Nyávogi élete és cselekedetei

Amikor egészen picike voltam, Anyu egy pohár vizet sem tudott engedni magának. A szállításom ugyanis kétkezes feladat volt, letenni meg, mint tudjuk, nem lehetett. Aztán kicsit nagyobb lettem, és megtanultam Anyu hóna alatt üldögélni, ő pedig azt, hogyan végezze fél kézzel a feladatait.

A mosogatógép volt a kedvencem. Mire bepakoltunk egy mosogatást, rendszerint el is aludtam Anyu hóna alatt, így ha nyűgösködtem, sokszor kifejezetten az altatásomra használta fel ezt a tevékenységet. (Közben brutális combizmokat fejlesztett, mivel nálunk a konyhában csak alsó szekrények vannak, így a tiszta edények helyre rakásánál minden egyes bögrével, tányérral külön le kellett guggolnia, a másik kezében velem.)

Amikor még jobban megnőttem, és rákaptam az önálló helyváltoztatásra, többé nem volt szükségem rá, hogy Anyu cipelgessen. Meg is lepődött, hogy hirtelen két szabad keze lett… Szinte bármilyen házimunkát elvégezhetett mellettem, az az egy kikötésem volt, hogy ott legyen körülöttem.

Ez azt jelentette, hogy nem nagyon engedtem a gépen dolgozni (mert olyankor nem körülöttem van, hanem egyhelyben, szóval unalmas), a tiszta ruhák hajtogatásánál pedig folyton tiltakozott, amikor leborítottam és elvittem a kupacait. De a leglehetetlenebb feladatnak továbbra is a főzés bizonyult. Szívből gyűlöltem, ha Anyu kiment a konyhába. Utána tudtam ugyan menni, de a szűk helyen csak a térdéig látom, és fogalmam sincs, mit csinál odafönt a pulton. Hiába beszél hozzám, hiába énekel, pár percen belül elfogy a türelmem, és sivalkodni kezdek. Így volt ez egészen az elmúlt hetekig.

Anyu ilyenkor sóhajtva félbehagyta, amit éppen csinált, és a karjára vett. És fél kézzel folytatta tovább a konyhai teendőit – illetve csak azt, ami így is ment neki.

– Hú, de nehéz vagy! – sóhajtotta egyszer, és egy kicsit leültetett a konyhapultra, csak amíg a bal karjában helyreáll a vérkeringés. A lelkemre kötötte, hogy ne csináljak semmi disznóságot, ne piszkáljam a késeket, és ne lapátoljam a sót. Hű! Ez már tetszik! Anyu egy csomó érdekes bigyóval bigyózik a konyhapulton. Megmos dolgokat, és meghámoz dolgokat, és darabokra vág dolgokat. Megmutatja a rántást, és figyelem, hogyan bugyborékol a főzelék.

Este elmeséltem Apunak, hogy láttam rántást. Beletettük a főzelékbe. És a főzelék kukorékolt! (Bugyborékolt, mondja Anyu.)

Másnap Anyu megint kióvakodott a konyhába. Azonnal ott termettem.

– Nehéz vagyok a konyhában!!!

Anyu először nem tudta mire vélni ezt a felszólítást, meg hogy mi ezen olyan fontos. Hevesen magyaráztam neki. Nehéz vagyok a konyhában! Nehéz vagyok! Ahogy tegnap! Végre leesett neki a tantusz, és fellódított a konyhapultra. Eeeez már igen! Mégse olyan reménytelen eset az anyám. Még egy kis műanyag lábast is hozott, meg kanálkát, kompromisszum gyanánt, amikor a hagymás fakanállal próbáltam kevergetni a teámat.

Azóta minden nap ott ülök a konyhában. (Ahol nehéz vagyok.) A konyhapult túlsó oldalán, biztonságos távolságban a tűzhelytől, de azért így is jól látom, mi folyik ott (múltkor szóltam is Anyunak, hogy „fut a tészta!”). Reggelente együtt főzzük a teát, amíg elkészül a pirítós kenyerem, délben együtt készítjük az ebédet, meg a puliszkámat. „Ott a kukoricagríz!” – kiabálom, miközben Anyu az aranysárga rögöcskéket csorgatja a kanálról a kislábasba. És ha Apu későn jön haza, és csak kettesben vagyunk, a vacsorakészítésben is részt veszek.

Néha sütit sütünk, bár amikor először láttam, hogy Anyu tésztát kever, magabiztosan kijelentettem, hogy az nem finom. De amint Anyu kivette a sütőből, és meghűlt, revideáltam az álláspontomat. Most már tudom, mi az összefüggés a liszt, tej, tojás meg a finom sütik között, sőt, azt is tudom, hogy néz ki a tojás nyersen, sütve vagy megfőzve. (Jövő ilyenkor szerintem fél kézzel összeütök nektek egy rántottát.)

Az is előfordul, hogy csak úgy kiballagok a konyhába, és tüntetni kezdek: „nehéz vagyok a konyhában!” Anyu türelmesen magyarázgatja, hogy nincs ott senki, jöjjek csak szépen vissza a nappaliba. De én nehéz vagyok a konyhában! Igenis, ültessenek a konyhapultra, és főzzünk valami érdekeset!

Ez a felszólítás néha így hangzik: „Nehéz vagyok a konyhában, nem bántom a késeket!”; vagy: „Nehéz vagyok a konyhában, nem nyúlok a sóhoz!”. Senki sem mondhatja, hogy nem elég erős a rábeszélőkészségem.

Tegnap délután egyenesen azt kérdeztem Anyutól: „Ma mit főztünk, Anyucikám?” (Megint azon a nyavalyás gépen dolgozott, én meg azon tűnődtem, vajon mennyire lehet messze még a vacsoraidő.) Anyu először meghökkent, aztán nagyot nevetett, megkérdezte, hogy csak nem vagyok máris éhes, és adott nekem krumplipürét.

