Nyávogi élete és cselekedetei

Talán már említettem, hogy szeretek enni. Amióta az első kanál reszelt alma lecsúszott a torkomon másfél éves koromban (és rájöttem, hogy az mememe), nagy barátsággal viseltetem a táplálkozás iránt.

Ezért döbben meg Anyu, amikor nagyjából egy hónapja egyszer csak hisztizni kezdtem a délutáni evésnél. Már korábban is voltak kisebb összetűzések, mert születetten türelmetlen vagyok, nem nagyon szeretek egy helyben ülni még az evés kedvéért sem (Anyu már néhány napos koromban azon gondolkodott, hogy a szopizás idejére szigetelőszalaggal kellene a testemhez rögzítenie a kezemet meg a lábamat, mint a csatornából megmentett krokodiloknak).

Lencsefőzeléket ettem éppen, amit ráadásul szeretek is (jó vicc, mindent szeretek). Illetve nem ettem, mert konokul összeszorítottam a számat, és ellöktem Anyu kezét. Kizárt dolog, hogy ne legyek éhes (mindig éhes vagyok). Mi történhetett?

Anyu végül rájött a megoldásra. Mostanában mindent egyedül szeretnék csinálni: egyedül sétálok az utcán (erről pont legutóbb meséltem nektek), egyedül próbálom felhúzni a zoknimat, és miután tésztába tettek, egyedül viszem ki a pelenkámat a szemetesbe. Senki se mondta, hogy ezt tegyem, rohanok, és felkapom Anyu orra elől, mielőtt még kivihetné. Sőt, ha Anyu nem figyel, és véletlenül kidobja, csalódottan kiabálom, hogy „nincs itt”!

A reggelimet már nyáron is egyedül ettem, akkor a felkockázott őszibarackot rakosgattam a számba, mostanában inkább kenyeret kapok, ugyanúgy kockákra vagdosva. Néha főtt zöldséget, de ha megettem, még felsorakozom a konyhában a tányérkámmal, és várom a kenyeremet.

A kézzel evés ennek megfelelően elég jól megy, de a kanállal még gondjaim voltak. Ezért délutánonként Anyu lapátolta a számba a krumplipürét, sütőtököt, sárgaborsó-főzeléket, meg mindent, amihez kanál kellett.

Nos, én pedig  úgy döntöttem, hogy az etetés komoly beavatkozás a belügyeimbe. Önálló entitás vagyok, nem kell kanalat tömködni a számba, mint egy dedósnak! Amikor Anyu másnap ismét megpróbálkozott, mondtam is neki, hogy „Én! Ege… gyede… dedül!”

Rendben van, egyezett bele végül Anyu (nem nagyon volt más választása). Ha egyszer fejlődni akarok, úgysem lehet visszatartani. És törni kezdte a fejét, mit tegyen, hogy a lakásunk lehetőleg még lakható legyen egy ideig önállósodási törekvéseim után is.

Nyár végén már próbáltam egyedül krumplipürét enni a teraszon, több-kevesebb sikerrel, de akkor egyszerűen megmostak egy lavór vízben utána, a teraszt és a műanyag széket letörölgették, a többit pedig az esőre bízták. Ahogy Dorka barátnőm anyukája, Kata megjegyezte: „nyáron nem nehéz gyereket etetni, egyszerűen kiültetjük őket a kertbe egy szál pelenkában, műanyag asztalhoz, a végén meg csak leslagozzuk őket az asztallal-székkel együtt”. De mit csináljunk télen, a lakásban?

Végül Anyu azt találta ki, hogy egy nagy nejlont terít a földre, rám ad egy rosszabb nadrágot, a zoknimat pedig leveszi (a talpából elég nehéz kimosni a beletaposott rizst). Kicsit aggódott, amikor először szabadjára engedett engem a nejlonon a krumplipürémmel. Legnagyobb meglepetésére a krumpli legalább kilencven százaléka a számba került, roppant elégedett voltam a teljesítményemmel, ráadásul neki is lett egy szabad órája, amíg én elfoglaltam magam a kanalazgatással.

Tessék, végül is mindenki jól járt ezzel a változtatással – csak tudnám, akkor miért volt olyan nehéz keresztülvinnem…

Azóta Anyu arra is rájött, hogy az egyedüli kanalazgatásom koránt sem okoz akkora természeti katasztrófát, mint először gondolta. (Igaz, hogy közben én is sokat ügyesedtem.) A főtt tésztát vagy főtt zöldséget például már egész ügyesen bepakolom a számba kisvillával, a kelbimbó után múltkor még a kezemet sem kellett megtörölni. A nejlonom helyett néha textilpelenkára ültetnek, és néha az etetőszékbe (ilyenkor a szék alá kerül a nejlon, vagy újságpapír). A rizzsel még nehezen boldogulok, de dolgozom a problémán.

