Nyávogi élete és cselekedetei

Növekszik a hatodik fogam. Bizony. Ez több előnnyel is jár. Először is már sokkal több fogam van, mint fülem. Másrészt pedig ezentúl legalább nem hívhatnak Négyfogú Haraldnak meg mindenféle ilyen oktondiságnak a történelem iránt túlságos vonzalmat tápláló szüleim.

Az új fogaim is teljesen észrevétlenül érkeztek meg. Sőt, mostanában kimondottan jól alszom, szerencsére. Még a kezemet sem kell fogni. Anyu arra tippel, talán azért is nincs problémám a fogzással, mert nem cumiztam soha, és még cumisüvegből sem szoktam inni. A cicitől pedig nem keményedik meg az ember ínye. Így a fogacskák könnyen ki tudnak bújni. De ez csak találgatás, lehet, hogy egyszerűen szerencsém van.

Mielőtt megszülettem, a szüleim megvitatták a „cumi vagy ujjszopás” kérdését, és arra jutottak, ha szopizni akarom az ujjamat, akkor inkább kapjak cumit. Igaz, hogy a cumi elveszhet, elkophat, nehéz ugyanolyat találni, és kisülhet, hogy az ugyanolyan mégsem ugyanolyan. Szóval jó sok baj van vele. Viszont ha nagyobb leszek, meg lehet beszélni velem, hogy tegyük el a cumit egy fiókba. Az ujjamat viszont nem lehet eltenni, az mindig kéznél lesz, így sokkal nehezebb leszokni róla. Ha nem vigyázok, még iskolás koromban is becsúszhat a számba, ha fáradt vagyok vagy elszomorodom.

Aztán az élet másképp vélekedett a cumi vs. ujjszopás-kérdésről. Tudjátok, voltak táplálkozási problémáim, amit úgy oldottunk meg, hogy szimbiózisban éltem a cicivel, így az ujjszopás kérdése fel sem merült. (És cumi sem kerülhetett a számba, mert ott a cici tartózkodott.) Na, hát egy biztos: nem lettem orálisan fixált. Alaposan kicicizhettem magamat.

Anyu néha azt is szokta mondani, ha megkérdezik, hogy cumizom-e: „Aha, van egy nagy hetven kilós cumija. Sehová sem megy nélküle.”

Sok helyen olvastuk, hogy a cumisüvegből itatott kisbabák könnyen cumizavarosak lehetnek. Ez azt jelenti, hogy nem tudnak a ciciből táplálkozni, mert összezavarja őket az üveg. Persze, mire végre kezdenék megtanulni szegények, hogyan kell ciciből inni (nem könnyű ám, nekem elhihetitek), odanyomják nekik az üveget, ami olyan, mintha valakinek egyszerre kellene vezetni tanulnia a saját kocsiján meg egy automata váltós, jobbkormányos autón. (Akinek ilyen a saját kocsija, az keressen magának másik hasonlatot.) Érthető, ha sokan úgy döntenek, hogy a cicizés szívás (és tényleg az…), az üvegből sokkal könnyebben jön.

Na, én pont fordítva csináltam. Vagyis, ahogy Apu fogalmazott, nem cumizavaros lettem, hanem cicizavaros. Igaz, hogy azokban az időkben a cicivel sem boldogultam rendesen, de legalább próbálkoztam. Attól viszont kimondottan megsértődtem, ha cumisüveggel kínáltak.

De mindez már a történelem előtti idők jótékony homályába vész, mostanában valóságos ciciszakértő vagyok. Igaz, Anyu aggódott egy kicsit, vajon nem fogja-e megzavarni a fogzás ezt az idillt.

Amikor kinőttek az első fogaim, néhány napig rettenetesen harapós voltam. Persze, élveztem, hogy már ilyet is tudok. Huhú, hamarosan én lehetek a környék réme! A szüleim kitehetik az ajtóra a fényképemet, és kiírhatják alá, hogy „én őrzöm a házat”! Gyakoroltam is rendesen: akit elértem, azt véresre haraptam. Például Anyu a konyhában szöszmötölt valamit, én a hóna alá csapva üldögéltem, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy jól beleharaptam a karjába.

