Nyávogi élete és cselekedetei

"A libapecsenye, az husi."

Anyu azt mondta, írjunk levelet a Jézuskának.

– Mit hozzon neked a Jézuska?

– Ajándékot!

Tessék, senki sem mondhatja, hogy nem készültem föl eléggé az ünnepi tudnivalókból. Minden este elmesélem Anyunak a Micsinálsz bácsit a cicájával, a csillagszórójával meg a lovacskájával együtt. Tudom, hogy nemsokára sütit sütünk, a házakon fényfüzérek fognak égni, és valahányszor megnézzük a főtéren a nagy karácsonyfát, mindig hozzáteszem, hogy „éniskaptam” (a múlt idő ezúttal is felszólítást jelent).

– Jó, de mit szeretnél?

Na, ezen szintén nem kell sokat gondolkodni. Azt szeretném, hogy Apu ne menjen el dooooolbozni vonattal Budapestre, hanem itt üljön a fotelban! Meg is mutatom.

Anyu erre azt mondja, akkor maradjunk annál, hogy mi az, amit szeretek.

Ó, hát először is nagyon szeretek rajzolni. Apu vett nekem egy színezőkönyvet, mert rájöttek (miután a harmadik helyi újság is eltűnt), hogy sokkal szívesebben rajzolok olyan papírra, amin már van valami. Egyelőre több fantáziát látok benne, mint a nagy üres felületben.

Most aztán boldog vagyok a színezőkönyvemmel meg a ceruzáimmal. Reggelenként, amint Anyu rátesz a bilire (már ilyet is tudok, bizony), rögtön szólok neki, hogy „rajzolsz!”. (Ebben az esetben a felszólítás felszólítást jelent, de saját magamra vonatkozik.) Egy picit rajzolgatok a bilin, aztán öltözés után folytatom, rengeteg időt el tudok tölteni vele, ha nem akad más, sürgősebb tennivalóm.

A színezőkönyvem már nagyon szép, és határozottan látszik rajta valami koncepció. Természetesen még nem tudok a vonalon belül maradni, de ha elhatározom, hogy kiszínezem valakinek a fejét (kezét, sapkáját), akkor az ki is lesz színezve. A könyv szereplői nagy, színes pacákat viselnek a fejükön (egyéb testrészeiken), mintha nem szeretnék, hogy felismerhetővé váljanak a nagy nyilvánosság számára.

A másik legkedvesebb játékom a főzés. Először a kimosott popsikrémes tégelyekben főzőcskéztem, aztán Mama hozott nekem igazi serpenyőt meg lábast. Mindent megfőzök, és szorgalmasan jóllakatom az egész társaságot. Senki se lepődjön meg, ha szamarat vagy éppen egy anyacsavart kap tőlem enni.

A saját ételemet is szeretem főzőcskézni, folyton ellopok belőle egy-két adagot, ha Anyu nem figyel. Aztán csodálkozik, hogy jé, ilyen hamar megettem a sütőtököt? Nem, csak szorgalmasan betömködtem a lábaskámba. Van már benne kenyér reggelről, egy kis tészta tegnapról… Anyu dohogva összeszedi és elmossa őket, csak nem mindegyikről lehet tudni, hogy hová tettem. Így aztán mindig maradnak tartalékaim.

Múltkor Anyuval remek répákat kötöttünk a főzéshez. Végigizgultam az egész műveletet, a félkész munkadarabokkal elszaladgáltam, csak már hadd főzzem meg őket. Annyira tetszenek, hogy velük is aludtam. Most aztán, ha eljöttök hozzánk, répát is tálalok a szamár és az anyacsavar mellé!

Na, hát ezeket szeretem. A kis, nem túl bonyolult izéket, amikkel mindenfélét lehet játszani. Még mindig rajongok a kacsákért (nemrég ismét bővült az állomány, már jó soká tart, mire körbepuszilják egymást), a napokban kezdtem megszeretni a Mamától kapott, régi babámat, akit igény szerint szoptatok, és néha aludni is magammal viszem. És persze még mindig szeretem a plüsskutyust meg a cicát, és a farkast, akit az Apu megmosott szappannal. Meg a mesekönyveket, minden mennyiségben.

