Réges-régen, amikor én még gondolat sem voltam, a szüleim futottak és túráztak. Hét közben otthon, az aszfalton szaladoztak, meg a Margit-szigeten, hétvégén pedig rohantak az erdőbe valamilyen teljesítménytúrára. Nyáron elutaztak valahová, ahol nagy hegyeket lehetett megmászni.

Teltek az évek, és eljutottak Korzika szigetére, ahol olyan jól érezték magukat, hogy legszívesebben ott is maradtak volna. Meg is állapították, ezek után nehéz lesz új helyeket felfedezni, mert mindent ehhez fognak hasonlítani.

Így is lett. Legközelebb Szardínia szigetén jártak, és bármilyen jó volt, egymás között csak azt mondták rá, hogy „majdnem Korzika”. Utána pedig a Pireneusokban, ahol óriási hegyek vannak. És itt Anyu egyszer csak úgy érezte, hogy a világ minden hegyét látta már, és az újabbak is csak ugyanolyak, mint az eddigiek. Mondta is Apunak, hogy ő most már nem szeretne több hegyet, inkább valami icike-picike dolgot, ami a leghatalmasabb hegyeknél is óriásibb.

Így aztán a szüleim megbeszélték, hogy legyen nekik egy Nyávogijuk.

Amikor még nem sejtették az érkezésemet, Anyu futott velem egy félmaratont. Utána el akarta ásni a futócipőjét, mert az időeredménye nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, és ezért Apu a következő héten elvitte egy éjszakai futóversenyre, és jól megfuttatta. Anyu még életében nem futott olyan gyorsan, menet közben úgy érezte, hogy elhagyja a haját és a belső szerveit. A célban szétröhögték a fejüket Apuval, én meg döbbenten figyeltem, hogy hova kerültem (a fejemet is csóváltam volna, de még nem volt fejem).

Aztán amikor megtudták, hogy már hárman vannak, Apu nagyon vigyázott Anyura, és nem engedte gyorsan futni. A futás egyébként nem árt a hasban kuckózó kisbabáknak, sőt, még használ is, mivel minden jó nekik, ami az anyukájuknak jó (friss oxigén, stresszlevezetés, erőnlét). Csak akkor kell vigyázni, amikor a kisbaba már nagy, nehogy az anyuka szapora lélegzete elvegye előle az oxigént. Legjobb ilyenkor pulzusmérővel futni (vagy egy apuval, aki a pólója ujjánál fogva visszahúzza az anyukát, ha gyorsan futna). És a súlypontemelkedést is vissza kell fogni, hogy kerüljük a rázkódást. Legjobb egészen „laposan” futni, ahogy az ultrafutók szokták (ez persze nem jelenti azt, hogy ultrát kellene futni).

A tavalyelőtti Balaton Maratonon még részt vettünk Anyuval, igaz, hogy nem neveztünk be (sok lett volna nekem), de minden távnál „besegítettünk” egy kicsit a versenyzőknek. Itt szóltam Anyunak, hogy én már nem szeretnék többet futni. Azaz hogy futás közben még jól érezte magát Anyu, de utána, amikor fölmentünk a szobába, egy kicsit leszaladt a vér a fejéből, és ettől megijedt. Zilaci vigasztalta, hogy ez előfordul, és nyugodtan pihenjen pár hetet vagy hónapot, a terhesség vége felé majd megint lesz kedve futni vagy akár túrázni. És így is lett.

Anyu sokat pihent, és karácsonyra megint jó erőben érezte magát. Apu azt javasolta neki, hogy inkább gyalogoljon, mert én már elég nagy vagyok. Így januártól kezdve majdnem minden hétvégén túráztunk, vagy teljesítménytúrán (Rita, berzso, Makiné, Oláhtamásék társaságában), vagy csak úgy hármasban Apuval. Voltunk a Buék 20-on, a Téli Mátrán, a Barlangtól barlangigon, a Margita 20-on, a Fekete István Emléktúrán és legutoljára március 15-én a Gyermekvasút nyomában túrán. Szépen, megfontoltan ballagtunk az erdőben, maximális szintidő-kihasználásra törekedve, és nagyon jól éreztük magunkat a jó levegőn. Ilyenkor én sem rugdostam le Anyu veséjét, hanem bekuckóztam, és szunyókáltam a kellemes ringatásban.

Március 15. után nem túráztunk, mert meglett a házunk, és festeni meg felújítani kellett. Aztán megszülettem, és Anyu egy ideig túlélésre játszott.

 Amint ez az időszak elmúlt, Anyu ábrándozni kezdett a futásról és az erdőről. Sokat segítettem neki azzal, hogy megszerettem a babakocsimat, így decemberben már kimerészkedtünk hármasban futni a szüleimmel. Egyből nagyon tetszett nekem ez a téma, mivel szeretem, ha gyorsan megyünk a kocsimmal, az utca végén már aludtam is. Ezért aztán februárban, amikor folyton esett a hó, és keveset tudtunk kint lenni, a futás az első számú altatási módszerré lépett elő.

