Nyávogi élete és cselekedetei

Réges-régen, amikor én még gondolat sem voltam, a szüleim futottak és túráztak. Hét közben otthon, az aszfalton szaladoztak, meg a Margit-szigeten, hétvégén pedig rohantak az erdőbe valamilyen teljesítménytúrára. Nyáron elutaztak valahová, ahol nagy hegyeket lehetett megmászni.

Teltek az évek, és eljutottak Korzika szigetére, ahol olyan jól érezték magukat, hogy legszívesebben ott is maradtak volna. Meg is állapították, ezek után nehéz lesz új helyeket felfedezni, mert mindent ehhez fognak hasonlítani.

Így is lett. Legközelebb Szardínia szigetén jártak, és bármilyen jó volt, egymás között csak azt mondták rá, hogy „majdnem Korzika”. Utána pedig a Pireneusokban, ahol óriási hegyek vannak. És itt Anyu egyszer csak úgy érezte, hogy a világ minden hegyét látta már, és az újabbak is csak ugyanolyak, mint az eddigiek. Mondta is Apunak, hogy ő most már nem szeretne több hegyet, inkább valami icike-picike dolgot, ami a leghatalmasabb hegyeknél is óriásibb.

Így aztán a szüleim megbeszélték, hogy legyen nekik egy Nyávogijuk.

Amikor még nem sejtették az érkezésemet, Anyu futott velem egy félmaratont. Utána el akarta ásni a futócipőjét, mert az időeredménye nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, és ezért Apu a következő héten elvitte egy éjszakai futóversenyre, és jól megfuttatta. Anyu még életében nem futott olyan gyorsan, menet közben úgy érezte, hogy elhagyja a haját és a belső szerveit. A célban szétröhögték a fejüket Apuval, én meg döbbenten figyeltem, hogy hova kerültem (a fejemet is csóváltam volna, de még nem volt fejem).

Aztán amikor megtudták, hogy már hárman vannak, Apu nagyon vigyázott Anyura, és nem engedte gyorsan futni. A futás egyébként nem árt a hasban kuckózó kisbabáknak, sőt, még használ is, mivel minden jó nekik, ami az anyukájuknak jó (friss oxigén, stresszlevezetés, erőnlét). Csak akkor kell vigyázni, amikor a kisbaba már nagy, nehogy az anyuka szapora lélegzete elvegye előle az oxigént. Legjobb ilyenkor pulzusmérővel futni (vagy egy apuval, aki a pólója ujjánál fogva visszahúzza az anyukát, ha gyorsan futna). És a súlypontemelkedést is vissza kell fogni, hogy kerüljük a rázkódást. Legjobb egészen „laposan” futni, ahogy az ultrafutók szokták (ez persze nem jelenti azt, hogy ultrát kellene futni).

A tavalyelőtti Balaton Maratonon még részt vettünk Anyuval, igaz, hogy nem neveztünk be (sok lett volna nekem), de minden távnál „besegítettünk” egy kicsit a versenyzőknek. Itt szóltam Anyunak, hogy én már nem szeretnék többet futni. Azaz hogy futás közben még jól érezte magát Anyu, de utána, amikor fölmentünk a szobába, egy kicsit leszaladt a vér a fejéből, és ettől megijedt. Zilaci vigasztalta, hogy ez előfordul, és nyugodtan pihenjen pár hetet vagy hónapot, a terhesség vége felé majd megint lesz kedve futni vagy akár túrázni. És így is lett.

Anyu sokat pihent, és karácsonyra megint jó erőben érezte magát. Apu azt javasolta neki, hogy inkább gyalogoljon, mert én már elég nagy vagyok. Így januártól kezdve majdnem minden hétvégén túráztunk, vagy teljesítménytúrán (Rita, berzso, Makiné, Oláhtamásék társaságában), vagy csak úgy hármasban Apuval. Voltunk a Buék 20-on, a Téli Mátrán, a Barlangtól barlangigon, a Margita 20-on, a Fekete István Emléktúrán és legutoljára március 15-én a Gyermekvasút nyomában túrán. Szépen, megfontoltan ballagtunk az erdőben, maximális szintidő-kihasználásra törekedve, és nagyon jól éreztük magunkat a jó levegőn. Ilyenkor én sem rugdostam le Anyu veséjét, hanem bekuckóztam, és szunyókáltam a kellemes ringatásban.

Március 15. után nem túráztunk, mert meglett a házunk, és festeni meg felújítani kellett. Aztán megszülettem, és Anyu egy ideig túlélésre játszott.

 Amint ez az időszak elmúlt, Anyu ábrándozni kezdett a futásról és az erdőről. Sokat segítettem neki azzal, hogy megszerettem a babakocsimat, így decemberben már kimerészkedtünk hármasban futni a szüleimmel. Egyből nagyon tetszett nekem ez a téma, mivel szeretem, ha gyorsan megyünk a kocsimmal, az utca végén már aludtam is. Ezért aztán februárban, amikor folyton esett a hó, és keveset tudtunk kint lenni, a futás az első számú altatási módszerré lépett elő.

És elérkezett március 15., az újabb Gyermekvasút nyomában túra. Anyu úgy gondolta, vicces lenne, ha ezen a túrán „térnénk vissza” pontosan egy év kihagyás után. Persze nem feltételezte senki, hogy velem jelen állapotomban 20 kilométert lehetne gyalogolni; már csak időben is túl hosszú lenne, ennyit nem szívesen üldögélnék a hordozóban. Ezért nem neveztünk be a túrára, hanem azt a tervet főztük ki, hogy elindulunk a célból, Hűvösvölgyből visszafelé, és szembemegyünk a mezőnnyel egészen a Szépjuhásznéig. Anyu próbának szánta, és azt mondta, ha tetszik nekem, és minden zökkenőmentesen megy, akkor megint járhatunk teljesítménytúrázni.

