Nyávogi élete és cselekedetei

Most már nekem is van gyurmám. Annamari készítette. Amikor elhozta nekem, cica formája volt, és nem tudtam, hogy micsoda, de aztán belenyomogattam az ujjam, és láttam, hogy valami érdekes.

Anyuval kivittük a teraszra. Anyu azt mondta, hogy most gyurmázni fogunk. Odaültem a kisasztalomhoz, hogy jó, gyurmázzunk, és vártam, hogy mi lesz az a gyurmázás.

Anyu golyókákat készített a gyurmából, és odaadta nekem. Tisztelettudóan sorba raktam őket, és nézegettem. Anyu nevetett, és azt mondta, nyugodtan kilapíthatom és összenyomogathatom őket, mert az a gyurmázás. És hogy készíthetnék belőlük például palacsintákat.

Így is lett, készítettem néhány palacsintát, és szóltam Anyunak, hogy kellene egy tányér. Anyu gyorsan csinált egy tányért is a gyurmából, meg egy kosarat, a kosárhoz pedig almákat és tojásokat. Bepakoltam őket, de ettől egy kicsit más formájú lett a kosár, és Anyu csinált egy másikat, de annak leszakadt a füle, és akkor raktunk rá egy jó nagy fület. Anyu kanálkát is csinált nekem a tányéromhoz, hogy tudjam mivel enni a palacsintákat, az almát és a tojást, de a kanál elhajlott, mert túl nagy volt, és akkor csinált nekem egy kisebb kanálkát.

Közben megkértem, hogy készítsen nekem egy hajót is. A hajó inkább evezős csónak lett, és megkértem Anyut, hogy gyurmázzon nekem egy kislányt, aki evez benne. Anyu erre azt felelte, hogy nem tud kislányt készíteni, hanem inkább csinál nekem helyette egy kukackát.

Ágyat is készített, hogy legyen hol aludnia a kukackának, meg kispárnát meg egy takarót, amivel bekaróztam. Aztán szóltam Anyunak, hogy egész éjjel nagyon köhögött a kukackám, és akkor Anyu csinált neki egy sálat, amit a nyakába kötöttem, meg Nyójofent és egy kiskanalat, amivel beveheti. És még egy tányérkát is a kiskanálhoz, a tányérkára pedig cseresznyét, én pedig készítettem neki virslit.

Ekkor sopánkodni kezdtem, hogy nincsen keze a kukackámnak, és nem tudja megfogni a kanalát, és akkor Anyu csinált neki kezet meg lábat, és azt mondta, hogy legyen inkább egy kis gyík. De én azt feleltem, hogy attól, hogy van keze meg lába, attól még kukacka.

Kértem, hogy készítsen neki egy fürdőkádat, és megfürdettem a kukackámat a kiskádjában, de a kukacka borzasztóan fröcskölt és pancsolt a kiskádban, és megfenyegettem, hogy „Nagykád lesz!” Ezek után Anyunak kellett készítenie még egy nagykádat is, ahová áttettem a kukackámat, de olyan hangosan nyinyilt a nagykádban, hogy vissza kellett tennem a saját kicsi kádjába, és megígérte, hogy többet nem önti a földre a vizet.

És még azt is kértem, hogy Anyu készítsen a kukackának egy kis háromkerekű biciklit, amin hogyha majd megtanul pedálozni, akkor nagyobb biciklit is kaphat. Rá is tettem a biciklire, és megpróbált pedálozni, de nem volt rajta pedál, és akkor kértem Anyut, hogy tegyen rá pedált is, ő pedig mormogott valamit az ötleteimről. Végül is lett rajta pedál, legalábbis Anyu azt állította róla, hogy az, és a kukacka annak rendje és módja szerint megtanult biciklizni, de aztán kijött Apu is a teraszra, hogy most már mindjárt sötétedik, és menjünk befelé.

Először is: szia, Bogicza, üdv a fedélzeten! És üdvözlet a gyönyörűséges Hanna kisasszonynak is!

Szóval, ma úgy gondoltam, hogy az esőről mesélek nektek. Mostanában rengeteget esik az eső, és olyankor nem tudunk kimenni. Vagyis ki szoktunk néha, de az esőkabátos, kapucni alól kukucskálós sétákért nem rajongok annyira. Anyu múltkor azt mondta, hogy talált nekem valami érdekeset, ha már kénytelen vagyok a szobában játszani, és elővett a szekrényből egy kis szlafatykát. Na, örülök, hogy őt ilyen könnyű megvigasztalni, de nekem a kis szlafatyka egyáltalán nem tűnt érdekesnek. Ekkor Anyu fölfújta, és kiderült róla, hogy az egy lufi.