Az etetőszéknek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Nagyobb területen tudom szétpotyogtatni az ennivalót, viszont legalább ellenőrzött helyen vagyok, nem tudok elmászkálni. Ha megunom, kiabálok, hogy „leszállsz! leszállsz!”

A főtt, összetört sütőtököt egyáltalán nem sikerült megennem, mert lecsúszik a kanálról a nyavalyás! Pedig nagyon szeretem a sütőtököt. De ezt a problémát is megoldottuk, most kockákra vágva kapom.

Az én opportunista anyukám néha megpróbál rávenni, hogy egyek inkább kézzel. Mondván, ha nincs kanál, nincs potyogtatás. Hogyisne! Abban hol a fejlődés? Az már eddig is ment! Anyunak is meg kell tanulnia, hogy a jövő útján nincs megállás, akkor sem, ha a haladás napi kétszeri porszívózással és megnövekedett folttisztítópor-fogyasztással jár.

Sőt, a napokban elkezdtem a reggeli kenyeremet is villával enni. Ha egyszer fejleszteni kell a technikámat, akkor mozduljunk rá a témára! Most ez a dolgom, és kész. Először a Mama által hozott játék evőeszközökkel másztam bele a reggelimbe. Anyu próbálta magyarázgatni, hogy az nem arra való, és hogy a kenyeret igazán megehetném kézzel is. Hiába. Végül kaptam rendes műanyag villát.

Igaz, hogy a reggelim elfogyasztása így most legalább fél óráig tart a korábbi néhány perc helyett, de ha egyszer erre vezet a jövő útja, senki nem várhatja el tőlem, hogy az útpadkán kuporogjak a kenyeremet rágcsálva!

Másfél éves lettem (a múlt héten). Sokat mondogatták nekem ezt a másfél-dolgot, de nem tudtam mire vélni. Aztán úgy döntöttem, bizonyára azt jelenti, hogy van egy csomó dolog, amitől más fél, én meg már nem. Mert már nagy vagyok. (Nagyobb, mint más másfél évesek.)

Például az oltás. Megint kaptam egyet, ami nem volt kötelező, Anyu megkérdezte, hogy beadassuk-e, azt feleltem, hogy „Nem”, de mindenre azt felelem, úgyhogy ebben ki is egyeztünk. Apu szeret is velem viccelni. „A bálna hal?” – „Nem!” – „A Nap kering a Föld körül?” – „Nem!” – „Az ember a majomtól származik?” – „Nem!!!” – „Nagyszerű, ez a buktató kérdés ötödikben. Okosabb vagy, mint egy ötödikes!”

A „nem” kétségkívül benne volt az első három szóban, amit tudtam. (Hogy hányadik, az attól függ, hogy az eblét beleszámoljuk-e.) Most már tudok legalább harmincat (talán ötvenet is), de az „igen” még mindig nem szerepel közöttük.

Így aztán megkaptam az oltást. Valamilyen malacokkal volt kapcsolatos, és arra gondoltam, talán azért lehet, mert azt szokták nekem mondani, hogy egy malac vagyok. De remélem, az oltás nem változtat ezen a helyzeten, mert az identitásom kerülne komoly veszélybe. (De azóta eltelt egy hét, és még mindig malac vagyok, szóval nem.)

De nem erről akartam mesélni, hanem hogy mit csináltam a másfél éves születésnapomon. Szép idő volt, és itthon volt Apu, szóval remek kis napnak néztük elébe. Reggeli után kimentünk a teraszra, és odajött a Cica. A Cica a harmadik szomszédban lakik, vagy kilenc másik macska társaságában, és ő lehet az omega egyed a falkában. Mostanában mindig felbukkan valahonnan, ha meghallja a hangomat, és megpróbál játszani velem. Ez úgy történik, hogy odajön egészen közel hozzám, és igyekszik a fülét hozzádörgölni a nadrágomhoz, hogy a füle tövén található mirigyekkel bejelöljön, hogy az ő embere vagyok. Nem tudom, ez miért lehet, talán gyűjtik az embereket, hogy kinek van több. Én meg megpróbálom megfogni a Cicát, mert olyan jó selymesnek látszik. A Cica ugrik egy marha nagyot hátrafelé. Vihogok. A Cica visszajön, és kezdjük elölről.