Reggel frissen ébredtem, gyorsan megszopiztam, és elindultunk hármasban Apuval. Kaptam saját kokárdát is. Most utaztam először vonaton meg buszon, amióta cipőm van (ja, és járni is tudok). Így sokkal jobb, nem unatkozom a járműveken, mert tudok lődörögni.

Hűvösvölgyből indultunk, és Apu mondta nekem, hogy a világon elsőként megkezdtem az Országos Kéktúra bejárását.

Az erdőben a kengurumban utaztam Anyu hátán. Azt mondta, hogy így kényelmes volt neki, mert olyan voltam, mint egy nagy hátizsák, könnyedén tudott velem gyalogolni. És nekem is tetszett, mert jól láttam mindenfelé; főleg Aput, aki mögöttünk jött, hozta a holmimat, és vigyázott rám. Igazán jó kedvem volt, nézelődtem és énekelgettem. Amikor elérkezett az ebédidő, szopiztam is egy padon. Később pont arra jött a gyermekvasút, ezen nagyon csodálkoztam.

A túra vége felé elaludtam, és kiderült, hogy a kenguru mégsem volt jó választás, mert nem tudok kényelmesen aludni benne, már túl nagy vagyok. Legközelebb a háti hordozóval megyünk.

Nem sokkal azután, hogy elindultunk, szemerkélni kezdett az eső, később erősödött. Anyu azt mondta, egy éve nem volt erdőben, és nem hagyja elrontani a kedvét holmi esőtől. Meg hogy az ő kültakarója születéstől goretexes. Nekem meg sem kottyan egy kis csapadék, rajtam volt a kis piros széldzsekim, a kapucni megvédett az esőtől, egyébként is masszív kisbaba vagyok. Amikor télen, a hóesésben futkároztunk, rendszeresen havas lett a szempillám, mégis olyankor aludtam a legjobban.

Anyu egész végig arra készült, hogy hátha sikerül találkozni az ikrek anyukájával, aki részt vett a túrán, tehát szembe kellett jönnie. Össze is futottunk vele, nagyon vidám volt, én meg csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan is lehet menni az erdőben (nem csak aszfalton, babakocsival). Gondoltam, hogy üzennem kellene valamit a srácoknak, de semmi frappáns nem jutott eszembe.

Később találkoztunk Bubu bácsival is, Apu befizetett neki valami tagdíjakat, és azt mondta, hogy most már én is TTT-tag vagyok. Mi az a TTT?

Anyu szomorúan állapította meg, hogy mégsem fogunk tudni teljesítménytúrázni, mert minden igyekezetünk ellenére nagyjából 2 km/óra sebességgel haladtunk. (Pedig jól meghúzta velem még az emelkedőket is, és összesen egyszer szopiztam, és néha kivettek a kenguruból, és lépkedhettem egy kicsit, nehogy elzsibbadjon a lábam.) Nem baj, majd eljövünk csak úgy kirándulni (legfeljebb nem lesz kitűzőm, úgysem lehet megrágni). Egyébként nagyon szerettem az erdőben lenni, jobbra-balra nézelődtem, tetszett, ahogy a szél meg-megbillenti a cserjéket, fákat. De a legeslegjobban a gallyakkal, levelekkel borított erdei talaj kötötte le a figyelmemet, néha derékig kihajoltam a kenguruból, hogy jobban lássak lefelé.

Jártunk a Bátori-barlangnál, ahol Anyu mindig félt egy kicsit átmenni velem, amikor még a hasában ültem. Annak idején többször is megfordultunk ott, mert több túra érinti, néha kötél volt kifeszítve, hogy legyen mibe kapaszkodni, máskor meg botokkal mentünk (Rita adott kölcsön nekünk túrabotot, hogy biztonságban legyek). A botokat most is el kellett volna hozni, legközelebb nem feledkezünk meg róla. Végül Anyu a kezével kapaszkodva mászott fel a köveken, Apu meg mögötte vigyázott, hogy meg ne csússzunk (és fényképezett, hogy ha mégis megcsúsznánk, legalább maradjon rólunk valami emlék).

Voltunk kettő kilátónál is, a Kis- meg a Nagy-Hárshegyen, a kicsi zárva volt, mert életveszélyes (pedig Anyu még volt fönt a kistesójával, aki akkor nem sokkal volt nagyobb, mint én most), a Nagy-Hárshegyen viszont fölmentünk a kilátóba, és ott kiláttunk. Főleg kékcinkéket lehetett látni.

(Update: Lükepéktől származó értesülés szerint a kis-hárshegyi kilátót nemrég felújították; látogatható.)

Többre már nem nagyon emlékszem, mert elaludtam. Hazafelé a vonaton felébredtem, és megjavítottam Anyu szendvicsét.

Itthon Apu elénekelte nekem a Kossuth-nótát.

Mostanában nem járunk Ringatóra. Ennek több oka is van.

Az egyik az oltásom. A Ringató ugyanis ugyanazon a napon van, mint a védőnői tanácsadás, ahol az oltást szokták kapni a gyerekek. Mi pedig kénytelenek voltunk heteken át vadászni a pneumococcus-oltásra. Ez az az oltás, amelyet tavaly ősztől ingyenessé tettek, de az utánpótlásról nem gondoskodtak. Anyuék azt mondják, én akkor is megkaptam volna, ha fizetni kell érte, így viszont támadt egy kis zűrzavar, mert az elsőt még beadták (bár utóbb kiderült, ezt is a szerencsének köszönhettük, ugyanis aznap szakadt az eső, és nem sokan jelentek meg a rendelésen); a másikat azonban egy hónap helyett jó két és fél hónappal később.

De most már túlvagyok rajta (szinte nem is ordítottam), és akár járhatnánk megint a Ringatóra. Csakhogy mostanában egyáltalán nem vagyok hajlandó egyhelyben ülni Anyu ölében. Hogyisne, amikor annyi dolgom van! Folyton meglátok valamit, amit meg kell fogdosni, a földhöz kell ütögetni; akár meg is kell rágni, bár most már lényegesen kevesebbszer gyömöszölöm a számba a dolgokat. Új, hatékonyabb módszereket találtam a megismerésükre.

