Breaking news (azon kívül persze, hogy ma vagyok 16 hetes) -- ma reggel legalább negyed órán át elvoltam egyedül a szobámban, míg Anyu mosakodott és felöltözött. Az ágyon trónoltam, takaróval kicsit feltámasztva, hogy messzebbre lássak, és nevetgéltem magamban. (Mielőtt bolondnak néznétek, épp azon tűnődtem, beleírjam-e a doktorimba úgy a negyedik fejezet táján, hogy aki eddig elolvasta, kap egy sört... Izé, anyatejet.) Ja, és aztán délelőtt még legalább öt percig szintén elvoltam egyedül a nappaliban, a kanapén, egy párnával megtámasztva. A rugdalózómat piszkáltam. Anyu bizakodik, szegény.

Múltkor kérdeztétek, hogyan lehet szofisztikáltan ordítani.

Nos.

Amikor még pici voltam, csak egyféleképpen tudtam ordítani: teljes átéléssel és nagyon keservesen. Csupa könny volt az arcom (a szakkönyvek szerint az újszülöttek nem könnyeznek, nos, én vagyok az eleven ellenpélda), remegett a szám széle, az öklömmel a levegőt csapkodtam, mint egy népszónok. Annyira szánalmas látványt nyújtottam, hogy sokszor Anyu is velem együtt sírt, Apu meg nem győzött vigasztalni bennünket. Azt mondta Anyunak, egyszerűen csak szeressen és legyen velem, és akkor majd csak rájövök, hogy biztonságban vagyok, és nincs min keseregnem.

Telt, múlt az idő, és néhány hete még valamire rájöttem, teljesen magamtól: egyáltalán nem gazdaságos olyan hevesen ordítani, hogy köldöksérvet kapjak és bevérezzen a szemem. A szüleim ugyanis az egyszerű, higgadt ordítozásra éppen olyan lelkiismeretesen reagálnak, ugyanúgy próbálnak megnyugtatni, és keresgélik, mi bajom lehet. (De újabban mintha már gyanítanának valamit, nem lesz ez így jó.)

Szóval, most már igen ritkán vagyok Málna (csak ha nagyon behergelem magam), ellenben egy csomó higgadtabb fajta sírást fejlesztettem ki.

 Ott van először is a mezei ordítozás, ha azt akarom, hogy foglalkozzanak velem. (De nem ám úgy, hogy Anyu a bal karjával hurcol, a jobbal meg a mosogatógépet pakolja ki, az nem foglalkozás!)

Éppen ilyen népszerű az úgynevezett "álmos nyurvogás", ezt akkor szoktam gyakorolni, amikor már majd leragad a szemem. Méltatlankodva ismételgetem, hogy "nem vagyok álmos, nem vagyok álmos!" Sajnos, ezt csak rövid ideig tudom csinálni, előbb-utóbb elalszom mondat közben.

A hasfájástól nyögök és vékony cérnahangon nyöszörgök, meg tekergek, aztán egyszer csak durran egyet a pelenka, és egy-két percig nyugtom van. A szüleim már mindenféle gyógymódot kipróbáltak, semmi se használ, bíztak benne, hogy három hónapos koromra elmúlik, de már három és fél vagyok. Szóval ne akarjatok kisbabák lenni, szívás.

Amikor éhes vagyok, akkor viszont egy hangot se adok ki, csak izgatottan forgatom a fejemet, tátogok, és mostanában, ahogy egyre erősebb vagyok, már csak előreöltöm a nyelvem (hosszú, hegyes nyelvem van ám), és ádáz tekintettel rárabolok a cicire. A ruha se akadály, múltkor a boltban a pénztárnál ébredtem föl, Anyu épp fizetett, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy pólón és hordozókendőn át a cicire cuppantam.

Az ordításaimat általában nappal gyakorolom, múltkor olvastam valahol, hogy éjszaka is szokás, meg is döbbentem. Hagyjanak békén, éjszaka aludni kell, meg szopizni, lehetőleg óránként!