Jó dolog, hogy ennyien olvastok, így egészen biztosan nem fogok hospitalizálódni. Úgy értem, érdemes fejlődnöm, ha ilyen sokan odafigyeltek rám. Ezt szem előtt szoktam tartani, amikor éppen elkedvetlenednék valami miatt.
Most például éppen a kapaszkodás nélküli állást gyakorlom, ezzel nem csak a pelenkámat klopfolom laposra, de a térdem is kék-zöld, és néha az arcomra is jut. Ha felállok a polcba vagy a kanapéba fogódzkodva (ami nagyjából tízpercenként bekövetkezik, és mintegy két-három másodpercet vesz igénybe), majd kalandvágyó pofával elvigyorodom, a szüleim azonnal eldobják, amivel foglalkoztak, felugranak, hogy hozzám rohanjanak, közben azt kiabálják: „Ne engedd el! NE ENGEDD EL!”
Késő. Mire elérnének, én már: potty. És: ááááííááá! Vagy – ha ügyesen estem –, feltápászkodás, felkapaszkodás, vigyor, „Ne engedd eeel”, az önállóság érzésének dicsőséges töredék ideje, és: „potty”. Valamiért úgy gondolom, hogy már tudok állni segítség nélkül. És, látjátok, már tudok is. Teljes egyötöd másodpercig.
Szóval, nem könnyű. Úgyhogy rám fér a biztatás, meg a figyelem. Tényleg, bocsánatot is szeretnék kérni, amiért nem válaszolok a kommentekre. Ez véletlenül se jelenti azt, hogy ne örülnék nekik, sőt, kifejezetten sokszor szoktam olvasgatni őket, mindig nagyon örülök, ha „hozzám szóltok”. Csak, tudjátok, két „ne engedd eeel” és két „potty” között elég kevés időm van akár posztot is írni, a válaszolás már meghaladja a képességeimet. (Végül is én csak egy kisbaba vagyok. Bár a szüleim szerint a kilenc kiló meg a négykézláb föl-le rohangálás már erős kérdőjelekkel szembesíti kisbabai önazonosságomat.)
Apu mindenféle bigyót rakott fel a blogomra (miközben én megpróbáltam megrágni). Most már nem csak statisztikáim vannak, de azt is lehet látni, hányan és honnan néztek. Csuda izgalmas! Népszerű vagyok a skandináv államokban, Erdélyben, Litvániában, de rendszeresen meg szoktak látogatni például Jeffersonville-ből is. Az Egyesült Államokból, ami Apu szerint messze van. Szóval globális kisbaba vagyok.
További újság, hogy végre láttam azt a nevezetes Cicát, amivel a szüleim folyton az agyamra mennek. Hát, nem volt egy nagy szám. Épp vitettem magam Apuval (néha még szoktam, ha álmos vagyok, vagy ha sokáig nem volt itthon, és úgy érzem, hogy ennyi jár nekem). Odavitt a teraszajtóhoz, és kinéztünk. Ott guggolt ez a Cica vagy mi a terasz mellett, és valamit evett. Egy nagy szőrös izé volt fura szögletes fülekkel. Na, és ezt szaporítják olyan lelkesen abban a számolós énekben? Hm, már nem is tetszik. (A végén még a marosszéki kerek erdőről is kiderül, hogy valami tré hely. Remélem, nem.)
Pár nappal később éppen rendes szemétszedő portyámat végeztem a nappaliban. Minden megtalálok, földre pottyant cérnadarabkát, kispárnából kibújt tollat. A hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentem, komoly arccal megvizsgálom, aztán kinyitom a számat… Na, és erre odaugrik valaki, és elkobozza. Semmi sikerélményt nem hagynak.
Nos, szóval a nappaliban mászkáltam érdekes szemétkék után, amikor a teraszajtóhoz értem. Na, milyen érdekes, itt még eddig nem álltam fel. Pedig ennek az izének neki lehet támaszkodni, még ha átlátok is rajta. Ott álldogáltam, tenyerem az üvegen, és elmélázva néztem kifelé a kertbe, miközben a szüleim a hátam mögött beszélgettek. Egyszer csak egetverő ordítást hallanak, úgy, ahogy még soha nem ordítottam. Egy furcsa, mélyről jövő, nagyon rémült és egyben dühös kiáltást. Még rá is sóztam a tenyeremmel az ajtó üvegére.
Anyu odakapta a fejét, és még látta a Cica hátulját, ahogy egy ugrással eltűnik a teraszról. Utólag rekonstruálták az eseményeket (én nem mondtam semmit). Szóval szerintük ahogy ácsorogtam az üvegnek támaszkodva, és kifelé néztem a kertbe, egyszer csak előkerült valahonnan ez a Cica (több is van, és mind nagyon kíváncsiak), szokása szerint odajött az ajtóhoz, és nekinyomta az orrát az üvegnek (ezek folyton befelé leskelődnek). Jó nagy ordas Cica volt, az orra nagyjából mellmagasságba esett (mármint nekem, nem saját magának). Aki ettől nem ordítana, annak fizetek egy kör anyatejet.
Azt mondják, bátor vagyok, hogy nem estem hanyatt, és pánikba sem, hanem reflexből elkergettem a Cicát. És hogy ha odakint élnék a természetben, ezek szerint már meg tudnám védeni magamat. (Na ja, főleg, ha ott is üveg lenne kettőnk között.) És még azért is bátor vagyok, mert miután kiszepegtem magam Anyu ölében, és letett a földre, azonnal az ajtóhoz rohantam megint, pedig tartott tőle, hogy egy ideig kerülni fogom azt a helyet.
Nos, hát így alakult az én vérfagyasztó kalandom, legalábbis amennyit tudni lehet róla. Mert hogy pontosan mi és hogyan történt, azt soha, senkinek nem fogom elárulni.
Hozzám szóltak