A ringatós néni azt mondta, nem baj, üljek akkor Anyu mellett a földön. Ültem is, és egy pingpongütőt maceráltam. Anyunak mondókázás közben kis köröket kellett volna rajzolnia a tenyerembe, meg virágot, de én nem adtam oda a kezemet. Még szép, akkor el kellett volna engednem az ütőt! Ráadásul elég nagy volt a konkurencia, több kiskrapek is rányomult arra az egy szerencsétlen ütőre. (Ha, ha, később meg is kapták, de addigra én már kirágtam belőle a kraftot.) Anyu megpróbálta ellopni az egyik kezemet, és sutyiban belerajzolgatni a virágot vagy mit, amit a ringatós néni mondott, hátha úgy is fejleszt. De én felneszeltem, és méltatlankodva visszaszereztem a kezemet.

A néni énekelt is, ezen teljesen megdöbbentem, és félig nyitott szájjal, pislogás nélkül, némi rosszallással bámultam rá. Magas hangok jöttek ki a száján, ez nem igazán tetszett. Anyunak meg Apunak mindenféle hangja van, azt jobban szeretem. Anyu mindig másféle dallammal énekli nekem a dalokat, és így tudok választani, és ha Apu énekel, akkor a szövegekből is választhatok.

Anyu mentegetőzött, és mondta a ringatós néninek, hogy sokat szoktak énekelni nekem itthon. „Igen? És mit szoktak neked énekelni?” – fordult hozzám a néni. Erre én elvigyorodtam, és azt feleltem, hogy „kkkkkk”, ami lehetett akár Queen, Quimby vagy Kispál is, de Anyu utólag azt mondta, hogy ezt nem pont a ringatós néninek kellene elárulnom.

Végül is teljesen igaz, hogy népdalokat is szoktak nekem énekelni otthon. Egyáltalán mindent szoktak énekelni, mert másképp nem is lehet engem tésztába tenni, vagy felöltöztetni, vagy megmosni a kezemet, vagy megvigasztalni, ha már megint nehezebb volt a homlokom, mint a popsim. Igaz, hogy nálunk minden dal népdal, mert újabb és újabb versszakok születnek hozzájuk.

Például Anyu elkezdi énekelni tésztába tevés közben, hogy „Erdő mellett estvéledtem”, aztán valami történik a dallal, és a végén ez lesz belőle: „Kakis a hátam közepe… Kakis a lábujjam hegye… Rám ragyognak a csillagok, könyökömiiiig kakis vagyok.”

Megfigyeltem, hogy a szüleim átköltései lényegében száz százalékban pejoratívak. „Ordít a kisbaba, ez természetes / De a hangereje néha már törvényellenes / És a szegény Anyu menedéket hiába keres…” Merrefelé fogok így fejlődni?! Még azt az érdekes madaras dalt is, amikor a „csőrében szalmaszál”, egy ideje így hallom vissza: „Látom, hogy integet / Kacsintgat és nevet / És mégis azt mondom, hogyha még nem láttad, jó neked / Mert ő egy szörnyű lény / A szaga is kemény / Hát még az agyarak! / Meghalsz, ha megharap.”

Nem lennék a helyében annak a szegény madárnak, akire ez vonatkozik.

A megrágós korszakom elején, amikor vadul leragadoztam minden utamba kerülő (vagy attól nem elég távol eső) dolgot, a szüleim az őrületbe kergettek ezzel a dalocskával, amelyet a végtelenségig tudtak folytatni a legkülönfélébb tárgyak nevével:

– Hozzanak egy papucsot!

(Kórus:) – Megrágom!

– Hozzanak egy szivacsot!

– Megrágom!

– Hozzanak egy hintalót!

– Megrágom!

– Hozzák el a Télapót!

– Megrágom!

– Hozzanak egy kanalat!

– Megrágom!

– Hozzanak egy agarat!

– Megrágom!

– Hozzanak egy plüssnyuszit!

– Megrágom!

– Hozzanak egy harckocsit!

– Megrágom!

És így tovább, sose voltak képesek megunni, hiába ordítoztam velük.

Néha komolyan szégyellem magam miattuk.

Ma éppen az volt műsoron, hogy „Ordítozunk, mint a gemenci zsírdzsidzsi”, de ezt szerintem rajtunk kívül senki sem érti.

Tényleg, már korábban meg akartam osztani veletek a cicás dalt, ha már ez volt az első ének, amivel meg lehetett vigasztalni engem pici koromban, ha ilyen fejem volt:

Az interneten megtaláltam a cicás dalt. Amikor először hallottam, egy néni énekelte; és az összes többi kétezer alkalommal, amikor hallottam, a dallama sem egészen ez volt (ha Anyu énekelte), Apu előadásában pedig sokkal hosszabb ennél, és mindenféle történik a cicákkal, akik hol többen, hol kevesebben lesznek. Az a kedvencem, hogy „Negyven cicának a felét elüti a busz, mindegyik megdöglik, de így is marad húsz”.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/31740/halasz-judit/tiz-kicsi-cica-zeneszoveg.html

Ami a cicaszaporítást illeti, a magam részéről kimondott ellendrukker vagyok. Ma is találkoztam ezekkel a cicának nevezett nem tudom mikkel, amikor a saját lábamon mentem a zöldségeshez (na jó, az első tíz méteren, utána Anyu vitt, de nagyon lelkes voltam), és beszélgettünk pár szót a cicás Zsuzsika nénivel. Mondta, hogy megmutatja nekem az egyik cicáját, én meg vigyorogtam, aztán úgy csinált, hogy „cic”, erre megjelent egy olyan valami, én pedig két kézzel elkaptam Anyu kezét, és többször nyomatékosan kértem, hogy ezt itt sürgősen vigyék el innen.

