Néhány héttel ezelőtt úgy döntöttem, nem fogok a télről írni, mert utálom. Nyafogni meg minek, nem? (Legalábbis Anyu szerint, mert az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a nyafogás olykor kifejezetten hasznos. Főként, ha Apuról van szó.)

Derűs kis életemnek komoly korlátokat szabott a hideg időjárás. Nem csak arról van szó, hogy határozatlan ideig (hogy meddig, arról sajnos nem rendelkezem tapasztalatokkal) nem lehet szó pancsolásról sem a teraszon, sem a közeli tóban. De még az egyszerű sétálás sem olyan, mint amihez hozzászoktam boldogult kisbaba koromban.

Nyáron, ha volt egy óránk ebédig (vagy akár csak fél), kihussantunk az ajtón, és nyakunkba vettük a környező utcákat, vagy a kerti hintában bambultunk egy egészségeset. Most viszont számításba kell venni, hogy a rendelkezésre álló időből legalább fél órát elvesz az öltözködés (és aztán hazaérkezve még le is kell hámozni a rétegeket). Anyu szerint valamivel gyorsabban elkészülnénk, ha nem húznám ki folyton a másik lábamat a sínadrágból, és nem végeznék cséphadarószerű karkörzéseket, mialatt az újabb pulóvereket próbálja rám adni. Hát, kérem szépen. Nem elég, hogy itt van ez a fránya tél, még ennyi szórakozása se maradjon az embernek?

Aztán ahogy végre kilépek az ajtón, először is orrba nyom a hideg. Nyüszítve méltatlankodom. „Nem szeretem, nem kimegyünk!” Ősszel még állandóan résen kellett lenni, mert az ajtónyitás hangját a lakás túlsó sarkából is meghallottam, és a következő pillanatban már valahol a kert végében műveltem rettenetes dolgokat. Most azonban akár sarkig kitárva hagyhatnák a teraszajtót, és egészen nyugodtak lehetnének felőle, hogy senki nem tépkedi le a dáliák fejét, és nem nyomja bele az ujját az ikerszomszéd paradicsomjába. Nem, nem azért, mert jelenleg nem igazán sok dália és paradicsom található odakint.

Ráadásul a hideg ellen rám húzgált rétegek miatt (melyek éppen csak az orromat nem védik, brűhühü) némiképp South Park-szerű testtartást és mozgáskultúrát mutatok, amelyek szintén nem kellékei a felhőtlen kültéri szórakozásnak.

És még itt van ez a hó nevű izé is. Anyu nagyon izgatott volt karácsony előtt, rengetegszer elmagyarázta, milyen lesz. De persze nem tudtam elképzelni, hogy ekkora szívás lehet. Azt hittem, megint az Anyu szokásos lelkesedése. Hát, ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket. Ez a hó-dolog gáz. Térdig elsüllyedek benne, nem engedi lépni a lábamat, aztán kiabálhatok, hogy „Apuci, beszorultam!”

Ez úgy hangzik, mintha az összes bajom a sétával lenne. (Ami persze önmagában is fontos tényező, tekintve, hogy hordozókendős korom óta a szabadtéri lét határozza meg az ébren töltött időm java részét.) De még ennél is többről van szó. Egész egyszerűen ellopták a napom egyik felét! Fölébredek, dobok egy sárgát a bilibe, bekapom a pirítósomat, közben felöltözöm, és nekilátok a fontos dolgaim intézésének (ha nem odakint, akkor a szobában, egye kavics), aztán elég hamar ebédidő lesz, és elkezdek laposakat pislogni. Anyu hozza az almátbanánt és a puliszkát. (Karácsony körül úgy döntöttem, már túl nagy vagyok hozzá, hogy csak gyümölcsöt ebédeljek, de az is lehet, hogy az egymást követő megfázásszerű tünetek miatt adagolt C vitaminból lett elegem, azt ugyanis az almabanánomba kaptam. Emlékeztek? Két alma, egy banán. Napokig nem is voltam hajlandó almát meg banánt enni, így Anyu a régi kedvenc puliszkával próbálkozott, nagy megelégedésemre. Az alma és/vagy banán visszaóvakodott az étrendembe, a puliszka maradt. Már segíteni is szoktam Anyunak megfőzni, azaz a konyhapulton ülve tanácsokkal látom el.)

Szóval megebédelek, elalszom Anyu ölében, és a kiságyikómban ébredek másfél-két órával később. Úgy néz ki, a három-három és fél órás nappali alvásokat is magam mögött hagyom lassan. Korán ébredek, frissen és kipihenten – és arra kell rádöbbennem, hogy este van! Délután négykor! Hová tették a napom másik felét? Nyáron ilyenkor még bőven ma volt! Hat óra körül kezdtünk kinézegetni a teraszra, hogy meg lehet-e már maradni odakint a kánikulától. Vagy átmentünk zárás után a tóhoz, a strandra…

Most már láthatjátok, jó okom van a méltatlankodásra. A Jézuska meg a Mikulás, piros alma, jotyotyó szerény fájdalomdíj mindezért. De ezzel be is fejeztem a dohogást, mert egy igazi Macskacicó nem nyavalyog össze-vissza, legalábbis Anyu szerint.