A lufi olyan, mint egy labda, csak sokkal lassabban esik le, ha feldobom, és így sokkal tovább lehet alatta visongva rohangászni (miközben már rég leesett a szoba egy másik pontján). Végül nagy nehezen elkaptam a lufit, és jól magamhoz szorítottam, de ekkor: baaang! És már sehol sincs a lufi. Döbbenten néztem körül.

Anyu azt mondta, semmi baj, csak a lufi kipukkadt. Fújunk másikat. És azt is mondta, hogy finomabban bánjak vele, például ne hasaljak rá, ha elkapom. De ezt elég nehéz betartani, mert a lufi nagy, én meg szintén nagy vagyok, de nem annyira, hogy rendesen átérje a kezem, és ezért a magamhoz szorítás még mindig a legcélravezetőbb. És még aznap délelőtt elhasználtunk másik három lufit, és délután is kettőt, és néhány napon belül üres lett a zacskó a szekrényben.

Ekkor következett végre egy szárazabb nap, amikor ki tudtunk menni sétálni. Séta közben benéztünk a papírboltba, és megkérdeztük, hogy van-e jó erős lufijuk, ami nem pukkad ki olyan könnyen. Volt nekik, és Anyu mindegyik színből vett hármat, nekem pedig azt mondta, hogy én is választhatok egyet, amit rögtön felfújunk, amint hazaértünk. Egy narancssárgát és egy rózsaszínt választottam, a rózsaszínt egész úton hazafelé próbáltam felfújni, de főleg nyál ment bele, miközben Anyu unszolt, hogy menjünk már, a lufi pedig folyton leesett, és a végén egy nagy nyál- és sárkupac lett belőle, és Anyu elkobozta, én pedig megsértődtem.

De otthon megvigasztalódtam, mert fölfújtuk a narancssárga lufit, és tényleg nem pukkadt ki, szaladozhattam vele vihogva a nappaliban.

Másnap elmentünk a védőnénihez, és megmérték a súlyomat (11 kiló és 90 deka vagyok), meg a magasságomat (88 centi). Apu azt mondta, ennek az egész megmérős dolognak azért van jelentősége, mert holnap leszek kétéves. Alig akartam hazamenni, mert a védőnéninél a várószobában remek kis asztalok meg székek vannak, mondtam Apunak, hogy én is szeretnék olyat.

Másnap délelőtt Anyuval Budapesten voltunk autóval, elkísértük az egyik barátnőmet, Zsófit meg az anyukáját, mert ilyen kevés sétálás mellett már az autózás is program nekem. Szerencsére a záporok mindig akkor jöttek, amikor az autóban ültünk, amikor pedig kiszálltunk valahol, éppen sütött a nap. Budapesten jó sok a lépcső, ez nekem pont jó, mert mostanában nagyon érdekelnek a lépcsők, és itt végre kedvemre rohangálhattam föl és le rajtuk, ha éppen útba esett egy.

Anyu rengeteg epret vett egy zöldségesnél, nagyon szeretem az epret. Utána elmentünk megnézni egy szökőkutat, de én észrevettem egy bokáig érő pocsolyát, és rohanni kezdtem felé, Anyu a nyomomban, kiabálva, hogy „állj meg, állj meg”, megnézném én azt a gyereket, aki ilyenkor megáll. Végül pont a pocsolya határán Anyu utolért, és elcsípte a pulóverem vállát, de én kirántottam magam, elvesztettem az egyensúlyomat, és elterültem a pocsolyában. Minden egyes ruhadarabom tiszta víz meg sár lett, így végül Anyu pulóverébe bugyolálva utaztam haza az autóban, bár ez nem tört meg különösebben.

Hazaérve megebédeltem és gyorsan elaludtam, elvégre mozgalmas délelőttöt tudhattam magam mögött. Félálomban még hallottam egy furcsa pukkanást, de úgy gondoltam, biztos nem olyan jelentőségű a dolog, hogy érdemes legyen fölébredni miatta.