Mostanában ez a kedvenc énekem, még az úgynevezett „álmos nyurvogást” is hajlandó vagyok abbahagyni, ha meghallom, bár többen azt állítják, hogy nincs is ilyen ének. Pedig van! Először úgy kezdődött, hogy „Száz forintnak ötven a fele”, de annak nem volt semmi értelme, ezért most így szól:

Nyávoginak kutyaszaga van,

Nyávogi bőrében dagadt baba van;

Folyton nyávogik a szája,

Még az Aput is lehányja.

Még azt mondják, Nyávogi vagyok

Pedig csak mikor kell, akkor nyávogok:

Elkezdem, mikor pitymallik,

Nyávogok a Híradóig.

De ezt a dalt már régen írták rólam, mert először is már dagadt sem vagyok, és nem hányok le senkit, és a Híradót is lehet tőlem nézni. Szóval ez már történelem.

Most már ideje lenne Dévénynél betörni új időknek új dalaival, de a süket szüleim úgy látszik, nem tudják, merre van Dévény. Pedig bőven szolgáltatok nekik megörökíteni valót, ma például elengedtem Anyu térdét, és legalább egy métert gyalogoltam teljesen egyedül, mindenféle kapaszkodás nélkül Apuhoz.

De lefogadom, hogy erről semmiféle dalt nem írnak.

A lányok köztudottan konformabbak a fiúknál; ez nálam is megmutatkozik, hiába vagyok a Hét Tenger Ördöge (vagy mi). Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem jut eszembe rosszalkodni. Vagy nem úgy.

Például amíg a szőnyegen egyetlen másodpercet sem töltök a hátamon, mert azonnal négykézláb perdülök és elrohanok, addig többnyire eszembe sem jutott felülni vagy négykézlábra állni a pelenkázón, a babakocsiban vagy a kiságyamban. Nem mondom, hogy nem nehezítem meg a szüleim dolgát, a pelenkázón például vadul rugdosok, és ha nem énekelnek, akkor rikoltozom is. Mindemellett azonban szabályszerűen fekszem a hátamon, ahogy letettek.

Erre Anyu csak akkor jött rá, amikor valamelyik nap megpróbált a nappaliban, a szőnyegen tisztába tenni. (Nem akarta otthagyni a Híradót.) Leterített egy törölközőt, engem ráfektetett, ahogy a pelenkázóra szokott; én meg még azzal a lendülettel felugrottam, és elnégykézlábaztam. Összevadászott, és elölről kezdtük a műveletet, ugyanilyen eredménnyel. Végül hatalmas küzdelem árán leoperálta rólam a ruhát, pelust, és vissza az egészet, de nem látott sokkal többet a Híradóból, mint hogyha bevitt volna a szobámba, és két perc alatt átcsomagol a pelenkázón.

Ugyanígy nem jutott eszembe helytelenkedni a kiságyamban sem. Pedig most már nem szólok azonnal Anyunak, hogy felébredtem, egy ideig piszkálom a rácsot, vakarászom a takarót, de mindeközben fekszem tovább, ahogy letettek. Ezért az ágyat sokáig nem is engedték le a csecsemőfokozatból mélyebbre, mert még így is épp elég nehéz volt engem óvatosan visszacsempészni éjszaka háromóránként, miután beszopiztam és elaludtam. Anyunak komoly fejtörést okozott, hogy mit tegyen, mivel a felső fokozatba állított kiságyam így már veszélyes volt: a rácsa nem egészen a derekamig ért volna, ha felállok benne. Viszont ember (vagy anya) legyen a talpán, aki egy kilenc kilós, jobbra-balra nyeklő csomagot felneszelés és ordítozás nélkül átemel a rácson, és letesz nagyjából a padló szintjére.

A konformitás és a legegyszerűbb Ikea-kiságy között ugyanis az a különbség (ez találós kérdés is lehetne), hogy előbbinek vannak fokozatai, utóbbi azonban kétállású. Nem lehet „csak egy picit” leengedni. Ráadásul az utóbbi időben (amióta rájöttem, hogy a rácsba kapaszkodva oda tudom húzni magam Anyuhoz) rendszerint úgy aludtunk, hogy az orrunk csak két-három arasznyira volt egymástól. Egymás felé fordulva, mint pici koromban, amikor még együtt aludtunk a fotelágyon. A csecsemőfokozatba állított kiságyam ugyanis épp csak egy picit volt magasabb a fotelágynál.

Így aztán beletelt egy időbe, amíg Anyu búslakodva rászánta magát, hogy hivatalosan is pontot tegyen a csecsemőkorom végére. De végül már nagyon aggódott, hogy a testi épségemet veszélyezteti a késlekedéssel, szóval végül mégis csak fogta az imbuszkulcsot meg a kombináltfogót, és a babaágyamból gyerekágy lett.

Aggódott, hogy mit fogok szólni a változáshoz, de nem szóltam semmit. Anyu meg a fotelágy ugyanúgy ott van, mint eddig, csak most egy kicsit magasabban, mint én. Ha felébredek szopizni, nem tud olyan egyszerűen kiemelni, fel kell kelnie hozzá, de lassan ezt is megszokja; és nem tud olyan zökkenőmentesen visszatenni, fel szoktam riadni, de ezt meg én szokom meg. (Viszont mivel most az ő ágya magasabb, még jobban lát, amikor alszom, és még hosszabban nézeget.)

Szóval lassan felnövök. Tegnap rám adták az első cipőmet (a világon elsőként). A héten ugyanis eljutottam odáig, hogy már két lépést is megteszek kapaszkodás nélkül; elvigyorodom, elengedem a polcot, lépek kettőt, és elkapom Anyu térdét. Ennek annyira megörülök, hogy hangosan nevetek, és a tenyeremmel püfölöm Anyu lábát. Aztán ezt is elengedem, két lépés, és rávetődöm a kanapéra.

