Hétvégén Siófokon voltunk, ahol a féléves születésnapom tiszteletére egy nagy futóversenyt rendeztek. A szüleim ugyan azt mondták, hogy ezt a versenyt minden évben megrendezik, és ők mindig ott is szoktak lenni, de ez szerintem nem ellentmondás. (Kedves dolog, hogy évekkel előre készültek a féléves születésnapomra, amely tényleg nagy esemény – most már sokkal inkább hasonlítok kisgyerekre, mint kisbabára).

Ez volt az első futóversenyem, ahol szurkolóként voltam jelen, nem résztvevőként. Tavaly Anyuval többször futottunk együtt (igaz, hogy akkor még a hasában voltam); például ezen a versenyen is, de ez volt az utolsó, mert már nagy voltam, és Anyu félt, hogy a futás elhasználja előlem a vércukrot meg az oxigént. Szóval Anyu pontosan egy éve nem futott. Most már újrakezdhetné, mert hajlandó vagyok ordítozás nélkül a babakocsiban maradni, csak senki nem tudja, hogy kell átszerelni a futós babakocsimat fekvősről ülősre.

Vixyke és berzso találták ki még tavaly, hogy jöjjünk le idén együtt, és meg is szervezték a lejutásomat, ezúton is köszönöm szépen! Vixyke jött értünk egy nagy autóval, amibe belefért az összes holmim. Anyuék abszolút biztonságra pakoltak nekem, hátha mindent összetojok meg összehányok, de egész hétvégén mintagyerekként viselkedtem, és nem tojtam vagy hánytam össze semmit. Még csak nem is übültem. (Pfü, marha fárasztó volt megjátszani magamat!)

Szombat reggel Anyu csak az utolsó pillanatban keltett föl, hogy jól kialudjam magam. Vixyke még a gyerekülésemet is be tudta szerelni az autóba (ez eddig senkinek sem sikerült), én pedig annyira megilletődtem, hogy hajlandó voltam az ülésben maradni bármiféle ordítozás nélkül (mondom én, hogy mintagyerek vagyok). Érdig Anyu mobiltelefonját ettem, utána még elvoltam egy darabig a vízilovas könyvemmel, és csak Székesfehérvár után kellett nekem a cicákat énekelni.

Siófokon szép napsütés fogadott bennünket és egy csomó ember. A szálloda nagyon tetszett nekem, nagy szemekkel nézelődtem. Amióta szeparációs félek, most voltam először idegen helyen, Anyuék tartottak is tőle, hogy egy egész szállodának fogom leordítani a haját, de mondom, hogy mintagyerek vagyok. Egyetlen dolgot kötöttem ki: hogy senki ne vegyen kézbe, aki nem Anyu, nem Apu és nem berzso. De ez szerintem elég méltányos kérelem.

Rengeteg kisbaba érkezett a versenyre (úgy látszik, a futók derékhada most ért gyerekvállaló életkorba, vagy egymástól lesték el az ötletet). A szálloda első emeleti folyosóján egymást érték a futós babakocsik. Az a két fantasztikus pasi is itt volt, Dani és Boldizsár, akik már a négyhónapos szülinapi bulimra is eljöttek. Sajnos, most nem igazán értem rá szempillát rezegtetni, mindent jól meg kellett néznem. Azon azért megdöbbentem, hogy Boldizsár úgy rohangál, mint egy felnőtt. Lehet, hogy mi, kisbabák is tudunk ilyet? Elképesztő. (De az is lehet, hogy Boldizsár a földönkívüliek ügynöke, és Dani falazik neki.)

Az ötödik emeleten volt a szobánk, kilátással a Balatonra és a rajt-cél zónára. Nagyon kellemes kis szoba volt, egyből otthon éreztem magam (elvégre már jártam tavaly ebben a szállodában), és játszani kezdtem az ágyon. Semmi eblé meg hadzsidzsi. A szüleim egyik döbbenetből a másikba estek. (Vehe.)

Ebédnél Boldizsárék apukája ajánlotta, hogy ültessenek bele engem is egy etetőszékbe, mint a fiúkat. Először nagyon meglepődtem, azután megpróbáltam kimászni, végül rájöttem, hogy a tenyeremmel remekül lehet püfölni az etetőszék asztalkáját. Nagyon komolyan festettem a székben ülve (remélem, mindenki látta).