Délután aztán, amikor fölkeltem, igencsak elámultam. Az egész nappali tele volt lufikkal, fönt a plafon alatt pedig papírkígyók csavarodtak erre-arra. Csodálkozva kapkodtam a fejemet. Ekkor vettem csak észre, hogy a sarokban egy kisasztal áll egy kisszékkel, pont olyan, amilyet szerettem volna! A széken egy csomag építőkocka volt, meg egy felfújható halacska, az asztalon pedig egy cserép virág, egy új Böngésző és egy nagy torta! Azt sem tudtam, melyikhez kapjak hirtelenjében.

Anyu meggyújtotta a tortán a gyertyákat, de mire elénekelték volna, hogy „Ég a gyertya, ég”, én már rég elfújtam őket. Kértem, hogy gyújtsák meg még egyszer, de az elsőt már el is fújtam, mire a másodikat meggyújtották volna. Aztán még jó párszor meggyújtották nekem, én meg újból elfújtam, és kértem, hogy gyújtsák vissza.

Anyuval fölvágtuk a tortát, én is ettem belőle az új kisasztalomnál, bár furcsa volt, hogy édes, én nem nagyon szoktam édes dolgokat enni. Így a végén inkább nekiadtam Apunak. Aztán megnézegettük az új Böngészőt, és játszottunk a lufikkal, és építettünk az építőkockákból. Az építős játékokhoz eddig nem nagyon vonzódtam, de most kisült, hogy lehet csinálni belőle lépcsőt! Említettem már, hogy mostanában nagyon érdekelnek a lépcsők? Eleinte nem akartak egymásba illeszkedni az építőelemek, de a lépcsők kedvéért ezt az akadályt is leküzdöttem.

Szóval jól telt a délután, építettünk lépcsőt, és piramist, és templomtornyot, közben néha lufiztunk egy kicsit – nagyon vicces, hogy ha átfutok közöttük, mindegyik félreugrik –, és a Böngészőt is újra és újra megnézegettük, és időnként elszaladtam, hogy üljek egy kicsit az asztalomnál. De amikor este fölhívtuk Mamát telefonon, és megkérdezte, hogy mit kaptam a születésnapomra, mégis csak ez jutott elsőként eszembe: „Rengeteg lufiiiiiit!”

Rita kitalálta, hogy április 24-re menjünk el Sárvárra, ahol berzso a 24 órás országos bajnokságon fut, és drukkoljunk neki. Gyanakodva füleltem, miközben Anyu telefonált, és csupa izgalmas dolgot hallottam. Rita, berzso, Tamásék? Autós ülés? Gyerünk!!!

Sajnos, a végén pont Rita nem tudott eljönni, mert beteg lett. De lélekben velünk tartott, meg fizikailag is jelen volt a sok finom ennivaló, amit berzsonak főzött, mert nem lehetett előre tudni, hogy hajnali háromkor, a száz-valahányadik kilométer után mit tud még letuszkolni a torkán.

Anyu is sütött-főzött csütörtökön, míg én elmentem Apuval az állatkertbe. Nagy élmény volt, adtam enni az elefántoknak, meg a púpos medvének is (egyesek szerint az teve, de ők rosszul tudják). Mire hazaértünk, Anyu össze is csomagolt, így pénteken délelőtt már készen várhattuk Vixykét, aki értünk jött autóval.

Először elmentünk Budapestre, ahol berzso lakik, és fölvettük őt meg a holmiját (elsősorban rengeteg ennivalót). Megnézhettem a cicáját, aki valamiért nem volt felhőtlenül boldog, amikor a fülébe ordítottam, hogy szeretem, és láttam az autóból a margitszigeti víztornyot, meg egy csomó templomtornyot. Szerencsére a macskával ellentétben a templomtornyokat nem zavarta a lelkendezésem. Anyu a budai várat is mutatta, de én nem láttam, hogy hol van.

Az utazást úgy időzítették, hogy alhassak az autóban, de ez nem nagyon sikerült, mert túl sok érdekes dolog történt körülöttem. Először izgatottan ugrándoztam az ülésben, és Anyunak mutogattam a látnivalókat, aztán egyre halkabban énekelgettem, végül mégis csak elszunyókáltam, és mire fölébredtem, már meg is érkeztünk Sárvárra. A rózsaszín díszfák és árvácskaágyások láttán aztán megint felélénkültem, fel se tűnt, hogy csak egy órát aludtam az otthon megszokott három-három és fél óra helyett.