Ha bent vagyok a szobában, a Cica akkor is odajön a teraszajtóhoz, és fölteszi a lábát az üvegre. Én meg a kezemet. Ha Anyu, aki a konyhában pakolászik, vihogást hall a teraszajtó irányából, már tudja, hogy a Cica van itt. (És hogy hosszabb műveletekbe is belefoghat, mert most elleszek egy ideig.)

Papírgalacsint is csináltunk neki, madzagra kötve. Ez nagyon vicces volt! A Cica valamiért ősellenségének tekinti a madzagra kötött papírgalacsint, és ha meglátja, felteszi magában, hogy megsemmisíti. Az első lábával elkapja, a fogával eszeveszetten rágja, és a hátsó lábával rugdossa, miközben hempereg a földön. Három-négy napig sétálgattam a teraszon, a papírgalacsint magam után húzva, a Cica pedig lesből támadva lecsapott rá, míg aztán egészen apró darabokra rágta.

A Cica minden nap jelentkezik, néha többször is. Anyu szokott adni neki tejet, Apu meg néha husit. („Cica! Tejet iszik! Vusit is!”) De szerintem nem ezért jön oda, mert én nem adok neki semmit, és mégis folyton engem követ. A másfeles születésnapomon Apu kitalálta, hogy vegyünk a boltban macskaeledelt (meg persze minden mást). Szépen sütött a nap, és az összes kutyus kint sütkérezett a kapuk környékén, vagyis igen jó kutyusozó idő ígérkezett.

Mostanában Apuval járunk hétvégén a boltba, és mindenfélét hozunk a babakocsimmal. Más alkalmakkor már nem szoktam babakocsizni, csak ha teherszállításról van szó. Ha sietni kell, valaki nyakában utazom, ha meg ráérünk – általában ráérünk, hova siessünk –, akkor meg a saját lábamon gyalogolok az utcán. Mostanában már nem állok meg tízméterenként a kavicsokkal játszani (néha ötven métert is haladok egyhuzamban), és soha nem fáradok el. Sőt, ha túl sokat vacakolok, Anyu meg szokta kérdezni: „Fölvegyelek a nyakamba?” – „Nem!!!” – kiáltom dühösen, és inkább rohanok, csak nehogy vigyenek.

Izgatottan vittük haza a macskaeledelt, már előre vártuk, hogy fog örülni neki a Cica. Na, hát szerintetek megette? Szavazásra bocsátom a kérdést.

És még el akartam mesélni, hogy másnap korán fölébredtem a délutáni alvásból, még nem volt egészen sötét. (Egy és fél kettő között szoktam elaludni, és két-három órát alszom, de sajnos, mostanában négy óra körül már sötétedik.) Múlt szombaton vettünk almát az egyik háznál, de csak négy és fél kilót, ami kevésnek bizonyult, mert minden nap megeszem kettőt (meg egy banánt). A délutáni alvás előtt szoktam botmixerelt gyümölcsöt enni (héjastól, kivéve a banán), mert még mindig evés közben alszom el, és a gyümölcs nem terheli meg a hasamat az alváshoz, és az sem akkora baj, ha esetleg még a számban van, miközben elalszom. (Ez a fogamnak nem a legjobb, de egyelőre beértem azzal, hogy az esti cicizős alvásról leszoktam, most majomkodom egy kicsit a cicin, aztán iszom pár korty vizet, és jön a kutyusos mese a macikereséssel.)

Így aztán fölkerekedtünk, babakocsira kaptunk, és elsétáltunk együtt az almás házhoz, Apu, Anyu meg én. Szép őszi alkonyat volt, jól esett a séta, és hoztunk huszonhárom kiló almát a babakocsi aljában, meg hátizsákokban.

Most aztán van itthon egy kis alma, ehetem. (Eszem is. Akkor is, ha felszeletelik kis darabokra, nem baj, ha rajta van a héja. Bár evés közben néha kicsit főzőcskézem vele a lábaskáimban, és a Macit etetem.) De szerintem valamit elrontok. Biztos ismeritek a mondást, „An apple a day keeps the doctor away” (vagyis minden nap egy alma az orvost távol tartja, vagy valami ilyesmi). Hát én eszem minden nap legalább kettőt, és mégis beoltottak. (Ez pedig véleményem szerint kevesebb, mint a biztonságos távolság az orvos esetében.) Lehet, hogy csak a pontosan előírt darabszámmal működik?