A szálloda előterében nagy volt a nyüzsgés, bácsik meg nénik rohangáltak futócuccban, kisbabák kurjongattak egymásnak a kocsijukból kikönyökölve. Újfent beigazolódott, hogy nagyon szeretem, ha sok ember van körülöttem (hát még, ha kisbabák!), és ha új helyszíneket láthatok. És ez még most, a szeparációs félelem korszakában is így van. Persze az is kell hozzá, hogy kialudjam magam (ha álmos vagyok, a saját tükörképemet is ellenszenvesnek találom), és hogy az ismeretlenek biztonságos távolságban maradjanak. Mindenesetre nagyon fel voltam dobva, a homlokomat ráncolva, tágra nyílt szemmel nézelődtem.

A délutáni távot együtt drukkoltuk végig az álompasikkal, mivel mind a két szülőjük futott, és berzso vigyázott rájuk, aki rápihent a másnapi száguldozásra. Vixyke is futott, meg Apu (ő már a délelőtti távon is, meg másnap is), mi meg a Balaton partján álltunk, és kiabáltunk nekik, hogy „hajrá”, meg a többi rengeteg ismerősnek, és ismeretleneknek is. A srácok a sportkocsijukból kukkoltak (illetve Dani már a mezőny elején elaludt, Boldizsár megvárta az apukáját), én meg a kengurumban ülve lóbáztam a lábam. Szép volt a Balaton, ahogy lassan alkonyodott, és finoman hullámzott a víz. Láttam futni egy igazi Tapírt.

Nagy szemekkel néztem, ahogy szembefut velünk az a rengeteg ember, egész eddigi életemben összesen nem láttam ennyit. Anyu a fülembe sugdosva magyarázgatta, hogy ha megmételyeződöm a futóversenyek hangulatával, nagyobb koromban majd én is futkározhatok. (Hm, úgy, mint Boldizsár?) Amikor a srácok anyukája beérkezett a célba mosolygósan, kipirulva és csillogó szemmel, Anyu arra gondolt, hogy okvetlenül meg kell szerelni a futós babakocsimat.

Este a nagyteremben talkshow volt celebekkel, vagyis beszélgetés ultrafutókkal, köztük Lupus bácsival, aki mindig szokta nekem mondani, hogy szia, Nyávogi, hogy vagy (már akkor is, amikor Anyu nagy pocakkal szaladozott a túrákon). Érdeklődéssel hallgattam, hogy mit mesélnek, főleg, mert Anyu föl-le mászkált velem a széksorok mellett (kenguruban ültem). Egészen lázba hozott a Balaton Szupermaraton leírása, valamint a sarokban a legyezőpálma.

Azután együtt vacsoráztunk a többiekkel, és beszélgettünk. Jó fej voltam, és hagytam enni a szüleimet – az ilyesmi otthon nem gyakran fordul elő, de hát a hétvégén minden statisztikát borítottam. (Na, majd a következő napokban behozom.)

Életemben először nagy fürdőkádban fürödtem. Kicsit meglepődtem rajta, de nem problémáztam. A szálloda felajánlotta, hogy ad nekem kiságyat, de nem kértük, mert Anyu attól félt, hogy ha éjszaka felébredek, megrémülök, és soha többet nem lehet engem kiságyba tenni. Így inkább együtt aludtam Anyuval, összekuckóztunk, és viszonylag nyugodtan telt az éjszaka. Nem ordítoztam, amikor fölébredtem, csak halkan nyüszögve tudattam, hogy kimennék egy pohár vízért, ha tudnék járni, de mivel nem tudok, inkább adjanak szopit.

Apu ugyan felébredt ránk, de vissza is tudott aludni. Nem éppen ideális pihenés egy félmaraton előtt, de lehetett volna rosszabb. Mivel Apu reggel nyolckor akart kelni, ezt tiszteletben tartottam, és majdnem nyolcig hagytam aludni a családot. Reggel sokat nevetgéltünk, vagyis amikor Apuék nevettek, akkor én is hangosan vihogtam. A végén már azon nevettek, hogy én hogy röhögök.

