Nyávogi élete és cselekedetei

Anyu sokáig úgy gondolta, a „vendég a háznál” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy a kisbaba, kisgyerek csak vendégségben van nálunk, mert előbb-utóbb felnő, és hazamegy a saját életébe. Ezért nem csak hogy vendégnek kijáró tisztelettel kell kezelni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy nem a mi tulajdonunk, és életének nem az a célja, hogy a miénk kényelmesebb legyen. Az a kisgyerek, aki egész nap töri valamiben a fejét, és világra szóló tervei megvalósítása közben néha összerajzolja a falat, vagy eltör ezt-azt, a szülőknek talán okoz némi kellemetlenséget, de feltehetően nem ő lesz az, akit kiszorítanak a munkaerőpiacról a nála talpraesettebbek. Ha egy szülő azt várja el a gyerekétől, hogy gondolkodás és vitatkozás nélkül kövesse az utasításait, talán nem is gondol rá, hogy eljön az idő, amikor nem ő fogja adni ezeket az utasításokat, hanem egy élősködő főnök vagy egy rossz természetű házastárs.

A napokban azonban Anyu rájött, hogy a „vendég a háznál”-nak más jelentése is van. Érdeklődöm a dolgai iránt, egész nap beszélgetünk és mindent együtt csinálunk, ez olyan, mintha minden nap vendégség volna. Igazán jól szórakozunk együtt.

Ráadásul én olyan vendég vagyok, aki segít is. (Nálunk különben is igen rendes vendégek járnak, szoktak magunknak gofrit sütni, és néha összepakolják a játékaimat…) Most már nemcsak viszem a dolgokat, hanem hozom is. Ha észreveszem, hogy a szüleim készülődnek, mindjárt indulunk valahová, azonnal ugrom, és hozom a cipőjüket. (Ennek nem mindig örülnek.) A használt pelenkámat kidobom a szemetesbe. (Ennek örülnek, legalábbis jobban, mint amikor a távirányítót dobom ki.) Mondom is, hogy „szemetes”, hogy tudják.

Bevásárlás után csakis én pakolhatok ki a babakocsi csomagtartójából, mindenkinél gyorsabb vagyok, és mindenkit félretaszigálok igyekezetemben. A kibányászott holmikkal a hűtőhöz futok, Apu meg Anyu alig győzik kikapkodni a kezemből, és biztonságba menekíteni. A tejet meg a narancslét két kézzel cipelem. Ha valami beakad, akkor szitkozódom. Néha elhangzik némi halvány ellenkezés a szüleim részéről, mint „törékeny” meg „összenyomódik”, de ez csak annyit jelent, hogy ezekkel gyorsabban kell futni, nehogy még a hűtő előtt elvegyék.

Ha Anyunak nem jut eszébe jobb elfoglaltság, elkezdi felrakosgatni a játékaimat a polcra. Azonnal ott termek, és segítek neki. (Közben le is veszek néhány dolgot, szóval elég lassan haladunk.) De ha azt mondják valamire, hogy „tedd a helyére”, rohanok, és begyömöszölöm oda, ahová szerintem való.

Néhány hete bementünk egy boltba, hogy zoknit vegyünk nekem. A tulajdonos néni, amikor meglátta, hogy milyen érdeklődő vagyok, és mindent megnézegetek, megpróbálta rávenni Anyut, hogy vegyen meg nekem mindenféle marhaságot, amire nincs is szükségünk. Például adott nekem egy pulóvert, hogy az milyen szép, és pont jó rám. Rajzfilmfigurák voltak rajta, amikről fogalmam sincs, hogy micsoda, de szép színes volt az egész, és tetszett. Magamhoz szorítottam, és úgy sétálgattam vele. Anyu kifizette a zoknikat, és mondta nekem, hogy most már tegyem vissza a helyére a pulóvert. Elszaladtam, és visszatettem oda, ahonnan a néni elvette, aztán hazafelé együtt kuncogtunk a döbbent fején.