Mondogatta, hogy nem kéne, de valahogy nem jött át az üzenet. Aztán egyszer éppen a szőnyegen játszottunk, amikor megint megharaptam, Anyu meg úgy csinált, mint én szoktam, ha nagyon elkeseredem: „Űűűbűűűűű!!! Jáj, jáááj! Űbűűű!”

Ezen borzasztóan meghökkentem, szinte földbe gyökerezett a lábam. Egyszeriben tisztán láttam a dolgokat. Elkaptam Anyu karját, és nagyon finoman odaszorítottam a számat, mintha azt akarnám mondani: „Sajnálom, ami történt, hogy tehetném jóvá? Látod, picit is tudok harapni!” Anyu ezen még nálam is jobban meglepődött. Fölkapott, magához ölelgetett, és üdvözülten azt ismételgette: „Jó szíve van, a pockom jó szívű!”

Egyébként soha többet nem haraptam meg senkit.

Ugyanez volt a helyzet a szopizásnál is. Amikor új volt a legelső két fogam, először jó bulinak találtam a harapdálást. De aztán egy-két nap alatt rájöttem, hogy Anyunak ez rossz, és azóta nem csinálom. Illetve hm, izé… Bevallom, azért még ma is előfordul nagy ritkán, hogy ha hirtelen elnyom az álom szopizás közben, önkéntelenül összeszorítom az állkapcsomat. Ilyenkor Anyu némi „hujjujjuj” felhangokkal a szám sarkába dugja a kisujját, és megpróbálja kimenekíteni a polgárháborús sebesülteket.

Meg olyan is előfordul egyszer-kétszer, hogy egyszerűen rám jön a bolondóra, és nem bírok magammal. Majomkodom szopi közben, kalimpálok, ja, és harapok is. Anyu mérgelődik: „Nem szoptatok krokodilt!” – én meg rettenetesen viccesnek találom, ahogy korhol, és tiszta szívemből vihogok.

És persze ki tudna haragudni egy vihogó krokodilra?

Az estéket szeretem a legjobban. Addigra már Apu is haza szokott érni; a kert felől jön, észreveszem az üvegajtón át, vidáman rikoltozom, izgatottan hadonászom, és a tenyeremmel ütöm a széket vagy a polcot. Anyu felneszel a zenebonára, és beengedi a teraszajtón keresztül. Apu megmosakszik, hogy ne kapjak tőle városi bacilust, azután összegyömöszöl. Azt szokta mondani nekem, hogy „na, mit csinált ma ez az imposztor”, én meg megpróbálom elmesélni, de csak vihogás jön ki a torkomon.

Ha még nincs túl késő, Apu le szokott ülni a foteljába a gépével, és dolgozik, én meg segítek neki. Nem nagyon örül neki, amikor segítek, pedig én is tudok pont úgy csinálni, mint ő. Az eredmény is hasonló, egy-két dolog megjelenik a képernyőn, mások pedig eltűnnek. Apu méltatlankodik, hogy „áááá, becsukta, mit csináltál már megint, Anyu, Anyuuu, vigye innen!” Anyu odébb visz, és játszunk a gepárdommal.

Vacsorázni is szoktak, de ez nem olyan érdekes, mert úgyis tudom, hogy nem adnak.

Viszont utána Anyu elmegy fürödni, és Apu vigyáz rám. Ezt nagyon szeretem, ilyenkor kénytelen rám figyelni, és nem foglalkozhat a gépével, mert úgyis bántom. A szőnyegen szoktunk hemperegni, vagy csörgőzünk, és megmutatom Apunak, hogy milyen kunsztokat tanultam nap közben. Amikor megunom, beletesz a kenguruba, és ide-oda visz a lakásban, én meg vihogok, kurjongatok és hadonászom. Nagyon boldog vagyok, hogy Apu csakis velem foglalkozik.