Lassan hozzászokom a megváltozott körülményekhez, ahogy Anyu is beletörődik, hogy kétszer nyávogok a séták alkalmával: egyszer kifelé menet, mert nem akarok kimenni, másodszor meg befelé jövet, mert ennek az ellenkezője is igaz. (Különben is mi az, hogy folyton máshová kell menni, mint ahol vagyunk? Döntsék már el.)

Egy-két hete odáig fajult a helyzet, hogy Anyu legnagyobb döbbenetére szombat délelőtt kijelentettem: szánkózni szeretnék. Éppen szakadt a hó, harminc centi magasan állt a tereptárgyakon, úgyhogy a kívánságom végül is helytálló lett volna, ha nem az én számból hangzik el. A szüleim eredetileg azt tervezték, hogy ki sem dugjuk az orrunkat egész hétvégén, de nagyra értékelték, hogy végül mégis csak feltámadt bennem a kültéri macsó, így gyorsan felöltöztünk (mintegy negyven perc alatt), és szánkóra kaptunk.

És az történt, hogy már egyáltalán nem is utáltam a szánkózást. Sőt, önként ráültem. Kihalt utcákon sétáltunk, körülöttünk kavargott a hó, nagy csönd és fehérség vett körül bennünket. Volt olyan utca – ahol aznap még nem járt autó –, ahol át se tudtunk kecmeregni a térdig érő havon, kerülőt kellett tenni.

A Varjús játszótérre mentünk, a cukrászdába. Nem tudom, ti miért szoktatok cukrászdába járni, de én a halak miatt. Az ajtó mellett van egy nagy akvárium, odahúznak nekem egy széket, és akármeddig elnézegetem a halakat, miközben a szüleim az egész pultot becsomagoltatják maguknak.

A következő hétfőn kisütött a nap. Anyu úgy gondolta, kihasználja a helyzetet, mármint azt az örvendetes fejleményt, hogy már nem idegenkedem a kintléttől. Először úgy terveztük, hogy csak elkísérjük Aput a vasútállomásra szánkóval. Út közben jött az ötlet, hogy szánkóstul fölszállhatnánk a vonatra, mehetnénk mi is egy megállót, majd Aputól elbúcsúzva a Patakparti játszótéren köthetnénk ki.

A terv remekül sikerült, még egy hét múlva is azt meséltem, hogy „utaztam Apuci vonatán”. A Patakparti játszótéren óriási hó fogadott bennünket, a hétvégi ítéletidő óta nem nagyon merészkedtek ide gyerekek. A játékok egy része ki sem látszott a hóból, a fák ágai is fehérek voltak (sajnos nem vittünk magunkkal fényképezőgépet). Lekecmeregtem a szánkóról, és törni kezdtem a havat, de néhány lépés után derékig elmerültem, és szokás szerint beszorultam. Anyu a hóna alá vett, és lekotortuk a havat a csúszdáról. Halihó!!! A csúszdázást nagyon élveztem, igazi kamikaze módjára csúszkáltam.

Hamarosan átjött egy négyéves kislány a jégpályáról, és ő is csúszdázni kezdett, de az ő kezét fognia kellett a nagymamájának minden lecsúszásnál. Pedig az egész csúszdázásban pont az a másfél másodperc a legjobb, amíg nem lehet tudni, megállok-e odalent. (A Varjús játszótéren is van csúszda, de az dedósoknak való, alig lehet felgyorsulni rajta.)

A kislány elmesélte nekem, hogy ő egy kislány, elárultam neki, hogy én is. Kipróbáltuk a többi játékot, a hintát, mérleghintát is; a házikóba nem lehetett bemászni, mert majdnem a tetejéig állt benne a hó. Aztán átvágtunk a kiserdőn a patakhoz, és jégcsapokat piszkáltunk.

Nagyon szeretem nézni a patakot a hídról. Anyu azt mondja, hogy messziről jön, és messzire megy. Hógolyókat dobáltunk bele, és néztük, ahogy elúszik. Hopp! Az egyik dobásnál nemcsak a hó repült, hanem a kesztyűm is.

Anyu azt mondta, engem ismerve egyáltalán meg sem lepődött rajta, hogy a kesztyűm a patakba került (ezt nem tudom, hogy értette). Mindenesetre lekecmergett a mederbe, és kimenekítette onnan. Anyu jó havas volt, amikor előkerült, a kesztyű pedig vizes. Kicsavartuk, és föltettük hátul a szánkóra. Ám amikor legközelebb beszorultam a hóba, és a kezemre pottyantam, nyivákolni kezdtem. Anyu megmelengette a mancsomat, és rám adta a saját kesztyűjét. Szerencsére pont olyan, mint az enyém, így pont jó is rám, és még a vállamat is melegíti.

Hazaszánkóztunk a napsütésben, út közben tojást meg mézet vettünk egy nénitől. Kipirulva érkeztünk haza, és alaposan beebédeltünk. Evés közben azon gondolkodtam, hogy talán mégsem utálom annyira a telet, de sajnos, ezt a gondolatmenetet sem sikerült befejeznem, mert a fejem hirtelen nagyon nehéz és nagyon könnyű is lett egyszerre, aztán már repültem is, valahol a napsütötte, havas mezők fölött.