Ezzel állítólag nagyban megkönnyítem Anyu életét, mert míg én körülötte sertepertélek, mind a két keze szabad.

De azt is mondta, hogy lassan hozzá kell szoknom a cipőhöz, mert amikor először felpróbálták a lábamra, annyira megilletődtem, hogy nem mertem ráállni. Idebent, a lakásban egészségesebb a mezítlábazás (jó vastag zokniban), de jön a tavasz, és Anyu mindenféle kalandokat ígér nekem.

Tegnap tehát ragyogó napsütés volt és langyos idő, a déli alvásnál már rám melegedett odakint az overall. Délután Anyu kitalálta, hogy menjünk ki a teraszra, úgyis szeretek a kertben lenni. Előkeresett nekem egy széldzsekit, és a cipőt is a lábamra húzta. Először értetlenkedtem, de végül egész jól ment a saját lábamon állás (saját erőből) és az ide-oda lépegetés.

Azóta a babakocsimban is overall nélkül sétálok. Nem bugyolálnak be, és a kocsihuzatot sem teszik rám. Én pedig rájöttem, hogy menet közben fel is tudok ülni! Így sokkal messzebbre láthatok. Komolyan szemlélődöm a kocsi oldalába kapaszkodva. Amikor megérkezünk a boltba, kivesznek, és átültetnek a bevásárlókocsiba. Ezt nagyon szeretem, mert rengeteg a látnivaló! Ha Anyu nem figyel eléggé, meg is próbálok leemelni ezt-azt a polcokról. És most már a pénztárnál sem türelmetlenkedem, mint eddig. Ma, mivel rajtam volt a cipőm, Anyu kivett a bevásárlókocsiból, és odaállított maga mellé, egy korláthoz, így mialatt ő a fizetést intézte, én megjavítottam a korlátot és a bevásárlókocsit is.

Az elalvás viszont egy kicsit nehezebben megy, mert ülve sokkal több a látnivaló, és mozgékonyabb vagyok. Amikor már nyüszögök és látszik a szememen, hogy álmos vagyok, Anyunak egy picit győzködnie kell, hogy dőljek hátra, és helyezkedjek el kényelmesen. Ma például kénytelen volt fel-le mászkálni velem az utcánkban a csurig tömött babakocsival, mert nem aludtam el, mire hazaértünk a boltból. Biztos, hogy egyszerűbb volt, amíg fülig bebugyolálva hevertem a kocsiban. De hát a fejlődés nem áll meg, nincs visszalépés – pláne nem cipőben.

Olyannyira nincs, hogy ma reggel, amikor Anyu magához tért a dünnyögésemre, oldalra pillantva azt látta, hogy nem lát sehol. A párnám üres volt. Én pedig a kiságy végében térdeltem, és éppen próbáltam talpra állni a hálózsákomban.

Mert azért annyira még én sem vagyok konform.

Tegnap megint kitaláltam valamit, amitől a szüleim visítoztak és összeölelgettek. A szőnyegen játszottam éppen, felvettem a földről a másik műanyag cicát; nem azt, amelyik a gepárd, hanem amelyikről nem tudják eldönteni, voltaképpen milyen állat. Anyuék jobb híján nyávogni szoktak hozzá, amikor mutogatják nekem. Szóval fölvettem ezt az állatot, meglengettem, és azt mondtam hozzá, hogy „miá… miáu”, kedves, pici, vékony kis hangon.

Erre mindenki odakapta a fejét, és leesett az álluk. Én meg huncut pofával ismételgettem, hogy „miá”. Azt kiabálták egymásnak, hogy tudom a nevét annak az izének, és egyedül megmondtam. Mert hogy épp nem utánozok senkit, teljesen magamtól tudom, hogy úgy hívják.

Egészen lenyűgözte őket ez a produkció, még estefelé is emlegették. Én már rég mással játszottam, de amikor hallottam tőlük, ahogy mesélik egymásnak, hogy „cica” és „nyávogott”, akkor megint rákezdtem, hogy „miáu”. Na, ezzel már teljesen kivertem náluk a biztosítékot.

Úgy látszik, lassanként megtanulunk kommunikálni egymással. Tényleg az első fél évet volt nehéz átvészelni, hiába mondtam a magamét, csak néztek rám, mint nyelvekben járatlan házigazdák a cserediákra. Hát nem mondom, hogy könnyű volt az életem. Próbálkoztak ezzel-azzal, de még csak közelében sem jártak a megoldásnak. Néha már annyira kihoztak a sodromból, hogy az öklömmel csapkodtam a levegőt, és ordítoztam velük, de nem voltak képesek megérteni, mit szeretnék.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, és állandóan ott beszélgettek körülöttem, el-elkaptam egy-két szót. Emlékszem, amikor először jelét adtam, hogy értem őket, még jóval karácsony előtt jártunk. A szobámban voltunk, Anyu karácsonyi csomagolópapírokat keresett a szekrényben, én pedig a fotelágyon ültem (akkoriban csak úgy oda lehetett ültetni valahová, mert még nem tanultam meg leesni), és egy tekercs lefóliázott csomagolópapírt rágtam. Anyu szokása szerint beszélgetett hozzám, ilyesmiket, mint hogy „na, most már visszapakolunk, és utána kapsz cicit”. Fölkaptam a fejemet, elengedtem a papírt, és boldogan vigyorogni kezdtem. Hoppá, kapok cicit! De jó! Anyu nem kapcsolt, hogy minek örülök annyira, pakolászott tovább. Na, ez nem járja! Óvatosan szóltam neki, hogy valami cicit ígért, de persze megint nem értette. Marha mérges lettem, és ordítoztam vele. Ez nem igazság, én tanulom a nyelvüket, ők meg még mindig nem értenek semmit! Végre leesett neki a tantusz, és kénytelen volt soron kívül szopit adni nekem, ha már megígérte.

