Nyávogi élete és cselekedetei

Jó sokáig nem írtam. Anyu kapott egy nagy munkát, és folyton nála volt a gép. Most nemcsak a délutáni alvásom alatt fordított, ahogy szokott, hanem éjszaka is, meg néha délelőtt, ha engem Apu elvitt valahová. Többször voltunk az Állatkertben, és néhányszor boltban meg játszótéren is.

Szóval mire észbe kaptam, a nyár nagy része már el is telt. Kár! Nem volt valami nagy nyár (hiányzott az egész május meg a fél június, amikor folyton szakadt az eső). Voltunk azért pár helyen Anyuval délelőttönként: a Margitszigeten, a Szent István parkban (ahol belemásztam a szökőkútba), a Városligetben. De amikor az esők után végre kisütött a nap, akkor meg olyan kánikula lett, hogy kétszer is meggondoltuk, elmenjünk-e itthonról.

Kedves Fűzfavirág, köszönjük a hálózsákos ötletet! Anyu varrt nekem is egy nyári hálózsákot vékony fehér törölközőkből, így a Rendszernek megfelelően tudok aludni kánikula idején is, és nem kapok hőbutát. Gutát. Vagy mit.

A teraszon felállítottuk a sörsátrat, és felfújtuk a medencémet. Így árnyékban tudok pancsolni, néha még egy lepedőt is köt Anyu a sátor egyik oldalára, hogy elviselhető legyen a klíma. Szeretek a medencémben rendezkedni, például műanyag kutyákat főzni homokozóformában, de a legjobban azt szeretem, ha valaki mesél nekem, miközben pancsolok. Anyu oda szokott ülni a medence mellé, és A gesztenyefa-lak című mesekönyvből olvas nekem (Helena Bechlerowa). Ez volt az egyik kedvence gyerekkorában, és kollégiumon meg mindenféle lakhatási lehetőségen keresztül hurcolta magával, hogy majd mesélhessen belőle a kislányának, ha lesz neki olyan. Nagyon szeretem, úgy látszik, már elég nagy vagyok hozzá, hogy olyan mesét is olvassanak nekem, ahol nincs minden oldalon kép.

A rövidebb mesekönyveimet pedig kívülről tudom. A szüleimnek még nem sikerült rájönniük, hány könyv van letárolva a memóriámban.

Múltkor Dorka barátnőméknél voltam bográcsos bulin. (Tudjátok, neki van a Rojt nevű kutyája.) Nagyon megtetszett nekem Dorka medencéje! Nem is egy medence, hanem egy egész komplexum, és csúszdán lehet átcsúszni egyikből a másikba, és be lehet kötni a slagot, és akkor zuhany is van. Sípol, és labdákat lehet legurítani rajta, hogy a Himnuszt elénekli-e, azt még nem próbáltam ki. Napokig másról sem beszéltem, csak a Nagy Medencéről.

Végül Apu azt mondta, hogy a Nagy Medence végül is nem is olyan nagy, és ha ennyire odavagyok érte, akkor vesznek nekem egyet. Együtt mentünk a boltba megvenni, és együtt hoztuk haza. Annyira örültem neki, hogy össze-vissza simogattam a dobozát.

Aztán még vissza kellett menni, és egy pumpát is venni, mert rájöttünk, hogy ezt szájjal nem fújjuk fel…

Pár nappal később Anyu rászánta magát, hogy felpumpálja nekem a medencémet. Apu elment valami pályázatot megbeszélni valahová, mi meg reggel kilenckor kivonultunk a teraszra, kicsit söprögettünk meg rendezkedtünk, aztán kicsomagoltuk a medencét a dobozból. Anyu óvatosan széthajtogatta… És akkor kiderült, hogy a medence sokkal, de sokkal nagyobb annál, amire Apu meg Anyu emlékezett. Valahogy Dorkáék óriási kertjében nem tűnt ekkorának. Úgy saccolták, hogy kb. kétszer akkora lehet, mint az én kis medencém, de széthajtogatva kiderült, hogy az egész teraszt beteríti. Az is beletelt egy időbe, mire Anyu egyáltalán rájött, hogy hol kell elkezdeni pumpálni. Természetesen azon a csücskén, amely pont a napra esett (próbáltuk úgy helyezni, hogy lehetőleg az egész árnyékban legyen, de széthajtogatás után már nem akartuk vonszolni a betonon, nehogy kilyukadjon). Így Anyu dohogva nekiállt pumpálni a napon, miközben a homlokáról nagy cseppekben hullott a víz a betonra.

