Úgy látszik, elkiabáltuk, hogy jön a tavasz. Azóta óriási hó esett, nem is tudtunk elmenni a baba-mama klubra. Apu épített nekem egy hatalmas hóembert. Nagyon vicces volt, hogy van valaki a kertben, sokat nézegettem a teraszajtón keresztül. Aztán olvadni kezdett, és most már csak egy hősi halott van odakint.

Néha azért hóesésben is ki szoktunk menni sétálni, ha járható az út. Anyu jól behúzza a babakocsi ellenzőjét, én meg stramm kisbaba vagyok, és egyáltalán nem tiltakozom, ha havas lesz a szempillám. Még mindig az a biztos altatási módszer, ha kivisznek.

Ha már elaludtam, a terasz fedett részére szokták állítani a babakocsimat, mert a teraszajtó előtt (ahol szép időben alszom) elázna. A fedett részre viszont nem lehet az egész lakásból kilátni, csak Apu szobájából. Így aztán ötpercenként berohangálnak, de így is elő szokott fordulni, hogy csak sokára veszik észre, hogy felébredtem. Nagy szemekkel üldögélek a babakocsiban, és várom, hogy majd csak észrevesznek. Nem ordítok – minek ordítsak? Még soha nem hagytak itt. Tegnap például későn aludtam el, és rám sötétedett odakint. Amikor felfedezték, hogy ébren vagyok, lakonikusan sasoltam bele a sötétségbe, és ez volt az arcomra írva: „na, hát úgy néz ki, megszívtam, annyi baj legyen”.

Ha nem tudunk kimenni, akkor a lakásban portyázom. Már feltérképeztem magamnak az egészet. Bejárok rosszalkodni Apu szobájába; az éjjeliszekrényéről mindig el lehet csenni valamit (radírt, orrcseppes dobozt, papírcetlit), amit sietve összerághatok, mielőtt elkoboznák.

Ha észreveszem, hogy nyitva maradt az ajtó, hang nélkül besurranok, az ágy szélébe kapaszkodva felállok – ez az a pillanat, amikor rendszerint feltűnik, hogy túl csöndben vagyok, és lelepleznek. Ezért aztán megtanultam szaladni. Fogom az ágy szélét, kidugom a nyelvem, és iszkolok, mint egy igazi kisgyerek. Olyan, amelyik rosszban sántikál. Ez egyben azt is jelenti, hogy pontos jövőképpel rendelkezem: tudom, hogy az iszkolás révén egy-két másodperccel hamarabb érek az éjjeliszekrényhez, mint Apu vagy Anyu, és még párat haraphatok a radírba, orrcseppes dobozba vagy papírdarabkába, mielőtt kivennék a kezemből.

Ha a szüleim látóterén belül rosszalkodom, akkor utánam szoktak szólni, hogy „Panni! Mit csinálsz?”. Ebből gondolom, hogy a rosszalkodást hívják Panninak.

Az sem rettent vissza, ha sötét van a szobában. Nem félek a sötéttől. Egyáltalán semmitől sem félek. Valósággal kötélidegzetű kisbaba vagyok. (Ez újdonság, amilyen rémült kisnyúl voltam életem első hónapjaiban.) Céltudatosan mászom befelé a nyitva maradt ajtórésen, és csak azt sajnálom, hogy a sötétben sokkal kevesebb rosszalkodni valót veszek észre. De a lényegesebbekhez már úgyis tudom a járást.

Anyu azt mondja, elég sokféle dolgot csinált életében, de ezt tekinti messze a legkimagaslóbb eredményének: hogy én rémüldöző, ideges kis lényből nyugodt, víg kedélyű kisbaba lettem néhány hónap leforgása alatt. Megszoktam, hogy sosem hagynak magamra, nem engedik, hogy bajom essen, és ha törődésre van szükségem, Anyu mindig ott van (és legtöbbször Apu is). Szóval magabiztosan négykézlábazhatok a világban.

Vagyis empirikus úton igazoltuk Ranschburg bácsi azon tételét, hogy a kisbabának élete első hat hónapjában testközelben a helye (törődésre és biztonságra van szüksége), így alakul ki benne később, a maga idejében az önállóságra való igény.