Ettől kezdve néhány hétig nem volt szabad kiejteni előttem azt a szót, hogy „cici”, mert először vadul lelkesedtem, aztán meg csalódott lettem, ha a beígért szopi elmaradt. Ha csak egymás között beszélgettek róla, például fölemlegették, hogy már miket tudok, akkor is fölfigyeltem, és balhéztam miatta. Viszont mielőtt enni kapnék, meg szokták kérdezni tőlem, hogy „kérsz cicit?”, én meg vadul kalimpálni kezdek a kezemmel-lábammal, és azt mondom, hogy „vehe, hehe”.

A családi krónikák följegyezték, hogy az első szó, amelyet tudatosan használtam, a „hapci” volt. Ez december tizenegyedikén történt. Születésemtől kezdve ahányszor csak eltüsszentem magam, a szüleim kórusban kiabálják nekem, hogy „hapci”, ezen nagyon jókat szoktam vigyorogni. Ezen a bizonyos napon pedig hirtelen rájöttem, miféle összefüggések rejlenek a tüsszögés meg a „hapci” szó között. Éppen öltöztettek a fotelágyon, tüsszentettem egyet, és rögtön utána hozzátettem, hogy „hapci”. Nem hittek a fülüknek, de megismételtem, utána ők tüsszögtek nekem, erre is rávágtam, hogy „hapci”, és utána mindenki keresztbe-kasul tüsszögött meg „hapcit” kiabált nagy vihogások közepette. Apu roppant büszke volt rám, én meg boldog, hogy végre áttörtem a nyelvi korlátot, úgy látszik, előbb-utóbb mégis csak meg tudom értetni magamat velük.

Ezek után következett az utánozós korszak. Néha véletlenszerűen megismételtem egy-egy mondat végét, utolsó egy-két szótagját. Például ha Apu kérdezett valamit Anyutól, aki erre azt felelte, hogy szerinte nem lehet, én közbeszóltam a szőnyegről, hogy „lehet”. „Tessék, még ki se nőtt a földből, és máris vitatkozik az ebadta!” Egyszer meg (épp a karácsonyfa alatt üldögéltem, és valamit piszkáltam) azt kiabálták a tévében, hogy „hurrá”, gondoltam, ez valami jelentőségteljes dolog lehet, és én is megjegyeztem, hogy „hurrá”.

Azóta észrevettem, hogy a nálunk tartózkodó vendégek néha megtorpannak beszéd közben, és ilyeneket mondanak, mint „bocsánat, akarom mondani, a leborult szivarvégét” meg „teringettét” meg „azt a fűzfán fütyülő rézangyalát”.

Később még két hasznos szót tanultam; ezek a „nem” és a „de”. (Állítólag olyan is van, hogy „igen”, de az szerintem nem vicces.) Észrevettem, hogy ha bizonyos hangsúlyú mondatok hallatán találomra elsütöm e két szó valamelyikét, a szüleim nagyon nevetnek.

Januárban újabb fontos állomás következett be a beszédfejlődésemben. Ezt pedig úgy emlegetik, mint „a szájpenész-affér”.

Anyu hiába gondolta, hogy mindentől meg tud védeni, a szájpenésztől nem sikerült. Talán a baba-mama klubon kaptam el (az összes retkes játékot muszáj végigrágnom, másfél órán keresztül mégsem lehet mindent kicsavargatni a kezemből), de az is lehet, hogy egy orvul megnyalogatott cipő vagy lábtörlő volt a bűnös. Januárban ugyanis tökélyre fejlesztettem a nagy sebességű négykézlábazást, a szüleim reakcióideje meg még nem volt olyan rövid, mint mostanában.

Anyu teljesen megzuhant, mert addig elkerültek a betegségek, és titokban azt hitte, ez mindig így is marad, ha rendesen vigyáz rám. De hát épp a vizsgaidőszakom végén voltam, padlót fogott az immunrendszerem. Természetesen vasárnap jelentkeztek a tünetek, és Apu (a szó legszorosabb értelmében) futva ment át a szomszéd faluba, az ügyeletes gyógyszertárba glicerines boraxért. Ez egy édeskés ízű trutyi, amit egy gézlapra kennek, és kitörölgetik vele az ember száját. Már ha az ember olyan lúzer, hogy kinyitja.

Eleinte naponta négyszer-hatszor gyötörtek vele, de a tünetek nem akartak csillapodni. Kifacsart narancslevet is kaptam kiskanállal, egyrészt, mert savas (azt utálják a gombák), másrészt az immunrendszerem megtámogatására. (Vitatott, hogy ekkora kisbabák kaphatnak-e narancslevet, Spock ezzel kezdi az egész hozzátáplálást, a védőnőink viszont nem javasolják, mert citrus-allergiát válthat ki. A szüleim hosszas fejtörés után úgy gondolták, hogy a szájpenész elleni küzdelemben megkockáztatják.) A narancslevet nem bántam, de a szájtörlést utáltam. Hamar rájöttem, hogy az ordítással csak a kezükre adom magamat (remekül hozzáférnek a számhoz), így egészen kis vonallá összeszorított szájjal szirénáztam. Ekkoriban kezdett derengeni, hogy az a bizonyos „nem” szótag, amelyet addig csak találomra sütöttem el néha, milyen hasznos eszköz a verbális tiltakozásban. Az ember meglátja a gézlapot, elkiáltja magát, hogy „nem”, és még azzal a lendülettel össze is szorítja a száját.

Egyik este Anyu ölében üldögéltem (békésen és gyanútlanul, mivel sem a géz, sem a boraxos üveg nem volt a közelben), és Apu megkérdezte, hogy megyünk-e már fürödni. „Jó, csak előbb kitörölöm a száját” – felelte Anyu. „Nem!!!” – vágtam rá dühösen, és összeszorítottam a számat.

