Vidám nap volt a születésnapom. Nyolckor felébredtem szopizni – ilyenkor ahhoz még korán van, hogy fölkeljek (9-ig, 10-ig szoktam aludni, korábbi keléssel nyafogós vagyok), de már nehezen tudok visszaaludni. Beleszunyókáltam a szopiba, de ha Anyu le akart tenni, fölriadtam. Így aztán összebújtunk Anyuval a fotelágyon, mint pici koromban, és aludtam még 10-ig, miközben Anyu az elmúlt egy éven tűnődött, meg azon, hogy „milyen rövid” vagy „milyen hosszú” volt-e inkább.
Tízkor ébredtem föl legközelebb. Anyu felhúzta a redőnyt, és láttuk, hogy esik az eső. Ennek ő megörült (több mint két hónapja nem esett már nálunk, olyan száraz a kert, hogy a locsolás sem segít rajta), én viszont nagyon szerettem volna kimenni. Amint Anyu kivitt a nappaliba, egyből a teraszajtóra mutogattam, ahogy szoktam. Később (mivel úgy tűnt, hogy nem ért a szóból) odavittem neki a cipőjét, és többször megmutattam neki, hogy hol van az ablakban az enyém. Anyu nevetett, és azt mondta, hogy majd kapok gumicsizmát meg esőkabátot, és akkor esőben is garázdálkodhatok odakint. De most inkább játsszunk csak idebent, a szőnyegen.
Így aztán a kacsáimmal játszottunk (a dédnagymamáméktól kaptam őket), és a montesszori tornyot rakosgattuk. A torony színes karikákból áll, már rá tudom tenni őket a pálcára, és ha eltalálom a sorrendet, akkor toronyszerű, ha meg nem találom el, akkor valami furcsa izé. Ilyenkor lebontom, és legközelebb hátha eltalálom. Ha sikerül, elégedett vagyok, és a mesekönyvemet is megpróbálom rátenni a tetejére, vagy valami más játékot. (Anyu sajnálta, hogy nem tudja megörökíteni – éppen a születésnapomra romlott el a fényképezőgépünk.)
Közben reggeliztem is (egy banánt), és születésnapi köszöntő telefonok érkeztek, Cserpi Zsuzsi és Rita is hívott.
Kora délután hazaérkezett Apu, nagyon megörültem neki, amikor megláttam a teraszajtóban. A szüleim leültek ebédelni (spenótos rakott tésztát, amit előző nap hozott a nagymamám), és engem is az asztalhoz ültettek egy furcsa, magas székben, amit néhány napja látok már a nappaliban, de nem tudtam, hogy erre való. Azt mondták, ehetek egy pár falatot a tésztájukból, mert mostantól fokozatosan be kell majd vezetni a táplálkozásomba a glutént meg a tejterméket – nem figyeltem pontosan, mert azzal voltam elfoglalva, hogy Anyu tésztájának minél nagyobb részét bekebelezzem. Amikor végül azt mondták, hogy nincs több, a homlokomig spenótos voltam, és egy kicsit mérges (rosszul viselem, ha éheztetnek). Anyu gyorsan adott szopit, és elaludtam.
Három óra múlva ébredtem a kiságyamban. Feltápászkodtam, és reménykedve pislogtam kifelé, hátha adnak valamit enni. Anyu kénytelen volt felültetni a konyhapultra, mert egyébként lerángatom a nadrágját uzsonnakészítés közben. Így viszont ügyesen segítettem neki: egy nagy kanállal kevergettem a tálkában az alma- és őszibarack-kockákat. Anyu puliszkát főzött (kukoricadara vízben, só nélkül – nagyon szeretem!), a nyers almát és a fagyasztott barackot pedig héjastól összekockázta, és botmixerrel pürésítette. A puliszkát szétterítette egy lapos tányéron, és ráöntötte a gyümölcspürét, hogy együtt lehessen kanalazni. (Jó, jó, csak adhatta volna egy kicsit gyorsabban.)
Éppen végeztem az evéssel, amikor csöngött a telefon. Oláhtamás, Annamari és berzso érdeklődtek, hogy ne ugorjanak-e be hozzánk, csinálni rólam egy-két fotót a születésnapomon, mivel úgyis éppen itt járnak a környéken (és fényképezőgép is van náluk). Nagyon megörültünk, és egy kicsit meglepődtünk.
Hát még néhány perc múlva, amikor megérkeztek! Ugyanis volt náluk egy nagy torta. Meg mindenféle izgalmas dolog, kismotor, labda, öntözőkanna meg lapát, mindegyik TTB-színű. Milyen érdekes, hogy ilyesmit is tartanak maguknál, amikor épp véletlenül itt járnak a környéken…
Egyből megkaparintottam az öntözőkannát meg a lapátot, és föl-le sétálgattam velük, ahogy kell. Közben izgatottan ismételgettem, hogy „dzsidzsi, dzsidzsi”, meg „zsííííííír”, és nagyon sajnáltam, hogy nincs több kezem, és csak ennyi dolgot tudok vinni egyszerre.
A tortán egy malacka üldögélt (Malacka volt a legelső becenevem, amikor még Anyu hasában kuckóztam), és volt rajta egy szál TTB-színű gyertya. Amikor meggyújtották a gyertyát, elkerekedett a szemem. Ilyet még nem láttam! Megpróbáltam megmutatni mindenkinek.
Aztán elfújtuk a gyertyát, és a szüleim is hoztak nekem egy zsák ajándékot. Kaptam egy markolót, egy homokozójátékot meg kis poharakat, amikből tornyot lehet építeni, és egymásba is lehet illeszteni őket.
Fölvágtuk a tortát, Sacher-torta volt, és én is kaptam belőle pár falatot. Picit csodálkoztam, még nem ettem se kakaós, se lekváros dolgokat. Alig vártam, hogy a többiek végezzenek az evéssel, és együtt játszhassunk az új játékaimmal.
Tamásnak a gepárdom tetszett, berzso a pohárkákat meg a rajzolótáblát nézte ki magának, Annamari pedig azt figyelte, hogy én hogyan játszom az összes többivel. Olyan izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, mihez kapjak. Az lenne a legjobb, ha az egész világ egy nagy szőnyeg lenne, és az összes barátom ott ülne velem, meg a szüleim és a nagyszüleim és mindenki, és mind a játékaimmal játszanánk. (Kivéve a lapátok, mert azzal csak nekem lehet.)
Hozzám szóltak