Ha Anyu főz, ott kuporgok a lábánál, kiszedegetem a szekrényből a műanyag tálakat (csak a műanyagokat, bár néha kísértésbe esem, és a poharakat is…), és homokozó lapátkákkal kevergetem bennük a gesztenyét. Apunak mindig szoktam adni belőle, nehogy hiányt szenvedjen bármiben. A Macit és a Kutyust is megetetem, de Apu az első. Arra is figyelek, hogy ne mászkáljon mezítláb. Múltkor mondtam is neki, hogy „Apu papucs nincsen”.

Mosni is segítek Anyunak. Ha észreveszem, hogy éppen a mosást teszi be a gépbe, rögtön szétnézek, hogy miféle mosnivalókat találok a lakásban, és odaviszem neki. A takarómat meg a pizsamámat. A konyhából a konyharuhákat. Apu párnáját.

Mindig adódik valami érdekesség a ház körül. Múltkor Anyu elmagyarázta nekem a mosást, mert egy kicsit aggódtam, amikor centrifugált a mosógép. Elmondta, hogyan lesz az összepiszkolt ruhákból tiszta ruha, amit kiteregetünk és megszárítunk. Belenéztünk a dobba, és én is tehettem bele ruhákat. Egy műanyag bögrében megpörgetett egy gesztenyét, hogy lássam, miért adja a mosógép azt a gyanús hangot. Vagy fél órát próbálkoztam, mire nekem is sikerült. Azóta nagyon megörülök, ha meglátom a ruhaszárítót, mindenkinek elmesélem, hogy „msás” és „msógép”.

Mindenhol ott kell lennem, mindent meg kell néznem és ki kell próbálnom. Emiatt nagyon gyorsan tanulok. Múltkor például megtanultam pohárból inni, mialatt Anyu a radiátorcsöveket festette. (Már ideje volt, mert kezdett gáz lenni, hogy nem tudok pohárból inni. De hát a szopizás nagyon sokáig minden folyadékszükségletemet fedezte, csak nyár elején, egyéves korom körül merült fel, hogy vizet is kellene innom. A sportpalackkal elég hamar boldogultam, ez azért jó, mert magunkkal tudjuk vinni, ha elmegyünk itthonról. Aztán nyáron Mama hozott nekem csőrös poharat, és abból is megtanultam inni. De a „rendes” pohárral sokáig nem tudtam zöldágra vergődni.)

Reggel, míg Anyu fogat mosott, szokás szerint odaálltam mellé, és figyeltem. Az ujjammal mutattam, hogyan mossa a fogát, aztán odahoztam egy régi fogkefét (amit egyébként a szemetesből csentem el, de már beletörődtek), meg egy poharat, és Anyu orra alá toltam, hogy „vízz!”. Némi győzködés után kaptam vizet, kétujjnyit a pohár fenekére. Aztán Anyu elment csövet festeni, én meg egyedül maradtam a vizemmel.

Egy idő múlva megint jelentkeztem nála, hogy „vízz!”. Megint adott egy kicsit, gondolván, hogy addig is hagyom festeni, majd a végén utánajár, hogy hová öntögetem ki, és feltörli. Egyre gyakrabban jelentem meg az üres pohárral, újabb adagért. Amikor Anyu elkészült a csövekkel, hiába kereste az orbitális nagy tócsát a lakásban. Végül arra a következtetésre jutott, hogy alighanem megittam az összes vizet. És tényleg, be is mutattam neki a tudományomat: megtanultam pohárból inni! (Azután három pelenkát brutálisan telepisiltem.)

Néha kicsit meglassítja a dolgokat, hogy mindent meg akarok nézni, és mindent én akarok csinálni. Anyu próbálja nem elfelejteni, hogy nem szabad letörni a lelkesedésemet, mert így leszek önálló. Például már el tudok gyalogolni a vasútállomásig, a játék babakocsimat tolva, és ha föl akarnak venni, felháborodom és rugdosni meg rikoltozni kezdek. Így hát gyalogolunk. Legalább hatszor annyi ideig tart, de ki bánja? A kocsinak rossz az úttartása, ezért időről időre az árokban kötök ki, kimászom, mintha mi sem történt volna, és gyalogolunk tovább. Vár az élet, meg a kutyusok.