De a legjobban azt szeretem, amikor mindannyian együtt vagyunk, és nevetünk.

Látjátok, végül egészen jól sikerült a levelem. Írjatok ti is, ha van kedvetek!

(a sütit Gethe anyukája készítette, köszönjük szépen!)

Nálunk járt a Micsinálsz bácsi. Tudom, hogy Mikulás bácsinak hívják, csak akkor neveztem Micsinálsz bácsinak, amikor még kicsi voltam, két hete.

Több előjel is utalt az érkeztére. A szüleim már vagy két héttel korábban télapós versekkel és énekekkel színesítették a repertoárt, száncsengő, piros alma, mogyoró, meg a többi attribútum. Apu azt is elmesélte, hogy amikor ő kisgyerek volt, még nem lehetett csak úgy egész évben a boltban beszerezni a banánt, hogy azt ebédeljen az ember. A banánt a Mikulás hozta az Északi-sarkról. (Laza hely lehet az az Északi-sark, ha banánfák is vannak.)

Pár nappal később aztán kérdezgetni kezdték, csak úgy társalgó hangnemben, hogy mit hozzon nekem a Mikulás. Hű, bakker, még jó, hogy figyeltem! Tessék, az ember egy pillanatra sem lazíthat. Szóval, mit szokott ez hozni? Ja, tudom, banánt. Meg piros alma, mogyorót. (Fogalmam sincs, mi az a mogyoró, de valami kivételesen menő cucc lehet, ha még én sem láttam eddig.)

A szüleim összenéztek, és megállapították, ezek szerint a Micsinálsz bácsi kénytelen lesz mogyorót is hozni. (Tanácskoztak valami fulladásveszélyről meg odafigyelésről, de nem mindent hallottam, mert a kedvenc műsorom, a Híradó ment a tévében – illetve azt hiszem, másik műsor nem is nagyon szokott lenni benne –, és kénytelen voltam rikoltozni, hogy „oltáááás!”)

Ja, szóval ez kívánságműsor? Gyorsan észbe kaptam, és hozzátettem, hogy „jotyotyót”. (Ezt is nagyon szeretem, de csak az olyat, amelyik fehér. A felnőttek szoktak enni más színűt is néha, de azt úgy hívják, hogy felnőtteknek való joghurt.)

Meg is mutatták nekem ezt a Micsinálsz bácsit a színezőkönyvemben. (Anyu azt is megérdeklődte, hogy szeretem-e, azonnal rávágtam, hogy „nem” – ilyen marhaságot kérdezni!) Amennyit leszűrtem belőle, az a sajátossága, hogy mindig másképp néz ki. Lehet kicsi vagy nagy, kövér vagy rendes bácsiszerű, a szakálla nagy, bozontos vagy kerek, formás. Van lila meg zöld is (azokat én színeztem ki). De mindenképpen lapos, és mesekönyvben vagy kifestőkönyvben tartózkodik.

Na, erre fel mi történt velem pénteken? Épp fölébredek a délutáni alvásból, kicsit még kómás vagyok, de már túl sötét van ahhoz, hogy a párnámat javítsam, hát kiszólok Anyunak, hogy bejöhet, ha akar. De nem jön mindjárt, hanem valamit szöszmötöl odakint (ez máris gyanús lehetett volna, de mondom, nem voltam még teljes fordulatszámon).

Szóval Anyu bejön a szobámba, és kivesz az ágyból, de nem gyújt villanyt, megpuszilgat, és kimegyünk a nappaliba. Furcsa, mintha izgatott lenne, ide-oda lép (persze, olyankor dolbozik a gépen, amikor én alszom, és előfordul néha, hogy úgy ébredek föl, hogy épp kitalált valamit a fejében, de még nem írta le, akkor kicsit szétszórt szokott lenni).