Ez a motívum még később is sokáig visszatért vicces formában, amikor Apu csiklandozott és gyömöszölt, én meg visítva röhögtem.

– Na, most megvagy, kisbaba, véged van!

– Hihihihi vihihihi…

– Összecsomagollak… Feladlak postán…

– Hihihihi gihihi vihihihi…

– Megharapom az orrodat! Kitörölöm a szádat!

– Mmm…

Ilyenkor már tudtam, hogy csak vicc a szájtörlés emlegetése, de azért sosem lehet tudni, inkább csukott szájjal vihogtam tovább.

Na, hát így vált a szájpenész fontos mérföldkővé a beszédfejlődésemben. Miután ilyetén hivatását betöltötte, egyébként szerencsésen el is múlt; összesen három-négy hétig tartott, hogy pontosan meddig, azt senki nem tudja, mivel nem engedtem, hogy belenézzenek a számba. Így amikor már nem volt nyilvánvalóan foltos a nyelvem, még jó ideig törölgették a számat naponta egyszer, nehogy valamilyen hátsó zugból visszatérjenek a tünetek.

Viszont ezt követően a szüleim kezdtek lassanként ráébredni, hogy többé-kevésbé értem a beszédjüket. Ha szólnak nekem, hogy „Panni! Gyere! Gyere ide!”, visszafordulok, és legalábbis fontolóra veszem. Persze egyáltalán nem biztos, hogy oda is megyek. „A csörgős macival akarsz levenni a lábamról? A könyökömön jön ki, tré vagy a maciddal együtt.” Ranschburg bácsi ugyan nem tér ki rá, de szerintem hat hónapos korom után a szülőket is el lehet kényeztetni.

Viszont ha a „Gyere” kiáltással együtt a zöld tálkámat is megmutatják (az uzsonnámmal), azonnal csattogni kezd a tenyerem az előszoba kövén. A hasamat még mindig nagyon szeretem.

A kedvenc szavaimat, mint „übüme”, „eblé” meg „hadzsidzsi”, mostanában keveset mondogatom, rájöttem, hogy ezek a nyelvi analfabéták úgysem értik. (Illetve a „hadzsidzsivel”, mint általános szitokszóval kapcsolatban feljegyzi a krónika, hogy valamelyik nap, amikor éppen kis rózsaszín hisztityúknak öltöztetve hisztikéztem, annyira beleéltem magamat a nyafizásba, hogy a rockos, egyenes „hadzsidzsi” helyett „henyinyit” mondtam. Ezt a „henyinyit” azóta is a fejemre olvassák.) Az „apa, apa, apa” még mindig listavezető (pláne, mert Aput remekül le lehet vele venni a lábáról, és olyankor még a laptopot is hagyja piszkálni), egyébként pedig mostanság énekelgetni és dudorászni szoktam játék közben.

Szóval így állunk jelenleg a beszédfejlődéssel. Amennyire meg tudják állapítani, a szüleim beszédének elég nagy részét értem, legalábbis a rám vonatkozó részeket, mert hogy a gazdasági fejtegetésekhez hogy állok hozzá, azt egyelőre senki sem tudja ellenőrizni. De úgy tűnik, végleg lezártuk azokat az időket, amikor Anyu csalódottan és szorongva ismételgette: „Jaj, bárcsak érteném, mit szeretnél!” és „Hát ezt most hogy magyarázzam meg neki?” És már annak is nekifogtam, hogy én is kifejezzem magamat az ő nyelvükön. Vagyis lassan, de biztosan repedeznek közöttünk, és maholnap ledőlni látszanak a nyelvi korlátok. Ez pedig mind a cserediáknak, mind a házigazdáknak őszinte megkönnyebbülésükre szolgál.

Úgy látszik, elkiabáltuk, hogy jön a tavasz. Azóta óriási hó esett, nem is tudtunk elmenni a baba-mama klubra. Apu épített nekem egy hatalmas hóembert. Nagyon vicces volt, hogy van valaki a kertben, sokat nézegettem a teraszajtón keresztül. Aztán olvadni kezdett, és most már csak egy hősi halott van odakint.

Néha azért hóesésben is ki szoktunk menni sétálni, ha járható az út. Anyu jól behúzza a babakocsi ellenzőjét, én meg stramm kisbaba vagyok, és egyáltalán nem tiltakozom, ha havas lesz a szempillám. Még mindig az a biztos altatási módszer, ha kivisznek.

Ha már elaludtam, a terasz fedett részére szokták állítani a babakocsimat, mert a teraszajtó előtt (ahol szép időben alszom) elázna. A fedett részre viszont nem lehet az egész lakásból kilátni, csak Apu szobájából. Így aztán ötpercenként berohangálnak, de így is elő szokott fordulni, hogy csak sokára veszik észre, hogy felébredtem. Nagy szemekkel üldögélek a babakocsiban, és várom, hogy majd csak észrevesznek. Nem ordítok – minek ordítsak? Még soha nem hagytak itt. Tegnap például későn aludtam el, és rám sötétedett odakint. Amikor felfedezték, hogy ébren vagyok, lakonikusan sasoltam bele a sötétségbe, és ez volt az arcomra írva: „na, hát úgy néz ki, megszívtam, annyi baj legyen”.

Ha nem tudunk kimenni, akkor a lakásban portyázom. Már feltérképeztem magamnak az egészet. Bejárok rosszalkodni Apu szobájába; az éjjeliszekrényéről mindig el lehet csenni valamit (radírt, orrcseppes dobozt, papírcetlit), amit sietve összerághatok, mielőtt elkoboznák.

