Nyávogi élete és cselekedetei

"Azon nem bír átmenni a bácsi a síelővel (=síléccel), mert odaépítettek egy fenyőfát"

Ja, különben megint itt járt a Nyuszi, nem tudom, ez kinek jelent új információt.

Tavaly már meglátogatott, de azt nagyjából elfelejtettem. Ezért aztán nem is kapcsoltam, amikor a Mikulás és a Jézuska felőli érdeklődésemet a szüleim mostanában azzal válaszolták meg, hogy ők majd csak sokára térnek vissza, de hamarosan jön a nyuszi. Hááát, nem tudom… Például rengeteg cica jár a kertünkben, a teraszunk rajta fekhet valami környékbeli macska-légifolyosón, mert húszpercenként elmegy egy a teraszajtó előtt. Ehhez képest kinek tűnik fel egy nyuszi ide vagy oda?

Aztán húsvétkor itt jártak Mamáék (eljöttek megnézni, milyen profin porszívózom az orromat). A tavaszi szünet talán egyetlen igazi napsütéses délelőttje volt aznap, igyekeztem is kiterelni mindenkit a szabadba. Vagyis a kezembe fogtam a cipőmet, és ráutaló magatartással odaálltam az ajtóhoz. Szerencsére vették a lapot, felöltöztettek és kiengedtek, és ahogy a teraszra léptem, egyből észrevettem valami érdekeset.

Oldalt, a lépcsőnél egy kis mózeskosár állt. „Aha – gondoltam –, végre megérkezett a kistesóm. Mi tartott ezen ilyen sokáig?” De sajnos nem a kistesóm volt. Anyu azt mondja, azt is nagyon szerettek volna nekem húsvétra, de most épp nem lehet kapni.

A mózeskosárban egy baba volt, cumisüveggel (úgy látszik, a Nyuszi eléggé maradi nevelési elveket vall – bár én még mindig nem értem teljesen, mi is az a cumisüveg, mindenesetre úgy látszik, valami babával kapcsolatos dolog). És még egy nagy, rózsaszín plüssnyuszi és egy rakás csirke meg kacsa. Meg egy szélforgó, amit bele is tűztünk a teraszon a műkő virágtartóba, és most megint lehet nézegetni a szobából, hogy mekkora szél fúj odakint. Régebben is volt egy ilyenünk, de azt valaki megrágta. (Biztos Apu volt.)

Újfent beigazolódott, hogy a gyereknevelés abszolút nekem való feladat, azóta is rendíthetetlen hivatástudattal gondozom az egész gyülekezetet, etetem és öltöztetem őket, és vonulgatok velük föl s alá különféle babakocsikban.

Másnap délelőtt (épp egy perc megállásom sem volt gyerekgondozás közben) Apu meg Anyu megint csak fölvetette, hogy menjünk ki a kertbe. Na jó, megfontolom… A babáim közül egyedül az újnak van sapkája, ezt sorban ráadom mindegyikre, de attól még a többi megfázik. A Rózsaszínt jól betakarom a babakocsiban az Apu ingével, az új baba (aki a Baba névre hallgat) megy a mózeskosárba, a Kisegeret még rám köthetné valaki a hordozókendőben, de akkor megjelenik Apu, és kéri vissza az ingét. Áh, nem fog ez így menni… Inkább maradjunk idebent.

Erre meg azt mondják nekem, hogy hátha megint itt járt a Nyuszi. Ne ködösítsünk, kérem, most vagy tudnak valamit, vagy nem, én arra nem húzok cipőt, hogy „hátha”. Na jó, szóval szerintük itt volt a Nyuszi, akkor tekintsük meg a helyzetet, a gyerekek megvárnak (kivéve a Kisegér, aki szeparációs fél). Kirongyolok a teraszra a kisegeremmel, megnézem a lépcső mellett, ahol tegnap a mózeskosár állt, megállapítom, hogy csőbe húztak, nincs ott semmi. Ilyen lúzer is csak én lehetek, iszkiri befele.

A szüleim ekkor feladták a rébuszokban beszélést, meg hogy „hű, menjünk ki a kertbe, hááátha van ott valami érdekes”, és hasonló, elvont dedósoknak való dumákat, és lejöttek velem a kertbe megnézni, mit hozott a Nyúl. Persze nekem is leesett a tantusz, amint megláttam a hintaágyban a Tavaszi böngészőt. Á, egy bongyészó! Ez a kedvenc könyvem! De már van belőle egy, csak nem pont ilyen. Magyarázni kezdték, hogy ez a második része, a kalandok folytatódnak. Hát ja. A kalandok mindig folytatódnak, relatív, hogy hol mondjuk azt, hogy vége az első résznek.