Nem mond semmi olyat, hogy vegyük le a hálózsákot, meg hogy uzsonnázni kellene, csak üldögélek az ölében pár percig, és beszélget hozzám, meg dédelget. Egyszer csak fölugrik, a teraszajtóhoz siet velem, és kinézünk a sötétből a sötétbe. Nem éppen összeszedetten kommunikál velem. „Hűha, nézz csak oda! Hűha. Nem látsz ott valamit? Ott, ott… Csak nem a…”

És akkor megláttam. Odalent, a kert végében világított valami fényes, lángokat szórt, később kettő is lett belőle, és egyre közeledett a házhoz. Nagy nehezen ki tudtam venni valamit, egy arcot, meg hogy mozog valaki, és felénk tart, a terasz felé. Piros ruhája volt, meg szakálla, és elég szokatlanul nézett ki. Föllépett a teraszra, körülnézett, letett valamit, azután egyenesen az üvegajtóhoz jött, hogy bekopogjon. Anyu önkéntelenül hátralépett velem, mert a tenyerével a hátamon érezte, hogy ver a szívem.

(Apu később azt mondta Anyunak, hogy akkora volt a szemem, mint egy kistányér. Persze fogalmam sincs, hogy Apu ezt honnan tudja.)

Ebben a pillanatban a Mikulás is hátrahőkölt, és eltávolodott a teraszajtótól. Nagy szemekkel néztem utána, míg Anyu olyasmiket mondott, hogy „hozott ajándékot” és „aranyos Mikulás bácsi” meg hasonlók. A Mikulás még integetett, aztán végképp eltűnt a látóteremből.

Alig egy perccel később egy nagy, dagadt macska igyekezett át a teraszon, és valamit nagy ívben kikerült a fedett résznél. „Itt a cicája! Van cicája a Mikulásnak!” – örült meg Anyu. Szerintem picit megilletődött a Mikulástól, és a macska láttán megkönnyebbült. (Legalábbis ezt a macskát aztán meghallgathattam még párszor a következő néhány percben.)

Aztán megszólalt a telefon, és Anyu azt mondta, Apu már a vonaton van, és nemsokára itthon lesz. Hurrá! És tényleg, kisvártatva kopogás hallatszott az ajtó felől – vihogtam és integettem Anyu karjában, ahogy rendes, apaszerető gyermekhez illik –, és Apu nyitott be rajta. Éljen, hazajött! Pont lemaradt a teraszon történt gyanús eseményekről, de gyorsan elmeséltük neki.

Együtt kimentünk felderíteni, mit hagyott nálunk a Micsinálsz bácsi. Két vászonszatyor volt, az egyikben nekem volt mindenféle: először is banááán, aztán alma, meg kis, kemény izék, amit nem lehet megenni, és azt mondták rá, hogy az a mogyoró. Hát, nagy szívás. Megpróbáltam megfőzni a műanyag lábasomban.

Viszont volt mandarin nevű étel, ami vicces! Apu már előre megígérte, hogy ha majd a Micsinálsz bácsi hoz nekem banánt, akkor annyit ehetek, amennyit szeretnék, nem mondják azt, hogy „ma már ettél” és „megint zsömlefejed lesz”. Ezt később arra módosították, hogy kettő banánt ehetek, és annyi mandarint, amennyit szeretnék (hármat ettem, mert annyit hozott). Aztán még az almát is megrágcsáltam egy kicsit. A szüleim szerint a Mikulásnak nem arról kellene szólnia, hogy ülünk a szőnyegen, a kiborogatott zsákok között, és eszünk. Szerintem pedig de.

Könyveket is kaptam, már épp ideje volt, mert Apu már az összeset unta (én még nem). Most már van több mikulásos, meg háromkirályos is lett, az a legjobb, mert van benne kisbaba, aki szopizik. „Anyukája-babája, cicizik a szobába, cicizik a szobába” – kántálom a kedvenc saját fejlesztésű rigmusomat, ahányszor csak meglátom (Apu szerint nem az van odaírva).