Amit most elmesélek, a nyaralás utáni héten történt. Csak folyton sok a dolgom, elmaradásban vagyok a beszámolókkal. A nagy erőkkel való fognövesztés mellett most épp beszédfejlődöm is, a távolsági busz első ülésén végigkommentálom az utat, nehogy elpusztuljon unalmában a vezető bácsi, és fának hajtsunk. Az összes felszállóról megállapítom, hogy „néni” vagy „bácsi”, esetleg „másik” (ez nem a saját nemükhöz vonzódókat jelent, hanem újabb néniket és bácsikat), a szembe jövő autó „bvvvv” (vagy „másik”, ha több is van), aztán „elment”, a vonat továbbra is „vaat” és „elment”, és minden alkalommal hozzáteszem persze, hogy „apuci”.

De történetünk idején még gondtalan vakációmat töltöttem, abban a tudatban, hogy az apám oda van csavarozva a fotelhoz, és egy laptop van a térdéhez rögzítve. Pancsoltam, homokoztam, délutánonként gofrit sütögettem, ha jött hozzánk valaki. Eh, boldog idők voltak.

Egy délután éppen a hintaágy csavarjait szereltem, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne kutyust látni. Tűnődve meg is jegyeztem a fogam között, hogy „vuv-vuv”, aztán folytattam a munkát. Hm, jó dolog ez a csavarpiszkálás (az összes anyáról lepattintom a műanyag fedőkupakot, és átteszem máshová, meg viszem is őket kicsit a markomba szorítva ide-oda, míg el nem fogynak lassan), szóval el tudom foglalni magam, de azért mégis csak ott van az élet, ahol a kutyák ugatnak. Talán meg kéne fűzni Anyut, hogy menjünk ki kicsit az utcára. Bár a kutyusokat csak rövid ideig nézhetem, jó, ha tíz percet hagynak állni a kerítés előtt, és nem is lehet hozzájuk nyúlni sem.

Egyszer csak meghallottam, hogy nyílik a kertkapu, és egy autó áll be az udvarra. „Aha, vendégek – gondoltam –, na, megyek, bekeverek egy gofritésztát.”

A következő pillanatban azonban leesett az állam, és a csavartakaró kupakok szerteszét gurultak a tenyeremből. Az autóból ugyanis egy eleven kutyus szállt ki!

És még nem is akármilyen kutyus, hanem maga a kultikus Zsolibéla! El se tudtam hinni, hogy ez tényleg megtörténik, a terasz felé pislogva kerestem a kamerát meg a televíziós stábot. Egy Zsolibéla csak úgy ideutazik, és bejön a kertünkbe!

Tudjátok, Zsolibéla volt az első kutyus, akit valaha láttam, és akiről megmondták nekem, hogy ő egy kutyus. Vagyis ha azt hallom, „kutyus” (vagy ugatást hallok az utcáról), ő lebeg a szemem előtt, mint Max Weber-i ideáltípus. Nem tudom, emlékeztek-e rá, ez még akkor történt, amikor először pontőrködtem. Akkor döntöttem el, hogy szeretem a kutyusokat (a cicákkal ellentétben, akik idegesítő kis lények).

Hát ez elképesztő! A nagy Zsolibéla csak úgy fogja magát, és besétál ide! Elég soká tartott, míg feldolgoztam ezt a fejleményt, vagyis az első másfél órában üdvözült pofával álltam a homokozó tetején (onnan messzebbre látok), és a két kezemet a levegőbe emelve, ide-oda fordulva követtem a tekintetemmel Zsolibélát, ahová csak ment. Ha közelebb jött, vagy gyorsabban mozgott, akkor vihogtam. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elhajítsam a bugyimat, mint az első sorban csápoló, visítozó tinilányok a koncerten. (Bár nem tudom, szegény Zsolibéla mint szólt volna hozzá, ha egy szortyogós pelenka csapódik a fejéhez.)

Aztán összeszedtem magam. Zsolibéla társaságot is hozott magával (ez biztos a stábja, akikkel együtt utazik), ideje visszanyernem az önuralmamat, és gondoskodni az élelmezésükről. Így hát bekevertem egy kis gofritésztát. (Lükepék elég sokat segített a kevergetésben, mert még mindig nem tértem teljesen magamhoz, és kicsit szétszórt voltam.)