Utána Anyu levetkőztet, és Apu hozza a fürdővizemet. A szobámban szoktam fürödni, a kiskádban. Azt mondják, hogy már fürödhetnék a nagykádban is, mert stabilan tudok ülni, csak ők rosszul férnének oda, és így egyelőre kényelmesebb a kiskád. Nekem mindegy, hogy hol fürdöm, kizárólag a piros cica érdekel, amit ilyenkor szoktak odaadni. Nagyon sokat képzel magáról az a cica, azonnal sürgősen meg kell rágni, és morogni is kell hozzá. Lehetőleg két kézzel kell markolni (mert még elmenekül), ezért kicsit megsértődöm, amikor a kezemet mossák. De mindig az a vége, hogy készen vagyunk a fürdéssel, és a cicát elveszik, hogy majd holnap találkozunk, én meg mérgelődöm, Apu elvisz megtörölni, és énekel nekem. Huszáros dolgokat szokott, meg hogy Kossuth Lajos azt üzente. Így mire felöltöztetnek, kimondottan harcias-hazafias hangulatba szoktam kerülni.

Ez abban mutatkozik meg, hogy állandóan megszököm a hálózsákból, mielőtt még fel tudnák húzni a cipzárt, és okvetlenül meg akarom szerezni Anyu óráját a fotelból. Azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy zsák bolha. Azután a zsák bolha beveszi a D-vitamint (nagyon okos vagyok, kinyitom a számat, ha megmutatják az üveget), Apu pedig leoltja a nagyvillanyt, és csak az éjszakai kislámpa marad.

Apu elbúcsúzik tőlem, vigyorgok, de amikor kimegy a szobámból, akkor kiabálni szoktam, Anyu magyarázgatja, hogy most aludni kell, Apu is alszik. Hát jó. Odabújok a cicihez, és beszopizom, így szoktam elaludni. Először komolyan, felelősségtejesen és nagy szakértelemmel szopizom, aztán egyre nagyobb szüneteket tartok két „cum-cum” között, és a szemem lassan lecsukódik. Félálomban azért még szopizom tovább. Anyu megvárja, amíg teljesen elalszom, és a cici kiesik a számból. Ilyenkor mosolyogni szoktam, mint pici baba koromban, amikor még csak a reflexmosolyt ismertem. Anyu nézeget még egy darabig, azután betesz a kiságyamba, egy pillanatra fölriadok, elnyújtózkodom, és alszom tovább.

Múltkor annyira felpörögtem az esti játékban, hogy eszem ágában sem volt elaludni a cicin. Nem csendesedtem el, nem öltöttem fel a harmonikus szopi-arcot, hanem tovább rikkantgattam, hadonásztam, mint a cséphadaró, püföltem a levegőt. Anyu próbált a lelkemre beszélni, hogy most már szopizzak és aludjunk, de nem: én fennhangon énekeltem, hogy „Jól van dolga a mostani huszárnak”, vagy valami ehhez hasonlót.

Anyu egy idő után megunta, mert már nagyon álmos volt, és azt mondta, ha nem szopizom, akkor menjek be a kiságyba, és aludjak el ott. Ő meg lefeküdt mellém a fotelágyra, a helyére. Egy darabig fennhangon ordítoztam, követeltem, hogy süssön ki a nap, vegyenek ki innen, és kezdődjön el egy új nap, mert a régit már unom. Aztán egyszer csak elhallgattam. Anyu gyanakodva oldalt sandított. Na, hát azt találtam ki, hogy megfogtam magam mellett a kiságy rácsát, fekvő helyzetben egészen odahúztam magam Anyuhoz, és a rácshoz szorított arccal, vigyorogva öt centiről bámultam a fülét.

Anyunak annyira kellett röhögnie, hogy ezzel le is mondott a további győzködésemről. A nagy vidámságra bejött Apu, kivett a kiságyból, aztán már hajlandó voltam beszopizni és elaludni. De azóta minden reggel úgy ébresztem Anyut, hogy az oldalamon fekve karizomból a rácshoz húzom magam, és közvetlen közelről vigyorgok rá, mint egy nagy, kerek szemű rajzfilmfigura.

– Halló?

– Jó napot kívánok, a Sunyi Bitch Kft-től telefonálok. Üdülési jogot értékesítünk.

– Anyuuuu! Übülési jogot értékesítenek!

– Azt hiszem, a szüleivel szeretnék beszélni.

– Nem lehet. Az anyukám épp most mondja, hogy ne vegyem föl a telefont minden hülyének. A néni hülye? Mert akkor sajnos le kell tennem.

– Ne tegye le! Ki kell töltenem ezt a kérdőívet. Érdekli önt üdülési jog?