Kaptam egy vadállatos fakirakót is, könnyebb összerakni, mint a háziállatosat. Meg még egy kis kerekes teknősbékát, egy dinoszauruszt meg egy műanyag szamarat. A dinoszaurusz láttán meg is állapítottam, hogy „ezzel fürdesz!”

(A másik szatyorban unalmas cuccok voltak, valami csoki nevű, felnőtteknek való dolog meg ilyenek.)

Sokáig nézegettük az ajándékokat, és a szüleim a Mikulásról meséltek nekem, hogy az összes gyereknek visz ajándékot, és még rengeteg helyen várják. „Lacinak is! Dávidnak is! Dorkának is!” – soroltam a barátaimat, nehogy valaki kimaradjon.

A gyermekpszichológia jelen állása szerint a Mikulás nemcsak a jó gyerekeknek hoz ajándékot, hanem mindenkinek, a rosszaknak is. Az ugyanis káros lenne a fejlődésemre nézve, ha abban a szellemben nevelkednék, hogy ajándékok reményében kell jól viselkedni. Az ajándék, vagy akár a szeretet nem függ attól, hogy ki milyen. A szüleim azért szeretnek, mert a gyerekük vagyok, és akkor is szeretnek, ha minősíthetetlenül viselkedem (attól persze még megszidnak). Én pedig azért viselkedem (lehetőleg) minősíthetően, mert a családhoz tartozom, és mi mind így viselkedünk. A viselkedési mintákat a mikrokörnyezetben sajátítom el, és jó esetben akkor is követem őket, ha nem jár érte ajándék. Vagy ha senki se látja.

A Mikulás teraszajtón bekukucskáló cicája sem.

Közben a szüleim egymás között valami megijedésről sutyorogtak, meg hogy nem voltak elég körültekintőek, bár Apu szerint ezt nem nagyon lehet elkerülni. Ha a Mikulás rózsaszín ugrólabdán közelíti meg a teraszt, attól is ugyanígy elképedtem volna. Anyu azt mondta, abban bízott, hogy ha a Mikulás a teraszon marad, és nem jön be a lakásba, nem kelt riadalmat. (Micsoda, bejönni???)

„Egy picit megijedtél, ugye?” – kérdezte Anyu. Mit képzelnek ezek rólam?! – „Nem!!!”

De azért este, amikor Apu is megkérdezte, hogy szeretem-e a Mikulást, azt feleltem (jó sok banánnal és mandarinnal a hasamban), hogy szejetem.

Képzeljétek el, ha csak tíz perccel később ébredek, akkor lemaradtam volna róla, és most nem lenne mit mesélnem! (Napjában tizenkétszer...)

Elalvás előtt Anyuval szokás szerint átbeszélgettük a nap közben történteket. Elmeséltem, hogy itt volt a Mikulás bácsi a teraszon, és „csillag… szórója” volt, „azzal… világított”. (Úgy illesztem össze a szavakat, mint egy nyelvtanuló – leviszem a hangsúlyt, és kis szünetet tartok.) Volt sapkája, meg szakálla. És cicája is, tettem hozzá Anyu megnyugtatására. Hozott almát, banánt, mandarint… Jotyotyót! (Anyu a fejéhez kapott.) És mogyorót is, de az nem finom. „Nem… fiom! Nem… fiom!” – ismételgettem, miközben Anyu igyekezett visszaterelni a beszélgetést a mandarinra (mert az fiom), és biztosított róla, hogy ha nem akarok, nem kapok többet mogyorót. Na, ha már itt tartunk, vegyük csak elő a rázósabb kérdéseket. „Nem… adsz… puszit!” Neeem, nem kell a Mikulásnak puszit adni, ha nem akarsz, erősítette meg Anyu. „Nem… adsz… puszit!” Nem is, mert a Mikulás odakint van a teraszon, és nem jön be. Fölcsillant a szemem. „Nem! Jön! Be!” Azzal hátradőltem a párnán, és megnyugodva elaludtam.