Zsolibéla nagyon kedvesen viselkedett, egyáltalán nem hordta fenn az orrát (pedig nagyon érdekes orra van), úgy tett, mintha olyan volna ő is, mint mi, hétköznapi lények. Megmutatta a játékait, hozott magával egy sünt és egy hamburgert, ezek sípolnak, ha rágja őket. Eszmét cseréltünk a dolgok megrágásáról. Barátságos, közvetlen hangot ütött meg, én pedig megtisztelve éreztem magamat, hogy van közös témánk.

Nekem a sünje tetszett jobban, ő a hamburgert kedvelte, mert jobban sípol. Így hát megosztoztunk, és hamarosan már úgy éreztem, hogy közeli barátok vagyunk. Meghívtam egy vödör vízre, és megkérdeztem, ne javítsam-e meg a fülét. A vizet elfogadta, a szerelést azonban kedvesen, de határozottan visszautasította.

Gyorsan elröppent a délután. Jó sok gofrit sütöttem, aztán Zsolibéla indítványozta, hogy hurcolkodjunk fel a teraszra, és társasjátékozzunk. A többiek is bekapcsolódtak a játékba. Még mindig lámpalázas voltam egy kicsit, így nekem nem ment olyan jól az activity, bár a rajzolásban verhetetlen vagyok.

Estére annyira elfárasztott a sok izgalom, hogy csetlettem-botlottam, a székről is leestem. (Néha rájön a bolondóra arra a nyomorult székre, és sosem ott van, ahová lépek.) Zsolibélának is mennie kellett, nagyon szoros a napirendje. Még várt rá egy egyeztetés a stábjával, és ki is kellett pihennie magát másnapra. Így hát elbúcsúztunk. Zsolibéla még egyszer megszagolta a cipőmet, megnyalta a könyökömet, aztán beszállt az autójába, és a kamerák kereszttüzében távozott. (Az esti fürdésnél eldugtam a könyökömet, hogy Apuék ne tudják lemosni. Szerintem soha többet nem teszem vízbe.)

Elalvás előtt még egyszer végiggondoltam ezt a hihetetlen napot. Bár tudom, hogy a rajongókkal való találkozás főként médiaesemény, de azért titokban azt remélem, hogy Zsolibéla is jól érezte magát a társaságomban, és ízlett neki a víz meg a gofri. „Vuv-vuv”, suttogtam magam elé, mielőtt elaludtam.

Hogy elterelje a figyelmemet Apu távolléte fölött érzett bánatomról, Anyu szólt nekem, hogy még nyár van.

És tényleg. Ráadásul sokkal jobb nyár, mint eddig. Már nem forr föl a fejünk a napon, nem kell folyton árnyékot keresni, és attól a bizonyos UV-től is kevésbé kell tartanunk. Kimondottan kellemes a napsütésben üldögélni, főleg, ha egy kis víz is van a közelben, ahol hűsölhetünk. És délután egykor sem buggyanunk meg a hőségtől, amikor hazafelé tartunk ebédelni és aludni.

Így hát délelőttönként elkezdtünk kijárni a tóhoz. Viszünk homokozójátékot, meg a gumicsónakomat – pedig már eltettük, mert azt hittük, idén nem lesz rá többet szükség, de hát többszörösen bebizonyosodott, hogy amit az ember lehetetlennek tart, és már le is mondott róla, utólag mégis csak megtörténik. Mindenki őszinte örömére.

Reggel fölébredek, kicsit kesergek, hogy Apu nincs sem a nappaliban, sem a szobájában, aztán gyorsan szopizom egyet, közben Anyuval megbeszéljük, hogy menjünk-e ma is strandra. (Még szép!) Anyu gyorsan megmosdik és összekapja a holminkat, és ha szerencsénk van, az egy órával korábbi buszt is elkaphatjuk. (Óránként jár.)

Csak 8-9 perc a menetidő, és a megálló is közel van, így attól számítva, amikor itthon kilépünk az ajtón, jó esetben 25 perc múlva már a parton lehetünk. Néha sorompót kapunk, de ez még izgalmasabb, mert ilyenkor láthatok vonatot. (Meg is jegyzem minden alkalommal, hogy „apuci”.)