– Igen, szerintem az übülési jog igen fontos alapjog.

– Értem. Lássuk csak… Mi a foglalkozása?

– Kisbaba vagyok.

– Hm… Ön kisbaba? Olyan rovat nincs.

– Ordítológus?

– Hát olyan sincs. Legyen, mondjuk, szellemi szabadfoglalkozású. Milyen gyakran szokott üdülni?

– A szüleim szerint folyamatosan übülök, de ez rágalom. Inkább csak, ha fáradt vagyok.

– Ez csak természetes. Minden évben ugyanabban az időpontban?

– Nem tudom, még csak ezt az évet ismerem. De most inkább leteszem, viszont hallásra. Ha a fülemnél van a telefon, nem tudom rágni.

– Várjon! Maradjunk abban, hogy ön az ideális célcsoportba tartozik. Cégünk arra törekszik, hogy önnek minél alacsonyabb költség mellett legyen üdülési joga.

– De hát nekem már van übülési jogom! Aputól tudom. Múltkor Anyu mondta, hogy ne übüljek, és erre Apu azt felelte, hogy ius übülendim van. Alanyi jogon übülök. Csókolom!

– Ne tegye le! Remek ajánlatom van az ön számára. Jutányos áron kínálunk önnek üdülési jogot Ibizán, július hét és tizennégy között.

– És ez mit jelent? Maguk szerint csak ott és akkor übülhetek?

– Igen, de rendkívül jutányos áron, és igen kedvező feltételek…

– Hát ez egy marhaság! Ott és akkor übülök, amikor és ahol jól esik! Tessék már leszállni rólam! Übűűűűűűűűűűű!!!

(Oláhtamás képeivel)

Bevallom töredelmesen, mostanában nem lehet tőlem enni. Ugyanis az asztal mellett állok, és koldulok.

Ha még csak esdeklő kutyatekintettel néznék… De nem. Koldulás tekintetében roppant erőszakos vagyok. Egy egyszemélyes koldusmaffia.

Hiába visznek távolabb, hiába adják a kezembe a legizgalmasabb játékokat (például az új kedvencemet, a vízzel félig töltött PET-palackot), mindent elhajítok, és csattogó tenyérrel az asztalhoz rongyolok. A szék mellett fölállok, rángatom Apu vagy Anyu nadrágját, és roppant hangosan sivalkodom, hogy adjanak enni.

Ha meg ölbe vesznek az asztalnál, hogy hátha akkor csendben maradok, tényleg el is hallgatok egy pillanatra, de csak amíg kinézem magamnak a megfelelő pozíciót. Majd a szokásos anakonda-mozdulattal lendülök előre, és igyekszem leragadozni valamit a tányérról, amit a másodperc tört része alatt megpróbálok a számba gyömöszölni, mielőtt elkoboznák.

No persze, mert megkóstoltatták velem Heni zöldséges rakott rizsét, meg Maki bárónő rakott krumpliját. Mert a táplálkozásról szóló előadáson azt hallottuk, hogy ideje engem szép lassan megismertetni a felnőtteknek szánt ételek ízével. Persze csak módjával, mert a tehéntej két éves korig nem ajánlott, a liszt és a kenyérfélék pedig egy éves kor alatt nem, de rizst, krumplit, zöldségeket már ehetek, és ha ráragad a felületére egy kis ez-az, hát annyi baj legyen. (Például egy fél disznó.)

Ja, igaz is, voltunk egy előadáson a kisbabák táplálkozásáról, a baba-mama klub szervezésében. Az előadás elég nagy részét az tette ki, milyen trükkökkel lehet rávenni egy kisbabát, hogy megegyen dolgokat. „Micsoda? – csodálkozott Anyu. – Hát úgy, hogy nem csavarom ki a kezéből.” Meg még azt is mondta, hogy valószínű a macskát is megenném, ha el tudnám kapni. Való igaz, soha nem voltak problémáim azzal, hogy válogatnék, vagy különösebben győzködni kellene az evéssel kapcsolatban. Ki hitte volna, ugyebár, amikor még a születési súlyom elérése volt a téma… Apu már akkor is azzal vigasztalta Anyut, amit a neten olvasott, hogy a cluster feedinges kisbabák táplálása megerőltető ugyan (mármint az anyának, aki elég kényelmetlen módon hozzá van nőve a cici másik végéhez), de ha biztosítják nekik a folyamatos ellátmányt, az ilyen babák súlygyarapodása igen erőteljes szokott lenni (na, hát ezt tapasztaltuk), és meglepő módon a tejtermelésre is jó hatással van a dolog (ezt is).