A Rozmann Panzióban volt a szállásunk, szemközt a várral. Aha, mégis csak megvan a budai vár! Na, ezért már érdemes volt eljönni idáig. De berzso valamiért meg volt győződve róla, hogy az nem a budai vár, hanem a sárvári vár. Meghagytam ebben a tévhitében.

Megkerestük a szobáinkat. Választottam magamnak egyet, ami a pályára nézett, de azt mondták, hogy abban Tamásék laknak. Végül Anyu rávett, hogy lakjak inkább vele egy csöndesebb szobában. Ez is nagyon tetszett, volt benne egy nagy franciaágy, mondtam is Anyunak, hogy nagyon szeretek franciaágyon aludni. Végre jó nagy helyem van a forgolódáshoz. Anyu azért előrelátó volt, és végül odacipeltek még egy fotelágyat is a franciaágy mellé, és Anyu ágyneműket rakott rá, hogy le ne essek. Éjszaka néhányszor előfordult, hogy amikor Anyu fölnézett, hogy merre vándoroltam el, a fotelágyon, az ágyneműk tetején talált meg.

A mi szobánk egy apartman része volt, berzso és Sanci laktak még ott rajtunk kívül, Sanci szintén indult a futóversenyen, a 12 órás versenyszámban. Azt mondták nekem, hogy kicsi koromban találkoztam már Sancival, én erre nem emlékszem, pedig szerintem őt biztos megjegyeztem volna. Nem egy hétköznapi bácsi.

Miután berendezkedtünk, lementünk az udvarra. A panziónak két udvara is volt, mind a kettőben egy-egy kicsike szökőkút, aranyhalakkal. A Sárváron töltött idő alatt az volt a kedvenc szórakozásom, hogy odaszaladtam az egyik szökőkúthoz, köszöntem a halacskáknak, azután átrobogtam a másik kúthoz, és ott is köszöntem a halaknak. És azután vissza az elsőhöz. (Állítólag az aranyhalnak rövid az emlékezete, szóval gyakran kell köszönni neki.) És még nagyon jó hinták is voltak a kertben, meg egy mászóka, ami úgy nézett ki, mintha csúszda lett volna, de mégsem. Mondogattam is néha drámai hangon, hogy „szomorú vagyok, hogy ez nem csúszda”.

Amikor mindenki előkerült, elsétáltunk a versenyközpontba, és fölvettük a rajtszámokat, utána pedig beültünk egy étterembe vacsorázni. Itt tudatosodott bennem, hogy nem szeretem a fogkemény tésztát. A csirkehusit viszont szeretem, valamint a palacsintát is, így végül Anyu vacsorázott fogkemény tésztát.

A szállásunkra visszatérve a versenyzőknek még igazítanivalójuk volt a másnapi felszerelésükön, én pedig igyekeztem minél többet segíteni nekik: berzso holmiját bepakoltam Sanci cuccai közé, Sanci dolgait pedig előzékenyen elhelyeztem berzso valamelyik táskájában. Végül megkértek, hogy inkább ne segítsek nekik, és Anyu elvitt fürödni.

Zuhannyal fürödtem, lassan már kezdek beletörődni, hogy ez a vidéki kiruccanások sajátsága, és Anyu is minden este elmesélte, amikor arról faggattam, hogy hova fogunk menni (Sárvárra), és mit fogunk ott csinálni (berzso fut, mi meg drukkolunk neki), hogy nem visszük a kiskádamat, és zuhannyal kell majd fürödni. Így is lett, Anyu beletett engem a zuhanytálcába vagy mibe, én pedig egy kicsit ordítottam, aztán felfedeztem, hogy érdekesen folyik a víz a falon, ahová Anyu visszaakasztotta a zuhanyt, miközben a kezemet próbálja mosdatókrémezni. Így végül még a lábamat is engedtem megmosni, miközben a csempén patakzó vizet piszkáltam.

Elalvás előtt Anyu még mesélt nekem hármat, aztán elég hamar el is aludtam (elhoztuk otthonról a kispárnámat, a Nyuszit meg a Kisegeret). Szerintem a futók még nálunk is hamarabb elaludtak, bár nem tudom, nekik mesélt-e valaki.