A Magyar Nyávirati Iroda értesülései szerint a Gödöllői-dombság környékéről származik az a felvételtöredék, amely az elmúlt napokban heves visszhangot váltott ki a világsajtóban. A felvételt egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott, nyálas és fognyomokat tartalmazó elektronikus fényképezőgépben találták a hajnali vonathoz igyekvő helybéli lakosok. Nevük elhallgatását kérve többen elmondták tudósítónknak, hogy a helyszínen rendszeresen hallhatók ijesztő zajok, hörgés és sivalkodás, főként az esti és az éjszakai órákban. Helyi civil szervezetek sürgetik a környék katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítását, azonban az ügyben mindezidáig nem történt intézkedés.

Sziasztok. Mostanában nem értem rá naplót írni, mert finommotoros mozgásokat fejlesztek. Meg különben is egy csomó tennivalóm van. És alig vagyunk itthon, a szokásos baba-mama klub mellett most már heti egy zeneórám is lett, máskor meg – ha elég korán sikerül fölkelnem – kikísérjük Aput a nyavalyás (szavajac) vaathoz, amivel eeelmegy, tudjátok, hová.

A zeneórát egy néni tartja, akit én csak Néninek hívok. Elég sokára tűnt fel, hogy énekel is, mert az első órán lekötötte a figyelmemet a rengeteg érdekes játék, amit nekem hozott. (Vannak még ott többiek is, de szerintem nem nekik hozta, mert akkor ők rohannának rá ordítva, és ők próbálnának meg elszaladni vele.)

Szóval van egy gitár nevű játék, egy citera nevű játék; furulya nevű is van, de az nem olyan érdekes, csak amikor szét van szedve. Van még tekerőlant nevű is, de azzal nem engedték, hogy elszaladjak, nem értem, hogy miért.

Egyébként ha azt csinálnám, amit mutatnak, akkor mondókáznánk, meg mindenféle éneklős játékokat játszanánk, a néni (akit Néninek hívnak) hoz lepkéket a lepkés énekhez, azokat kellene röptetni, de én mindenkiét összegyűjtöm, és elszaladok vele. Óriási plüssvirágok is vannak, ezekkel kéne bújj-bújj zöldágat játszani (ez túl nagy, elég bénán tudok elszaladni vele). Meg néha száncsengőket rázunk, zsebkendőt mosunk, macit ringatunk (egyszer már ringattam én is az elszaladás előtt). Anyu nem bánja, szerinte a szimpla elszaladás is fejleszti a ritmusérzékemet.

Én pedig nagyon jól szórakozom közben, viháncolva várom, hogy mit tudnak még kitalálni az elszaladásaim színesítésére. A Néni nevű néni nagyon igyekszik bevonni engem is a játékba, a múltkor én vezethettem a kígyót a kis-kis kígyós éneknél. Következésképpen az egész bagázs elszaladt a lépcsőfordulóba.

Néhány új dalt és mondókát is tanultam a Nénitől, az új kedvencem a „gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet”. Az elején persze szétidegesítettem magam, amíg meg nem sikerült magyarázni Anyunak, hogy mit akarok. Hiába mondtam neki, hogy „gyerekek”, csak mindenféle bárgyú történettel jött az ovisokról, akiket séta közben láttunk. Azt meg hiába rikoltoztam, hogy „sósat”, nem volt képes felfogni (mást meg egyelőre nem jegyeztem meg a mondókából). Végül mentő ötletem támadt, és mondtam neki, hogy „mememe”. Gyerekek! Mememe! Sósat! Na, végre leesett az anyámnak is, bármilyen kis bamba is szegényke. Onnantól kezdve boldogan mondókázott nekem. Most meg már könnyen megy, mert majdnem az egész mondókát tudom egyedül, vígan kántálom hintalovazás közben. (Azt mondják, meglepően nagy részét fel lehet ismerni.)

Na, de nem erről akartam mesélni. Hanem a finommotoros fejlődésről. Ez egy csomó mindenhez kell majd, azt mondják, az íráshoz meg minden máshoz, de nem azért érdekel, hanem mert érdekes. Na.

Szóval keveset vagyunk otthon délelőtt, de amikor igen (mert például rossz idő van), akkor Anyu igyekszik kitalálni nekem valami újdonságot, hogy ne már megint a hagymákat pucoljam, mialatt ő berakja a msást. Múltkor adott egy doboz zsírkrétát. Hű! Ez már valami. Elég hamar rájöttem, hogy nem mememe, aztán arra is, hogy hogyan lehet használni.

