Mindennapi tevékenységemben újabb paradigmaváltás következett be. A rágható játékok és a vihető játékok korszaka után mostanában az olyan dolgok érdekelnek, amiknek fedelük van.

Az egész a szájápoló rudacskával kezdődött. Már jó rég kinéztem magamnak; először csak a formája tetszett, meg hogy színes (van belőle sötétkék meg narancssárga is). Meg hogy folyton ott van Anyu környékén. Nem nyugodtam, amíg meg nem kaparintottam.

Ez még valamikor télen történt. Forgattam, nézegettem. Olykor picit megrágtam a végét. És egy szép napon rájöttem, hogy ha a két kezemmel kétfelé meghúzom, akkor valami történik, és hirtelen kettő lesz belőle!

De nem úgy, mint egyes leejtett játékokból vagy az újságpapírból (ha nem szabadítják ki elég gyorsan a mancsom közül). Mert ha ezt a két kis rudacskát elég ügyesen illesztem össze, és megtolom, akkor megint csak egyetlenegy van!

Persze, ennek a kikísérletezése eltartott néhány napig.

Ezek után némelyes határvillongások következtek be a szüleimmel, mert Anyu valamiért nem akarta, hogy megrágjam vagy magamra kenjem azt a ragadós izét, ami a rudacska egyik felében található. Azt mondták, hogy az nem kisbabajáték, én meg az asztalt csapkodva érveltem (mint Hruscsov az ENSZ-ben, csak akkoriban nem volt még cipőm), hogy elvágják előttem a fejlődés útját.

Végül aztán elfogadták az álláspontomat, és kaptam egy kifogyott szájápolót. Pont ugyanolyan jó, mint amelyik még használatban van, remekül szét lehet szedni és újból összeilleszteni. Azóta is minden este a kezembe adják fürdés után, hogy ne balhézzak sokat az öltöztetésnél. Igaz, hogy már a harmadikat nyűvöm, mert egyet bedobtam az ágy mögé, egy másiknak pedig lerágtam a peremét.

Szerintem be sem látjátok, hogy mekkora óriási felfedezés ez. Eddig az egyes dolgok csak úgy önmagukban voltak. Mint egy cipő vagy Anyu vagy egy kiskanál. És most kiderült, hogy vannak köztük olyanok, amelyek más dolgokból állnak. Azaz tovább bonthatók még kisebb dolgokra. Még egy kicsit rágogatok ezt-azt, és máris körvonalazódik előttem Luhmann rendszerelmélete.

Na, ez aztán hosszabb időre lefoglalta a gondolataimat. Ezzel párhuzamosan a kézügyességem is fejlődött, és nemrég rájöttem, hogy ezt az „egy dolog – több dolog” trükköt nem csak a szájápolóval tudom végrehajtani. Az üres műanyag palackok kupakját kezdtem letekergetni és visszapattintani, és Apu adott egy biciklis kulacsot, aminek elég egyszerűen tudtam levenni és visszatenni a tetejét.

Aztán nálunk járt az egyik barátom, aki kicsit köhögött. Megrágta a kulacsom tetejét, ezért Anyu fertőtlenítőbe tette. Mindenütt kerestem, mert a trükkömet szerettem volna gyakorolni. Nem volt sehol. Fel-alá nyinyiltem a nappaliban, végül találtam egy homokozóformát, aminek az alakja egy kicsit hasonlított a kulacsfedéléhez. De nem nagyon sikerült rátenni a kulacsra. Vittem Anyuhoz, és kétségbeesetten magyaráztam, hogy nem tudom rátenni, segítsen.

Anyu először nem értette, mit szeretnék, de aztán nagy sokára leesett neki a tantusz. Már ő is sokat fejlődött mellettem. Nevetett, és elmagyarázta, hogy a homokozóformát nem tudjuk rátenni a kulacsra, de ha ez a kérdés érdekel, biztosan tud segíteni. Kiment a konyhába, és keresett mindenféle dolgot, aminek fedele van: patentdobozt, edénykét, kimosott popsikenőcsös tégelyt.