Egy ideig néztem, ahogy pumpál, aztán már szerettem volna, ha mást játszunk inkább. Anyu is egyre mogorvább lett, ahogy nőtt körülötte a tócsa, és a medencém még mindig nem hasonlított Dorkáéhoz. Végül meguntam, és duzzogva bevonultam a szobába, Anyu meg kint maradt, és tovább pumpált.

Végre sikerült, és a medencémnek tényleg medenceformája lett, de akkor már delet harangoztak. Én is előkerültem a szobából, és izgatottan vártam, hogy víz is legyen benne. Anyu hordani kezdte a vizet a fürdőszobából, vödörrel. Azt mondta, mindjárt belemászhatok, de az első néhány vödör szó szerint eltűnt benne. Végül a sokadik forduló után már kezdett látszani a víz, ekkor bemásztam az új medencémbe, és főzni kezdtem a műanyag kutyáimat a homokozóformákban.

Anyu meg csak hordta és hordta a vizet, és minden fordulónál azt mondta, hogy „még egy-két vödör, és biztosan elég lesz”. A vége felé valami olyasmit is dünnyögött, hogy tesz egy pici habfürdőt a vízbe, hogy ne koszosodjon be olyan hamar, de bevallom, nem figyeltem (a kutyák nem akartak megfőni). Végül megjelent egy vödör habos vízzel, és a medencémbe öntötte. Úgy pattantam ki, mint akit megcsíptek. És máris könnyek között magyaráztam Anyunak, hogy ebben nem lehet fürödni, mert hab van benne! (Elég sokára értette meg, mert a „h” betűt még mindig nem mindig mondom ki, és Anyu szerint az is rontja az érthetőségemet, ha ordítozom). Különben is, hol az apukám?!

Végül dühösen bevágtattam a szobába, és többet ügyet sem voltam hajlandó vetni a medencémre. Anyu csöndben füstölgött.

Aztán délután hazajött Apu, és a világ egyből megváltozott. Megmutattam neki a medencét, és főztem neki egy kis műanyag kutyát. Végül is elég jól lehet pancsolni ebben a medencében. Még akkor is, ha aabvambannaaa.

Egy-két napig pancsikoltam délelőtt-délután, tovább olvastuk A gesztenyefa-lakot, azután a meteorológus bácsik azt mondták a Híradó után, hogy nagy viharok jönnek. A szüleim gondolkodóba estek – most mi legyen a nagy medencémmel? Eredetileg úgy gondolták, hogy majd a fedett teraszon lesz, mint a kismedencém, csakhogy kisült, hogy kb. másfélszer akkora, mint az egész fedett terasz. A nyitott részen meg nem lehet hagyni, mert elviszi a vihar. A sörsátrat is elvitte, pedig nem is volt vihar, csak egy árva fuvallat, előtte-utána szélcsend, de a rudazat így is összetört. (Most sörsátrat keresünk, de nem lehet kapni, mert a kereskedelem szerint már nincs is nyár, és iskolaszereket árulnak.)

Anyu kijelentette, hogy ő aztán fel nem pumpálja még egyszer azt a nyomorult medencét. Inkább csak öntsük ki belőle a vizet, és vigyük be a szobába. Az enyémben elfér, majd odatámasztjuk a falhoz.

Igen ám, de a nagy batár medence először is nem akart beférni a kétszárnyú ajtón. Mire végül beszuszakolták a nappaliba, akkor rájöttek, hogy kb. akkora, mint az egész nappali. De már nem volt mit tenni, továbbhurcolták a szobámba, ahová szintén nem akart beférni, mert nagyobb, mint a szoba. Végül átlósan besuvasztották valahogy. És most van egy nagy medence a szobámban, amitől nem lehet odamenni a szekrényhez, egyáltalán, csak az ágyat lehet használni, meg a pelenkázót félig. (Nem mintha annyira kellene még nekem pelenka, legfeljebb éjszakára. Nappal már a Messzi játszótérig is elmegyek nélküle. Legfeljebb kell vinni pár váltás bugyit.)