A partra érve egyből a lépcső melletti homokozóhoz megyünk, itt szeretek lenni a legjobban, mert fürödhetek és homokozhatok is, meg locsolhatom a lábamat (és mások lábát) a vödörből. Ha Anyu észreveszi, hogy meguntam a homokozást és a lépcső körül settenkedem, le szokta venni a ruhámat, mert már előfordult, hogy lelkesen a saját fejemre öntöttem egy vödör vizet, és utána szétnéztem, hogy mindenki látta-e a teljesítményemet.

Közben Anyu meghámozza a reggelimet (vagyis barackot). Egész nyáron főleg barackon éltem, nem tudom, mi lesz velünk, ha véget ér a szezon. A reggeli majdnem mindig barack, az ebéd barack, esetleg némi körtével és banánnal keverve, mert a jó ég se győz engem barackkal. Alvás után szoktam kapni valami mást, például céklát, tésztát vagy krumplit, de néha nincs kedvem hozzá, ilyenkor eltolom a kanalat, és szemrehányóan mutogatok a konyha mellvédje felé, ahol Anyu a barackot tartja. „Anyu, ez nem mememe! Látod, aaaaz mememe!” (Kivétel Mama húsos tarhonyája, amit mindig meg szoktam enni.)

Késő délután eszem még mást is, például kenyérszeletet vagy natúr joghurtot, attól függ, mennyire voltam éhes alvás után. De az esti fürdés előtt elő szokott fordulni, hogy még egy kicsit sztrájkolok a mellvéd előtt, fölfelé mutogatva, hogy „mememe”, ilyenkor a változatosság kedvéért némi barackkal zárom a napot.

A strandon Anyu megmutatja nekem a meghámozott, felkockázott barackot, és szól, hogy jöjjek reggelizni. A biztonság kedvéért már a homokozó közepén kitátom a számat, hátracsapom a karomat, és úgy rohanok Anyuhoz az első falatért. Idővel aztán fontosabb lesz a homokozás, mint bármilyen más tevékenység, az evést is beleértve, és ilyenkor Anyu egy kicsit győzködni szokott, hogy szíveskedjek odafáradni hozzá, mert nem fog utánam mászkálni. Nem szíveskedem. Úgyis tudom, hogy előbb-utóbb sóhajtva odatelepszik mellém, és a számba tömködi a maradék barackot, míg én valami rettentő fontos dologgal vagyok elfoglalva, például megpróbálom kicsavarni a csavarokat a szemetesedény talpából.

Közben lassan benépesül a strand. Szeptember 1. óta nem szednek belépődíjat, így a környék (és a távolabbi környékek) összes kisbabája itt szokott gyülekezni a parton. Vannak, akik babakocsival jönnek, mások kismotorral száguldanak le a tóhoz vezető lejtőn. Már szert tettem néhány ismerősre is, akikkel lelkesen üdvözöljük egymást, de az újakat is kíváncsian szoktam fogadni, és ismerkedésképpen jól megnézegetem a játékaikat. Van, aki nem örül ennek, de a többség nem bánja. Aki végképp zokon venné, azt a cicás locsolókannámmal szoktam megvigasztalni, tapasztalataim szerint ez mindenkinél bejön. Még a területvédő korszakukat élő kétévesek is abbahagyják a pityergést, ha egy szép, érthető „tessék!” kíséretében a kezükbe nyomom a kannát, és „má, má” felkiáltással felhívom a figyelmüket a rajta található cicára.

Úgy gondolom, hogy az ember ezerszer látott saját játékai sosem olyan érdekesek, mint a másokéi, és szerencsére sokan osztják az álláspontomat a tóparton. Mire az összes vödröt és lapátot végigpróbálgatom, jó sok idő eltelik, a nap már magasan jár az égen. Anyu ilyenkor indítványozni szokta, hogy fürödjünk egyet.