Szóval úgy néz ki, én egy bélgép vagyok. Persze már gyanús lehetett volna Anyunak a terhesség alatt is, amikor szépen leettem a husit a csontjairól.

Arról pedig egy szót sem szóltak a táplálkozástudományi előadáson, hogyan vegyük rá gyermekünket, hogy ne nézze ki a falatot a szánkból. (És kióbégatni se próbálja.) Mindig is érdekelt, hogy a szüleim miket pakolnak az arcukba az asztal mellett (pláne, amikor gyanítani kezdtem, hogy nem csak megrágni akarják). Egyszerűen bármi jöhet, amit ők esznek, pedig a múltkor a vacsoránál, amikor már nagyon követelőztem, elrettentésül a kezembe nyomtak egy szelet paprikát, gondolták, hogy azt majd utálni fogom. Hát utáltam is, de azért rágtam szorgosan, rettenetes fintorgó arccal.

Roppant erőszakos tudok lenni, ha élelmezésem előmozdításáról van szó. Múltkor Anyu leült mellém a szőnyegre egy tálka levessel, hátha úgy kevésbé ordítozom, de azért a térdével igyekezett engem távol tartani a zsákmánytól. Egy idő után meguntam, hogy korlátoznak, begurultam, és mind a két kezemmel elengedtem a kapaszkodót, aztán egy dühödt rikkantás kíséretében átvetettem magam Anyu térdén, egyenesen a tányérba. Igazi kapusvetődés volt. Apu titokban kicsit büszke volt rám, mialatt Anyu a répákat szedte a szőnyegről.

El is határozták, hogy többet nem etetgetnek engem az asztalnál (pedig jó buli volt, olyan gyorsan tátogattam a számat, hogy Makiné nevezetes rakott krumplijából több jutott nekem, mint Anyunak), hanem majd összerakják az etetőszékemet, ha még egy kicsit ügyesebb leszek, és akkor kaphatok saját ennivalót, amit megehetek egyedül, például kis főttkrumpli-kockákat. Addig meg be kell, hogy érjem azzal, hogy Anyu az ölébe ültetve etetget délutánonként. Ez jó dolog is, de attól még ugyanúgy koldulok az asztalnál (akkor is, ha éppen degeszre tömtem a hasamat).

Ma meg is untam, hogy semmibe vesznek, és hiába rángatom a nadrágjukat, meg hiába ütöm a szék támláját. Fogtam magam, és jól otthagytam őket. Rágják csak a béna hurkájukat, vagy micsodát. Nagy tenyércsattogás közepette elvonultam, és mindenki azt hitte, hogy a tejesdobozokat piszkálom a hűtőszekrény mellett. (Ezt egy ideig nem volt szabad, de már beletörődtek, hogy úgyis odamegyek. Anyu megadóan visszapakolja, amit leborogatok, és lemossa, amit beledöngölök a virágcserépbe.)

Hát nem. Nem a tejesdobozokat piszkáltam. De ez csak akkor derült ki, amikor egy-két perc elteltével már gyanús lett a csönd, és Apu (tányérját otthagyva) elindult, hogy megkeressen. Kiderült, hogy orvul átlopakodtam a konyhába (mindennemű tenyércsattogást mellőzve), és ott rágyógyultam a szemetes vödörre. Ahonnan is kipiszkáltam egy krumplihéjat (remélik, hogy egyebet nem). Apu úgy talált rám, hogy a szemetes mellett ültem, számból egy krumplihéj kunkorodott ki, és roppant elégedett és büszke fejet vágtam. „Gyere, Apu, szereztem kaját!”