Így aztán ők már régen fölkeltek és meg is reggeliztek, mire én kinyitottam a szemem. Ahogy körülnéztem, azonnal tudtam, hol vagyunk, és vigyorogni kezdtem. Gyerünk gyorsan a többiek után! Leszaladtunk a ház elé, ahol Vixyke, Tamás, Annamari, Sanci és berzso a szurkolói bázist állították éppen fel, Anyu elmagyarázta, hogy a versenyzők itt fognak körbe-körbe futni a kapu előtt, a várat és a parkot kerülik meg. (Ja, tudom, a budai vár.) Fölszaladtunk a szobába reggelizni, nehogy lekéssük a rajtot.

A rajtkapu a park másik oldalán volt, és én is segítettem a visszaszámolásban, bár zavart egy kicsit, hogy úgy látszik, nem jól tudják a számokat. Én úgy tudom, hogy egy, kettő, három, négy, öt, hat, négy, kilenc, tíz, de ők ebből a sorrendből egyiket sem találták el. Nem baj, azért elindultak, átszaladtak a rajtkapu alatt, és mindenki kiabált meg integetett nekik. A parkon keresztül visszasétáltunk a szurkolói bázisra (vagyis a kapunk elé), leültünk az egyik székre, és elkezdtünk mesekönyvet olvasni.

Közben elég hamar ráéreztem, mi is az a szurkolás. Sanci meg berzso időről időre elfutott a székeink előtt, ilyenkor kiabálni kellett nekik, hogy „hajrá!”, és megkérdezni, hogy nincs-e szükségük valamire. Tamásék vicces szurkolóeszközöket is hoztak, egy műanyag tenyeret, amelyik tapsolt, ha meglengették, és egy vörös hajú, fura fejű babát. Ezt szintén lengetni kellett, a fülébe belement valahogy a levegő, és idétlen hangot adott. Mintha nevetett volna, bár az egyik futó szerint inkább gyöngytyúkra hasonlított. Ezzel szerettem a legjobban szurkolni, bár nem kis összehangolást igényelt, hogy a tapsolós tenyérrel együtt úgy tudjam lengetni, hogy mind a kettő hangot adjon. Ez egy idő után sokkal érdekesebb lett, mint a mesekönyv, és kezdtem határozottan belejönni a szurkolásba. Ha közeledett valaki (pláne a mieink közül, vagy bárki más ismerős, vagy egyszerűen csak futó…), tapsolni és ugrándozni kezdtem.

Ebédidőre jól elfáradtam, a szemem is kezdett összeakadni, fogalmam sem volt, berzso és Sanci hogy bírják még mindig. (Ja persze, ők nem szurkolnak, csak szaladgálnak.) Ettem egy kis répás rizst ebédre, Anyu mondta, hogy ilyet eszik berzso is. Délelőtt ugyan még nem nagyon álltak meg, legföljebb csak inni, de aztán dél felé már előkerültek az ennivalók is. Ahogy berzso elfutott a szurkolói bázis mellett, szólt, hogy mit szeretne enni, Vixyke fölszaladt az apartmanba, megmelegítette, és a következő körben a kezébe nyomta. Tamás regisztrálta az időket, így tudták, mikor fog érkezni berzso vagy Sanci. Ezen kívül a rajtzónában is etették a futókat bográcsban főtt levessel meg mindenféle finomsággal. Nagyon szerettem volna megkóstolni a pogácsát, de Anyu azt mondta, hogy azt csak a futóknak lehet, hát nem tudom, lehet, hogy egyszer majd futok én is.

Az ebéd utáni elalvás elég gyorsan ment, Anyu fölvitt a szobánkba, és összebújtunk a franciaágyon, valamit még mondani akartam neki, és aztán nem tudom. Amikor fölébredtem, az első gondolatom ez volt: „és berzso?” Anyu azt mondta, még mindig ott fut lent, és Sanci is. Az idő negyedén már túlvan, Sanci pedig a felén. Hát elképesztő, én már aludtam is, ők meg még mindig futnak!

Visszamentünk szurkolni a bázisra. Anyu hozott nekem ennivalót, rakott tarhonyát, ott ettem meg a pálya szélén, elég sok részletben, és a parkba is többször el kellett mennem közben, hogy kavicsot dobáljak a patakba. Egyszerűen lehetetlenség volt a popsimon maradni, amikor ennyi minden történik körülöttem – futók nyargalásznak körbe az aszfalton, szurkolók integetnek és beszélgetnek a pálya szélén, és a szurkolók kisbabái rosszalkodnak a parkban. Az egyik kollégának el is énekeltem, hogy Kisegér, kisegér, minden lyukba belefér, eléggé tetszett neki. (Anyu mondta, hogy ne ölelgessem össze a kisbabákat, mert még csak most múlt el a fülfájásom, hanem inkább énekeljek nekik.)