Azt hittük, pár napon belül visszajön a kánikula, és a medence visszakerülhet a teraszra. De nem így lett: egy-két nap strandidő után mindig újra esőt ígérnek, a napsütéses napokat meg kihasználjuk, és jövünk-megyünk Anyuval, így a medence végképp ott ragadt a szobámban. Én már egészen megszoktam. Anyu azt mondta Apunak, nézze a jó oldalát: ha minden kötél szakad, és el kell adnunk a házunkat, meghirdethetjük úgy, hogy „medencés hálószobával”.

Szinte pontosan két éve és egy hónapja azért érkeztem a Föld nevű bolygóra, hogy információt gyűjtsek arról, amit úgy nevezünk: A Rendszer.

Ez a feladat eleinte kilátástalannak tűnt. Nem ismertem a helyiek nyelvét, szokásait. Valójában rengeteg, rengeteg információt szívtam magamba nap mint nap, reggeltől estig, de ezek mintha nem illeszkedtek volna egymáshoz, és nem látszottak összeállni értelmes egésszé.

Aztán tisztult a kép. Azon kaptam magam, hogy lassanként kezdek eligazodni. Elérkezett az ideje, hogy tematikusan, apránként megpróbáljak szabályokat leszűrni a tapasztalataimból.

Az egyik legelső szabály talán az volt, hogy: minden lefelé esik. Jó párszor teszteltem, többek között magamon is.

Az egyszerűség és tisztánlátás kedvéért bevezettem még egy segédszabályt is. Ez pedig így hangzik: a dolgokra csakis egyféle szabály érvényes. Ugyanis ha valami többféleképpen is lehetne, az összekuszálná és beláthatatlanná tenné A Rendszert. Rossz rágondolni, uhh!

A szüleim nem értik, mi ezzel a probléma. Könnyes szemmel, remegő szájjal visítok, ők meg csak mosolyognak. A kockák nem abba a vödörbe valók!!! Végre, végre felismertem, hogy hová valók a kockák, és akkor jönnek valakik, és egyszerűen felrúgják a szabályokat. Ez legalább annyira sokkoló hatással van rám, mintha azt látnám, hogy az elengedett kocka egyszer csak fölfelé esik.

Nem és nem fogják fel. Fordítva ültetnek bele a hintába. Azzal érvelnek, hogy a hinta csak egy darab deszka négy madzaggal a négy sarkán, és egyáltalán semmi különbség nincs a két oldala között. Már hogyne lenne?! Arccal a focipálya felé tettek rá legelőször, akkor arra kell ülni, és nem a csúszda felé. Vörös fejjel ordítok, mire értetlenül egymásra néznek, és mosolyognak.

Állandóan résen kell lennem. Azt mondják, hogy megyünk a boltba. Hurrá! Azután kihozzák a futókocsit. Úgy látszik, mégsem boltba megyünk, hanem futni. Nem baj, azt is szeretem, bár igazság szerint a boltra készültem lelkiekben. De hát belátom, hogy nem lehetnek mindig tekintettel az érzékenységemre. Na, erre kijön Apu a kék táskával meg a babakocsizárral. Kérdőn nézek rá, akkor most mégis boltba készül, vagy mi van? Azt mondja, megyünk a boltba, és bele akar ültetni a futókocsiba. Hát persze, hogy toporzékolni kezdek, és üvöltve elrohanok a kert végébe! A futókocsival futni kell! Boltba menni a lila, a kék, szóval a kockás kocsival szoktak!

Arra hivatkoznak, hogy azt már kinőttem. Hogy az a csecsemőkori fekvőkocsim, és már csak felhúzott lábbal tudok kuporogni benne. De ha egyszer azzal kell a boltba menni?! Végül aztán kénytelenek kihozni a régi, kockás mélykocsit, hogy mogorván és könnyben úszó szemekkel elindulhassak a boltba.

Az elmúlt néhány kánikulai nap alaposan feladta a leckét Anyunak. Azzal kezdődött, hogy nem akart betakarni alváshoz. Felültem, és követeltem a takarómat. „Bekarózol!!!” Hálózsák, takaró, így kell aludni. A hülye is tudja. Anyu szerint patakokban folyik a víz rólam, a kispárnámért sorban állnak a görények. Nem érdekel. Be kell karózni, és kész!

