokat. Már nem emlékszem az összes emlékműre, mert vetítés kezdődött belül a fejemben. Nagyot aludtam a fák alatt, az árnyékban.

Mire fölébredtem, már zárt a pont, az összes túrázó továbbment. Kicsit szopiztam, aztán rendet raktunk, összecsomagoltuk a megmaradt dolgokat meg a szemetet, és bepakoltuk az autókba. Azután elmentünk a célba, ahol le kellett adni a dolgokat.

A célban végleg megállapítottam, hogy a cica hülyeség, mert találkoztam egy nagy kutyával. Nagyon tetszett nekem. Úgy hívják, hogy Zsolibéla. Egyáltalán nem volt ijesztő, először meg akart szagolni, de nem engedték neki, én meg nevettem, és azután nézegettük egymást, és egy nagyot szuszogott, és lefeküdt a lábamhoz, és én pedig meg akartam fogni, de azt sem engedték. Remélem, máskor is látok kutyát.

És még kitöltöttem egy nyilatkozatot, és megkaptam a TTT-s tagkártyámat. És most már tudom, hogy mi az a TTT, hát ez:

http://ttt.tr.hu

Remélem, hogy máskor is jöhetek segíteni, mert nagyon tetszett nekem a pontőrködés.

Pít hazahozott bennünket autóval, és gyorsan nekiláttam az evésnek. Anyu három krumplit főzött nekem, mert azt gondolta, hogy holnapra is jó lesz, de én megettem majdnem az egészet. Megfürdettek, azután elaludtam, és aludtam egészen reggelig, nem is kértem szopit. Fárasztó dolog ez a pontőrködés.

Szerencsés kisbaba vagyok, a kert a felszerelési tárgyaim közé tartozik. Néhány héttel előbb volt meg, mint a kiságy és a pelenkák.

Anyukám, aki igyekszik minden tőle telhetőt elkövetni, nehogy nagyobb koromban devianciák martalékává váljak, bízik benne, hogy ez is számít egy kicsit. Azt mondja, ha pici koromból ismerem a virágzó cseresznyefa illatát és a rigók esti énekét (mint ő), akkor ezek később is jelentenek nekem valamit.

Való igaz, hogy a kert az egyik első dolog, amit felfogtam a világból – akkoriban, amikor még nem is láttam rendesen. Mások voltak a hangok és a szagok, mint odabent a lakásban, ezért rendszerint érdeklődve elhallgattam, amikor kivittek. (Persze a kezdeti, ordítós időkben előfordult, hogy még a kert sem segített.)

Az első találkozásom a kerttel néhány napos koromban történt, amikor hazavittek a kórházból. Sárga voltam és kómás, úgyhogy még nem tudtam semmiről semmit, egész nap aludtam. Azt mondták, a napsütés jót tesz a sárgaság ellen, ezért naplemente előtt, amikor már gyenge az UV-sugárzás, rendszerint 20-30 percet napoztattak lenn a kert végében. Nem mintha érdekelt volna, aludtam tovább. (Anyukám szomorúan mondogatta, bárcsak ordítanék inkább; kívánom, hogy minden óhaja ilyen erőteljesen váljon valóra.)

Később, amikor már láttam és hallottam is, érdeklődve figyeltem a folyton táncoló bambuszleveleket, és felkaptam a fejem, ha a szellő beleborzolt a cseresznyefa lombjába.

Kánikulai napok után alkonyatkor üldögéltünk Anyuval a terasz szélén, miközben a kert mélye hűvöset lehelt a langyos beton felé, és figyeltük, hogyan gyulladnak ki odafönt a csillagok. Anyu suttogva mesélt mindenfélét, én meg áhítattal hallgattam, még az estéli ordításomról is megfeledkeztem.

Ősszel Anyu a hordozószékembe ültetett, miközben a faleveleket gereblyézte. Annyira szerettem nézelődni, hogy néha tíz percet is kibírtam, mielőtt méltatlankodni kezdtem volna. A gereblyézés roppant sok részletben készült el, még szerencse, hogy a kertünk csak picike. Néha színes, lehullott falevelet is kaptam a kezembe, de ilyenkor résen kellett lenni, nehogy megkóstoljam.

Télen, amikor megtanultam mászni és fölállni, észrevettem, hogy a teraszajtón át kilátok a kertbe. Ez hosszú időre lekötött, mert odakint mindig mozog valami, vagy a cseresznyefa ágai, vagy a szomszédban a bambusz. Még ma is a legfontosabb teendőim közé tartozik reggelenként, hogy a tenyeremet az üvegnek támasztva szemügyre vegyem a kinti helyzetet.

A nap közbeni alvásaimra is a teraszon szoktam sort keríteni. Séta vagy futás közben alszom el a babakocsimban; másképpen nem nagyon megy, a kiságyban nappal azonnal felpattanok (még egy dedós is tudja, hogy a kiságy éjszakára való), kenguruban vagy ölben elalszom, ha muszáj, de letenni akkor sem lehet. Ellenben a babakocsival a teraszra állítva nagyon jól megy az alvás, nem ritka, hogy három órát is horpasztok odakint. Télen, a nagy hidegben úgy bebugyoláltak, hogy csak az orrom lógott ki.