Először azt hitte, hogy már nem fogok pancsolni, túl hideg lesz nekem a víz, de kisült, hogy ha nem visz be, önként belemászom a lépcsőnél. Így aztán Anyu inkább belemártogat – vihogok, a lábammal rugdosok és a kezemmel csapkodok –, aztán beljebb visz, és a víz tetején úsztat, alulról tartva, én meg békatempókat végzek a lábammal. Azt mondja, ügyesen mozgok a vízben, és reméli, ha elég alkalmam akad pancsolni, ezt a tudományomat később sem felejtem el. Apuval megbeszélték, hogy amint lehet, megtanítanak majd engem úszni, mert sok a vízibaleset, és fontos, hogy már kicsi koromtól legyen vízbiztonságom.

Pár perc múlva abbahagyjuk a pancsolást, nehogy nagyon áthűljek, és Anyu beleültet a csónakomba. Kiderült, hogy motoros hajóm van, Anyu-motorral működik. Anyu két oldalról megfogja, hogy biztonságosan üljek, hátul meg tempózik a lábával. Felelősségteljes képpel trónolok középen, és néha a homokozólapátommal evezve segítek a haladásban. Föl-le úszkálunk a part mentén, ahol még elég sekély a víz.

Ma hajózás közben igazi kacsákat is láttunk. Először nem tudtam, hogy mit nézünk, mert szerintem a kacsa sárga, ezek meg buksi fejű, barna izék voltak, de tény, hogy úsztak a vízen, mint a fürdéshez használt kacsáim. (Ezek szerint ami úszik a vízen, az kacsa. Ha nem Anyu meg én. Vagy boszorkány.)

Mindenki odasereglett a mólóra, és onnan nézték a kacsákat, mi meg az ellenkező irányból, a vízből. Egy kisfiú megijesztette őket, erre hápogva a levegőbe ugrottak (tényleg mondták, hogy „hápp”, mint ahogy én szoktam!), és pont a mi közelünkben érkeztek ismét a vízre. Ez aztán előadás! (Ráadásul a vízről, egy hajóból nézve. Még szerencse, hogy utószezonban vagyunk, egyébként biztos egy vagyonba kerülne az efféle turistalátványosság.)

Pancsolás után a parton szoktunk száradni, én a homokozóban (semmi sem szárítja meg olyan gyorsan az ember bőrét, mint hogyha jól bepanírozza meleg homokkal…), Anyu meg a bársonykabokrok körüli széles padokon, vagy a homokozót a víztől elválasztó betoncsíkon sütkérezik, attól függ, hogy én hol ütök épp tanyát. A víztől távolabbi játszóteret is meg szoktuk nézni, ott vonat is van, hinta, meg egy csomó mászóka.

A szomszédos iskola diákjai is a tóhoz járnak tornaórán, ma például többször körbefutották a tavat. Biztos jó lehet itt futni, mert nagyon vidáman bukkantak elő a fák közül, és vigyorogva trappoltak lefelé a partra vezető lejtőn. Gondoltam, legjobb lesz, ha aranyos fejet vágok, és kószálok egy kicsit a célterületükön, hátha odajönnek, és piszkálnak. Úgy látszik, kiemelkedően aranyos fejet sikerült vágni, mert nemsokára mindenki velem foglalkozott. Pedig csak kuporogtam csöndesen a fűben, és nagy szemekkel figyeltem őket. Hm, meg kéne tartani ezt a bocitekintetet nagyobb koromra is, hátha jól jön ez még itt-ott.

Sajnos mire kettőt pislantottunk, dél lett. Bármilyen korai buszt sikerül is elérni, és bármilyen hosszú időt hagyunk is a strandolásra, mindig egy szempillantás alatt eltelik. Anyu még egyszer bevitt a tóba, hogy lemossa rólam a homokot (szerintem a lépcső körül több centivel megemelkedett a meder), felöltöztetett, és mialatt összeszedte a játékaimat, én már el is indultam hazafelé. Egy nagy parkon kell keresztülsétálni, annak a másik oldalán van a buszmegálló. Szökőkút is van, meg virágágyások, néha az az érzésem, mintha még mindig a Nyaralás nevű helyen lennénk. Lehet, hogy én is ott lakom?

Amikor meglátom a sárga távolsági buszt, bugyborékoló nevetéssel felkiáltok, hogy „bussz!”, és oda is rohannék a megállóba, ha Anyu nem fogná a kezemet. Néha én szoktam vigyázni a pénzre, amit oda kell adni a vezető bácsinak, még sosem veszítettem el. Míg Anyu megveszi a jegyet, beljebb gyalogolok az utasok között. Ha lehet, az első ülésen foglalok helyet, és felelősségteljes arccal ücsörgök – ki tudja, talán még vonatot is látunk hazafelé. (Apuci.)