Szóval láthatjátok, főzés terén is komoly segítség vagyok. Egész jól berendezkedtem a konyhapult végén, vittem oda néhány edénykét magamnak, meg egy kis tűzhelyet, és már vagy két hete lelkesen játszom öt szem kukoricával. (Ha tudnátok, mi mindent lehet főzni belőlük!) Anyu fölszedegeti őket, ha a földre esnek (nagyjából kétpercenként), és ha épp van szabad keze, kikanalazza a sok láthatatlan ételt a tányérkákból, amiket büszkén eléje tologatok. Nagyon jól főzök ám! A múltkori gofriba is besegítettem. Amint Anyu visszatért a hűtőszekrénytől, látta ám, hogy módosítottam a recepten (ne legyen már olyan egyhangú). A legféltettebb kincsemet tettem bele a lisztbe: a délelőtti séta során az árokból kihalászott mogyoróvirágokat, szépen összetépkedve.

Mondtam Anyuéknak, hogy vegyenek még egy gyereket, mert szerintem én nem vagyok elegen. Vagyis végül is jól elbogarászom itthon, de ha vannak itt mások is, az sokkal jobb.

Tegnapelőtt például itt voltak a barátaim. Tudjátok, régebben jártunk Kati nénihez énekelni, de Kati néni eltűnt valahová (aki látja, hozza vissza). Sokáig sírdogáltam és kerestem. Végül Laci barátom anyukája kitalálta, hogy jöjjünk össze valamelyikünknél, és énekeljünk meg mondókázzunk Kati néni nélkül.

Az első néhány alkalommal Péteréknél voltunk, és ez nagyon tetszett nekem, mert Péter megmutatta az összes játékát, és még a kistesóját, Tomit is. Mondtam is este Anyunak, hogy én is szeretnék kistesót. Adnék rá pelust, és tologatnám a babocsiban. Anyu azt felelte, hogy ez sajnos nem ilyen egyszerű, de azért ha tudnak, vesznek nekem olyat.

Amikor Anyu elárulta, hogy legközelebb nálunk lesz éneklés, nagyon izgatott lettem. Segítettem Anyunak összerakni a játékaimat. Amint az első vendégem, Laci megérkezett, egyszerűen nem bírtam magammal, rohangálni kezdtem a lakásban, és azt ordibáltam, hogy „ordibálok!!!”. Aztán eszembe jutott, hogy én vagyok a házigazda, és lehiggadtam. Sorban az összes játékomat megmutattam Lacinak, és megmondtam neki, hogy mivel játsszon. A szobámat is megmutattam, meg a kiságyikómat, mert nagyon büszke vagyok rá. Laci bele is tudott mászni, nekem még csak néhányszor sikerült.

Hamarosan megérkeztek a többiek is, Barbi, Zsófi, Péter és a kistesója, Tomi. Barbi a legjobb barátnőm, ezt Anyu a múlt héten vette észre, amikor napokon keresztül telefonáltam vele. (Mama régi telefonjával, amelyik már nem működik.) Hosszas beszélgetéseket folytattam vele mindenféléről. Egyik reggel Anyu azt mondta, hogy Barbi még biztosan alszik, akkor nem hívtam, hanem türelmesen vártam, és később megkérdeztem Anyutól, hogy szerinte Barbi fölébredt-e már.

Este pedig sírtam, amiért Apu mobiltelefonjának a tokját nem sikerült a könyökömön vinni. Azt sírtam, hogy „nem tudom a könyökömön vinni!”, de senki sem értette. Pedig Barbinak van táskája, és a könyökén viszi! Én is szeretnék táskát.

Anyu keresett nekem táskát. Ezt már tudom a könyökömön vinni! Ráhúzom a karomra, és úgy viszem a könyökömön. Megmutattam Anyunak. Tettem bele vécépapír-gurigát, mert Barbi is azt visz a táskájában.

Laci nálunk is maradt egy kicsit, mert az anyukájának el kellett mennie valahová. Amikor észrevette, hogy egyedül maradt, keservesen sírni kezdett, Anyu fölvette, és ringatta. Én pedig megöleltem, megpusziltam, és riadtan simogattam a hátát. A többi anyuka azt mondta, nagyon jó lenne nekem egy kistesó, mert már most is kész nagytestvér vagyok. Na tessék.

A bilimet is megmutattam Lacinak, csak hogy jobb kedvre derüljön. És most olyan téma következik, amiért tizennyolc éves koromban valószínűleg fel fogom húzni az orromat, de Anyu úgy gondolta, ez is hozzátartozik a kisgyerekek fejlődéséhez, így hát megosztjuk veletek. Egészen pontosan a bilizésről van szó.

Anyu úgy gondolta, egyáltalán nem fontos, hogy mikor kezdek bilizni, végül is nem nagy ügy kicserélni egy pelenkát. A biliket a szekrényben tartottuk, azokkal a ruhákkal együtt, amelyek még nagyok rám. Ahányszor Anyu a szekrényben pakolászott, és ellenőrizte, hogy melyik méretbe nőttem bele, mindig megkérdeztem a bilikről, hogy azok micsodák. Az egyik piros és kisautó alakú, a másik sárga színű. Anyu elmesélte, hogy azokba fogok majd pisilni meg kakilni, amikor nagy leszek.

Hogy ez a két tevékenység mit takar, arra nyáron jöttem rá, amikor a teraszon pancsoltam, és pucéron sétafikáltam. Időről időre előfordult, hogy kis tócsa támadt alattam (vagy egyéb). Jé, de érdekes! Pelenkában ezt egyáltalán nem lehet észrevenni.

