Úgy néz ki, emberek, nyolc és fél hónaposan lassan megtanulok nap közben aludni.
Eddig ez a tudományterület meglehetősen távol állt tőlem. Legendás ordítozásaim valószínűleg nagyrészt erre voltak visszavezethetőek; mármint arra, hogy nappal képtelen voltam rendesen kialudni magamat, így délutánra már olyan fáradt voltam, hogy a Híradót rendszeresen végigordítottam. A szüleim mindenféle praktikát kipróbáltak, hasztalanul. Egyszerűen nem voltam hajlandó lecsukni a szememet. Pedig már nyitva tartani sem bírtam, a szempillám súlya lehúzta (ha láttatok már közelről, tudjátok, hogy ez nem kis súly), a tekintetem valahol a távolban kalandozott, nyilván nem is láttam már semmit, mi több, nyitott szemmel szunyókáltam, de nem és nem és nem – juszt se csuktam be a szemem. Apu szerint nyilván meg voltam győződve róla, hogy a világ ebben az esetben azonnal megsemmisülne.
Egyes kutatások szerint (Schulte 1972, idézi Sears doktor) a hosszadalmas és nehéz szülés kiváltotta stressz lehet az oka annak, ha az újszülött agya nem képes fenntartani a nyugodt alvás állapotát. Amikor megérkeztem, Anyu mit sem hallott ezekről a kutatásokról, csak azt látta, hogy egy halálra rémült kisbabája van. Ezért éjszaka az első perctől fogva összebújva aludtunk; nagyon gyakran fölriadtam, de ott volt Anyu, és fogta a kezemet, vagy a hátamat simogatta. Ezért nem is sírtam, gyorsan vissza tudtam aludni. Így lassanként megszoktam, hogy biztonságban vagyok, és öt hónapos koromra az éjszakai rémült összerándulások pici „integetésekké” szelídültek (a Moro-reflex éjjeli „maradványaként”), úgyhogy egyáltalán nem is tiltakoztam, amikor áttelepítettek a kiságyamba.
Vagyis az éjszakai alvással aránylag kevés gondunk adódott. Este megfürdettek (ezt először utáltam, a számat egy kis vonallá szorítottam össze, mint aki attól fél, hogy víz megy bele – ezt búvárreflexnek hívják a kisbabáknál –, később mogorván tudomásul vettem, és csak most, néhány hete kezdtem kifejezetten megkedvelni), azután Apuval majomkodtunk egy kicsit, mivel a fürdés utáni törölgetés és öltöztetés hagyományosan a kettőnk játékideje. Énekelgettek is nekem mindenfélét. Azután Apu odaadott Anyunak, és kiment a szobából, én pedig elég hamar megfigyeltem, hogy ilyenkor az esti szopi és az alvás következik. Szopizás közben alszom el a mai napig is, ilyenkor átváltok éjszakai üzemmódba, és az éjszakai szopik során fel sem ébredek teljesen. Kezdettől fogva sokkal hosszabban és kulturáltabban szopizom éjszaka, mint nappal; talán mert ilyenkor nem vonja el semmi a figyelmemet. És ez a kezdeti súly-nemgyarapodós időkben bizony nagyon fontos volt. A mai napig is az éjszakai szopikból élek, mert nappal sokszor már éppen csak megkóstolom a tejet. (Annyi dolgom van, mindent le kell borítani, el kell tépni és össze kell rágni… Igazán felvehetnének még egy embert erre a feladatra, mert egyedül már alig győzöm.)
Az utóbbi hetekben kezdett Anyu óvatosan afelé terelgetni, hogy próbáljak inkább csak háromóránként szopizni éjszaka. Úgy vette észre, hogy ilyenkor pihentebb vagyok nappal, mint amikor óránként kukorékolok. A három órát egyébként egyedül találtam ki még néhány hónapos koromban, amikor (a nappali clusterezés mellett) az éjszakai rendes evés és az ennek köszönhető súlygyarapodás útjára léptem. De időről időre előfordul, hogy kibillent valami az egyensúlyból (például a nyavalyás fejlődési lépcsők). Legutóbb az ünnepek környékén volt egy háromhetes periódus, amikor óránként (de néha félóránként) ébresztettem Anyut. Ilyenkor a legegyszerűbb megoldás, ha azonnal kapok szopit, húsz percet elszuszogok rajta, azután már alszom olyan mélyen, hogy vissza lehessen tenni az ágyamba. Csakhogy mire Anyu is elaludna, én megint nyirmogni kezdek, és ha nem kapok szopit, akkor ordítok. (Amitől fölébred Apu, aki egész másnap álmos lesz a munkában.)