Anyu mindenféle történettel szórakoztat, nehogy elaludjak hazáig (hiszen még ebédelnem is kell). Ma például azt figyeltük, ahogy a busz beáll a megállóba, a vezető bácsi kinyitja az ajtót, az utasok felszállnak, jegyet vesznek, csönget, becsukja az ajtót, és továbbmegy. Igaz, hogy a gyerekek már iskolából jönnek, de amint felszállnak a buszra, ők is elfelejtik, és nevetve bökdösik egymást oldalba, hogy nahát, de helyes, nagyszemű kislány, és jé, csónakja van. Körben zöldek a mezők, nevetnek a lombok. Még tart a nyár.

Beköszöntött az ősz, kezdődik az iskola. (Vajon hányan írták már le ugyanezt a mondatot előttem? Megfigyeltétek, hogy mindig csak az ősz szokott „beköszönteni”? A többi évszakról ezt elég ritkán mondják.)

Ez pedig azt jelenti, hogy Apu nem lehet mindig itt velem, mert el kell mennie az iskolába a gyerekekhez. Nem értem. Nincsen azoknak a gyerekeknek saját apukájuk, hogy az enyém kell nekik?!

Ráadásul a gyerekeknek még csak ma kezdődik a tanítás, Apunak meg már a múlt héten is oda kellett mennie. Sőt, előfordult, hogy csak akkor jött haza, amikor én már aludtam, és másnap reggel, mire fölébredtem, már elment. Anyu csak azt vette észre, hogy egyre rosszabb kedvem van, és egyre többet nyivákolok, pedig egyébként nem vagyok sírós (lassan végleg magam mögött hagyom a becenevemet).

Csütörtökre már odáig fajult a dolog, hogy semmi mást nem csináltam, csak sírtam meg aludtam. Reggel felültem az ágyamban, ahogy szoktam, és egyből a nappali felé mutattam, picit még reménykedve; Anyu kivitt, láttam, hogy Apu sehol, erre sírva fakadtam. Anyu semmilyen módon nem tudott megvigasztalni, hiába hozta a horgászós játékot, a kutyáimat, még a telefont is, mindenre csak azt feleltem, hogy „nem”.

Anyu átment a konyhába, hogy csinálja a délelőtti dolgait, ahogy szokta, én meg a földön ültem, és sírtam. Gondolta, hogy előbb-utóbb majd csak megunom, de nem, csak egyre rosszabb lett a helyzet. Végül a karjába vett és puszilgatott, erre elaludtam. Pedig délelőtt sose szoktam aludni.

Amikor fölébredtem, egy ideig komoran néztem magam elé, aztán eszembe jutott, hogy nincsen már apukám sem, és megint sírva fakadtam. Anyu levette a polcról a vastag cicás könyvet, és együtt nézegettük, néha mondtam neki szipogva, hogy „má-má”. Aztán eljött az ebédidő, ettem egy kicsit, és aludtam tovább.

Ahogy a délutáni alvásból fölébredtem, már egészen be volt dagadva a szemem. Anyu biztosra vette, hogy beteg vagyok. Azt mondta, felöltözünk, és megyünk a doktor nénihez, de mire kiért velem a nappaliba, én már megint aludtam a karjában. Leült velem a kanapéra, és nézte, ahogy alszom.

Egy óra múlva megcsörrent a telefon. Anyu sajnálta, hogy nem vette le a hangot, mert erre mindig fölébredek, de most meg sem moccantam. Arra sem, amikor fölkászálódott velem a kanapéról, hogy felvegye a telefont. Szuszogtam tovább a hóna alatt.

Valami olyasmit hallottam, hogy Anyu megkérdezi valakitől, hogy ezek szerint már a vonaton van-e. Valami szöget ütött a fejembe. „Vaaaa”, szögeztem le bágyadtan Anyu hóna alól. Figyelek ám. Szóval vonat.