Ebben a kérdésben végül kompromisszumot kötöttünk. Anyu előállt egy másik takaróval. Kicsi és más színű, és egyáltalán nem hasonlít az eddigi takarómra, de az tagadhatatlan, hogy takaró. „Na, most bekarózlak” – közli Anyu, és rám biggyeszti az új takarót. Most már alhatok. Ő meg lélegzet-visszafojtva figyel a szobám üveges ajtaja mögül, azt hiszi, hogy nem látom. Félálomban egyet fordulok, a pici takaró ott marad az ágy sarkában, összegyűrve. Anyu megnyugodva távozik, és most már engem sem érdekel a kérdés, elvégre a takaró csak az elalváshoz kötelező.

De aztán tovább melegedett az idő, és Anyu úgy vélte, hogy a hálózsák is sok rám az ebéd utáni alvásnál. Mert szerinte kánikula van. Hát lehet, hogy az van, de nincsen semmiféle kivétel meg aleset, hogy „c pont: kánikulában ellenben elég a jószotojó”, aludni hálózsákban kell, és kész. Anyu rám adja a jószotojót (rugdalózó), megpróbál betenni a kiságyba, én meg hirtelen magas hangon és hadarva kezdek beszélni, ami a közelgő hisztiroham előszele.

Anyu kivesz, és megkérdezi, mi a baj. Hiszen szeretem a kiságyamat! Ott várnak a macik meg kutyusok, akik mindenféle rokoni kapcsolatban vannak egymással, és várják, hogy meséljek nekik. De hát a hálózsák! Hol a hálózsák?

Anyu erre elővesz egy furcsa jószotojót, legalábbis én elsőre annak nézem. Pont ugyanúgy néz ki, csak a lábamat ki lehet dugni belőle. Még sohasem volt rajtam. Elmagyarázza, hogy ez nem egy jószotojó, hanem egy pizsama. És a pizsamához nem kell hálózsák. Hitetlenkedem. Erre emlékeztet, hogy Peti is pizsamában aludt, amikor nálunk volt Mamával meg Katival, és egyáltalán nem volt hálózsákja! A nagyok pizsamában alszanak. És ahhoz nem kell hálózsák.

Hát jó. Végül is a pizsama, az tényleg nem jószotojó. Megnyugodva bekucorodom a kiságyamba, és megölelem a kutyusomat. Hiába érzem úgy, hogy jó ütemben haladok, ha egyszer A Rendszer rettenetesen bonyolult – azt hiszem, évekre lesz szükségem hozzá.

Tombol a nyár, gyerekek. Ma Anyuval elmentünk turistázni. (Vagyis mire végzek ezzel a poszttal, már nem ma lesz, és azt kell mondani helyette, hogy „hétfőn”.) Az elejét nem mondom el, felkelés, bili, vonat… Mert mindenkinek a könyökén jön ki. Na jó, a pipacsok továbbra is fílingesek a sínek mentén. Meg a lila bogáncs.

A Keleti pályaudvarra érve már magamtól kiabálok, hogy „Keleti pályaudvar”, sőt, néha hozzá szoktam tenni, hogy „a vonat a Keleti pályaudvarig közlekedik”. A szótáramban a vonat annyit tesz, mint „vélhetően már megint valami nagyon izgalmas kaland következik”.

Következett is, busszal elmentünk a Hősök teréig, és megnéztük, hogyan mossák a kukásautók (vagy valami olyanok) a tér kőburkolatát. Én azt hittem, hogy ezeket jöttünk megnézni, de Anyu noszogatott, hogy menjünk tovább. Elbandukoltunk a király bácsik szobrai mellett (Apuval már egyszer tüzetesebben szemügyre vettem őket), ott volt István király is, akinek a szobrát már Sülysápon, az iskolában is láttam, csak az nem volt ekkora. Biztos azért, mert István király még kisebb volt, amikor abba az iskolába járt.