És amíg pici koromban Anyu annak örült, ha minél többször szopizom éjszaka (főleg, amíg a születési súlyom elérése, azután tartós magam mögött hagyása is komoly kihívásnak tűnt), mostanában elkezdett győzködni, ugyan próbáljuk már magunkat ahhoz a három órához tartani. Mindkettőnk kiegyensúlyozott nappalai érdekében.
Ahogy lenni szokott, könyveket olvasott a témában, barátokkal beszélgetett, ráuszította Aput az internetre. Arra jutottunk (mint annyiszor a tételkidolgozások végén), hogy két irányzat vitázik egymással. Ferber bácsi szerint engem magamra kell hagyni, mivel meg kell tanulnom egyedül elaludni. Sears bácsi szerint be kell rakni a szülői ágyba, hogy kedvemre szopizhassak, és ki kell alakítani a feltételeket hozzá, hogy ezzel ne zavarjam a szüleim éjszakai nyugalmát.
Anyu minden forrást pártatlanul olvasott, de Ferber bácsi és követői láttán mégis az volt az érzése, hogy „anyám, ezek biztos nem láttak még gyereket, vagy legalábbis nem az enyémet”. Lehet, hogy valakiknél bejön ez a módszer, erről nem tudunk nyilatkozni, de Anyu nem tudja elképzelni, hogy a mi eleddig egymásra figyelésen és kölcsönös kompromisszumokon alapuló anya-gyerek kapcsolatunk után ő egyszer csak ott álljon a gyerekszoba ajtajában egy stopperrel, és mérje, hogy meddig ordítok.
Anyu nagyon rossz alvó, a mai napig betegesen retteg az éjszakáktól. Állandóan oda kell figyelnie a lefekvési időre, mert különben önkéntelenül képes a végtelenségig újabb feladatokat találni magának, csak nehogy aludni kelljen mennie. Rendszerint csak olvasva tud elaludni, de az ágya mellett akkor is mindig muszáj ott lennie egy (még olvasatlan és érdekes) könyvnek, ha nem akar olvasni, mert különben nem hagyja őt elaludni az a tudat, hogy ha akarna, se lenne mit olvasnia. (Ezért bárhová utazik, a pakolólistája úgy kezdődik, hogy „könyv”. Egyszer egy vízitúrára nem vitt könyvet, hogy kevesebb legyen a csomagja, ezért néhány nap után kénytelen volt hazajönni.) Sokszor fölébred éjszakánként, akár két-három óra alvás után, és már nem is tud visszaaludni reggelig. (Minél fontosabb volna, hogy kialudja magát, annál kevésbé sikerül neki.)
Anyunak sok olyan emléke van gyerekkorából, hogy veszekedtek vele, amiért nem alszik, vagy hogy annyira félt éjszaka, hogy már fájtak a rémülettől megfeszített izmai. Sokáig úgy gondolta, hogy hallja „a farkas” lépteit, amint közeledik, és csak egészen nagy korában jött rá, hogy vagy a fülében doboló szívverését hallja, vagy a szempilláját, ahogy meg-megrebbenve súrolja a párnát.
Szerintem senki nem lepődhet meg rajta, ha Anyu kerek perec kijelentette, itt bizony nem lesz egyedül aludni tanulás és napról napra emelt ordítási ráta. Mi a nyavalya lehet fontosabb annál, mint hogy belőlem ne legyen alvászavarokkal küszködő, komplexusos felnőtt? Most annak van itt az ideje, hogy Anyu velem legyen, ha szükségem van rá. Majd alhat eleget, miközben én gyanús bulikba járok a hülye haverjaimmal.
Viszont mostanában azt is megfigyelte Anyu, hogy ha nem várom ki a három órát az éjszakai evéssel, akkor éppen csak nyammogok valamit és visszaalszom, ettől megint éhes leszek egy óra múlva, és így tovább. Úgyhogy megpróbáltunk kompromisszumos megoldást találni.