És még találtam a jácintok között egy kislányfigurát utánfutós autóval, aki pont illik az állatkertes játékomhoz (ez a másik kedvencem mostanában, illetve az olvasás meg a főzés után a harmadik). A teraszon meg egy antikvár Biológiai albumot. És még a rózsabokor alatt egy kismacit. És amikor azt hittem, hogy már mindent begyűjtöttem, távolabb, a málnabokrok tövében még mindig volt egy teáskanna – jó lesz a főzéshez –, meg egy újabb cumisüveg. Erről továbbra sem tudom, hogy micsoda, de ha az embernek sok babája van, akkor biztos sok ilyen kell.

A szüleim is kaptak a Nyuszitól mindenfélét, például könyvet meg viharlámpát, meg megint azt a csoki nevű dolgot, amit állítólag senki sem esz meg, mert nem jó, de azért valahogy mindig eltűnik, mialatt én alszom. Így aztán mindenki vidáman üldögélt a hintaágyban, és nézegette az új dolgait, meg a többiekét.

Ja, tojást is festettünk, hogy el ne felejtsem. Meg is mutatták nekem a kakasokat, akik a tojást tojták. (Anyu szerint nem kakasok, hanem tyúkok, de Anyu folyton precízkedik.) Kiabáltam is nekik, hogy „szerbusztok, kakasok!”, meg hogy „tojjatok tojást!”, de rám se hederítettek. Itthon panaszkodtam is Anyunak, hogy „nem tojtak tojást, kapirgáltak”.

Anyu hagymahéjakat főzött egy lábasban, aztán beletette a tojást (amit nem a kakasok tojtak, vagy legalábbis nem nyílt színen). A tojások nagyon szép pirosas színűek lettek. Izgatottan végigasszisztáltam a műveletet. Próbáltunk még tojást festeni céklával és lila káposztával is, a céklától világosbarna lett, a lila káposztától pedig sötétebb barna. Anyu azt mondja, nem teljesen erre számított, de szerintem a végeredmény egészen tetszetős lett. Végezetül Anyu beolajozta és odaadta nekem a szép csillogó tojásokat, hogy kicsit játsszak velük. Jó volt sorba rendezgetni őket, azután visszarakosgatni a tányérra.

Vacsoránál Apu és Anyu elfeleztek egy-egy tojást, és odahívtak, hogy nekem is adjanak belőle. Hamm! Ez finom, kérek még! Végül azt mondták, arról volt szó, hogy mindenki eszik a tojásból, nem pedig arról, hogy én mindenkinek a tányérjáról megeszem az összeset. Szerintem pedig az nagyon is erősíti a családi összetartást, hogy a sajátomnak érzem a szüleim tányérját, és fogalmam sincs, miért tiltakozik Apu, amikor például az Anyu tányérjáról leemelt és összerágicsált lilahagymát odateszem az ő kenyerére, hogy mégsem kérem.

Lefekvés előtt a Biológiai albumot lapozgattuk Apuval, és arra gondoltam, itt az idő, hogy szélesítsem egy kicsit a látókörét. „Ez kukorica – hívtam fel a figyelmét az egyik képre. – Ebből lesz a puliszka. Szeretem.” Apu döbbenten fordult Anyuhoz, hogy ő mutatta-e nekem, és a nemleges válasz hallatán kérdezgetni kezdett, hogy honnan tudom. Jó vicc! Mindent tudok. Főleg, ha evéssel kapcsolatos.

Az ünnepekre beteg lettem. Cumm.

Most először vagyok beteg, mióta búcsút mondtunk egymásnak, az anyatej meg én. Meg is lepődtem, hogy ezúttal nem múlt el egy nap alatt a láz meg a torokfájás. Hm, mennyivel jobb volt az élet a cicivel...

Így aztán nem mehettem pontőrködni az Isaszeg-túrára, és Anyu se tudott elmenni a Mackóra. Ehelyett kamillateát főz nekem, és mesekönyveket olvas napszámban. (Meg Apu is.)