A reggelinél nagy buli volt, közös asztalnál ültünk a srácokkal. Boldizsár nagyon szomorú volt, hogy megetetik, Dani nem zavartatta magát, pókerarccal rágta a kanalát. Közben odakint egyre többen gyülekeztek, mivel a vasárnapi félmaraton a legnépszerűbb táv ezen a versenyen. Ez Magyarország második legnagyobb félmaratonja.

Gyönyörű napsütéses idő volt, a parton egy kis köddel. A rajtzónában annyian álltak, hogy végig se lehetett látni a tömeget. Rita is megérkezett, nagyon megörültünk egymásnak. Mindenki izgatottan beszélgetett és a felszerelését igazgatta, aztán felhangzott a startlövés, és a tömeg kihömpölygött a rajtkapun. Éreztem, hogy valami történik, kíváncsian fészkelődtem a kenguruban.

Apu a rajtban még szólt Anyunak, hogy hozza le a fejpántját, így felszaladtunk a szobába, azután a visszakanyarodó mezőny elé sétáltunk. A hármas kilométernél találkoztunk szembe Apuval meg Ritával, és odaadtuk a fejpántot. Megint annyi futót láttam szembejönni, hogy Anyu szerint még álmodni is fogok velük. Most még több ismerős volt, mint tegnap, sokan mondták, hogy „Nahát, itt van Nyávogi!”, akik pedig még korábbról ismerték Anyut, azok közül páran meglepődtek, hogy „Jé, csak nem egy Nyávogi az ott?!” Anyu nem győzött büszkélkedni velem.

Azután fölmentünk a szobába, és egy ideig az ablakból meg az erkélyről néztük az élbolyt, ahogy az első köre után átsüvít a rajt-cél zónán. Később lementünk, és az ellenkező irányban is elsétáltunk a pálya vége felé, amíg össze nem találkoztunk Apuékkal. A partra is lekanyarodtunk, ahol időközben a mezőny eleje már a második körénél tartott. Éppen sikerült elcsípnünk, amikor berzso elszáguldott! Én nem is jöttem rá, hogy valami nagy dolog készül, mert ugyanolyan szépen mosolygott, ahogy szokott, még csak fáradtnak se tűnt.

Elég erős szél fújt, és Anyu félt, hogy megfázom, így visszasétáltunk a szállodához. Menet közben elaludtam a kenguruban, fölmentünk a szobába, és aludtam egy kicsit az ágyon, azután szopiztam. Így sajnos kihagytuk, amikor Apuék a második körben elfutottak a parton.

A befutó tájékán jó érzékkel abbahagytam a szopizást, és megint lementünk a szálloda elé a célkapuhoz, ahol sorban mondták be a beérkezőket. Még pont láthattam, ahogy Apu bevágtat. Izgatottan rágtam az öklömet.

Hű, berzso fantasztikusat futott, gratulálunk neki! Rita is és berzso is büszkén mutatták az érmüket, teljesen le voltam nyűgözve. Ritáét meg is szerettem volna kóstolni az ebédnél, de azt mondták, hogy árt a fém a fogamnak. Na, úgy látszik, nagykoromban tényleg kénytelen leszek versenyeken indulni, és akkor majd az összes érmemet összerághatom.

Jó hangulatban ebédeltünk, a verseny előtti izgatottság elégedett büszkeségnek és némi jóleső bágyadtságnak engedte át a helyét. Nagyon sajnáltam, hogy haza kell jönni, szerintem a többiek is. Pedig már annyira kifáradtam, hogy amint betettek az autóba, azonnal elaludtam, és csak akkor ébredtem föl, amikor már a saját városunkban jártunk.

Itthon, amint Anyu belépett velem az ajtón, szétnéztem, a felismerés öröme gyulladt ki az arcomon, és egy nagyot kurjantottam. Itthon vagyok! És most már tudom, mi az, hogy „itthon”. Másnap persze nem tudtam hová lenni, kerestem, hogy hová lett a sok ember, hirtelen nagy lett a csönd körülöttem.

Szóval remek kis hétvége volt, sokáig emlékezni fogok rá, még ha talán nem is tudom majd, hogy mire emlékszem.