Jelen állás szerint ott tartunk, hogy ha éjszaka fölébredek és nyirmogok, és még nem telt el az előző szopi óta legalább kettő–két és fél óra, akkor Anyu feltételezi, hogy nem az éhség ébresztett fel, és nem vesz ki az ágyamból. Ilyenkor vár egy picit, és vagy négy-öt nyöszörgés után egyre vontatottabbá válik a hangom, jelezve, hogy némi méltatlankodás után magamtól vissza fogok aludni (lehetőleg Apu felverése nélkül, bár erre nem tudok garanciát vállalni), vagy, ha a nyirmogás nem gyengül (vagy egyenesen erősödik), benyúl a kiságyrácson, és megfogja a kezemet. Én megmarkolom az ujját, ő meg a többi ujjával cirógatja a mancsomat. Ettől eddig még mindig megnyugodtam, és visszavettem a hangerőből, aztán egy-két percen belül el is aludtam. (Van, hogy addigra Anyu is elbóbiskol, ilyenkor kézenfogva alszunk, bár ettől ő egy kicsit elzsibbad, mert egyelőre az én ágyam magasabb.) Anyu úgy gondolja, hogy ha ettől sem nyugodnék meg (ami egyelőre szerencsére még nem fordult elő), akkor kivenne az ágyból, mert gyanítaná, hogy valami bajom van.
Eddig az a tapasztalat, hogy az ilyen kézfogós visszaaltatások után hosszabb alvás következik, általában meg szokott lenni a három óra.
De mondom, erre csak akkor kerül sor, ha valamiért nyugtalanabbul alszom. Egy jól sikerült, problémamentes éjszaka úgy néz ki, hogy pontban este tizenegykor elalszom (valamiért mély vonzalmat táplálok a kerek időpontok iránt), kettőkor fölébredek, beszopizom, húsz perc–fél óra múlva kiesik a számból a cici, ilyenkor óvatosan vissza lehet tenni engem a kiságyba; ötkor megint eszem, azután nyolckor, és ha még van kedvem visszaaludni, simán horpasztok tízig-tizenegyig.
Anyu azt mondja, ha majd elmúlnak az éjszakai szopik, nagyon fognak neki hiányozni, mert szeret velem összebújva üldögélni az ágy szélén, akármilyen álmos is, és (amennyire nyitva sikerül tartania a szemét) nézni a békés, elégedett kiskutya-pofimat, ahogy (olykor halkan nyögdécselve) a tejecskén nyammogok, és néha kicsurran a szám sarkán. Egy kis sziget vagyunk ilyenkor mi ketten, összekucorodva, egymásba kapaszkodva, egy langyos, párnaszagú kis univerzum, és a világ többi része nem létezik.
Szóval az éjszakai alvással kezdettől fogva nem volt igazán probléma, soha nem kevertem össze a napszakokat, és felébredéskor sem szoktam sírni, inkább csak nyafikázom vagy méltatlankodom.
Ellenben a nappalok!
Életem első hónapjaiban meg sem fordult a fejemben, hogy létezhet olyasmi, mint nappali alvás. Cluster-feedinges voltam, azaz nagyon sokszor ettem és nagyon keveset (néhány kortyot, és tíz-húsz percenként), a szopizások közötti időkben pedig általában bóbiskoltam Anyu karjában. De ha megmoccant, vagy pláne megpróbált letenni, azonnal felriadtam, és ordítani kezdtem! Így aztán Anyu délutánokat töltött mozdulatlanul ülve, miközben elzsibbadt a lába, fázott a karja, és szomorúan nézte az elérhetetlen távolságban lévő pohár vizet az asztalon.
Aztán, amikor megszerettem a hordozókendős sétálást, remekül tudtam aludni a kendőben. De csak amíg Anyu meg nem állt velem. Órákig sétáltunk a környéken, ezt mind a ketten nagyon élveztük (Anyu annál is inkább, mert így legalább az elzsibbadás, szomjan halás és hasonlók nem fenyegették többé), csak egy idő után elég nehéz volt cipelni neki a dagi popsimat. Mindenféle ínhüvelygyulladási problémák következtek, majd egyszer csak elég nagy lettem hozzá, hogy már ne utáljam a babakocsit.