A doktor néni azt mondta, sokat kell porszívózni az orromat, nehogy arcüreggyulladást kapjak (már próbálgatom kifújni is, de még nem igazán hatékony). A gyógyszert szívesen beveszem: finom epres meg narancsos ízű lázcsillapító szirupokat kapok -- ha egy kicsit rosszul érzem magam, én magam szoktam követelni a "Nyújofent", a szüleim rosszallása mellett. Az orrcseppel is megbékéltem, pláne, ha a patkányom is kap. És most már az orrszívástól se ordítok (annyira), bár még mindig megpróbálok alkudozni.

-- Pannikám, leszívjuk az orrodat, szörcsögsz.

-- Éd deb szörcsögök, Abuci, te szörcsögsz!

Végül kiegyeztünk benne, hogy én porszívózhatom ki a saját orromat. Így már mindjárt más. Szívás ez az orrszívás, de még mindig inkább én csinálom, mint hogy más piszkálja az én saját orromat!

(Külödben meg, ha deb tudnátok: deb bagyog dakgyos, deb bagyog dakgyos!!!)

Életem első másfél évében a horizontális helyváltoztatás foglalkoztatott. Először azért sivalkodtam, hogy vigyenek, később a lábammal löködve, a fenékizmaimmal kapaszkodva izgágultam keresztül magam a játszószőnyegen (természetesen a megfelelő ordítozás kíséretében). Aztán megtanultam mászni, nemsokára járni is, és ez lekötött egy darabig. De egy és egynegyed éves koromra simán hazabandukoltam a nagyállomásról (ha kivárták), így a vízszintes haladás egy idő után már nem tűnt olyan szívdobogtatóan izgalmasnak, csupán egy hasznos képességnek.

Így aztán mire beköszöntött az ősz, a vertikális izgágulásra irányítottam a figyelmemet. Vándorköszitől kaptam egy szép sámlit, Mazsolát és Tádét festett rá; erre gyakran fölmásztam, és leestem róla. Néha eldugták, de megtaláltam. Egyszer Anyu kölcsönvette, hogy letörölje a könyvespolc tetejét. Amint lelépett róla, én már ott is voltam, fölmásztam rá, és leestem. Anyu visszamászott a sámlira, de ahogy ismét lelépett róla, én már megint ott voltam, és fölmásztam. Két kézzel kapaszkodtam a könyvespolcba, és büszkén álltam a sámlimon. Nem hagytam, hogy levegyenek róla. Anyu elment főzni, néha megkérdezte, hogy levehet-e már, de mindannyiszor „nem” volt a válasz. Hogyne, amikor végre felküzdöttem magam ide! Eltökélten markoltam a polcot, és álltam a sámlimon.

Nemsokára a nagyobb kihívások sem okoztak már gondot, fölmásztam a puffra, a székre, a hokedlira, a hintalovacskám hátán egyensúlyoztam. Egy időben az ablakpárkányon szerettem billegni. Aztán ősz derekán rájöttem, hogy létezik egy csodálatos szerkezet, amit direkt nekem találtak ki. Csúszdának hívják.

Képzeljétek, föl lehet mászni rá, magasabbra, mint az ablakpárkány vagy a konyhapult, és a túloldalon le lehet csúszni! Nem kell vesződni a leeséssel, csak lecsúszik az ember, és egyből vissza lehet mászni. Hát nem zseniális? A kerék ehhez képest smafu, olyat egy dedós is tud rajzolni. Az első, vékony kesztyűmet Anyu azért kötötte, hogy ne fázzon a kezem a vaslétrán.

Sajnos, hamar tél lett, és a vastag ruhákban, bakancsban nehezen mozogtam. Keveset sétáltunk, mert utáltam, hogy fázik az orrom, ráadásul a „délutáni séta” fogalom hónapokra értelmét vesztette, tekintve, hogy sötétben ébredtem föl az ebéd utáni alvásból. De azért a napfényes délelőttöket kihasználtuk egy kis csúszdázásra. Ekkoriban a Patakparti játszótér volt a kedvencem, mert a meredek csúszdába sínadrágban-dzsekiben sem szorultam bele.

Amikor nem mehettünk ki, a lakásban próbáltam csúszdát építeni magamnak. Hetekig foglalkoztatott ez a projekt. Többféle megoldást kipróbáltam, de egyik sem vált be igazán. Az tűnt a legígéretesebbnek, hogy a kanapéhoz támasztok egy nagy szivacspárnát, és azon próbálok lecsúszni. Teljesen úgy nézett ki, mint egy jó kis csúszda, ám amikor ráhuppantam, a párna összerogyott. Az emlékezetes lépcsőmászós idők óta nem hadzsidzsiztem ennyit egyszerre!