Biztosan emlékeztek, hogy a Nyuszi nevű állat hozott nekem egy rajzolótáblát. Ez húsvétkor történt, amikor még elég kis tökmag voltam, de a rajzolótábla azért tetszett. Eleinte a marokra fogott mágnesceruzával karistoltam a táblát. Tetszett, hogy nyomot hagyok magam után. Könyökből mozgattam a kezemet, és nagyjából hasonló ívű, majdnem egyenes vonalakat húztam. Sokat. Ha elég türelmem volt hozzá, akkor szép lassan az egész táblát besatíroztam.

Közben azt is láttam, hogy mások máshogy csinálják. Mindenféle alakzatot hagynak a táblán, néha elnevezik kutyának meg cicának, és még olyan is van, hogy egészen hasonlít.

Nagyjából itt tartottam a mágnestáblázásban, amikor Anyu a zsírkrétát adta. Szóval egyből leesett a tantusz, hogy ez valami hasonló műfaj, ugyanúgy lehet vele nyomot hagyni, csak nem mágnestáblán, hanem… Mondjuk, papíron? Na, hát ott is, bár a papír tré, az egyik kezemmel fogni kell, hogy ne másszon arrébb, és csak A4-es méretű. Ellenben a hűtőszekrény…

Napokon át csak a földön hasaltam, rengeteg papírt telerajzoltam (és még több hűtőszekrényt, falat, terítőt és bútort). Először csak egyforma, könyökből ívelt vonalakkal, aztán a vonalak szép lassan elváltak egymástól, és külön-külön is kunkorodni kezdtek. (Emlékszem, a hokedli lapján sikerült először visszakanyarítani a vonalat a saját kezdetéhez. Most szép, kézzel festett hokedlink van.) A végére a zsírkréták apró darabokra töredeztek, és a darabok külön-külön is összementek, elfogytak. Az én ceruzakezelésemben azonban komoly változás következett be: megtanultam formákat rajzolni.

Azóta megismerkedtem az aszfaltkrétával és a grafitceruzával is – valahogyan mindig sikerül megkaparintanom egyet, és az összes papírdarabot telerajzolom a lakásban, beleértve a reklámújságokat és a hivatalos leveleket is –, de a kedvencem továbbra is a mágnestábla. A napokban megvették belőle a másodikat, mert az elsőt sikerült molekuláira szétrajzolnom: a rajzolófelület elkopott, nyál ment a rétegek közé, a ceruza hegye kicsorbult a kövön, a tartózsinór elszakadt és a törlőt tartó sín is letört – vagyis senki se mondhatja, hogy nem áldozok elég időt a finommotoros fejlesztésre.

Kedvenc foglalatosságom, főként estefelé (vagy ha leesem az asztalról, és nyűgös vagyok), hogy bekuporodom valaki ölébe, és az orra alá tuszkolom a rajzolótáblát. Főleg kutyákat és cicákat követelek (bár Apu zsiráfot is tud). Néha meg azt szeretem, ha megfogják a kezemet, és együtt rajzolunk. Hopp! A cica feje egy kör. Ilyet én is tudok. Kör, kör, krumpli. Még egy kör. Tudok cicát rajzolni! Ha nem hiszik el, megmutatom, hogy ott a szeme. Néha a cica szeme a fenekén van, de ilyen földhözragadt, figuralista kifogásoktól nem is hagyom magam zavartatni. A cica mindent lát, és kész.

A másik kedvencem továbbra is: a mesekönyvek, meg a mesék. Tudom, hogy este, amíg Anyu fürdik, Apu mesél nekem a mesekönyveimből, és már előre készülök. Aztán elalvás előtt Anyu mesél, könyv nélkül, de olyan mesét is, ami a mesekönyvben van; a listavezető a kutyus, aki a maciját keresi. Már kívülről tudom, de csak annál jobb. „És volt a kutyusnak egy…” – „Macija!” Közbevágok, és folytatom a mesét, ha meg izgalmas részhez érünk, például a kutyus pancsol a fürdőkádban (a hajóval), akkor lelkesedem, hogy „én is!”. (Azt mondják, hogy a kutyus nem pancsolja ki a vizet a kőre. Hm. Hát lehet. De a kutyus egy lúzer, aki egy egész könyvön át keresi a maciját.)