Másnap a Mikulásnak volt még pár köre. Nem gondoltam, hogy ez még itt lófrál ahhoz képest, hogy azt mondták, hogy már elment, és csak egyszer jár. Először is, mire fölébredtem, rakott a terasz sarkára jotyotyót, meg még további banánt és mandarint (hármat, mert Apu azt mondta, hogy az összes többi rohadt volt a boltban – már megint nem tudom, mi köze ennek a Mikuláshoz). Mogyorót nem. Mert nem fiom.

Különben is túl izgatott voltam a mandarinszámláláshoz, mert kedves vendégek érkeztek hozzánk, akiket már napok óta vártam. („Jönnek… hozzám!”) Hoztak nekem egy nagy rakás mandarint, pedig egyikük sem a Mikulás. Ezzel a lakásunkban a mogyoró/mandarin arány jelentősen javult, bár én mindent megteszek, hogy megint a mogyorók legyenek többen.

Együtt kisétáltunk a közeli parkba, megnézni a Mikulást. A Mikulás egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az előző nap, de mint tudjuk, neki ez a sajátsága. (Azóta láttam még a Híradóban is legalább ötöt, de semelyik nem hasonlított egymásra, ott például egyiknek sem volt félrecsúszva a szakálla.) Viszont lova is volt a Mikulásnak, és megsimogathattam, a lovász bácsi kérdezte, hogy nem félek-e, „Nem!!!”. Meg kutyája, aki a kocsi alatt bóklászott. Ugyanis lovas kocsin jött a Mikulás, és a kocsijából mindenfélét osztogatott a gyerekeknek, akik körülállták. Nekem almát és mandarint adott, amikor sorra kerültem (mogyorót nem), és megsimogatta az arcomat. A szüleim megnyugodva látták, hogy végre egyszer vigyorgok a Mikulásra, ezek szerint nem érhetett komoly károsodás.

Aztán a Mikulás felszállt a kocsira, és a lovacska elindult vele. Távolodóban még integetett a gyerekeknek, én is visszaintettem neki mosolyogva, megkönnyebbülten… Na, most aztán tényleg elment.

A szüleim csodálkoznak, hogy kockahasam van.

Ők még ott tartanak, hogy én vagyok a zsömlefejű kisbaba. Haha. Egy kutatás szerint a rokonainkat elég ritkán nézzük meg, csak lehívjuk a fejünkből a képet, amit eltárolt a proxy. Ezért nem veszik észre például a férjek, ha a feleségüknek új frizurája van.

Való igaz, a kezdeti cluster-feedinges nyavalygás után (amitől már mindenkinek herótja van, szóval nem mesélem el még egyszer) elég nagy léptekkel kezdtem behozni a lemaradásomat. Elértem a születési súlyomat… Aztán a koromnak megfelelő súlyt… Aztán mások korának megfelelő súlyt… Aztán a vágósertésekét… És egyéves korom körül így kiáltott fel egy néni az utcán, amint bekukucskált a babakocsimba: „Hű, milyen… erős kisbaba!”

Hát ja. Amíg az ember a kezét se tudja felemelni magától, örül, ha odatartják neki a cicit, legalább csinálhat valamit. Senki se rója fel neki, ha az evést ismeri egyetlen tevékenységként (vigyázzatok, mert ez későbbi életkorban már kóros!) Keresztrejtvényt fejteni nem tud, addig se eszi az unalom. Aztán egyszer csak megtanul ülni. Onnantól ülő életmódot folytat (ez szintén kóros a ti esetetekben, szóval sürgősen fejlődjetek tovább!)

Én megtettem: hét hónapos koromtól állok. És azóta csak állok. Kiültem magam az azt megelőző hónapokban.

Illetve tíz hónapos koromban megtanultam járni. Na, ezzel az állás is második helyre szorult. „Elindult!” – mondták a szüleim izgatottan egymásnak, meg Mamának a telefonban, és még azóta sem volt alkalmuk hozzátenni, hogy „…megállt”.