Anyu megsajnált, és sámliból meg egy konyhapult-lapból megpróbált nekem csúszdát építeni. Ezen már le tudtam csúszni, de valakinek tartania kellett. Azért ezzel is elszórakoztam egy esős délutánt. (Megpróbálták megörökíteni, de újabban ha észreveszem, hogy filmeznek, úgy bámulok a kamerába, mint a hetvenes évek dokumentumfilmjeiben a háttérnek használt állami gondozottak. Aztán izgatottan várom, hogy megnézhessem magamat a gépen, és csalódottan veszekszem filmbéli magammal: „mi lesz, csúszdázzál!”)

Szerencsére most már itt a tavasz, és enyém a világ! Meg a benne lévő összes csúszdák. Felváltva járunk a Patakparti meg a Varjús játszótérre, attól függ, mennyi időnk van. (Mert egy óránál alább nem adom a kint tartózkodást, plusz oda-és visszagyaloglás számtalan kaviccsal, bottal és kutyussal.) Végre elég a polárdzseki meg a vékony cipő, és én nagyon élvezem, hogy ügyes vagyok!

Ha segíteni próbálnak a felmászásnál, dühösen vicsorgok, hogy „Én! Ügyesen!” Néha megcsúszom persze, ilyenkor a közelben ácsorgó anyukák sikkantanak egyet, de csak egy megvető pillantásra méltatom őket, miközben fél lábbal lógok a létráról, és azon ügyködöm, hogy visszakapaszkodjak valahogy. A felmászás háromszor annyi ideig tart, mint a lecsúszás, de senki nem vitathatja el tőlem azt az elégedett vigyort, amikor fönt trónolok a csúszda tetején!

Tegnap a fejembe vettem, hogy ellenkező irányból közelítem meg a kérdést, vagyis ott fogok fölmászni, ahol egyébként lecsúszni kellene, és erről semmilyen érvvel nem lehetett lebeszélni. Végül fel is küzdöttem magam nagy hadzsidzsizés kíséretében. Hú, mekkora májer vagyok! Ezentúl csakis így fogok csúszdázni! (Meg máshogy.)

Egyébként a mászókák is érdekelnek, a kötélen ügyesen húzódzkodom fölfelé, ha fogja valaki a popsimat, a rúdon függeszkedem, ahogy az óvodásoktól láttam, és próbálom emelgetni a lábamat. De ezek rövid lazítógyakorlatok csupán, mielőtt visszarohannék a csúszdára.

És most, hogy pár napig húsz fok körül tartózkodott a hőmérséklet, kiderült, hogy a világ nagyon nagy, és egy csomó csúszda van benne a mieinken kívül! Anyuval elmentünk a Normafához, az Anna-rétre, ahol nagyon klassz játszótér van, sajnos, még nagy volt a sár (később olvadt el a hó, mint nálunk). Így átvonatoztunk a Széchenyi-hegyre, ahol az Erdei játszótér homokos talaja egyáltalán nem volt sáros, és egy csomó gyerek ugrándozott rajta. Az itteni csúszdára egy mászókán lehet fölmászni, ami szerintem a második legnagyobb találmány a világon (a csúszda után).

A Margitszigeten meg egyenesen annyi csúszda van, mintha egy kisebb Dzsidzsi-kolónia letelepedésére készültek volna. (Ráadásul berzso is ott volt, szóval komolyan fontolóra vettem azt a letelepedést.) Itt azok a csúszdák a kedvenceim, amelyekhez kis házikó is tartozik. Föl-le rohangálok a létrákon, aztán visszavonulok egy kicsit a házikóba, hogy átgondoljam a stratégiát.

Csak akkor leszek Málna, amikor megpróbálnak hazavinni.

Lükepék és Gethe felhívtak telefonon, hogy van-e kedvem elutazni valahová a hosszú hétvégére. Zsolibéla is jön. „Zsolibéla egy kutyus!” – ordítottam bele a telefonba, ezt szerencsére igennek vették.

Pénteken már olyan izgatott voltam, hogy nem is tudtam elaludni ebéd után. Segítettem csomagolni Anyunak. Kivettem a táskából a dolgokat, amiket beletett, például a sapkámat vagy a popsikrémet, Anyu után gyalogoltam, és az orra elé tartottam, hogy „ezt is vigyük!” Anyu nem nagyon örült, pedig szerintem sokkal érdekesebb így a csomagolás.