De most mihez kezdjek ezzel az izével? Mégse helyezhetek el ilyeneket csak úgy, a terasz közepén. Elvégre művelt kisbaba volnék, nem holmi kóbor kutya. Végül azt a megoldást választottam, amit a kiscicák: elvonultam egy félreeső – lábtörlőre…

Anyu nagyot nevetett, és elmagyarázta, hogy ez az, amire a bili való. Aha. Ki is hozta nekem a bilit a teraszra, és azt mondta, hogy nyugodtan ráülhetek, de persze nem muszáj. Kipróbáltam a bilit, bár egyedül csak úgy tudtam ráülni, hogy az egyik lábammal beleléptem, és lekuporodtam. Nem helyeztem el benne semmit, de néha üldögéltem rajta, mert érdekes volt.

Nagyon szerettem a nyarat, főleg a pancsolást. Volt ugyan fürdőpelenkám, de Anyu sajnált, hogy ott ázik benne a popsim, és többnyire nem volt szíve rám adni. Itthon, a teraszon legfeljebb néhány vendéget kergettünk világgá, a strand füvének meg direkt jót tett egy kis locsolás. Anyu mindig kéznél tartott néhány nejlonzacskót meg egy papírtekercset, és remélte, hogy a „kutyát behozni tilos” tábla mellé nem teszik ki, hogy „és Nyávogit is”. De valahogy mindig szerencsénk volt, és nem okoztunk közbotrányt.

Ősszel a bili bekerült a szobába, hogy szem előtt legyen, én pedig egész nap pelust hordtam. Ez nem volt a legjobb a popsimnak, főleg, amikor a fogzás miatt kiütést kaptam. A szüleim úgy döntöttek, hogy délutánonként pár órát szellőztetik a hátsómat, legfeljebb kihajítjuk a nappaliból a szőnyeget, ha már szobatiszta lettem. De végül is nem kellett a szőnyeget kidobni, mindössze egy vagy két baleset történt, amúgy kiscica-módra, amin a szüleim jókat kuncogtak. Mindig kitették nekem a bilit is, hogy abba is lehet pisilni, de persze nem muszáj. De azért leesett az álluk, amikor először meglátták, hogy odaballagok a bilihez, rácsüccsenek (a lábam ekkor már nem volt alattam), és ott is hagyok valamit magam után.

Nagyjából ebben az időben Anyu észrevette, hogy a reggeli pelenkám sokszor száraz, tisztába tevés után viszont akkora zuhatag érkezik a következő pelusba, hogy néha a nadrágom bánja. Ezért a reggeli öltöztetésnél előhozta a bilit, és megbeszélte velem, hogy üljek rá egy kicsit, nem muszáj belepisilni. Rózsaszín baba pedig a másik bilire telepedett, és együtt üldögéltünk pár percet. Ha nem történt semmi, akkor kaptam pelust, és mehettem dolgomra. De ha sikerrel jártam – először csak ritkán, később egyre rendszeresebben –, akkor valóságos népünnepély támadt, még Mamát is fölhívtuk telefonon. (Akkor még nem tudtam telefonálni, csak a háttérben süvöltöztem vidáman, hogy „bilibe pisiiiiltem!!!”)

És tudjátok, nemrég arra is rájöttem, hogy sokkal szívesebben vagyok száraz pelenkában, mint műsorosban. Bekerültek a szótáramba a „tiszta pelust kérek!” és a „bilibe szeretnék!” kifejezések. Anyu azt mondja, bizonyos tekintetben jobb volt, amíg nem akartam szobatiszta lenni, főleg, amikor a művelődési ház kellős közepén követelek bilit vagy tiszta pelust, mert megérkezett a lepkés dalban emlegetett reggeli harmat. De a fejlődés útján nincs megállás, úgyhogy valószínűleg idén nyáron már nemcsak a kisvödröt hintáztatjuk madzaggal a hátizsákra kötve a tóhoz menet, hanem a bilit is.

Sajnos naponta csak néhány órát gyakorolhatom a szobatisztaságot, mert a gatyámat még nem tudom egyedül letolni, így a művelet csak pucér popsival lehetséges, ahhoz meg még hideg van, hogy egész nap így szaladgáljak. De állítólag ez a helyzet hamarosan változni fog.

Nos, hát ez a szobatisztaságom története. Most már úgyis megölöm a szüleimet, amiért az internet nyilvánossága elé tárták, így hát ha már lúd, legyen kövér, elmesélek még egy történetet. Tudjátok, nagyon tiszta kisbaba vagyok (nem csak szoba-). Sokat takarítok itthon, letörölgetem a játék konyhapultomat, kitisztítom a sütőt. Jézuska hozott kis felmosómopot is, vödörrel, sokat szoktam felmosni vele. Anyu elmagyarázta, hogy először bő vízzel kell, és utána úgy, hogy kicsavarom jó szárazra. Bár úgy nem az igazi, hogy nincs víz a vödörben.

Egyik este Anyu éppen zuhanyozott, Apu meg a gépén dolgozott, és csak azt észlelte, hogy jól elvagyok valamivel. Néha megjelenek a szobában, tunkolgatok valamit, aztán halkan dudorászva elvonulok. Anyu kijött a fürdőszobából, és csodálkozva látta, hogy az egész előszobát felmostam, egyenletesen csillog a kő. De vajon honnan szereztem vizet magamnak? Ebben a pillanatban ismét átvonultam a színen, és csöndesen énekelgetve a mesekönyvet is megmostam a mopommal. Anyu fölkapta a könyvet, és megszagolta, majd a pillantása a szobában álldogáló bilire esett…

Néhány héttel ezelőtt úgy döntöttem, nem fogok a télről írni, mert utálom. Nyafogni meg minek, nem? (Legalábbis Anyu szerint, mert az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a nyafogás olykor kifejezetten hasznos. Főként, ha Apuról van szó.)