Mert ha nem tudnátok, dolgom van. Sürgős dolgom. A kisbabáskodás komoly munka. Állandóan zsúfolt a határidőnaplóm, nincs egy perc lazításra szánt időm sem. Alig nyílik ki reggel a szemem, máris sürgetem Anyut, hogy „hálózsák, levette” (a múlt idő jelen esetben felszólítást jelent), mert ha nem vettétek volna még észre, hálózsákban nem lehet járni. (Bár ez valamelyik felmenőmnek sikerült egyszer nagyon régen, és komoly szerepe volt az én színre lépésemben. De nem mesélem el.)

Tésztába tevés és öltöztetés közben izgatottan rugdosok, és igyekszem elszabadulni Anyu öléből. Még a zoknimat is megpróbálom magamra húzgálni, csak már mehessek. Anyu végre elereszt, és zumm… Mint egy motoregér, amelyiknek végtelenített rugója van. Hol itt vagyok, hol ott vagyok, néha átszaladok a színen, és a nap végén úgy kell elkapni (ez kétemberes feladat), hogy le lehessen vetkőztetni, és a fürdőkádba gyömöszölni. Mialatt Apu megtöröl és rám adja a pelust, hosszú ujjú badit, joszotojót és a hálózsákot, még megpróbálok kereket oldani, aztán Anyu mindenféle verssel és mesével rábír, hogy maradjak mellette. Elalvás közben még emelgetem a lábamat hanyatt fekve, derékból. (Csináljátok utánam!) Huszonkilenc… Harminc… Anyu onnan tudja, hogy alszom, hogy nincs több lábemelés.

Úgy eszem, úgy játszom, hogy ide-oda sétálok a szobában. Kezemben egy játék lábas, kenyérkockákkal, vagy két kacsa, akik szerintem egymás orrát puszilgatják (hangosan cuppogok hozzá), leguggolok, fölállok, leguggolok, simán agyon lehetne ütni valakit a vádlimmal. Ha megunom, kibaktatok a kisfolyosóra, és hozok egy-egy liter tejet a két kezemben. Javaslom, sétálgassatok ti is sokat úgy, hogy a testsúlyotok egyhatodát hurcoljátok magatokkal, és bicepsz-tricepsz gyakorlatokat végeztek vele.

A kardioedzés sem maradhat el. Futni elég hamar megtanultam – erről Apu orrcseppje tehet, amit ott szokott felejteni az éjjeliszekrényén, én meg már pici koromban is ki tudtam számolni, hogy annyi ideig szorongathatom a kezemben, amennyivel hamarabb odaérek, mint az, aki mögöttem lohol, és olyanokat kiabál utánam, hogy „ne bántsd” meg „ne piszkáld”.

Ezt a tudományomat mostanában az utcán hasznosítom, elég csak meglátnom azt a végtelenbe (vagy a szomszéd utcába) futó széles, sima aszfaltcsíkot, és máris benne van a lábamban a bugi. Kiegészítésképpen táncolok, főleg, amióta a Nénihez járunk a zeneórákra. Eddig is táncos lábú voltam, de most már a déli harangszóra is rázom a popsimat.

Állítólag egy sportoló (talán birkózó?) apuka egyszer videóra vette, hogy mit csinál egész nap az egy-két éves gyereke. Én csak másoktól hallottam ezt a történetet, és lehet, hogy urban legend, ha valaki ismeri a forrást, legyen szíves megosztani velünk! Szóval, az apuka megpróbálta a felvétel alapján utánozni a kisfia napi mozgásprogramját. De nem bírta szuflával, és nagyon csúnya izomláza lett.

Szóval ha kéne egy kis erőnlét vagy szálkásítás, gyertek el hozzám nyugodtan, és lezavarok veletek egy jó kis alapozó edzést, de okvetlenül hozzatok magatokkal színezőkönyvet, műanyag lábast meg egy cipőt, amit nagyon-nagyon össze lehet sározni!