Végül nagy sokára elaludtam, és még akkor is aludtam, amikor Zsolibéláék megérkeztek. Így nem volt idő itthon vacsorázni, csak az autóban, ami hiba volt, mert később, a Bakonybél előtti faluban újból találkoztam a vacsorámmal. Azóta úgy hívják azt a helyet, hogy „a hányós falu”. Eléggé megszeppentem, mert még nem történt velem ilyesmi. Anyu levetkőztetett, és egy takaróba bugyolálva vigasztalt, miközben Lükepék és Gethe igen hősies magatartást tanúsítottak lehánytgyerekülés-fronton.

Út közben ránk sötétedett, ami csak azért volt rossz, mert így Zsolibéla beleolvadt a háttérbe. „Nem látom Zsolibélát!” – kiáltottam időnként rémülten, de Lükepék megnyugtatott, hogy ott alszik a lábamnál, és néha Zsolibéla is jelezte egy kis lábszaglászással, hogy tényleg nem hagytuk el az egyik út menti kilométerkőnél.

Végül megérkeztünk Bakonybélbe, a Dombóvár vendégházba. Nagyon tetszett nekem a ház, de ez csak akkor derült ki, amikor találtam néhány plüssjátékot a berendezési tárgyak között, mert először eléggé meg voltam szeppenve (tudjátok, még a hányós ügy miatt). A nagy ebédlőasztal körül vacsoráztunk mindannyian, én is ettem egy kis pirítós kenyeret, azután megmostak a nagykádban, amit utáltam. De az vicces volt, hogy egy szobában aludtam Apuval (otthon külön szobánk van Anyuval). Két nagy franciaágyunk volt, az egyik Apué, a másikon mi ketten Anyuval, illetve Anyué egy kis sáv a szélén, a többi részen én aludtam egyenletes eloszlásban. Hű, szeretem, ha jó nagy helyem van! (Kivéve a fürdéshez.) Nem tudom, otthon miért altatnak abban a pici kiságyban.

Reggel, amikor fölébredtem, Zsolibéla már ébren volt. Hű, biztos keres! Gyorsan kiugrottam az ágyból. Zsolibéla az ebédlőben várt, jól megölelgettem, és mondtam neki, hogy szeretem. Lehet, hogy kicsit hangosan mondtam. Megreggeliztünk, és elmentünk egy túra nevű helyre. Sokan voltak még ott rajtunk kívül, szerencsére gyerekek is, volt egy kolléganő szintén háti hordozóban. Valami őzikéket vagy tőzikéket mentünk nézni. Először háti hordozóban vittek, ez vicces is volt egy ideig. Nagyon tetszett a havas erdő a sok fával (hú, mennyi bot mindenfelé!), lelkesen kiabáltam, hogy „szeretek túrázni”.

Aztán kezdtem megunni az egy helyben ülést. Apu idegeskedett, hogy mi lesz velem kilenc kilométeren át. Végül kivettek a háti hordozóból, és hagyták, hogy gyalogoljak. Ezt már sokkal jobban szerettem, csak szokás szerint nem volt túl hatékony a haladás szempontjából (a botgyűjtés szempontjából igen, de ez valamiért a szüleimnél nem tényező). Végül Apu és Anyu megfogták a két kezemet, és közöttük gyalogoltam, néha bukdácsolva a nagy bakancsomban, de mivel vigyorogtam és lelkes fejet vágtam, beletörődtek, hogy az én esetemben a gyerekvonszolás valószínűleg kedvezőbb szállítási mód, mint a hordozó.

Később, amikor kicsit már elfáradtam, hagytam, hogy megint vigyenek valamennyit a hordozóban is. Láttunk egy szép kis befagyott tavacskát (megpróbáltam beleesni, de nem engedték), és végül tényleg megtaláltuk a tőzike nevű virágokat. Megsimogattam őket, és azt kiabáltam, hogy „nagyon kell vigyázni, nehogy megsérüljenek”. (Ezt néhány hete mondták nekem valami másra, már nem emlékszem, hogy mire.)