Derűs kis életemnek komoly korlátokat szabott a hideg időjárás. Nem csak arról van szó, hogy határozatlan ideig (hogy meddig, arról sajnos nem rendelkezem tapasztalatokkal) nem lehet szó pancsolásról sem a teraszon, sem a közeli tóban. De még az egyszerű sétálás sem olyan, mint amihez hozzászoktam boldogult kisbaba koromban.

Nyáron, ha volt egy óránk ebédig (vagy akár csak fél), kihussantunk az ajtón, és nyakunkba vettük a környező utcákat, vagy a kerti hintában bambultunk egy egészségeset. Most viszont számításba kell venni, hogy a rendelkezésre álló időből legalább fél órát elvesz az öltözködés (és aztán hazaérkezve még le is kell hámozni a rétegeket). Anyu szerint valamivel gyorsabban elkészülnénk, ha nem húznám ki folyton a másik lábamat a sínadrágból, és nem végeznék cséphadarószerű karkörzéseket, mialatt az újabb pulóvereket próbálja rám adni. Hát, kérem szépen. Nem elég, hogy itt van ez a fránya tél, még ennyi szórakozása se maradjon az embernek?

Aztán ahogy végre kilépek az ajtón, először is orrba nyom a hideg. Nyüszítve méltatlankodom. „Nem szeretem, nem kimegyünk!” Ősszel még állandóan résen kellett lenni, mert az ajtónyitás hangját a lakás túlsó sarkából is meghallottam, és a következő pillanatban már valahol a kert végében műveltem rettenetes dolgokat. Most azonban akár sarkig kitárva hagyhatnák a teraszajtót, és egészen nyugodtak lehetnének felőle, hogy senki nem tépkedi le a dáliák fejét, és nem nyomja bele az ujját az ikerszomszéd paradicsomjába. Nem, nem azért, mert jelenleg nem igazán sok dália és paradicsom található odakint.

Ráadásul a hideg ellen rám húzgált rétegek miatt (melyek éppen csak az orromat nem védik, brűhühü) némiképp South Park-szerű testtartást és mozgáskultúrát mutatok, amelyek szintén nem kellékei a felhőtlen kültéri szórakozásnak.

És még itt van ez a hó nevű izé is. Anyu nagyon izgatott volt karácsony előtt, rengetegszer elmagyarázta, milyen lesz. De persze nem tudtam elképzelni, hogy ekkora szívás lehet. Azt hittem, megint az Anyu szokásos lelkesedése. Hát, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Ez a hó-dolog gáz. Térdig elsüllyedek benne, nem engedi lépni a lábamat, aztán kiabálhatok, hogy „Apuci, beszorultam!”

Ez úgy hangzik, mintha az összes bajom a sétával lenne. (Ami persze önmagában is fontos tényező, tekintve, hogy hordozókendős korom óta a szabadtéri lét határozza meg az ébren töltött időm java részét.) De még ennél is többről van szó. Egész egyszerűen ellopták a napom egyik felét! Fölébredek, dobok egy sárgát a bilibe, bekapom a pirítósomat, közben felöltözöm, és nekilátok a fontos dolgaim intézésének (ha nem odakint, akkor a szobában, egye kavics), aztán elég hamar ebédidő lesz, és elkezdek laposakat pislogni. Anyu hozza az almátbanánt és a puliszkát. (Karácsony körül úgy döntöttem, már túl nagy vagyok hozzá, hogy csak gyümölcsöt ebédeljek, de az is lehet, hogy az egymást követő megfázásszerű tünetek miatt adagolt C vitaminból lett elegem, azt ugyanis az almabanánomba kaptam. Emlékeztek? Két alma, egy banán. Napokig nem is voltam hajlandó almát meg banánt enni, így Anyu a régi kedvenc puliszkával próbálkozott, nagy megelégedésemre. Az alma és/vagy banán visszaóvakodott az étrendembe, a puliszka maradt. Már segíteni is szoktam Anyunak megfőzni, azaz a konyhapulton ülve tanácsokkal látom el.)

Szóval megebédelek, elalszom Anyu ölében, és a kiságyikómban ébredek másfél-két órával később. Úgy néz ki, a három-három és fél órás nappali alvásokat is magam mögött hagyom lassan. Korán ébredek, frissen és kipihenten – és arra kell rádöbbennem, hogy este van! Délután négykor! Hová tették a napom másik felét? Nyáron ilyenkor még bőven ma volt! Hat óra körül kezdtünk kinézegetni a teraszra, hogy meg lehet-e már maradni odakint a kánikulától. Vagy átmentünk zárás után a tóhoz, a strandra…

Most már láthatjátok, jó okom van a méltatlankodásra. A Jézuska meg a Mikulás, piros alma, jotyotyó szerény fájdalomdíj mindezért. De ezzel be is fejeztem a dohogást, mert egy igazi Macskacicó nem nyavalyog össze-vissza, legalábbis Anyu szerint.

Lassan hozzászokom a megváltozott körülményekhez, ahogy Anyu is beletörődik, hogy kétszer nyávogok a séták alkalmával: egyszer kifelé menet, mert nem akarok kimenni, másodszor meg befelé jövet, mert ennek az ellenkezője is igaz. (Különben is mi az, hogy folyton máshová kell menni, mint ahol vagyunk? Döntsék már el.)

Egy-két hete odáig fajult a helyzet, hogy Anyu legnagyobb döbbenetére szombat délelőtt kijelentettem: szánkózni szeretnék. Éppen szakadt a hó, harminc centi magasan állt a tereptárgyakon, úgyhogy a kívánságom végül is helytálló lett volna, ha nem az én számból hangzik el. A szüleim eredetileg azt tervezték, hogy ki sem dugjuk az orrunkat egész hétvégén, de nagyra értékelték, hogy végül mégis csak feltámadt bennem a kültéri macsó, így gyorsan felöltöztünk (mintegy negyven perc alatt), és szánkóra kaptunk.