Amikor meguntam, Anyu indítványozta, hogy sétáljunk el a főtérre, és nézzük meg a szökőkutat. (Ez nagyon megtetszett nekem tegnap este, az étteremből jövet, egyszerűen lecövekeltem előtte, és megbűvölve bámultam. Mindig másik csapból jött elő a víz. Anyu meg is állapította, milyen jó lenne gyerekőrzőnek – vagy ez, vagy két kis szökőkút, aranyhalakkal…)

Mondtam Anyunak, hogy ha már itt vagyunk, fagyizzunk is, nem is kellett különösebben unszolni, vett magának egy fagyit, hogy majd ad nekem is belőle. Mert persze… Végül a tölcsért megehette. Közben a harangjátékot nézegettem a városháza falán, meg a szökőkutat, meg a templomtornyot. Mostanában a kedvenceim a templomtornyok, mindig megörülök, valahányszor megpillantok egyet. „Ott egy teeeemplomtorooony! Van benne haraaaang! Aaaaazzal harangoznak!” – ezt kell süvölteni, ha templomtornyot lát az ember. Aztán visszamentünk a szurkolói bázisra, ahol berzso meg Sanci még mindig futottak. Elképesztő.

Sancin egyáltalán nem látszott, hogy fáradtabb lenne, és berzso is mosolygott, amikor kiabáltam neki, hogy „hajrá, berzso!”, és ráztam a kis csengőmet. Anyu kitalálta, hogy fújjunk szappanbuborékot, biztos jobban felvidítja a futókat, mint a kereplő meg a duda. Ez jó mulatság volt, a pálya szélén szaladoztam ide-oda, kergettem a buborékokat, közben szurkoltam a futóknak.

Nagyon gyorsan elrepült az idő, még egy csomó minden akartunk csinálni, például megnézni a várat, meg fölfedezni a parkot, de egyszer csak este lett. Anyu szólt, hogy induljunk fürödni, mivel este 10-kor lejár Sanci 12 órája, és nem ildomos elfoglalni előle a fürdőszobát. Így mire lenn a pályán a tűzoltósziréna véget vetett a 12 órás futamnak, mi már megfürödve, megordítva ágyban is voltunk, és mesekönyvet olvastunk. Anyu úgy tervezte, hogy ha elaludtam, lemegy még egy kicsit. De végül ő aludt el előbb, nekem meg nem volt kedvem lemenni egyedül, mert már én is elég álmos voltam. berzso ekkor tartott a félidőnél…

Anyu hajnalban fölébredt, és kisurrant mellőlem. Nagyon sajnálta, hogy így elaludt, és éjszaka nem tudott helyt állni a szurkolásban. (Pedig nyugodtan ott hagyhatott volna egy kicsit, mert egy pisszenés nélkül aludtam végig az éjszakát, és különben is, Sanci ott volt a másik szobában.) A bázisra az éjszaka folyamán újabb szurkolók érkeztek, akik a Mátrabérc túrát tudhatták maguk mögött (később én is láttam őket, elég érdekes, bár kicsit gyanús bácsik voltak). berzso kitartóan rótta a köröket, bár addigra már túlvolt egy mélyponton, és nem sokkal később jött a következő is. A sajátságos bácsik (némelyik picit kialvatlannak tűnt) mindenféle tanácsokkal látták el, miközben Vixyke gondoskodott a fizikai és mentális túlélőcsomagokról a hátralévő hosszú órákra.

Amikor fölébredtem, Anyu már megint ott volt mellettem, és az első kérdésem most is berzso volt. Hálózsákostul leszaladtunk a pályához, és nagyon megörültem neki, amikor megláttam, hogy mosolyog rám. Jól van, akkor nem lehet komoly baja!

Bilizés, öltözés, reggeli után szolgálatba álltam odalenn a vezérszurkolók között. Bozótkutya és berzso hosszú körökön át tartó párharcot vívtak a második helyért, az elmúlt órák alatt többször is megfordult az állás. Megint fújtunk egy kis szappanbuborékot, és kiabáltunk az elhaladóknak. Volt, aki teljesen magába fordult az utolsó óra közeledtével, voltak, akik felvidámodva rótták a köröket, mint például Bozót és berzso.