Szerencsére volt nálunk kalács, mert jól megéheztem a nagy túrázásban. Azért otthon persze még megettem az ebédemet. Közben Gethe nagyon vicces bácsikat mutatott nekem a gépen, táncoltak, és azt énekelték, hogy „fishing on Orfű”. (Lehet, hogy nem nekem akarta megmutatni, mindenesetre odarohantam, és követeltem, hogy még nézzük őket.) Sajnos egy idő után nem tudtam tovább nézni, mert leragadt a szemem. Apunak is, így a világon elsőként Apuval aludtam el (eddig azt hittem, hogy csak Anyuval tudok). Illetve ő előbb elaludt, én még lengettem egy kicsit a kisegeremet, miközben korholtam, hogy „aludjál már, Kisegér, én is álmos vagyok”.

Amikor fölébredtem, nagyon jó illat volt az egész házban. Lükepék valami csülök nevű dolgot sütött. (Előtte egy csirkét is, de azt már megették, alig egy negyedet hagytak nekem belőle, gyorsan becuppantottam.) Hű, a csülök nagyon szép volt! Azért még kaptam olyat is, meg nagyon finom csülkös krumplit. Úgy döntöttem, hogy a csülkös krumpli a kedvenc ételem. Összességében véve roppant elégedett voltam a dolgok állásával, jól tele volt a hasam, kellemesen elfáradtam a túrán, és ott volt Zsolibéla, aki az egyik legérdekesebb élőlény a világon. (Például van lába. Többször megtaláltam, és mindenkinek megmutattam.) Megint a fülébe kiabáltam, hogy szeretem, és néhányszor jól megölelgettem, bár ennek mintha nem örült volna felhőtlenül. De az tetszett neki, amikor ennivalókat tettem a szájába, és nagyon vigyázott, hogy óvatosan vegye ki a kezemből a csülökbőrt.

A többiek Tikal nevű játékot játszottak, én Zsolibélának énekeltem, bár egy idő után kezdett kicsit egyoldalúnak tűnni, hogy sose felel semmit. Kiabáltam neki, hogy „válaszoljál, Zsolibéla!” Erre sem történt semmi, ezért visszatértem a lábkeresős játékhoz.

Megint a nagykádban kellett fürödni, de utána az alvás vicces volt. Apu mesélt, úgy, mint otthon. Kár, hogy annyi szobánk van, mert együtt aludni sokkal érdekesebb.

Kilenckor ébredtem, és az első gondolatom az volt, hogy ma még nem is mondtam Zsolibélának, hogy szeretem. Lehet, hogy nem tudja! Kiszaladtam hozzá, megölelgettem, és belekiabáltam a fülébe. (Kicsit bemászott az asztal alá.) Jó hangulatban reggeliztünk a nagy asztal körül, aztán elindultunk egy kirándulás nevű helyre. Megnéztük a templomtornyot (jövet-menet lelkesen süvöltöztem, hogy „templomtorony!”), aztán elsétáltunk egy kis tóig meg egy kápolnáig. Körös-körül rengeteg hóvirág bólogatott. Ezeket már ismerem! (Nagyon kell vigyázni, nehogy megsérüljenek.) Fölgyalogoltunk a kálváriadombra, én teljesen saját erőből, szerencsére már letettek róla, hogy folyton hurcoljanak. Lükepék és Gethe valamilyen dobozkát kerestek, ekkor még nem sejtettem, hogy miért.

Hazafelé elváltunk a többiektől, akik a boltba tartottak, és ketten hazamentünk Apuval. Ritkán szoktam kettesben lenni Apuval, ráadásul most csakis rám figyelt! Megpróbáltam gyorsan megosztani vele minden fontos gondolatomat. Hamarosan megérkeztek a többiek is, hoztak krumplit, szalonnát, és nekiláttunk az ebédkészítésnek. Lehettem nehéz a konyhában, és Gethe hámozott nekem narancsot.

Ebéd után Apu elbúcsúzott, és hazament Budapestre busszal. Kicsit sírdogáltam. Lükepék és Gethe pedig elmentek Zircre, megnézni valakinek az apját… apát… ságot… Valami ilyesmi. Szerencsére Zsolibéla velünk maradt. Ő is bánatos volt, én is, így aztán sóhajtozva elaludtunk. (Nekem nem sok kellett hozzá, még a Kisegeret sem lengettem.)

Mire fölébredtem, már sötét este volt, és Gethe meg Lükepék is hazaértek. Éppen azt mesélték, mennyi érdekes dolgot láttak. Megnéztem a Híradót az asztal tetején ülve, ettől otthonos érzésem támadt. (Láttam kutyust, vonatot meg bácsikat, akik butaságot beszéltek.) Utána szerencsére adtak enni, mert már nagyon éhes voltam. Csülkös krumplit kaptam egy kis csülökkel, ettől helyreállt a világbéke.