Anyu mutatta, hogy ott van a Vajdahunyad vára, de körülötte nem volt tó, ahogy Anyu mesélte, mert javítják a tavat. Kérdeztem, hogy hol vannak a kacsák. Így elsétáltunk megnézni a tónak azt a részét, amelyikben van víz, az Állatkert felé. Ott is van egy játszótér, de engem a kacsák jobban érdekeltek. Mondtam is Anyunak, hogy maradjunk itt. (De ő azt mondta, hogy megígérte nekem szombaton, hogy visszamegyünk arra a jó csúszdás játszótérre, amiről csak úgy voltam hajlandó hazamenni, ha ezt megígéri.) Megpróbáltam kergetni a kacsákat is úgy, ahogy a galambokat szoktam, de a kacsa beugrott a vízbe, és elúszott! Méltatlankodva hápogott felém valamit a válla fölött. Úgy látszik, csak a galambot termelte ki az evolúció igazi kergetőállatnak.

Aztán Anyu rábeszélt, hogy induljunk el a sokcsúszdás játszótér felé. Út közben megnéztük a Vajdahunyad várát, volt benne egy templom, de a tornya nem valami nagy szám, nem került föl a tízes listámra. Az üresen hagyott elárusító bódék sokkal jobban tetszettek. Meg a híd korlátja, amin egyensúlyozni lehetett, persze kétoldali anyai biztosítással.

Engem mindegyre a víz érdekelt, itt is lehetett látni a vár körül valami posványos szottyadékot, kacsák gyalogoltak benne. Magyaráztam Anyunak, hogy engedjen le oda, most biztos nem menekülnek a kis nyomorultak, de valamiért nem akart kötélnek állni. Folyton a vacak csúszdáit promózta. (Jó, nem vacak, de nem kacsa, és nem is víz.)

Szóval gyalogoltunk, győzködtük egymást, később Anyu a nyakában is vitt, és egyszer csak megláttuk a fák között a dombot, ahonnan csúszdákon lehet lecsúszni. (Na, nem én csúszom le rajtuk, de a lehetőség azért objektíve fennáll. Ami engem illet, megnéztem a csúszdát a tetejéről, aztán úgy döntöttem, hogy idősebb koromra is kell hagyni valami izgalmat, és szépen visszamásztam a létrán.)

Mindenesetre a játszótér látványa egészen meghozta a kedvemet az efféle szabadtéri közösségi lazuláshoz, úgyhogy rástartoltam a rácskapura. Kinéztem magamnak két vadidegen kislányt meg az anyukájukat, és beültem közéjük a négyszemélyes asztalkához. Kicsit döbbent fejet vágtak, én meg élveztem a helyzetet.

Aztán visszamentem Anyuért, őt is leültettem egy másik asztalkához, melléje telepedtem, és azt mondtam neki: „és most beszélgessünk”. Anyu először nagyot nevetett, de aztán elmesélte, hogy mi történt velünk ma, a bilizéstől a kacsákon át a csúszdáig. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon szeretem az élményeimet azonnal visszahallani verbális formában, így jobban meg tudom élni őket. Legkésőbb az esti elalvásnál elmeséltetem az aznapi kalandokat, és még választok hozzá egy-kettőt a toplistáról (a jelenlegi első három helyezett: 1. a pince Bakonybélben, 2. futóverseny Sülysápon és 3. amikor elmentünk az Anna-réti játszótérre, és sár volt).

Egyszer csak észrevettem, hogy az ovisok a játszótér másik felén valami tök vagány dolgot csinálnak. Atyaég, ezek saraznak!!! Ott a helyem! Nem tudom, hogy gondolják, hogy nélkülem fognak sarazni, szerintem nem is tudják, hogy kell.

Először csak tisztelettudóan segítettem be a munkálataikban. Az ivókúttól vezették a vizet egy nagy árokban egészen a homokozó másik felére, a kiscsúszdához. Több ovis is sürgölődött a kút felőli végen, kisvödrökkel hordták a vizet, mások meg a medret felügyelték, hogy be ne omoljon. Én ezekhez csatlakoztam, és le se tudom írni azt a szinte kézzel fogható örömöt, amikor a kislapátommal belekolontyoltam a finom, híg sárba, áhítattal szemügyre vettem, majd a partra csorgattam.