Mostanában, hogy megélénkültek a kertek, sokszor felriadok idő előtt, mert több lett a zaj: kutyaugatás, fűrészelés, gyerekzsivaj. Anyuék bíznak benne, hogy ha nagyobb leszek, hozzászokom (vagy hajlandó leszek máshol is aludni).

És mióta tudok járni, már nem csak aludni megyek ki a kertbe, vagy ha valaki kivisz a karján. Rám adják a cipőmet, és a saját lábamon szaladgálok föl-alá. Buzgalmamban néha elhasalok egy-egy fűcsomóban, ilyenkor rájövök, hogy hason kúszni és botanikai felméréseket végezni is roppant érdekes, sajnos Anyu éberen őrködik, nehogy a számba tömjem a megszerzett növénymintákat.

Ha nem vagyunk kint elég ideig, akkor méltatlankodva kiabálok, miközben behoznak, aztán amint letesznek, a teraszajtóhoz rohanok, és püfölöm az üveget. Szerencsére ahogy egyre jobb idő van odakint, a szüleim is hajlandónak mutatkoznak a hosszabb kerti tartózkodásra.

Múlt héten, ahogy beköszöntöttek az első melegebb napok, Anyu vett nekem egy hintát. Így most már van külön kinti programom is, nem csak úgy kolbászolok mindenfelé céltalanul. Nagyon klassz hinta, a cseresznyefa egyik alsó ágán lóg, és van rajta egy duda is, amit tudok nyomkodni hintázás közben. Már egész sokszor sikerül eltalálni, ilyenkor annyira vihogok, hogy az orrom egész kis golyóvá gyűrődik össze. Sose tudom megunni a hintázást, néha csak kicsiket repülök, és néha nagyobbakat, de van, hogy csak nézelődöm, és néha énekelnek is nekem, meg tapsolnak, én meg vigyorgok és boldogan integetek, miközben meg vagyok róla győződve, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika.

Jó dolog, hogy van apám. Például meg lehet nyalni az orrát.

Amikor megszülettem, életem első fél óráját vele töltöttem. Megígérte, hogy mindig itt lesz, és mindig vigyázni fog rám. És ha néha el kell mennie valahová, akkor is hamar visszajön.

Apuval másképp játszunk, mint Anyuval. Gyömöszölni szokott, és a levegőbe dobál, én meg vihogok. Egyszer Anyu is megpróbált a levegőbe dobálni, döbbenten néztem rá. Egy ekkora kisbabát hajigál? Nooormális?!

Reggel, amikor felébredek, a szobám üveges ajtaján át ki szoktam kukucskálni a nappaliba, hogy Apu megvan-e. Anyu válla fölött kisandítok a reggeli szopi közben. Előfordul, hogy egyedül ébredek, ilyenkor énekelgetni szoktam, és várom, hogy észrevegyenek. Apu meghallja, beszalad, és felhúzza a redőnyt, világos lesz a szobámban. Ülök a karján a hálózsákomban, nagy kerek fejem van és nagy kerek szemem, mert kerekre aludtam őket, és hirtelen nagyon megszeretem Aput, és odabújok hozzá.

Akkor jó a lelkivilágom, ha Apu meg Anyu is a nappaliban vannak, és a dolgaikkal foglalkoznak. Ilyenkor sétálgatok körülöttük, különféle dolgokat lengetek és dudorászom. Néha odaszaladok valamelyikükhöz, odadugom az orromat, aztán megyek tovább játszani. A hétvégék a legjobbak, mert Apu nagyon sokáig itthon van.

A hétfők borzasztóak. Apu elmegy dolgozni, és csak későn ér haza. Én meg már megszoktam hétvégén, hogy ott van velem, és titokban azt szoktam gondolni, hogy többet soha nem megy sehová. De mégis – hétfőn arra ébredek, hogy üres a nappali, Anyu kivisz a karján, látom, hogy nem ül senki a fotelban, és elszomorodom. A szomorúság a nap folyamán egyre jobban eluralkodik rajtam. Egy idő után elfelejtek járni, álló helyzetből felborulok, aztán már ülni se tudok, és a végén fogni se. A játékok kiesnek a kezemből. Mászom a padlón, és sopánkodom, jaj-jaj, teljes árva vagyok, se apám, se anyám, vagy legalábbis apám egészen biztosan nincs. A szemem könnyben úszik, kipirosodik az orrom és a fülem. Anyu azt se tudja, sírjon-e, vagy nevessen.

Estefelé kopogás hallatszik a terasz üveges ajtaján. Felkapom a fejem. Ott áll Apu! Nevetek, és mind a két kezemmel integetek neki, aztán fel is ugrom (érdekes, már nem vagyok mozgássérült), az ajtóhoz rohanok, és a tenyeremmel ütöm az üveget. Anyu beengedi Aput. Teli szájjal vigyorgok, össze-vissza hadonászom, Apu meg értetlenkedik: miért mondta Anyu, hogy ma rossz kedvem van?