Kezdem gyanítani egyébként, hogy azok a kis egyforma bigyók a papíron, az a mese. Ha találok ilyet valahol, odaviszem Anyunak, hogy mesélje el. „Az van ráírva, hogy hogyan kell összeszerelni a cipős szekrényt.” Ja, semmi kutyus? Kár… Néha borítékban is jön ilyen, ki is veszem, miután kellőképpen összerajzoltam a borítékot. Anyu szerint nyavalyás vagyok (szavajac). Szerintem meg ő a szavajac, amiért kidobta a nénit meg a bácsit. A néni meg a bácsi a borítékban voltak, ott is hagytam őket az ágyon, hogy majd jön Anyu, és elmeséli (de nem mesélte el, azt mondta, hogy reklám). A továbbiakban a borítékkal foglalkoztam. Mialatt Anyu az uzsonnámat készítette, és én a lába körül sertepertéltem, arra lett figyelmes, hogy méltatlankodva mutogatok a szemetesbe: „Néni! Bácsi!” Először nem értette, aztán észrevette a reklámanyagot, amit az imént dobott ki. Hiába magyarázta, hogy nincs rajta semmi érdekes, és a szemétből nem veszünk ki dolgokat, végül mégis csak sikerült keresztülvinnem az álláspontomat. Hogy lehet egy nénit meg egy bácsit kidobni?! Bűntény!

Tényleg, ha már itt tartunk. Kedves Tündérke21 és más könyvbarát olvasóim! Mit szóltok ehhez a játékhoz? (A kedvenc Agatha Christie-regényrészleteteket és -novellátokat kell elküldeni az agathachristie@europakiado.hu címre.) Én a kutyusos mesét akartam beküldeni, ez a legizgalmasabb, amit valaha olvastam, de Anyu szerint azt nem lehet, mert nem ez a néni írta. Hát, akkor majd utánanézek, írt-e olyat, amiben van kutyus.

Ezennel értesítem azokat, akik aggódtak a beszédfejlődésem miatt, hogy már megfejlődtem. Tökéletesen ki tudom fejezni magamat, és mindent megértek, amit hallok. Szóval a magam részéről befejezettnek nyilvánítom a dolgot, és holnaptól valami más tennivalót keresek. Például megtanulok programozni.

Addig már eljutottam, hogy be tudom kapcsolni Anyu gépét. (Apuét nem, mert elviszi magával, a bekapcsológombbal együtt. Amikor elmegy vaattal dolbozni Budapestre, és mondja az iskolás gyerekeknek, hogy „szeerbusztok”. Legalábbis ha engem kérdeztek, ezt csinálja az apám.) (De ha nem kérdeztek, akkor is elmondom legalább félóránként.)

A gépet nagy suttyomban szoktam bekapcsolni, és nyomogatom. Ilyenkor mindenféle érdekes dolgot csinál. (Anyu szerint ezek a dolgok nem érdekesek, hanem rosszalkodás. De lehet, hogy ez szinonima.)

Néha megfeledkezem magamról, és felkiáltok, hogy „Panni! Füle! Másik!”. Ilyenkor Anyu rohanvást jő a konyhából, és kikapcsolja a gépet. Francba. Nem tudok vigyázni… Szerintem direkt az én leleplezésem végett használja háttérnek a képemet, mert tudja, hogy a saját látványomnak ritkán tudok ellenállni, és megszámolom az érzékszerveimet. Amint meghallja valahonnan, hogy „Orra! Szája!”, azonnal ugrik, bár néha megtréfálom, és a tükör előtt tartok névsorolvasást.

Többen állítják, hogy nem lehet valakit úgy hívni, hogy Zsírdzsidzsi. Ezt én tapasztalatból cáfolom, mert engem például úgy hívnak, és én valaki vagyok, szóval de. Az elnevezés még a réges-régi eblézős időszakra nyúlik vissza, amikor a világban megtapasztalt törvényszerűségek iránti rosszallásomat dühödt „hadzsidzsi!” kiáltozással fejeztem ki, ha meg csak úgy szimplán méltatlankodtam (ez volt az alapjárat), akkor teli szájjal fröcsögtettem, hogy „Zsííír! Zs zs zs zs zs zzzzzzzsssssír!”. Szellemileg nem teljesen befejezett szüleimnek akkoriban minden „zzsír” volt, ami nem „dzsidzsi”. De Dzsidzsi én voltam, szóval minden más zsír. Ragoztuk is, eblé, ebzsír, hadzsidzsizsír, zsírdzsidzsi. Rajtam maradt, és egyszer, amikor a tükörben nézegetve magamat, rám mutattak, hogy ki az ott, megfontoltan kijelentettem, hogy Zsírdzsidzsi. Csak hogy tudják.