Gyorsan biztosítottam róla Zsolibélát, hogy szeretem. Kicsikét morgott. Lükepék mondta neki, hogy „Ez mi volt?!” Ez jó, gyorsan megtanulom én is!

Vacsora után a többiek Alhambrát játszottak, én Zsolibéla lábait számoltam, és ha tiltakozni próbált, megszidtam, hogy „Ez mi volt?!” Adtak nekem mindenféle alkatrészt a társasjátékból, hogy Zsolibéla fellélegezhessen egy kicsit. Vidám este volt, nem is voltam álmos, de azért kötelességszerűen ordítottam, amikor lezuhanyoztak a nagykádban. Lükepék fogta a kezemet.

Anyu mesét olvasott nekem, aztán azt mondta, hogy kiszalad pisilni, várjam meg a szobában. Vártam türelmesen, lapozgattam a mesekönyvet, később mintha megismertem volna Anyu lépteit az ajtó előtt, aztán eltűnt valahová. Egyszer csak furcsa és riasztó zajt hallottam, vagyis inkább durrogást, ami mintha a falakból jött volna. Aggódva nézegettem körül. Valami szörnyűség történik, engem meg jól itt hagytak! Mi lehet a többiekkel? Mit csináljak, szóljak valakinek?

Szerencsére nemsokára meghallottam Anyu futó lépteit a pincelépcsőn fölfelé (a szobánk mellett volt a le- és följáró a másik két szintre). Beszaladt a szobába, összeölelgetett, és azt mondta, ne haragudjak, amiért nem szólt, hogy lemegy a pincébe, és teljesen jogos, hogy megijedtem. Elmesélte, hogy miközben visszafelé jött a fürdőszobából, észrevette, hogy valaki van lent a pincében. Leszólt, de nem kapott választ. Így gyorsan leszaladt a lépcsőn, és Lükepéket találta odalent, aki a kialudt kazánnal birkózott. Nem akart gyújtóst vágni, nehogy fölverje az egész házat, a vastag fahasábok pedig nem gyulladtak meg. Anyu gyorsan összecsapkodott egy kis gyújtóst, aztán rájött, hogy ettől biztos megijedtem odafönt, és fölszaladt.

Megkérdezte, szeretném-e megnézni, mi durrogott, és akkor láthatom, hogy nem kell félni tőle. Megszeppenve bólogattam. Anyu hálózsákostól a hóna alá csapott, és leballagtunk a pincébe. Ez nagyon érdekes volt, és egy kicsit ijesztő. Még sosem voltam pincében. Lükepék forgáccsal és papírral próbálta meggyújtani a fákat a kazánban, de a fák nedvesek voltak. Anyu letett egy régi heverőre, és megmutatta, hogyan vágják a gyújtóst a baltával. Elmagyarázták, hogy azért aggódnak ennyire, mert kialudt a kazán, és ha nem sikerül visszagyújtani, nem lesz fűtés a házban, és fázni fogunk éjszaka. Aha. Drukkoltam nekik, hogy sikerüljön. Végre fölcsaptak a lángok a nagy fekete izében, és Lükepék elégedetten hátralépett. Jaj, de jó! Sikerült! Most már nem fogunk fázni! (Nekem pedig lesz mit mesélnem a következő néhány hétben.)

Fönt a szobában odabújtam Anyuhoz, és már aludtam is. Nagyon hamar eljött a másnap reggel. Anyu fölhúzta a redőnyt, a napocska besütött a szobába. De szép idő van! Szeretem Zsolibélát! (Nem tudtam kimutatni, mert elbújt.) Anyu azt mondta, csak az egyik kezemmel simogassam Zsolit, ne öleljem magamhoz két kézzel és ne szorongassam. De akkor honnan tudja, hogy SZERETEM?!

Szerencsére kaptam reggelit, aztán elindultunk megint erre a kirándulás nevű helyre. Azt hittem, már az egészet láttuk, de ezek szerint maradtak még földerítetlen szegletei. Lükepék és Gethe azt mondták, hogy most egy tanösvényt fogok látni. Meg minden más érdekeset. (Például Zsolibélát.)

