Biztosan emlékeztek rá, hogy nemrég meséltem nektek a pontőrködésről. Meg hogy utána bevacsoráztam, és reggelig aludtam, föl sem ébredtem szopizni.

Másnap hétfő volt, amikor rendszeres az apuzárási pánik. Vagyis amint Apu bezárja maga mögött az ajtót, kétségbe esem, hogy egyedül maradtam a nagyvilágban (az egy szál Anyuval, aki úgyse számít).

Ezért Anyu elhatározta, hogy kitalál nekem mindenféle érdekeset, hogy elfoglaljam magam, és legyen társaságom. Így kerültem (a világon elsőként) a patakparti játszótérre.

Azelőtt sose voltam játszótéren, mert a kertben és az utcán szoktunk levegőzni. De most már megnőttem, és nem akarok mindent azonnal megrágni, így Anyu azt gondolta, talán tetszene nekem a homokozás. Itthon is folyton a hagymaágyásban szeretnék kotorászni, amikor kint vagyunk a kertben. A többi gyerek társaságát meg kifejezetten kedvelem; a baba-mama klubon is nagyon lelkes vagyok, amikor meghallom a többiek hangját az ajtóban, és mostanában, ha az utcán találkozunk valamelyik babatárssal, kikönyökölök a kocsimból, vigyorgok és integetek.

Piaget az ilyen korúak közös játékát úgy nevezi: „magányos játék csoportban”. Még nem tudunk interakcióba lépni egymással, bevonni a másik gyereket a saját játékunkba és szerepet osztani neki, külön-külön játszunk egymás mellett a saját játékainkkal; de közben pontosan tudjuk, hogy ott vannak a többiek, és a szemünk sarkából figyeljük őket. Sokkal érdekesebb a játék, ha más gyerekek is ott vannak, és észrevétlenül tanulunk is egymástól.

Én is nagyon sokat ellestem a baba-mama klubon a többiektől: emlékeztek, itt tanultam meg négykézlábra állni és mászni is. Sóvárgok a gyerektársaság után, kár, hogy csak hetente egyszer van klub. Anyu reménykedett benne, hogy a játszótéren találunk gyerekeket.

Több játszótér és játékra alkalmas park is van a közelünkben. Van egy a cukrászdánál, ahol át szoktunk sétálni, amikor boltba megyünk. Itt még csak most ültettek fákat, van egy nagy homokozó meg néhány játék, hinta, csúszda. Amikor még csak pár hetes voltam, a legtöbb délutáni sétánk errefelé vezetett, de az a cukrászda miatt volt…

És van egy kis park egészen közel hozzánk, ahol szép, lankás mező van meg sok fa, padok, és egy bácsinak a szobra, aki nagyon régen élt, több mint ezer évvel ezelőtt. (Pedig nem is látszik öregnek.) Ment valahová, vagy vezetett valakiket, vagy valami ilyesmi, de nem mindig tudom megjegyezni, amikor Apu ilyeneket magyaráz. A környékbeli gyerekek egy része ide jár játszani, mert lehet labdázni meg szaladgálni. Egyszer itt aludtam a babakocsimban, amikor a szomszédban rotációs kapáltak, és hangos volt.

És van egy óriási játszótér kicsit messzebb tőlünk, a patakparton. Itt több homokozó is van, meg hinták és mászókák, csúszda meg egy kis házikó. Sportpálya, ahol télen jégpályát szoktak csinálni, és azon kívül rengeteg fa meg bokor meg virág. Itt szokták tartani a városi ünnepségeket is, olyankor mézeskalácsot lehet venni és az iskolások népi táncolnak.

Szóval erre a játszótérre hozott ki Anyu a világon elsőként a pontőrködés utáni hétfőn. Kivett a babakocsiból, és rám adta a cipőmet, én pedig azonnal elindultam világgá. Csak mentem és mentem és mentem, és még mindig mentem. Ilyen óriási játszóteret! Megnéztük a házikót és a játékokat, és megjavítottam a mászókát. De a legjobban a homok tetszett. Akármeddig el tudnék üldögélni úgy, hogy a homokot piszkálom. Vannak benne apró kavicsok, ezt összeszedem (és nem rágom meg, vagy legalábbis ha szólnak, akkor nem). Nagyon vicces dolog a homok: fölveszem, leteszem, nincs ott semmi. De azért föl lehet venni megint.

Sajnos, gyerekek nem voltak a játszótéren. Ezért Anyu elvitt az óvodába. A gyerekek éppen az udvaron játszottak, de amikor megláttak, akkor odarohantak és körülvettek, én meg szendén mosolyogtam. A gyerekek egyenként megmondták a nevüket, és megkérdezték a nevemet, Anyu pedig mindegyiküknek külön megmondta. Hoztak egy labdát is, én pedig rugdostam. Nagyon jól szórakoztunk, a gyerekek is meg én is, pedig ők már nagyok voltak, felnőtt kiscsoportosok.

Néhány nappal később, amikor megint elmentünk a patakparti játszótérre, már találtunk ott is gyerekeket, és ez nagyon tetszett nekem. Ott volt például az egyik kislány, akit a klubról ismerek, és már ő is tud homokozni! Vittünk homokozójátékokat, vödröt meg lapátot meg szitát meg formákat, de engem az egészből a vödör és a lapát érdekel. Remekül meg lehet markolni a fülét meg a nyelét, és elindulni világgá.

A homokozáshoz nem kell játék, arra ott van a homok maga. Bár az nem rossz, ahogy Apu a lapáttal beleteszi a homokot a vödörbe. Próbálgatom én is: beledugom a lapátot a homokba, azután a vödörbe, de nem lesz ott homok. Aha, szóval ez megint Apunak a trükkje.

A múltkor olyan átéléssel lengettem a vödrömet meg a lapátomat, hogy egy három év körüli kislány sírva szaladt az apukájához, amiért neki nem hoztak homokozójátékot. Anyu utánament, odavitte neki az összes játékomat a vödör és a lapát kivételével, és hívta, hogy jöjjön ő is játszani. A kislány oda is jött hozzánk, de ő is pont a lapátot szerette volna. Minden gyereknek a lapátom tetszik. Anyu nem szólt közbe, kíváncsi volt, hogy mi történik. Hát az történt, hogy nem adtam oda a lapátomat, pedig a kislány sokkal nagyobb volt. De az az én lapátom, és kész. Tudtommal jogállamban élünk. A kislány pedig megint sírva fakadt, és visszaszaladt az apukájához.

Máskor egy másik unatkozó kislánnyal találkoztunk, akinek szintén nem hoztak semmilyen játékot. Őt Kirának hívják, és még nem jár óvodába. Ő mondta ezeket nekünk, amikor Anyu hívta, hogy játsszon velünk. Először a karomnál fogva vezetgetett, amin nagyon csodálkoztam, de mivel nem tiltakoztam, Anyu nem szólt közbe. Aztán rábeszélte a kislányt, hogy inkább homokozzunk együtt. A kislány szitált és homokformákat csinált, én meg békésen lóbáltam a lapátot. De aztán el akarta venni a lapátomat, mert állítólag kellett neki a homokformákhoz. Na, mert persze. Ennyit azért még Piaget sem ér meg. Úgyhogy fogtam a vödrömet meg a lapátomat, és elsétáltam.