Felderült az arcom. Ez az, ezt szerettem volna! Leültem a szőnyegre, és vagy másfél órán át a fedeleket illesztgettem a dobozkákra. Mindegyiket külön megtanultam visszatenni. Aztán megpróbáltam fölcserélni őket, de mindegyik csak a saját dobozára illett. Aztán megtanultam, hogy melyik dobozhoz melyik fedő való. (Anyu meg csak csodálkozott, hogy mennyi mindent tud csinálni mellettem, míg én a kutatásaimmal foglalkozom.)

A popsikenőcsös doboz a kedvencem mind közül. Minden nap játszom vele: ráteszem a tetejét, leveszem, visszateszem. Kaptam hozzá egy kisebbet is, ezt bele lehet tenni a nagyba, aztán becsukni, ekkor eltűnik – és ha megrázom, csörög.

Szintén nagyon érdekelnek az egymásba illeszthető pohárkák: bár a sorrendjüket még nem sikerül eltalálnom (nyolcan vannak), de mindig nagyon örülök, ha kettőt – vagy pláne hármat – sikerül egymásba illeszteni. A Montessori-toronnyal jobb vagyok, általában észreveszem, ha rossz a sorrend, és elölről kezdem.

Hát, így telnek a napjaim mostanában. Fedelet rakok dolgokra, és egymásba illesztek dolgokat, és szétszedek dolgokat. Megragadja a képzeletemet a világ sokfélesége, az, ahogyan a dolgok egymáshoz illeszkednek, és kiegészítik egymást.

Nemrég kaptam egy érdekes játékot, fából készült halakat és tengeri állatokat lehet kifogni egy mágneses horgászbottal, mert mindegyiken van egy kis fém érintkező. És ha már kifogtam őket, vissza lehet illeszteni a helyére mindegyiket, mint egy kirakós játékot. A szüleim először azt hitték, hogy túl bonyolult lesz nekem, egyszerű kirakónak fogom használni, vagy megrágom és ide-oda viszem a darabjait. Ők viszont elmerülten játszottak a mágneses horgászbottal.

Néhány nap alatt azonban én is kifigyeltem, hogyan működik a horgászbot, és az összes állatot ki tudom fogni vele. Tudom, hogy a madzagon lógó kis mágnest kell közelíteni a fényes fém érintkezőhöz. Aztán bevágok, mint egy igazi horgász, és a halacska messzire repül a nappaliban. Ha elfogytak, összeszedegetem őket, és megpróbálom a helyükre illeszteni. Még nem sikerül, de már eltalálom, hogy melyik hová való. Néha, ha nincs türelmem hozzá, a bálna helyére teszem be az összes többit. Végül is onnan ugyanúgy ki lehet horgászni őket.

Apu hozott nekem egy fakirakót, kacsát ábrázol (még mindig a kacsa a kedvencem, este, a fürdésnél, ha nem kapom meg időben, szoktam is figyelmeztetni a szüleimet valami „kacsa”-szerű szóval). A kirakós kacsám csőre narancssárga, a hasa piros, a többi része zöld meg sárga. Mióta megkaptam, folyton a csőrét meg a hasát szorongatom a kezemben; Anyu összerakja nekem, én meg felkapom a hasát meg a csőrét, és elgyalogolok. Anyu szerint természettől fogva tudom, hogy ami piros meg narancssárga, az már megérett.

Olyan nagy a világ, és annyi mindennek van fedele benne! Sajnos, nem adják oda az összeset, hiába kérem. Anyu például nem engedi, hogy közelebbről szemügyre vegyem az arckrémjét, pedig szerintem ki tudnám kapargatni a tégelyből, és akkor azzal is tudnék fedeleset játszani. Remek, kézre álló kis fedele van; azt néha megkapom, de Anyu elég hamar visszaszerzi. Én meg csalódottan gyalogolok a szőnyegen, és a „Fedél nélkül”-t árulom.