Öthónaposan kibékültem a babakocsival, a nappali alvással azonban továbbra sem. Anyu tologatott… És tologatott… Bejártuk az iciri-piciri kaszálót, meg mindenféle mesei fordulat. Remekül elbeszélgettünk, de ez nem változtatott abbéli meggyőződésemen, hogy a világ azonnal megsemmisülne, ha becsuknám a szememet. Jött a szokásos távolba révedés, üveges tekintet… Ha néha nagy sokára elbóbiskoltam, akkor pedig kerek fél óra múlva fölébredtem. (Ilyenkor azonnal nehezményeztem, hogy még nem vettek ki a babakocsiból, úgyhogy elalvás esetén azonnal hazafelé kellett fordítani a kocsirudat, viszont nem volt szabad fél óránál korábban hazaérkezni, mert a megállásra is felébredtem. Anyu már a környék összes utcájáról tudja, hogy pontosan hány perc hosszú, és a település bármely pontjáról képes összeállítani fél órás hazaérési útvonaltervet.)
Azután december környékén megint változni kezdtek a dolgok. Szép lassan rájöttem, hogy a kocsi sétálást jelent, ami végeredményben nem is olyan rossz, a sétálás pedig alvást, ami szintén nem teljes mértékig elvetendő opció. Továbbá a világ eddig még mindig ott volt, ahányszor kinyitottam a szemem, úgyhogy talán ezután is meg lehet kockáztatni.
Talán azzal függ össze, hogy már egész jól tudtam egyedül játszani, így lekötöttem és kifárasztottam magam annyira, hogy jól esett egy hosszabb alvás. Vagy mostanra heverte ki az idegrendszerem a szülés okozta stresszt. Fogalmam sincs. Mindenesetre egyszer csak elkezdtem hosszabbakat aludni a babakocsiban. Fél óra elteltével van egy éberebb szakasz, de ha ezen átbillenek, alszom tovább akár két, néha három órát is. Anyu általában 35 percesre időzíti a sétát (hadd kerüljek át a félórás ébredési küszöbön), aztán, ha nincs farkasordító hideg, leállítja a babakocsit a teraszon. Az üvegajtón keresztül a lakás szinte bármely pontjáról kilát rám. Amikor meg, Karácsony környékén olyan rettenetesen hideg volt, akkor babakocsistól behoztak a lakásba, és lejjebb vették a fűtést. Még csak meg sem izzadok túlságosan (levetkőztetni lehetetlen, mert fölébrednék rá). A szüleim már arra is gondoltak, hogy talán azért alszom olyan jól sapkában és kapucniban, mert kevésbé hallom a külvilág zajait.
Az utóbbi egy-két hétben pedig egyenesen odáig fejlesztettem kocsiban alvási tudományomat, hogy Anyu néha ki sem ér velem a kertkapun, már horpasztok is. Sőt, kétszer is előfordult, hogy már a lakásban elaludtam, amint rám adták a sapkát meg az overallt. Ilyenkor nem is visz el sétálni, csak a teraszra tesz ki.
Így aztán viszonylag nyugodalmas napok köszöntöttek ránk. Reggel, ébredés után, amikor kerekre aludtam a fejemet, egy ideig jó kedvem van, aztán ha már kezdek nyávogi lenni, Anyu bepakol a babakocsiba, és elmegyünk sétálni. Délelőtt is, délután is sétálunk egy-egy félórát, ha az időjárás engedi. Ha szakad az eső, akkor gáz van, ilyenkor megpróbálok a lakásban, kenguruban elaludni, ez egy kicsit nehezebben megy, de azért ez is szokott sikerülni. Ha már elég mélyen alszom, Anyu kipiszkál a kenguruból, és betesz a kiságyamba.
Általában kétszer alszom naponta, összesen két-három órát; de van, hogy csak egyszer, ha például reggel későn ébredek, és a nappali második alvás már túl késő délutánra esne. Ilyenkor az a fő gond, hogy öt óra körül már sötét van, és nem tudunk kimenni sétálni. De napról napra jobb lesz egy kicsit.
Anyu örvendezik, hogy már ilyet is tudok. Mármint nappal nagyokat aludni. Állítólag van olyan kisbaba, aki egyből így születik, de szerintem ez csak médiakampány. Nekem elég sok kellett, hogy eljussak idáig, és Anyu örül, hogy sose erőltetett, bízott benne, hogy előbb-utóbb majd csak menni fog ez magamtól is. De mi lesz velem a hírhedt esti ordításaim nélkül? Hovatovább az önazonosságom kerül veszélybe. Na, megyek, gyorsan beverem a fejemet valahová.
.jpg)
Hozzám szóltak