Anyu azt felelte a telefonnak, hogy nem tudunk kimenni az állomásra, mert nem vagyok jól, és éppen orvoshoz akar vinni.

Magasságos ég, ez az apám!!!

Azonnal kihúztam magam, és kicsit kómásan, kicsit kancsalítva, de mindenképpen bővebb magyarázatot követelve meredtem Anyura, aki meg is erősített benne, hogy Apu telefonált, és azt kérdezi, nem sétálnánk-e ki elé az állomásra.

Hát hogy a jó nyavalyába ne! Ilyet kérdezni! Már rohantam is, csak úgy csattogott a talpam a kövön, és hoztam a szandálomat, meg a vizemet, hogy ezt tegyük bele a hátizsákba, és mutattam nagy vigyorogva az ajtót, hogy arra menjünk kifelé, de azonnal!

Az utcán izgatottan nézegettem Anyu nyakából. Aha, cica. Meg kutyus. De ki az a pasas ott a távolban, a hátizsákkal? Naná, hogy az apám!!! Anyu többszörös nyakcsigolya-törést szenvedett, mire közelebb értünk egymáshoz.

Apu megölelgetett, áttett a saját nyakába, és mindannyian együtt sétáltunk haza. És azóta hozzá vagyok nőve. Elmagyarázta, hogy még pénteken el kell mennie egy kicsit, de aztán jön a hétvége, és itt lesz velem egész nap!

Így is lett, és a lelki békém átmenetileg helyreállt. Apuval sokat hemperegtünk az ágyon meg a szőnyegen, voltunk boltban, és megnéztük a szökőkutat is a parkban. A szokottnál többet lógtam Apun, és nem mulasztottam el napjában többször megszámolni. Ha Anyu megkérdezte, hol a fülem vagy a szemem, megmutattam, meg a másikat is, meg az övét is, de utána azonnal rohantam, hogy Apu fülét meg szemét is hozzátegyem a lajstromhoz. De jó, hogy van neki szeme meg füle! De jó, hogy van apukám!

De most megint kedd van, és Apu már megint nincs sehol. Nem tudom, meddig tart még ez az iskolának nevezett valami, mert egy vagy két hetet még talán kibírok, de annál többet semmi esetre sem.

Délelőtt, amikor séta közben meghallottam a vonatot, reménykedve azt suttogtam: „Vaaat… Apucika…” Anyu magyarázott valamit alvásról meg délutánról, de nem tudtam követni, mert az utca végét figyeltem, és vártam, hogy megjelenjen a gyanús hátizsákos bácsi-alak.

Az előbb kopogtak az ajtón. Nagyot visítottam, ledobtam a kezemből a kutyusokat, és boldogan nevetgélve szaladtam az ajtóhoz. Anyu fölvett, megölelgetett, és azt mondta, ne legyek nagyon csalódott, de csak egy kőműves bácsi jött. Azóta a szőnyegen ülök, és potyognak a könnyeim.

Anyu csak úgy tud megvigasztalni, hogy újra és újra elmeséli: „Apu most nincs itthon, dolgozik. De majd jön haza hozzád a vonattal. Fogtok hemperegni Apuval, meg mesét olvastok, és adsz enni Apunak, és megitatod…” (Tényleg, ezeket szoktam csinálni Apuval. Nagyon vigyázok rá, hogy rendesen el legyen látva.) „Most ebédelünk, utána alszol egyet, és amikor fölébredsz, már mindjárt itt lesz Apu a vonattal. Kisétálunk elé az állomásra.” Anyu itt abbahagyja, mert nincs több ötlete, én meg várakozva nézek rá egy pillanatig, aztán megint legörbül a szám, és piros lesz a szemem. Sietve folytatja: „Van szeme Apunak, és van füle, egyik füle, másik füle, kettő füle van az Apunak, orra is van…” Sóhajtok. Hát ez igaz.

Ha erre gondolok, már érzem is, hogy lassan elmosódnak körülöttem a szoba körvonalai, és valahogy puhábbá, elviselhetőbbé válik az én nagy bánatom. Befúrom az orrom Anyu hóna alá, és Aput látom magam előtt. Van szeme Apunak, orra is van, és kettő füle… Az én apukám.