Pedig időközben tovább bővült az étrendem, most már szoktam kapni rizst és csirkehúst is. Nagyon szeretem, különösen a rizst. (De hát mit nem szeretek én?) A rizst Anyu tíz percig főzi só nélkül, csak sima vízben (egy fél bögre rizshez nagyjából másfél bögre víz), és azután legalább még tíz percig állni hagyja a tűzhelyen. Néhány kanállal kapok az ennivalómba, a többit kis adagokban lefagyasztja. Etetéskor össze szokta keverni valamivel, például céklával, sütőtökkel, de a legjobb, amikor főtt, áttört almával keveri össze. Teljesen gyümölcsrizs-illata van. (Apu nagyokat nyel a szomszédos fotelban.)

A csirkemellet szintén só és fűszerek nélkül készíti; összevagdosott hagymazölddel, sárgarépával, zellerrel, karfiollal együtt (utóbbiakat a fagyasztott leveszöldségből szerzi be) két réteg alufóliába tekeri, és beteszi a sütőbe közepes lángra, elég hosszú időre. Amikor kiveszi, ínycsiklandó illatfelhő szabadul el a fóliából. Összevagdossa, és a zöldségekkel együtt pépesíti a botmixerrel. Apu addigra már ott köröz körülötte, mint egy nagy macska. Attól tartok, hogy egyszer még fölkapja a csirkehusimat, és elszalad vele.

Anyu a csirkepépből két kiskanálnyit belekever az ennivalómba (például főtt cukkínibe vagy céklába). Ülök az ölében, szorgalmasan tátom a számat, ő meg lapátolja befelé a finom illatú tápanyagokat. Apu a fotelban püföli a billentyűket, néha beleszimatol a levegőbe, aztán eltolja maga elől a laptopot, és elábrándozva a tálkámon felejti a tekintetét. Na, most akkor ki koldul kitől?

Ez a poszt és a későbbiek nem jöhettek volna létre báró Maki von Streifenschwanz nélkül. Köszönjük a gyors segítséget, Maki!

Tegnap spontán farsangi buli volt nálunk Oláhtamás, Annamari és berzso részvételével. Azért volt farsangi, mert sütöttünk fánkot. Amiből nekem nem adtak.

A fánksütésben való közreműködésem abban állt, hogy elaludtam séta közben, és csak akkor ébredtem föl (a teraszon), amikor Anyu éppen az utolsó fánkokat rakta az olajba. Anyu szerint ez a lehető legnagyobb segítség volt részemről. (Ja, és most ezt kell beosztania a hónap hátralévő részére.)

A fánk receptje Johanna üknagymamámtól származik, akiről a nevemet kaptam.

Ha erre jártok, sütünk nektek is!

Végre láttam olyat, hogy a felnőttek is éppen olyan vadul gyömöszölnek valamit az arcukba, mint én. Csak én mostanában leginkább a zoknimat szoktam (vesszenek a zoknik és elvtelen csatlósaik, a sapkák!), ők meg ezt a fánkot vagy mit, meg egy másikat, egy rétes nevűt.

Addigra szép kerekre aludtam a fejemet, és igen jó kedvem kerekedett. Megmutattam a játékaimat a vendégeknek. Nem akarták megrágni őket, viszont nagyon lelkesen csörgőztek velük. El is határoztam, hogy máskor is hívok ilyen együttműködő, jól mozgósítható vendégeket. Arra is gondoltam, hogy adok nekik egyet-egyet a csörgőimből, de nem biztos, hogy otthon is játszanának vele. Vagy a munkahelyükön.

Viszonzásul ők is megmutatták nekem a játékaikat. Tamásnak például van egy kisbabáknak való laptopja, úgy hívják, hogy Asus Eee. Azért hívják így, mert amikor az ember meg akarja rágni, természetszerűleg kiabál, hogy „Eee!”. (De persze nem engedik megrágni. Pedig tisztán látszik, hogy nekem tervezték. Na, majd ha nagy leszek, én sem adok a kezükbe semmit.)

Kaptam egy bagoly alakú hátizsákot. A bagoly azért is találó ajándék, mert amikor még Anyu hasában sem voltam, a szüleim sokat találgatták, hogy vajon fiú leszek-e, vagy lány. Vagy bagoly.

Szóval most már mehetek túrázni. Alig várom, hogy kitavaszodjon! A kertünkben elkezdték kidugni az orrukat a föld alól a tulipánok, Anyu szerint ez már jelent valamit.

(Oláhtamás képeinek felhasználásával)