És az történt, hogy már egyáltalán nem is utáltam a szánkózást. Sőt, önként ráültem. Kihalt utcákon sétáltunk, körülöttünk kavargott a hó, nagy csönd és fehérség vett körül bennünket. Volt olyan utca – ahol aznap még nem járt autó –, ahol át se tudtunk kecmeregni a térdig érő havon, kerülőt kellett tenni.

A Varjús játszótérre mentünk, a cukrászdába. Nem tudom, ti miért szoktatok cukrászdába járni, de én a halak miatt. Az ajtó mellett van egy nagy akvárium, odahúznak nekem egy széket, és akármeddig elnézegetem a halakat, miközben a szüleim az egész pultot becsomagoltatják maguknak.

A következő hétfőn kisütött a nap. Anyu úgy gondolta, kihasználja a helyzetet, mármint azt az örvendetes fejleményt, hogy már nem idegenkedem a kintléttől. Először úgy terveztük, hogy csak elkísérjük Aput a vasútállomásra szánkóval. Út közben jött az ötlet, hogy szánkóstul fölszállhatnánk a vonatra, mehetnénk mi is egy megállót, majd Aputól elbúcsúzva a Patakparti játszótéren köthetnénk ki.

A terv remekül sikerült, még egy hét múlva is azt meséltem, hogy „utaztam Apuci vonatán”. A Patakparti játszótéren óriási hó fogadott bennünket, a hétvégi ítéletidő óta nem nagyon merészkedtek ide gyerekek. A játékok egy része ki sem látszott a hóból, a fák ágai is fehérek voltak (sajnos nem vittünk magunkkal fényképezőgépet). Lekecmeregtem a szánkóról, és törni kezdtem a havat, de néhány lépés után derékig elmerültem, és szokás szerint beszorultam. Anyu a hóna alá vett, és lekotortuk a havat a csúszdáról. Halihó!!! A csúszdázást nagyon élveztem, igazi kamikaze módjára csúszkáltam.

Hamarosan átjött egy négyéves kislány a jégpályáról, és ő is csúszdázni kezdett, de az ő kezét fognia kellett a nagymamájának minden lecsúszásnál. Pedig az egész csúszdázásban pont az a másfél másodperc a legjobb, amíg nem lehet tudni, megállok-e odalent. (A Varjús játszótéren is van csúszda, de az dedósoknak való, alig lehet felgyorsulni rajta.)

A kislány elmesélte nekem, hogy ő egy kislány, elárultam neki, hogy én is. Kipróbáltuk a többi játékot, a hintát, mérleghintát is; a házikóba nem lehetett bemászni, mert majdnem a tetejéig állt benne a hó. Aztán átvágtunk a kiserdőn a patakhoz, és jégcsapokat piszkáltunk.

Nagyon szeretem nézni a patakot a hídról. Anyu azt mondja, hogy messziről jön, és messzire megy. Hógolyókat dobáltunk bele, és néztük, ahogy elúszik. Hopp! Az egyik dobásnál nemcsak a hó repült, hanem a kesztyűm is.

Anyu azt mondta, engem ismerve egyáltalán meg sem lepődött rajta, hogy a kesztyűm a patakba került (ezt nem tudom, hogy értette). Mindenesetre lekecmergett a mederbe, és kimenekítette onnan. Anyu jó havas volt, amikor előkerült, a kesztyű pedig vizes. Kicsavartuk, és föltettük hátul a szánkóra. Ám amikor legközelebb beszorultam a hóba, és a kezemre pottyantam, nyivákolni kezdtem. Anyu megmelengette a mancsomat, és rám adta a saját kesztyűjét. Szerencsére pont olyan, mint az enyém, így pont jó is rám, és még a vállamat is melegíti.

Hazaszánkóztunk a napsütésben, út közben tojást meg mézet vettünk egy nénitől. Kipirulva érkeztünk haza, és alaposan beebédeltünk. Evés közben azon gondolkodtam, hogy talán mégsem utálom annyira a telet, de sajnos, ezt a gondolatmenetet sem sikerült befejeznem, mert a fejem hirtelen nagyon nehéz és nagyon könnyű is lett egyszerre, aztán már repültem is, valahol a napsütötte, havas mezők fölött.

A szüleim egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy kisegerem született.

Persze szokás szerint ez is csak jó sokára tűnt fel nekik. Pedig már múltkor is láthattátok, ahogyan mesélek neki. De a kisegérhez fűződő családi kapcsolataim eddig nem voltak tisztázottak.

A kisegeret Mamától kaptam, hogy legyen nekem is egy egerem, ha már a szüleim előszeretettel szólítanak Büdösegérnek (főleg Apu). A kisegér olyan, amilyennek egy igazán kicsi és helyes lénynek lennie kell: itt-ott rózsaszínű, nagy selymes füle van és csinos kis lába. (És velem ellentétben semennyire sem büdös.)

Talán már azt is említettem, hogy heves vonzalmat táplálok a kisbabák iránt, és általában minden kisbabaszerű dolog iránt – elég, ha kicsi, többé-kevésbé aranyos, és főleg gondoskodásra szorul. Ha éppen valamelyik gyermekgondozási rohamom közepette állítotok be hozzánk, biztosak lehettek benne, hogy titeket is megetetlek, megmosdatlak, és még a fogatokat is megmosom egy kétes küllemű fogkefével.

A szüleim csak arra kapták fel a fejüket, amikor már harmadszor vagy negyedszer tettem le eléjük a kisegeret féltő gonddal, egy textilpelenkába vagy a konyhából elcsent törlőrongyba csavarva: „Milyen pinduri! Nézzétek meg, milyen pinduri!”