Ha észreveszem, hogy nyitva maradt az ajtó, hang nélkül besurranok, az ágy szélébe kapaszkodva felállok – ez az a pillanat, amikor rendszerint feltűnik, hogy túl csöndben vagyok, és lelepleznek. Ezért aztán megtanultam szaladni. Fogom az ágy szélét, kidugom a nyelvem, és iszkolok, mint egy igazi kisgyerek. Olyan, amelyik rosszban sántikál. Ez egyben azt is jelenti, hogy pontos jövőképpel rendelkezem: tudom, hogy az iszkolás révén egy-két másodperccel hamarabb érek az éjjeliszekrényhez, mint Apu vagy Anyu, és még párat haraphatok a radírba, orrcseppes dobozba vagy papírdarabkába, mielőtt kivennék a kezemből.

Ha a szüleim látóterén belül rosszalkodom, akkor utánam szoktak szólni, hogy „Panni! Mit csinálsz?”. Ebből gondolom, hogy a rosszalkodást hívják Panninak.

Az sem rettent vissza, ha sötét van a szobában. Nem félek a sötéttől. Egyáltalán semmitől sem félek. Valósággal kötélidegzetű kisbaba vagyok. (Ez újdonság, amilyen rémült kisnyúl voltam életem első hónapjaiban.) Céltudatosan mászom befelé a nyitva maradt ajtórésen, és csak azt sajnálom, hogy a sötétben sokkal kevesebb rosszalkodni valót veszek észre. De a lényegesebbekhez már úgyis tudom a járást.

Anyu azt mondja, elég sokféle dolgot csinált életében, de ezt tekinti messze a legkimagaslóbb eredményének: hogy én rémüldöző, ideges kis lényből nyugodt, víg kedélyű kisbaba lettem néhány hónap leforgása alatt. Megszoktam, hogy sosem hagynak magamra, nem engedik, hogy bajom essen, és ha törődésre van szükségem, Anyu mindig ott van (és legtöbbször Apu is). Szóval magabiztosan négykézlábazhatok a világban.

Vagyis empirikus úton igazoltuk Ranschburg bácsi azon tételét, hogy a kisbabának élete első hat hónapjában testközelben a helye (törődésre és biztonságra van szüksége), így alakul ki benne később, a maga idejében az önállóságra való igény.

Na, hát bennem kialakult. Ahhoz képest, hogy öt hónapos koromig (amíg meg nem tanultam ülni), Anyu le sem tehetett a kezéből, mert vonyítottam, mostanában már egyáltalán nem szeretek kézben lenni. (Ranschburg meg Spock bácsik megjósolták, de Anyu nem nagyon tudta elképzelni.) Már a nappali szopikkal is az a baj, hogy nincs türelmem hozzájuk, menni szeretnék, próbálkozni, felfedezni… (Talán ha Anyu utánam szaladgálna a cicivel.)

Na persze. Majd biztos üldögélek, mint a dedósok. Amikor már tudok kapaszkodva járni, körbe-körbe a lakásban, végig a könyvespolc mentén, át a teraszajtóhoz, onnan meg a kanapéhoz… Négykézlábra állni már derogál, úgyhogy ha végképp nem találok kapaszkodót, hogy továbbmenjek, rendszerint méltatlankodom is egy sort, mielőtt a mancsomra ereszkednék. És tíz-húsz másodpercig tudok egyedül állni, gyakorlom is szorgalmasan (szerintem a pelenkát direkt azért találták ki, hogy a kisbabák ne kapjanak ebben az életkorban agyrázkódást a gerincük alsó vége felől).

Anyu azt mondja, az élete sokkal-sokkal könnyebb lett, mint néhány hónapja volt (vagy mint gondolta, hogy valaha is lesz). Most már lényegében bármit tud csinálni mellettem, véget értek azok az idők, amikor a kenyeret is fél kézzel vajazta, mert a másik karján én üldögéltem. Az egyetlen korlátozó tényező, hogy állandóan rajtam kell tartania a szemét, mert rendszerint valami rosszban sántikálok.

Például kimegy a konyhába, hogy bepakolja a mosogatógépet. (Ez régen az egyik kedvenc tevékenységem volt, többnyire el is aludtam közben, Anyu meg már három tányért is be tud rakni egyszerre a tartórácsba fél kézzel.) Én a nappaliban kedves arccal piszkálom a gepárdomat, de nagyjából három bögre után felneszelek, hogy a konyhában valami érdekes történik, és kirongyolok. Vigyorogva állítok be, odagyalogolok Anyuhoz, és nekiállok, hogy lehúzzam a nadrágját. Anyu lefejt a nadrágjáról, és odaállít a konyhaszekrényhez, hogy piszkáljam a gombját, berak még két tányért, de addigra én már a szemetesnél vagyok, és egy üres tejesdobozt lengetek. Anyu a karjára vesz, ahogy régen, de azonnal tiltakozni kezdek (hogyisne), és addig rugdosok, amíg kénytelen letenni. Újabb két bögre, nadrág le, vissza a szekrényhez, még két tányér, aztán szemétvödör, hagymahéj…

A lányszobában is remekül lehet rosszalkodni. Például Anyu folyton a fotelban felejti az óráját (persze, mert azon nézi éjszaka, hogy hánykor szopiztam), és nagyszerűen össze lehet rágni a szíját. Aztán szoktam még találni zoknit vagy papír törlőkendő-tekercset… Csak az a lényeg, hogy hangtalanul kell elsomfordálni odáig, és odabent sem szabad nagy zajt csapni, mert akkor lelepleződöm. Tegnap például voltam annyira vigyázatlan, hogy vihogva szórtam kifelé a morzsákat egy jó csörgős süteményes zacskóból. Bár ha túl nagy a csönd, az is gyanús. Sajnos előbb-utóbb megjelenik valaki az ajtóban, és vége a jó világnak. Ilyenkor összerezzenek, vagy csak egyszerűen nagy szemeket meresztek (pont úgy, mint azon a képen, amiről Repkény és Droid találóan megjegyezték, hogy pont olyan, mintha az Alt+Tabot nyomnám éppen…) Vagyis pontosan tudom, hogy mi a jó, és mi a rossz. Hát én!