És elérkezett március 15., az újabb Gyermekvasút nyomában túra. Anyu úgy gondolta, vicces lenne, ha ezen a túrán „térnénk vissza” pontosan egy év kihagyás után. Persze nem feltételezte senki, hogy velem jelen állapotomban 20 kilométert lehetne gyalogolni; már csak időben is túl hosszú lenne, ennyit nem szívesen üldögélnék a hordozóban. Ezért nem neveztünk be a túrára, hanem azt a tervet főztük ki, hogy elindulunk a célból, Hűvösvölgyből visszafelé, és szembemegyünk a mezőnnyel egészen a Szépjuhásznéig. Anyu próbának szánta, és azt mondta, ha tetszik nekem, és minden zökkenőmentesen megy, akkor megint járhatunk teljesítménytúrázni.

Reggel frissen ébredtem, gyorsan megszopiztam, és elindultunk hármasban Apuval. Kaptam saját kokárdát is. Most utaztam először vonaton meg buszon, amióta cipőm van (ja, és járni is tudok). Így sokkal jobb, nem unatkozom a járműveken, mert tudok lődörögni.

Hűvösvölgyből indultunk, és Apu mondta nekem, hogy a világon elsőként megkezdtem az Országos Kéktúra bejárását.

Az erdőben a kengurumban utaztam Anyu hátán. Azt mondta, hogy így kényelmes volt neki, mert olyan voltam, mint egy nagy hátizsák, könnyedén tudott velem gyalogolni. És nekem is tetszett, mert jól láttam mindenfelé; főleg Aput, aki mögöttünk jött, hozta a holmimat, és vigyázott rám. Igazán jó kedvem volt, nézelődtem és énekelgettem. Amikor elérkezett az ebédidő, szopiztam is egy padon. Később pont arra jött a gyermekvasút, ezen nagyon csodálkoztam.

A túra vége felé elaludtam, és kiderült, hogy a kenguru mégsem volt jó választás, mert nem tudok kényelmesen aludni benne, már túl nagy vagyok. Legközelebb a háti hordozóval megyünk.

Nem sokkal azután, hogy elindultunk, szemerkélni kezdett az eső, később erősödött. Anyu azt mondta, egy éve nem volt erdőben, és nem hagyja elrontani a kedvét holmi esőtől. Meg hogy az ő kültakarója születéstől goretexes. Nekem meg sem kottyan egy kis csapadék, rajtam volt a kis piros széldzsekim, a kapucni megvédett az esőtől, egyébként is masszív kisbaba vagyok. Amikor télen, a hóesésben futkároztunk, rendszeresen havas lett a szempillám, mégis olyankor aludtam a legjobban.

Anyu egész végig arra készült, hogy hátha sikerül találkozni az ikrek anyukájával, aki részt vett a túrán, tehát szembe kellett jönnie. Össze is futottunk vele, nagyon vidám volt, én meg csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan is lehet menni az erdőben (nem csak aszfalton, babakocsival). Gondoltam, hogy üzennem kellene valamit a srácoknak, de semmi frappáns nem jutott eszembe.

Később találkoztunk Bubu bácsival is, Apu befizetett neki valami tagdíjakat, és azt mondta, hogy most már én is TTT-tag vagyok. Mi az a TTT?

Anyu szomorúan állapította meg, hogy mégsem fogunk tudni teljesítménytúrázni, mert minden igyekezetünk ellenére nagyjából 2 km/óra sebességgel haladtunk. (Pedig jól meghúzta velem még az emelkedőket is, és összesen egyszer szopiztam, és néha kivettek a kenguruból, és lépkedhettem egy kicsit, nehogy elzsibbadjon a lábam.) Nem baj, majd eljövünk csak úgy kirándulni (legfeljebb nem lesz kitűzőm, úgysem lehet megrágni). Egyébként nagyon szerettem az erdőben lenni, jobbra-balra nézelődtem, tetszett, ahogy a szél meg-megbillenti a cserjéket, fákat. De a legeslegjobban a gallyakkal, levelekkel borított erdei talaj kötötte le a figyelmemet, néha derékig kihajoltam a kenguruból, hogy jobban lássak lefelé.

Jártunk a Bátori-barlangnál, ahol Anyu mindig félt egy kicsit átmenni velem, amikor még a hasában ültem. Annak idején többször is megfordultunk ott, mert több túra érinti, néha kötél volt kifeszítve, hogy legyen mibe kapaszkodni, máskor meg botokkal mentünk (Rita adott kölcsön nekünk túrabotot, hogy biztonságban legyek). A botokat most is el kellett volna hozni, legközelebb nem feledkezünk meg róla. Végül Anyu a kezével kapaszkodva mászott fel a köveken, Apu meg mögötte vigyázott, hogy meg ne csússzunk (és fényképezett, hogy ha mégis megcsúsznánk, legalább maradjon rólunk valami emlék).

Voltunk kettő kilátónál is, a Kis- meg a Nagy-Hárshegyen, a kicsi zárva volt, mert életveszélyes (pedig Anyu még volt fönt a kistesójával, aki akkor nem sokkal volt nagyobb, mint én most), a Nagy-Hárshegyen viszont fölmentünk a kilátóba, és ott kiláttunk. Főleg kékcinkéket lehetett látni.

(Update: Lükepéktől származó értesülés szerint a kis-hárshegyi kilátót nemrég felújították; látogatható.)

Többre már nem nagyon emlékszem, mert elaludtam. Hazafelé a vonaton felébredtem, és megjavítottam Anyu szendvicsét.

Itthon Apu elénekelte nekem a Kossuth-nótát.