Szóval a kisegér pinduri. További kérdésekre azt is elárulom, hogy még csak most született. Nagyon picike. Én is picike voltam. Anyu vitt engem a hordozókendőben. De hol a hordozókendő?

Anyu séta vagy a közös házimunka közben elejtett, hordozókendőről és egyéb gyerekgondozási témákról szóló (félig-meddig nosztalgikus) történetei tehát hamarabb gyökeret vertek, mint arra bárki számíthatott volna. Máris itt vagyok, egy másfél éves leányanya, és minden elhivatottságommal gondoskodni akarok a kisegeremről! De hol a hordozókendő?!

Anyu hamar belátja, ettől a témától nem lehet mindenféle további mesélgetéssel eltéríteni. Kapok kendőt, hordozhatom benne az egeremet. Türelmesen, bár kissé izgatottan álldogálok, amíg rám köti, és apró, elfogódott visongatásokkal fogadom, amikor végre beletehetem az egeret. Az én igazi kisegeremet!

A boldogságom azonban csak néhány percig tart. Anyu máris arra lesz figyelmes, hogy dühös nyögdécselés és a valódi vészhelyzetekre tartogatott „kutyafáját!”-ok zavarják meg a délelőtti nyugalmat. Hiába, stresszes dolog a gyereknevelés. Most éppen egy eldobható pelenkát próbálok feltuszkolni a kisegeremre – szerencsére a szobámból csentem el egy tisztát, és nem a szemetesből választottam –, a méretbeli különbség miatt nem sok sikerrel. (Igazán tarthatnának itthon újszülött-pelenkát, ha egyszer újszülött kisegér van a háznál!)

Szerencsére az újdonsült nagymama hajlandónak mutatkozik rá, hogy segítő kezet nyújtson az újszülött-ellátásban. Szépen bepelenkázza a kisegeremet egy ruhazsebkendővel. Jaj, de csinos lett! Szeretem az anyukámat! (Ezt gyorsan meg is mondom neki. Attól még, hogy kisegerem született, nem válnak kevésbé fontossá a meglévő családi kapcsolataim, sőt, leányanyaként még jobban rájuk szorulok. Anyu nem firtatja, ki az apja a kisegérnek, mert nem akar zavarba hozni ilyesmikkel, bár valószínűleg azt a választ kapná, hogy egy királyfi. Amióta másodállásban Macskacicó is vagyok, a történeteimben megszaporodtak a királyfik.)

A királyfik mellett a másik legkelendőbb történet az Állatboltról szóló. Már szereztem valamelyes benyomást a pénz és a vásárlás fogalmáról, mivel egyik kedvenc elfoglaltságom, ha a buszon ülünk (lehetőleg legelöl), hogy a felszállókat figyeljem, amint jegyet vesznek a vezető bácsitól. A boltba is el szoktam kísérni Aput, és segítek ki- és bepakolni a pénztárnál. (Bár néha sérelmezni szokta, hogy a kelleténél egy kicsit nagyobb lendülettel teszem, de az csak a lelkesedéstől van.) Az egyik kedvenc versem a Kutyatár, és Anyu elmagyarázta, hogy ott veszik a kutyákat. Választunk egy kutyát, adunk pénzt a néninek, és hazavisszük a kutyát. Én is szeretnék kutyát!

Ezek után már magamtól is tudtam, hogy a cicákat meg a Cicatárban veszik. (Én is szeretnék cicát!) Aztán egy-két hete, amikor A Föld krónikáját nézegettük Apuval, hirtelen rájöttem, milyen jó állat a mamut. Onnantól egyfolytában mamutot szerettem volna. Anyut agyonnyúztam, hogy énekeljen nekem mamutos éneket. Nem tudott, ezért egy délelőttnyi nyivákolás után a lepkéset énekelte, mamuttal: Mamut, mamut, szállj a tenyerembe… Nem szállok, mert félek, örülök, hogy élek. Mécegyszer, mécegyszer!!! (Mamut for prezident!) A hatodik éneklés után megjegyeztem, hogy „Én is szeretnék mamutot, menjünk el a mamutboltba!”

Hát majdnem el is mentünk. Legalábbis valami nagyon hasonlóba. A szokott körünket futottuk éppen Anyuval, vízművek, posta – még jó, hogy nálunk a faluban minden egy helyen van, a főutcán, és akármit el tudunk intézni egyszerre –, végül a hagyománynak megfelelően lecövekeltünk az állateledel-bolt előtt, és megnéztük a kutyaházakat. Nagyon érdekelnek a kutyaházak. Még a legelső elalvós történetek óta, amikor Anyu arról mesélt, hogy melyik állat hol szokott aludni. („Én is szeretnék kutyaházat!” – „Majd szerzünk valahol egy nagy papírdobozt, és csinálunk neked kutyaházat.” Ezt minden este elmondjuk, de a dobozbeszerzés keményebb dió, mint a szüleim gondolták.)

Szóval, ahogy ott álldogálunk, Anyu kitalálta, hogy menjünk be, és vegyünk madáretetőbe való magot a madaraknak. A madáretető a cseresznyefán lóg, és a teraszajtón át remekül lehet nézegetni a körülötte és alatta sürgölődő madárnépet. De már kezd kifogyni az a kilós zacskó, amit még Mama hozott tavaly, így eszünkbe jutott, hogy helyben is pótolhatnánk.

Mintha egy új és ismeretlen világba léptem volna be! Minden, amiről azt hittem, hogy csak mesekönyvben létezik, ott volt karnyújtásnyi távolságban. Kalitkákban papagájok és más egyéb madarak ugrándoztak és hangoskodtak, homályos akváriumokból halak figyeltek, az aprócska színesektől egészen az óriási egyszínűekig. Lejjebb, forgács között nagy, barna patkányok ültek, és egy magokkal teli tálkában valami mocorgott… Kisegér!!!