Ahogy közeledett a verseny vége, megtudtam azt is, hogy berzso sikeresen teljesítette a kitűzött tervét, vagyis túlvan a 150 kilométeren, és most a 150 kör érdekében hajt (egy kör kicsivel több volt, mint egy kilométer). Éreztem, ahogy fölenged körülöttem a feszültség, az aggodalom helyét egyre inkább a vidámság vette át a szurkolók között is, bár Vixy, Tamás, Annamari sem sokat aludtak az éjjel. Úgy éreztem, hogy nekem, mint a legpihentebbnek kell kitennem magamért, és az eddigieknél is lelkesebben ugrándoztam meg integettem a pálya szélén.

Aztán egyszer csak  hallottam, amint megbeszélik mellettem, hogy ha berzso legközelebb elfut előttünk, Sanci utánaszalad egy kabáttal meg egy összecsukható székkel. Hohó, berzso le fog ülni? Okvetlenül ott kell lennem!

Kisvártatva felhangzott a tűzoltósziréna, és minden futó megállt ott, ahol épp tartott. Anyu odavitt valakinek egy széket meg egy palack vizet, aztán a nyakába kanyarított, a hóna alá meg két palackot fogott, és szaladtunk, amerre berzsot sejtettük. A következő kanyar után megláttuk, ahogy ott ül a széken, néhány szurkoló gyűrűjében. Anyu letett a földre, én pedig rohantam hozzá, átöleltem a térdét, és nagyon megszorítottam… Nem is engedtem el jó sokáig. Bár azon egy kicsit csodálkoztam, hogy miért nem ugrott föl a székből, és miért nem kapott fel úgy, ahogy máskor szokott…

Ezt követően már nagyon hamar elérkezett a vége ennek a szép hétvégének. Gyorsan összecsomagoltunk, és még elbúcsúztam a hintától meg az aranyhalacskáktól (a halaktól többször is, tudjátok, mert rövid az emlékezetük). Az eredményhirdetés előtt kipróbáltam a dobogót, vajon jó lesz-e berzsonak. Hű, hát ez nem is olyan egyszerű… „Hasalj rá, és tedd föl a térdedet, akkor menni fog” – súgtam oda neki, de úgy látszik, nem figyelt, így nem is sikerült neki zökkenőmentesen a dobogóra állás. Végül azért fölsegítették.

Egy ezüstérmet is kapott a nyakába, biztos jutalmul, amiért végül mégis csak sikerült fölkecmeregnie a dobogóra. Valami női második hely. Bozót taktikusabb volt, ő csak a harmadik fokra mászott föl, igaz, így is kapott a nyakába olyan izét. (Sanci pedig korosztályos másodikként állhatott dobogóra a 12 órások között, de neki semmi problémája nem volt a föllépéssel, biztos gyakorolta az elmúlt 12 órában, míg berzso futott.)

A szobában picit sírva fakadtam, és kérleltem Anyut, hogy ne menjünk haza. Anyu győzködött, otthon van Apu, meg a Rózsaszín baba, meg a Cica meg a Kutyus… Ja, hát inkább jöjjenek ők is ide! Végül azt ajánlotta, búcsúzzak el a szobától, és jegyezzem meg jól, hogy majd tudjak rá gondolni, ha otthon leszünk. Megálltam az ajtóhoz vezető lépcsőfokok tetején, és azt mondtam: „Szia, Sárvár, nagyon jól éreztük magunkat, máskor is jövünk”. Aztán elszaladtam, hogy még egyszer elköszönjek az aranyhalacskáktól.

De, egész biztos, hogy photoshop, mert megtaláltuk az eredetit... :)

Így jártam – egyetlen pillanatra feledkeztem meg magamról, és Tamás fényképezőgépe elcsípte a valódi személyiségemet. Most aztán oda a csaknem két év munkájával gondosan felépített imázs a bizakodó őzike-tekintettel a hatalmas pillák alatt, meg a sokat tudó, visszafogott kis mosollyal a szám körül. Csak egyszer hibáztam, és mégis, most mindenki előtt kiderült, ki is vagyok valójában – egy mindenre elszánt, veszedelmes kisragadozó.

Anyu azóta nem is mer velem egy ágyban elaludni, mert attól tart, hogy egyszer elharapott torokkal ébred.