Na, hát bennem kialakult. Ahhoz képest, hogy öt hónapos koromig (amíg meg nem tanultam ülni), Anyu le sem tehetett a kezéből, mert vonyítottam, mostanában már egyáltalán nem szeretek kézben lenni. (Ranschburg meg Spock bácsik megjósolták, de Anyu nem nagyon tudta elképzelni.) Már a nappali szopikkal is az a baj, hogy nincs türelmem hozzájuk, menni szeretnék, próbálkozni, felfedezni… (Talán ha Anyu utánam szaladgálna a cicivel.)

Na persze. Majd biztos üldögélek, mint a dedósok. Amikor már tudok kapaszkodva járni, körbe-körbe a lakásban, végig a könyvespolc mentén, át a teraszajtóhoz, onnan meg a kanapéhoz… Négykézlábra állni már derogál, úgyhogy ha végképp nem találok kapaszkodót, hogy továbbmenjek, rendszerint méltatlankodom is egy sort, mielőtt a mancsomra ereszkednék. És tíz-húsz másodpercig tudok egyedül állni, gyakorlom is szorgalmasan (szerintem a pelenkát direkt azért találták ki, hogy a kisbabák ne kapjanak ebben az életkorban agyrázkódást a gerincük alsó vége felől).

Anyu azt mondja, az élete sokkal-sokkal könnyebb lett, mint néhány hónapja volt (vagy mint gondolta, hogy valaha is lesz). Most már lényegében bármit tud csinálni mellettem, véget értek azok az idők, amikor a kenyeret is fél kézzel vajazta, mert a másik karján én üldögéltem. Az egyetlen korlátozó tényező, hogy állandóan rajtam kell tartania a szemét, mert rendszerint valami rosszban sántikálok.

Például kimegy a konyhába, hogy bepakolja a mosogatógépet. (Ez régen az egyik kedvenc tevékenységem volt, többnyire el is aludtam közben, Anyu meg már három tányért is be tud rakni egyszerre a tartórácsba fél kézzel.) Én a nappaliban kedves arccal piszkálom a gepárdomat, de nagyjából három bögre után felneszelek, hogy a konyhában valami érdekes történik, és kirongyolok. Vigyorogva állítok be, odagyalogolok Anyuhoz, és nekiállok, hogy lehúzzam a nadrágját. Anyu lefejt a nadrágjáról, és odaállít a konyhaszekrényhez, hogy piszkáljam a gombját, berak még két tányért, de addigra én már a szemetesnél vagyok, és egy üres tejesdobozt lengetek. Anyu a karjára vesz, ahogy régen, de azonnal tiltakozni kezdek (hogyisne), és addig rugdosok, amíg kénytelen letenni. Újabb két bögre, nadrág le, vissza a szekrényhez, még két tányér, aztán szemétvödör, hagymahéj…

A lányszobában is remekül lehet rosszalkodni. Például Anyu folyton a fotelban felejti az óráját (persze, mert azon nézi éjszaka, hogy hánykor szopiztam), és nagyszerűen össze lehet rágni a szíját. Aztán szoktam még találni zoknit vagy papír törlőkendő-tekercset… Csak az a lényeg, hogy hangtalanul kell elsomfordálni odáig, és odabent sem szabad nagy zajt csapni, mert akkor lelepleződöm. Tegnap például voltam annyira vigyázatlan, hogy vihogva szórtam kifelé a morzsákat egy jó csörgős süteményes zacskóból. Bár ha túl nagy a csönd, az is gyanús. Sajnos előbb-utóbb megjelenik valaki az ajtóban, és vége a jó világnak. Ilyenkor összerezzenek, vagy csak egyszerűen nagy szemeket meresztek (pont úgy, mint azon a képen, amiről Repkény és Droid találóan megjegyezték, hogy pont olyan, mintha az Alt+Tabot nyomnám éppen…) Vagyis pontosan tudom, hogy mi a jó, és mi a rossz. Hát én!