Így aztán utóbbi hónapjaimat Zsírdzsidzsiként éltem le. De ez már a múlté. Azóta valahogy a fülembe jutott, hogy én egy Panni vagyok. Ezt követően egy ideig a „Pajci” nevet alkalmaztam magamra, a gyakran hallott „Panni cica” rövidítéseként (bár ha választani lehet, inkább kutyus lennék), majd nemrégiben, amikor Apuval éppen a teraszon beszélgettünk, ebben is áttörés történt.

Apu magára mutatott, és azt mondta: „Én vagyok Apu.” Aztán rám, és hozzátette: „És te?”. Jól megfontoltam a kérdést, én is magamra mutattam, és így feleltem: „Én… vagyok… Panni.”

Ez fontos közlés volt, és azonnal le is mérhettem a hatást Apun. Szerintem bekerül a filmtörténet öt legjelentősebb mondata közé, az „Én vagyok az apád!” mellé, bár be kell látnunk, hogy ez utóbbi koránt sem akkora szám. Apa bárki lehet. Több milliárd apa él a földön. De Panni…

Na jó, abból a több milliárd apából csak egy az enyém, foglalkozom is vele eleget, hogy tudatosuljon benne a saját fontossága. Reggel, amikor fölébredek a kiságyamban, átsandítok a fotelágyra, hogy Anyu ébren van-e már (ha csak félig, akkor egy ideig bújócskázunk a kispárna mögött, ő megpróbál alvás közben „kukucs”-olni, én vihogok), aztán amikor úgy látom, hogy már magához tért, a minden napi első kérdésem: „Apuci?”

Sajnos, erre általában azt a választ kapom, hogy „elment”. (Tudom. Budapestre, a hülye vaattal. Dolbozni. Vagyis azt mondani az iskolás gyerekeknek, hogy „szeerbusztok”. Tisztában vagyok vele, fölösleges még egyszer elmondani. Azért elmondom.)

Aztán, ha már apám nincs, bejelentem az igényemet: „cici”. De még mielőtt rácsatlakoznék, galádul vigyorogni kezdek, és közlöm, hogy „másik!”. E kérdés kapcsán újabban nézetkülönbségünk alakult ki, Anyu szerint csak szívatom, és már nem is kell nekem cici, míg én állítom, hogy nagyon is kell, csak a másik. Mindig a másik. Némi „nem” és „de” és „másik” után végül iszom egy kis tejet, csak úgy nosztalgiából, aztán kijelentem, hogy most már adhatnának enni valami rendeset. (A „mememe” vezényszót egyébként felváltotta a „szája, szája!”, valamint az „eszik!” és a „megette”.)

Felöltözünk, diktálom Anyunak, hogy „keze” és „bal lába” (két lábam van, a „bal lába” meg a „másik”), közben azt is előírom, hogy mit énekeljen. A listavezető az „Erdoerdo”. Úgy folytatódik, hogy „de magos a teteje”, de azt én még nem tudom, csak a tetejét. Anyu megáll ott, hogy „de magos a”, én meg vidoran fújom, hogy „teteeeeje!”. „Jaj, de régen lehullott a…” – „leveeeele!”. Amikor elérünk odáig, hogy „Árva madár párját keresi benne”, elkezdem szinkronizálni a madarat, hogy „Nincs itt… Nincs itt!”. Mármint a párja. Amiről Anyu megmondta nekem, hogy egy másik madár. Most én vagyok a másik madár, és Anyu keres, de a másik madár nincs itt… Nincs itt… Hopp, megvan! Ez egy olyan madár, amelyik rettenetesen vihog.

Anyukámnak semmi hallása, de nagyon szeret énekelni, én meg szeretem, amikor énekel. Meg azt is, ha beszél. Folyton beszél hozzám, amióta csak megszülettem, először talán azért, hogy ne féljen annyira, úgy, ahogy a sötét erdőben fütyörészik az ember. Később észrevette, hogy figyelek, aztán egyszer csak azt is, hogy értem, amikor még talán nem is kellett volna értenem. Most meg már válaszolok is neki. Figyelmesen hallgatom, és ha olyan szót használ, amelyet nem ismerek, visszakérdezek. Például megkérdezem, hogy mi van már Apuval (csak nem dolbozni ment vaattal Budapestre? Gyerekek, szeerbusz?), ő meg elmeséli, hogy hol van és mit csinál, és hogy majd este jön haza hozzám vonattal. „Este?” – kérdezem. „Este” – ismétli Anyu, és elmagyarázza, hogy akkor van este, amikor besötétedik, és leengedjük a redőnyöket, felkapcsoljuk a lámpákat. Akkor jön Apu. „Este.” Jól megjegyzem.

