Az estéket szeretem a legjobban. Addigra már Apu is haza szokott érni; a kert felől jön, észreveszem az üvegajtón át, vidáman rikoltozom, izgatottan hadonászom, és a tenyeremmel ütöm a széket vagy a polcot. Anyu felneszel a zenebonára, és beengedi a teraszajtón keresztül. Apu megmosakszik, hogy ne kapjak tőle városi bacilust, azután összegyömöszöl. Azt szokta mondani nekem, hogy „na, mit csinált ma ez az imposztor”, én meg megpróbálom elmesélni, de csak vihogás jön ki a torkomon.

Ha még nincs túl késő, Apu le szokott ülni a foteljába a gépével, és dolgozik, én meg segítek neki. Nem nagyon örül neki, amikor segítek, pedig én is tudok pont úgy csinálni, mint ő. Az eredmény is hasonló, egy-két dolog megjelenik a képernyőn, mások pedig eltűnnek. Apu méltatlankodik, hogy „áááá, becsukta, mit csináltál már megint, Anyu, Anyuuu, vigye innen!” Anyu odébb visz, és játszunk a gepárdommal.

Vacsorázni is szoktak, de ez nem olyan érdekes, mert úgyis tudom, hogy nem adnak.

Viszont utána Anyu elmegy fürödni, és Apu vigyáz rám. Ezt nagyon szeretem, ilyenkor kénytelen rám figyelni, és nem foglalkozhat a gépével, mert úgyis bántom. A szőnyegen szoktunk hemperegni, vagy csörgőzünk, és megmutatom Apunak, hogy milyen kunsztokat tanultam nap közben. Amikor megunom, beletesz a kenguruba, és ide-oda visz a lakásban, én meg vihogok, kurjongatok és hadonászom. Nagyon boldog vagyok, hogy Apu csakis velem foglalkozik.

Utána Anyu levetkőztet, és Apu hozza a fürdővizemet. A szobámban szoktam fürödni, a kiskádban. Azt mondják, hogy már fürödhetnék a nagykádban is, mert stabilan tudok ülni, csak ők rosszul férnének oda, és így egyelőre kényelmesebb a kiskád. Nekem mindegy, hogy hol fürdöm, kizárólag a piros cica érdekel, amit ilyenkor szoktak odaadni. Nagyon sokat képzel magáról az a cica, azonnal sürgősen meg kell rágni, és morogni is kell hozzá. Lehetőleg két kézzel kell markolni (mert még elmenekül), ezért kicsit megsértődöm, amikor a kezemet mossák. De mindig az a vége, hogy készen vagyunk a fürdéssel, és a cicát elveszik, hogy majd holnap találkozunk, én meg mérgelődöm, Apu elvisz megtörölni, és énekel nekem. Huszáros dolgokat szokott, meg hogy Kossuth Lajos azt üzente. Így mire felöltöztetnek, kimondottan harcias-hazafias hangulatba szoktam kerülni.

Ez abban mutatkozik meg, hogy állandóan megszököm a hálózsákból, mielőtt még fel tudnák húzni a cipzárt, és okvetlenül meg akarom szerezni Anyu óráját a fotelból. Azt mondják, hogy olyan vagyok, mint egy zsák bolha. Azután a zsák bolha beveszi a D-vitamint (nagyon okos vagyok, kinyitom a számat, ha megmutatják az üveget), Apu pedig leoltja a nagyvillanyt, és csak az éjszakai kislámpa marad.

Apu elbúcsúzik tőlem, vigyorgok, de amikor kimegy a szobámból, akkor kiabálni szoktam, Anyu magyarázgatja, hogy most aludni kell, Apu is alszik. Hát jó. Odabújok a cicihez, és beszopizom, így szoktam elaludni. Először komolyan, felelősségtejesen és nagy szakértelemmel szopizom, aztán egyre nagyobb szüneteket tartok két „cum-cum” között, és a szemem lassan lecsukódik. Félálomban azért még szopizom tovább. Anyu megvárja, amíg teljesen elalszom, és a cici kiesik a számból. Ilyenkor mosolyogni szoktam, mint pici baba koromban, amikor még csak a reflexmosolyt ismertem. Anyu nézeget még egy darabig, azután betesz a kiságyamba, egy pillanatra fölriadok, elnyújtózkodom, és alszom tovább.

Múltkor annyira felpörögtem az esti játékban, hogy eszem ágában sem volt elaludni a cicin. Nem csendesedtem el, nem öltöttem fel a harmonikus szopi-arcot, hanem tovább rikkantgattam, hadonásztam, mint a cséphadaró, püföltem a levegőt. Anyu próbált a lelkemre beszélni, hogy most már szopizzak és aludjunk, de nem: én fennhangon énekeltem, hogy „Jól van dolga a mostani huszárnak”, vagy valami ehhez hasonlót.

Anyu egy idő után megunta, mert már nagyon álmos volt, és azt mondta, ha nem szopizom, akkor menjek be a kiságyba, és aludjak el ott. Ő meg lefeküdt mellém a fotelágyra, a helyére. Egy darabig fennhangon ordítoztam, követeltem, hogy süssön ki a nap, vegyenek ki innen, és kezdődjön el egy új nap, mert a régit már unom. Aztán egyszer csak elhallgattam. Anyu gyanakodva oldalt sandított. Na, hát azt találtam ki, hogy megfogtam magam mellett a kiságy rácsát, fekvő helyzetben egészen odahúztam magam Anyuhoz, és a rácshoz szorított arccal, vigyorogva öt centiről bámultam a fülét.

Anyunak annyira kellett röhögnie, hogy ezzel le is mondott a további győzködésemről. A nagy vidámságra bejött Apu, kivett a kiságyból, aztán már hajlandó voltam beszopizni és elaludni. De azóta minden reggel úgy ébresztem Anyut, hogy az oldalamon fekve karizomból a rácshoz húzom magam, és közvetlen közelről vigyorgok rá, mint egy nagy, kerek szemű rajzfilmfigura.