Később megpróbálkoztam az ellenkező előjelű folyamat tesztelésével is, úgy mint: be a homokot a kupacból az árokba. Ezt az óvodások valamiért nem nagyon szerették. Az egyik kisfiú dühösen magyarázni kezdett, a lányok a pártomat fogták, mondván, én még csak egy kisbaba vagyok. Kisbaba a nőnemű felmenőjük hátsó fele! Otthagytam őket, és elgyalogoltam az események mozgatórugójához, vagyis a kúthoz.

Ez aztán teljesen lenyűgözött. Percekig csak figyeltem, hogyan bukik elő a víz a csőből (közben valahogyan péppé ázott a pelusom, a badim meg a rövidgatyám, a cipőmet Anyu már előbb levette, amikor megnéztem, milyen mély az árok). Aztán rájöttem, hogy ha a vízsugár alá dugom a kezemet vagy a lábamat, az még érdekesebb. Az ovisok közben szakadatlanul hordták a vizet az árkukba, és néha ittak is a csapról, megpróbáltam, nekem is ment. (Anyu picit hátrahőkölt, amikor meglátta.)

Ha engem kérdeztek, az összes csúszda, hinta, EU-konform készségfejlesztő nyavalya nem ér annyit, mint a csapból folyó vízsugár. Mindig más színű, más alakú, ha odatartom az ujjam, és nem lehet megfogni, de közben mégis. Anyu azt mondja, az ilyesmi a felhőkből esik. Múltkor, amikor a napokon keresztül zuhogó eső eléggé a képünkbe tolta a témát séta közben, elmesélte, hogy a patakok, folyók, tavak mind az esővízből lesznek. Megkérdeztem tőle, hogy a fürdővizem is esővíz-e. Anyu meghökkent a kérdésen, aztán összeölelgetett, és azt mondta, hogy okos vagyok. És elmesélte, hogyan kerül a víz a földről a felhőkbe, onnan megint a földre, és időnként a csapba. Na, hát ezek után senki ne mondja nekem, hogy a víz nem érdekes.

Aztán kitalálhatjátok, mi lett a vége. Egyszer csak jött Anyu, hogy harangoznak, bimm-bamm. A harang mondjon le.

Anyu a nagyja sarat lemosta rólam a csap alatt, aztán a nyakába kanyarított, és elbaktattunk a buszhoz. Csak a vonaton öltöztetett át száraz ruhába, de másik cipő nem volt nálunk, így a mezítlábamat lóbáltam a vonatülésen, miközben sajtos rudat és epret ettünk. „Na, szép az élet?” – kérdezte Anyu. Fogalmam sincs, erre mi frappánsat felelhettem volna, és különben is tele volt a szám eperrel.

Úgy tűnik, végre véget ért az előrehozott Medárd-időszak. Nehezen viseltem a szobában poszolódást, Anyu meg valamiért azt, hogy 2-3 nadrágot elfogyasztok sétánként, mert még gumicsizmában és esőkabátban sem vagyok teljesen pocsolyaproof. De azért jókat sétáltunk viharszünetekben és szemerkélő esőben, hüledezve figyeltük, ahogyan a vizet szivattyúzzák a környékbeli házak pincéjéből, és sütit ettünk a cukrászda fedett lépcsőjén a zápor elől menekülve. Valamint a napokban új rajztémám támadt: a múltkori hold és csillagok után most csigákat rajzolok nyakra-főre, amint a petúniákat eszik.

De ma végre kisütött a nap, és Anyuval egyből ki is mentünk a Városligetbe. Zsófi is ott volt, meg Barbara, Jack és Dóri, meg a srácok, Tibor és Csaba, akikkel már találkoztam korábban is. Most viszont nagyjából ügyet sem vetettünk egymásra, hiszen egy óóóriási játszóteret kellett felfedeznünk! Anyu néha aggódott, hogy hol vagyok, de rájött, hogy ha elég sokáig egy irányba néz, előbb-utóbb átgyalogolok a képen.

Hazafelé epret vettünk a pályaudvaron, megmostuk, és egyből meg is ettem a vonaton. Szóval remek kis nap volt, ráadásul a vasútállomáson láttam igazi lila bogáncsot! Egyből el is mondtam a verset, tudjátok, Weöres Sándortól -- ez a vers annyira tetszett nekem már egy fél évvel ezelőtt is, hogy Anyu kénytelen volt megtanulni. Ismeritek?