Délután a fürdőszobában dzsemborizunk éppen, Anyu a ruháimon cseréli a folttisztítós vizet, én meg szóval tartom, mindenről megkérdezem, hogy „mi ez?” Régebben csak úgy kérdeztem, hogy „ez?”, de most már ellestem a nagyoktól, hogy így kell. Anyu meg válaszolgat. „Fürdőkád. Vödör. Csatornafedél.” A csatornafedél a kedvencem már nyár óta, minden másodikra azt kérdezem. De most a fürdőkád tetszik meg, Anyu elmeséli, hogy ott fürdik Apu, meg ő is, hajat is mosnak, de egyáltalán nem nyinyilnek. (Vigyorogva szinkronizálom, hogy „nyinyinyinyi!”. Lehet, hogy ők nem nyinyilnek hajmosás közben, de azért tudjanak róla, hogy azt úgy kell.) Furdókád. Én meg a kiskádamban fürdöm. Halak. Hajó. Aztán tűnődöm egy sort, és jelentőségteljes pofával hozzáteszem: „este!”. Anyu összeölelget, én meg büszke vagyok a tudományomra.

Egyébként a nyári kánikula óta (amikor nem akartuk összegőzölni elalvás előtt a szobámat) már nem a gyerekszobában fürdöm, hanem a közlekedőfolyosón. Itt elég nagy hely van, közelebb is vagyunk a fürdőszobához, a konyhához, és a kőről föl lehet törölni a kipancsolt vizet. (Fogalmam sincs, ki pancsolja ki, mialatt én szép kulturáltan játszom a halakkal.) A szappanozás (vagyis mosakodókrémezés) fölötti visítozós nézeteltérést már megoldottuk, megkérdezik tőlem, hogy „melyik kezedet?”, én meg boldogan előretolom mind a kettőt. Kivéve egyik este, amikor nem akartam elengedni a halat, ezért a hátam mögé dugtam a kezemet, és közöltem, hogy „nincs itt”.

Apu megtöröl, felöltöztet, közben még jár nekem némi kívánságműsor, „erdoerdo, teteje-teteje, levele”. Aztán megkérdezik, hogy mi jön most. „Ciciiii!” Anyu szerint hangember vagyok, mert már az esti szopi is átcsapott nagy másikozásba, meg egyéb kisbabahumorba. Na, azért iszom még pár kortyot, csak az önazonosság végett, de egy-két oldalcsere után már nem is azt rötyögöm, hogy „másik”, hanem egyenesen azt, hogy „nyusziii!”.

Ez a „nyuszi” pedig azt jelenti, hogy hagyjuk már a cicizést, úgysem alszom el rajta, hanem Anyu fektessen le a fotelágyba maga mellé, és mesélje el, hogy ki hol alszik, a nyuszik az erdőben, meg a madarak a fán. Első alkalommal, amikor ezt mesélte, nagyon megragadta a fantáziámat, hogy a kutyusnak nincs ágya. A földön alszik a kutyus. Még félálomban is azt dörmögtem az orrom alatt, hogy „nincs-nincs… ágya, vuv-vuv”. (Akkor még nem tudtam kimondani, hogy „kutyus”, ez vadonatúj fejlesztés.) Nekem van ágyam, kérésre meg is mutatom, hogy hol. Néha be is kéredzkedem, de többször alszom el Anyu mellett, mert szeretem az esti összebújós mesélést, amikor megmutatjuk, hogyan kucorodnak össze a nyuszik, meg a fán a madarak. Ha Anyu kihagyja valamelyik elemet, gyorsan helyreigazítom. A fának lehullott a levele (jaj, de régen), én is láttam, sétáltam is benne, csörög. Abba bújnak bele a nyuszik, hogy ne fázzanak, mert esik az eső, fúj a szél. Milyen jó itt nekem a napraforgós párnán (annak is van levele, tegnap mutattam, amikor Anyu már épp azt hitte, hogy alszom), odakucorodom Anyuhoz, félálomban még megpuszilom az orrát, jó nyálasan. Aztán még egyszer. Aztán elcsitul egy időre a beszédáradat, és csak álmomban közlöm néha, hogy „nem!”, és hogy „másik”.