Ugyanonnan indultunk, ahonnan szombat reggel tőzikét nézni, de alig ismertem rá az erdőre. Az összes hó elolvadt, és szépen sütött a nap. Először sok-sok lépcsőn kellett fölmászni, ez tetszett, mert szeretek fölfelé gyalogolni. (Különben sem árt izommá alakítanom azt a sok csülköt.) A vízszintes haladás már nem ment olyan zökkenőmentesen, tudjátok, a botok és egyéb piszkálni valók… De megvártak. Aztán megint emelkedő következett, itt már hajlandó voltam hordozóba ülni, és Gethe vitt a hátán. Mutatott nekem turistajelzéseket.

Amikor fölértünk a hegytetőre, megpihentünk egy kidőlt fánál. A kérge egészen langyos volt a napsütéstől. Gethe, Lükepék és Zsolibéla átfésülték a környező erdőt. Azt mondták, megint egy olyan dobozkát keresnek, mint tegnap (a tegnapi nem lett meg). Vajon miért ilyen fontos ez a dobozka? Mi lehet benne, talán ennivaló?

Egyszer csak Lükepék bukkant ki a bozótból, a kezében egy nagy dobozzal. Megvan! Azt mondták nekem, hogy az egy geoláda. Mindenféle érdekes dolog volt benne, és mindegyiket megnézhettem. Azt is mondták, hogy választhatok közülük egyet. Az milyen, hogy választani? Mindegyiket jól megnéztem, egy kicsit vittem őket, aztán visszatettem szépen a dobozba. Megint mondták, hogy válasszak. Milyen váll? Határozottan zavarba jöttem. Végül Lükepék kivett egy bácsit a dobozból, és a kezembe nyomta. Nagyon érdekes bácsi volt, egy katona bácsi fémből, alabárddal a kezében. Sokáig nézegettem. Lükepék pedig visszazárta a dobozt, és visszatették oda, ahol találták.

Továbbindultunk, most már lefelé a hegyről, én a zsebemben vittem a bácsimat. A következő úticélunk egy barlang volt, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Aztán megláttam, hogy a barlang egy nagy lyuk a sziklában. Be is mentünk, és Anyu mondta, hogy most bent vagyunk a hegy alatt. Nagyon érdekesnek találtam a barlangot, körbe-körbe sétáltam, és mindent megnéztem. Lükepék és Anyu énekelgettek, a barlang érdekesen fölerősítette a hangot. Amikor azt mondták, hogy ideje továbbmenni, sírni kezdtem (a barlang ezt is fölerősítette, nem mintha lett volna hová).

Sokáig sírdogáltam, vissza szerettem volna menni a barlangba, vagy fölé a sziklára, vagy bárhová, csak vissza. Sajnos Anyu kíméletlenül elcipelt. Azt mondta, hogy már fáradt vagyok, mert sokat nyüzsögtem és keveset aludtam az elmúlt napokban, majd otthon lesz mit kipihenni. (De én nem szerettem volna hazamenni!) Vigasztaltak, próbálták elterelni a figyelmemet, de az én figyelmem nem elterelhető. Mutattak nekem kankalinokat, ez végül is érdekes volt. (Vigyáztam, nehogy megsérüljenek.) Nagy nehezen abbahagytam az ordítozást, és alkudozni kezdtem Anyuval, hogy tegyen le. Fő érvként egy tócsára mutattam, hogy „nem lépek bele abba a pocsolyába!” Az út túloldalán lévőről nem nyilatkoztam… De erre csak akkor jöttek rá, amikor letettek.

A kirándulás után visszatértünk a házba, és összepakoltunk. Utoljára még jól megszeretgettem Zsolibélát, azután elmentünk egy vendéglőbe, hogy ott ebédeljünk. Mire odaértünk, már nagyon izgatott voltam, hogy most fogok enni kapni. Így aztán amikor egy néni megállt az asztalunk mellett, és megkérdezte, hogy mit szeretnénk, a többieket megelőzve szóltam neki, hogy „kérek szépen ennivalót”. A néni nevetett, és adott nekem papírt meg tollat, hogy rajzoljak, és nagyon finom zöldséges rizst hozott. Megettem az egészet, és még Anyu krumplijából is egy kicsit, azután beszálltunk az autóba, és elindultunk Budapest felé. Gethe úgy tippelte, hogy mire Zircre érünk, aludni fogok, de én már a Zirc előtti faluban aludtam.

Másnap itthon egész nap geoládáztam. Vagyis eldugtam a bácsimat mindenféle helyekre, és megtaláltam. Most, hogy végre tisztességesen kialudtam magam (egy hét kemény munkával), már nagyon hiányzik megint egy kis nyüzsgés. Nem tudtok valami jó kis programot?