Nagyon sírtam, amikor Anyu végül azt mondta, hogy most már muszáj lesz hazamennünk, mert sötétedik. Nem hiszti volt. Igazi, kétségbeesett könnyek peregtek le az arcomon.

Az esti mese alatt, amikor még mindig elkomorodtam az Állatbolt említésére, Anyu azon gondolkodott magában, hogy talán egyetlenegy állatot megengedhetnénk magunknak az arzenálból, hátha ezzel jobb kedvre deríthetne. Egy kisegeret, vagy talán halat… „Melyik állat tetszett neked a legjobban?”

Ezzel izgatott és lelkes hadonászást szabadított el. „Legjobban! A hal tetszett nekem a legjobban! A kisegér tetszett nekem a legjobban! A papagáj tetszett nekem a legjobban! A legjobban!”

Nincs mese: egy állat nem állat.

Így a kisállat-projekt is függő számlára került a kutyus-cica mellé. Anyu biztos benne, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az a gyerekes szülők számára kikerülhetetlen állapot, amikor majd egy egész sereg kétes szagú, folyton elszökdöső és rengeteget evő teremtményről kell gondoskodnia (lelkes segédletemmel és időnkét helyettem…) –  és őt ismerve ezt valamelyest élvezni is fogja.

Szóval lesz kisegerem, csak hogy tudjátok. Kutyus-cicám is lesz. Meg békám, degum, guppim és az összes kötelező gyakorlat. De most még nem lehetne rám bízni egy állatot, mert – bár amióta megtanultam aránylag folyékonyan beszélni, és kifejezem vele a gondolataimat, hirtelen meglepően nagynak tűnök –, időnként azért elkövetek mindenféle botorságot, ami emlékezteti a szüleimet voltaképpeni alig-több-mint-másfél-éves voltomra.

Tegnap este például a párnámat rágtam. Módszeresen, és a gombokat. Már nagyon álmos voltam, de valahogy mégsem sikerült elaludni Anyu mellett, tudjátok, ilyenkor a kiságyikómban szoktam folytatni a kísérletezést. Békésen feküdtem a fal felé fordulva, Anyu már arra számított, hogy talán alszom is, és rám terítheti a takarót a hálózsák fölé. Ekkor tűnt fel neki a halk, csikorgó nesz. Igen, bár egy kicsit szégyellem magam miatta, de tényleg a párnám gombjait rágtam, úgy, hogy szépen behúztam az anyagot is a számba. Már a fele huzat olyan nyálas volt, hogy ha a falhoz vágják, elképzelhető, hogy fönt maradt volna. Anyu dohogva elkobozta a párnát, miközben visszamenőleg frászt kapott, mi lett volna, ha lenyelem a gombot, és megfulladok.

Ezért ma gomb nélküli párnahuzatot varrtunk. Egy régi lepedőből, aminek a közepe már kikopott, de a széle békebeli, jó lepedővászon. Anyu megkérdezte, mit hímezzen rá nekem, és elém tárta a választási lehetőségeket (eltökélve, hogy a „mindegyiket!” választ nem fogadja el). Kutyust, cicát, halat, madarat? (Eléggé diszkriminatív módon csak olyan állatokat vett be a felsorolásba, amelyeket könnyen tud hímezni, ezért a mamut csalárdul kimaradt.) Ugye, kitaláljátok, mit választottam?

Aki lemaradt, annak elárulom, hogy a kisegeret. Elvégre mégis csak az anyja vagyok!

Az utóbbi napokban újfajta játékokat találtam ki. A szüleim (gyerektechnikai forrásokra hivatkozva) azt mondják, hogy ezeket szerepjátéknak hívják. Hát nem tudom, én levettem a polcról az AD&D szabálykönyvet, de nem hagyták, hogy rajzoljak bele. Úgyhogy most könyv nélkül játszom.

Eddig többnyire Anyu voltam. Legtöbbet a Rózsaszín babámmal törődöm, ő most már nem szopizik (én is abbahagytam sajnos, a húszhónapos születésnapom után – igaz, mostanában már csak napi egy szopizás maradt, a reggeli, és az sem volt az igazi, pár percet majomkodtam a rend kedvéért). Úgyhogy sürgősen nekiláttam Rózsaszín baba hozzátáplálásának, mindenfélét főzök neki a konyhámban. Nagyon klassz lábasokat meg tányérokat kaptam, most már nem szorulok rá, hogy kimosott popsikrémes tégelyekben főzőcskézzek.

Pelenkázni is szoktam Rózsaszín babát, ruhazsebkendővel, meg a többieket, Coffis babát és Ráhelt is. Ha valamelyikük leesik, és beüti a fejét, megpuszilom és megvigasztalom, elalvás előtt pedig dédelgetem őket, és mondókákat duruzsolok nekik. „Kerekeset… böködőset… simítósat… csattanósat!” – csiklandozom Coffis baba tenyerét, ahogy Kati néni meg Anyu szokta az enyémet a zeneórán.

Egyik este nem akartam elaludni, vihogtam és ugrándoztam a kiságyamban. Anyu rám szólt, hogy most már altassam el a babáimat, meséljek nekik. Lefeküdtem, és Anyu hamarosan ezt hallotta a kiságyból, mialatt Rózsaszín baba arcát simogattam: „Pottyos kutyus megszaglászta a kesztyűdet… Emlékszel?”

