A lányok köztudottan konformabbak a fiúknál; ez nálam is megmutatkozik, hiába vagyok a Hét Tenger Ördöge (vagy mi). Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem jut eszembe rosszalkodni. Vagy nem úgy.
Például amíg a szőnyegen egyetlen másodpercet sem töltök a hátamon, mert azonnal négykézláb perdülök és elrohanok, addig többnyire eszembe sem jutott felülni vagy négykézlábra állni a pelenkázón, a babakocsiban vagy a kiságyamban. Nem mondom, hogy nem nehezítem meg a szüleim dolgát, a pelenkázón például vadul rugdosok, és ha nem énekelnek, akkor rikoltozom is. Mindemellett azonban szabályszerűen fekszem a hátamon, ahogy letettek.
Erre Anyu csak akkor jött rá, amikor valamelyik nap megpróbált a nappaliban, a szőnyegen tisztába tenni. (Nem akarta otthagyni a Híradót.) Leterített egy törölközőt, engem ráfektetett, ahogy a pelenkázóra szokott; én meg még azzal a lendülettel felugrottam, és elnégykézlábaztam. Összevadászott, és elölről kezdtük a műveletet, ugyanilyen eredménnyel. Végül hatalmas küzdelem árán leoperálta rólam a ruhát, pelust, és vissza az egészet, de nem látott sokkal többet a Híradóból, mint hogyha bevitt volna a szobámba, és két perc alatt átcsomagol a pelenkázón.
Ugyanígy nem jutott eszembe helytelenkedni a kiságyamban sem. Pedig most már nem szólok azonnal Anyunak, hogy felébredtem, egy ideig piszkálom a rácsot, vakarászom a takarót, de mindeközben fekszem tovább, ahogy letettek. Ezért az ágyat sokáig nem is engedték le a csecsemőfokozatból mélyebbre, mert még így is épp elég nehéz volt engem óvatosan visszacsempészni éjszaka háromóránként, miután beszopiztam és elaludtam. Anyunak komoly fejtörést okozott, hogy mit tegyen, mivel a felső fokozatba állított kiságyam így már veszélyes volt: a rácsa nem egészen a derekamig ért volna, ha felállok benne. Viszont ember (vagy anya) legyen a talpán, aki egy kilenc kilós, jobbra-balra nyeklő csomagot felneszelés és ordítozás nélkül átemel a rácson, és letesz nagyjából a padló szintjére.
A konformitás és a legegyszerűbb Ikea-kiságy között ugyanis az a különbség (ez találós kérdés is lehetne), hogy előbbinek vannak fokozatai, utóbbi azonban kétállású. Nem lehet „csak egy picit” leengedni. Ráadásul az utóbbi időben (amióta rájöttem, hogy a rácsba kapaszkodva oda tudom húzni magam Anyuhoz) rendszerint úgy aludtunk, hogy az orrunk csak két-három arasznyira volt egymástól. Egymás felé fordulva, mint pici koromban, amikor még együtt aludtunk a fotelágyon. A csecsemőfokozatba állított kiságyam ugyanis épp csak egy picit volt magasabb a fotelágynál.
Így aztán beletelt egy időbe, amíg Anyu búslakodva rászánta magát, hogy hivatalosan is pontot tegyen a csecsemőkorom végére. De végül már nagyon aggódott, hogy a testi épségemet veszélyezteti a késlekedéssel, szóval végül mégis csak fogta az imbuszkulcsot meg a kombináltfogót, és a babaágyamból gyerekágy lett.
Aggódott, hogy mit fogok szólni a változáshoz, de nem szóltam semmit. Anyu meg a fotelágy ugyanúgy ott van, mint eddig, csak most egy kicsit magasabban, mint én. Ha felébredek szopizni, nem tud olyan egyszerűen kiemelni, fel kell kelnie hozzá, de lassan ezt is megszokja; és nem tud olyan zökkenőmentesen visszatenni, fel szoktam riadni, de ezt meg én szokom meg. (Viszont mivel most az ő ágya magasabb, még jobban lát, amikor alszom, és még hosszabban nézeget.)
Szóval lassan felnövök. Tegnap rám adták az első cipőmet (a világon elsőként). A héten ugyanis eljutottam odáig, hogy már két lépést is megteszek kapaszkodás nélkül; elvigyorodom, elengedem a polcot, lépek kettőt, és elkapom Anyu térdét. Ennek annyira megörülök, hogy hangosan nevetek, és a tenyeremmel püfölöm Anyu lábát. Aztán ezt is elengedem, két lépés, és rávetődöm a kanapéra.
Ezzel állítólag nagyban megkönnyítem Anyu életét, mert míg én körülötte sertepertélek, mind a két keze szabad.
De azt is mondta, hogy lassan hozzá kell szoknom a cipőhöz, mert amikor először felpróbálták a lábamra, annyira megilletődtem, hogy nem mertem ráállni. Idebent, a lakásban egészségesebb a mezítlábazás (jó vastag zokniban), de jön a tavasz, és Anyu mindenféle kalandokat ígér nekem.
Tegnap tehát ragyogó napsütés volt és langyos idő, a déli alvásnál már rám melegedett odakint az overall. Délután Anyu kitalálta, hogy menjünk ki a teraszra, úgyis szeretek a kertben lenni. Előkeresett nekem egy széldzsekit, és a cipőt is a lábamra húzta. Először értetlenkedtem, de végül egész jól ment a saját lábamon állás (saját erőből) és az ide-oda lépegetés.
Azóta a babakocsimban is overall nélkül sétálok. Nem bugyolálnak be, és a kocsihuzatot sem teszik rám. Én pedig rájöttem, hogy menet közben fel is tudok ülni! Így sokkal messzebbre láthatok. Komolyan szemlélődöm a kocsi oldalába kapaszkodva. Amikor megérkezünk a boltba, kivesznek, és átültetnek a bevásárlókocsiba. Ezt nagyon szeretem, mert rengeteg a látnivaló! Ha Anyu nem figyel eléggé, meg is próbálok leemelni ezt-azt a polcokról. És most már a pénztárnál sem türelmetlenkedem, mint eddig. Ma, mivel rajtam volt a cipőm, Anyu kivett a bevásárlókocsiból, és odaállított maga mellé, egy korláthoz, így mialatt ő a fizetést intézte, én megjavítottam a korlátot és a bevásárlókocsit is.
Az elalvás viszont egy kicsit nehezebben megy, mert ülve sokkal több a látnivaló, és mozgékonyabb vagyok. Amikor már nyüszögök és látszik a szememen, hogy álmos vagyok, Anyunak egy picit győzködnie kell, hogy dőljek hátra, és helyezkedjek el kényelmesen. Ma például kénytelen volt fel-le mászkálni velem az utcánkban a csurig tömött babakocsival, mert nem aludtam el, mire hazaértünk a boltból. Biztos, hogy egyszerűbb volt, amíg fülig bebugyolálva hevertem a kocsiban. De hát a fejlődés nem áll meg, nincs visszalépés – pláne nem cipőben.
Olyannyira nincs, hogy ma reggel, amikor Anyu magához tért a dünnyögésemre, oldalra pillantva azt látta, hogy nem lát sehol. A párnám üres volt. Én pedig a kiságy végében térdeltem, és éppen próbáltam talpra állni a hálózsákomban.
Mert azért annyira még én sem vagyok konform.
Hozzám szóltak