Az esti elalvás Anyu ágyában kezdődik, ahol mesélünk és sutyorgunk, és többnyire hamar elalszom. Ilyenkor Anyu áttesz a kiságyba, és betakar. Néha előfordul, hogy nem tudok elaludni, mert túl izgága vagyok, csapkodok és rugdosok. Anyu ilyenkor azt mondja, hogy maradjak nyugton, vagy menjek inkább a kiságyamba. Ez néha hat, máskor meg nem veszem fenyegetésnek, mert ott is szeretek lenni. „Kiságyikómba!”, adom ki a jelszót, és ilyenkor jön a babaaltatás.

Az esti beszélgetések mindig nagyon érdekesek.

– A Mikulás bácsi nem borotválkozik – állapítottam meg valamelyik este.

– Tessék?! – hökkent meg Anyu.

– Mikulás bácsinak szakálla van. Nagy szakálla van. Nagy szakállú Té-la-pó…

– Igazad van. Okos vagy.

– Apu borotválkozik. Nincsen szakálla Apunak.

– Ez igaz. Nekem sincs. Mert én néni vagyok.

– Nekem sincsen szakállam.

– Mert te kislány vagy. Ha nagy leszel, néni leszel.

– Én néni leszek.

– Bizony. Aztán meg anyuka leszel. Majd neked is lesz kisbabád.

– Szeretnék kisbabát.

– Hát majd biztosan lesz kisbabád, ha nagy leszel.

– Szeretnék kisbabát. Majd veszünk kisbabát a Cicatárban.

(Aki nem tudná, a Cicatárban árulják a cicákat, úgy, ahogy a kutyákat a Kutyatárban. Ez mostanában szintén foglalkoztat.)

Ezen kívül kimondott hivatástudattal takarítok. Kaptam felmosóvödröt meg nyeles mopot is, két napig le sem tettem, mindent és mindenkit megtisztogattam vele. Pisilés után a kiöblített bilimhez kérek egy szájtörlő papírt – tudjátok, az a széles papírtekercs –, és hosszasan törölgetem a bilit, meg minden más tárgyat is, ami az utamba kerül. Vasalni is szoktam, olyan profin, hogy a szüleim szerint csakis Mamától örökölhettem, mert Anyu nem szokott vasalni.

Egyik nap, miközben Anyu teregetett, arra lett figyelmes, hogy ezt duruzsolom: „Mikulás bácsi… Látod, szakálla van…”

A szőnyegen üldögéltem a kisegeremmel, és meséltem neki a Téli böngészőből. Ha valami érdekeset mutattam a kisegérnek, közelebb hajolt, és megnézte.

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csak Anyu lehetek. Miért ne lehetnék maga a Mikulás bácsi? Végül is van szánkóm, meg lovacskám is.

A szüleim csak azt vették észre, hogy elkezdtem ajándékot osztogatni. Az ajándékot arról lehet megismerni, hogy be van csomagolva. Lehet szatyorban, vagy a szemetesből kipiszkált dobozban, vagy akár ruhazsebkendőben. Anyu vonatsínt szokott kapni, néha egy-egy narancsot, Apu meg rendszerint könyvet. Gyanútlanul üldögél a fotelban, és dolgozik a gépén, egyszer csak az ölébe repül A Föld krónikája, vászonszatyorban, és kis híján kiüti két fogát. „Ajándékot hoztam, Apuci kapta” – jelentem be, és fontoskodó arccal elgyaloglok.

Később még ennél is érdekesebb játékot eszeltem ki. Végül is akár Apu is lehetnék! Nagy cucc, csak el kell menni vujattal Budapestre, és mindenfélét kell mondani valami gyerekeknek. Sötétben kell hazajönni, kapucniban, és kopogni kell a teraszajtón.

Bentről kopogok, fejemen egy ruhazsebkendővel, és bejelentem: „Éppen most értem haza.” Leveszem a zsebkendőt, és megmosom a kezemet a játék mosogatónál. Aztán megölelgetem a kisegeremet, aki nagyon örül nekem. Egész nap várt. Nevetgélünk a kisegérrel.

Ez jó! Most mindig ott van az Apu, ahol én vagyok, mert én vagyok az.

Tegnapelőtt este azonban rájöttem, hogy mégsem vagyok Apu, de még Mikulás bácsi sem, és Anyu sem vagyok. Hanem én vagyok a Macskacicó.

Macskacicót Apu szokta mutatni a számítógépen, amikor fáj a torka, és nem tud mesélni nekem. Együtt nézzük a Macskacicót, míg Anyu fürdik. Anyu kénytelen a fürdőszobaajtón át fülelni, mert elalvás előtt számon kérem rajta a Macskacicót.

Már rég végeztünk a mesével, Macskacicó királylánnyá változott és feleségül ment a királyfihoz, miután kiderült róla, hogy mégis tud szőni meg csokrot kötni. Laposakat pislogok, Anyu arra számít, hogy mindjárt alszom.

Hirtelen felnyílik a szemem, mint akit szörnyű felismerés kerített hatalmába.

– Én… Én nem tudok csokrot kötni!

Anyu egyelőre nem látja be, hogy ez miért olyan fontos képesség egy húszhónapos számára, de igyekszik megnyugtatni.

– Majd tavasszal, ha kinyílnak a virágok, elmegyünk a Patakparti játszótérre, és ott kötünk együtt csokrot. Meg koszorút.

– Adventi koszorút.

– Nem egészen – kuncog Anyu. – Egész biztos tudsz csokrot kötni. Aludjál.

Majdnem így is teszek, de aztán eszembe jut még valami.

– Nem tudok… Nem tudok kendőt szőni!

Anyu szerencsére most már képben van Macskacicó-ügyben.

– De, biztosan tudsz kendőt szőni. Mama hozott szövőszéket. Majd szövünk együtt kendőt.

– Mama hozott szövőszéket – sóhajtom, ahogy jól felszerelt Macskacicóhoz illik, aztán magamhoz ölelem Rózsaszín babát, és a történet a fejemben folytatódik.