Szinte pontosan két éve és egy hónapja azért érkeztem a Föld nevű bolygóra, hogy információt gyűjtsek arról, amit úgy nevezünk: A Rendszer.

Ez a feladat eleinte kilátástalannak tűnt. Nem ismertem a helyiek nyelvét, szokásait. Valójában rengeteg, rengeteg információt szívtam magamba nap mint nap, reggeltől estig, de ezek mintha nem illeszkedtek volna egymáshoz, és nem látszottak összeállni értelmes egésszé.

Aztán tisztult a kép. Azon kaptam magam, hogy lassanként kezdek eligazodni. Elérkezett az ideje, hogy tematikusan, apránként megpróbáljak szabályokat leszűrni a tapasztalataimból.

Az egyik legelső szabály talán az volt, hogy: minden lefelé esik. Jó párszor teszteltem, többek között magamon is.

Az egyszerűség és tisztánlátás kedvéért bevezettem még egy segédszabályt is. Ez pedig így hangzik: a dolgokra csakis egyféle szabály érvényes. Ugyanis ha valami többféleképpen is lehetne, az összekuszálná és beláthatatlanná tenné A Rendszert. Rossz rágondolni, uhh!

A szüleim nem értik, mi ezzel a probléma. Könnyes szemmel, remegő szájjal visítok, ők meg csak mosolyognak. A kockák nem abba a vödörbe valók!!! Végre, végre felismertem, hogy hová valók a kockák, és akkor jönnek valakik, és egyszerűen felrúgják a szabályokat. Ez legalább annyira sokkoló hatással van rám, mintha azt látnám, hogy az elengedett kocka egyszer csak fölfelé esik.

Nem és nem fogják fel. Fordítva ültetnek bele a hintába. Azzal érvelnek, hogy a hinta csak egy darab deszka négy madzaggal a négy sarkán, és egyáltalán semmi különbség nincs a két oldala között. Már hogyne lenne?! Arccal a focipálya felé tettek rá legelőször, akkor arra kell ülni, és nem a csúszda felé. Vörös fejjel ordítok, mire értetlenül egymásra néznek, és mosolyognak.

Állandóan résen kell lennem. Azt mondják, hogy megyünk a boltba. Hurrá! Azután kihozzák a futókocsit. Úgy látszik, mégsem boltba megyünk, hanem futni. Nem baj, azt is szeretem, bár igazság szerint a boltra készültem lelkiekben. De hát belátom, hogy nem lehetnek mindig tekintettel az érzékenységemre. Na, erre kijön Apu a kék táskával meg a babakocsizárral. Kérdőn nézek rá, akkor most mégis boltba készül, vagy mi van? Azt mondja, megyünk a boltba, és bele akar ültetni a futókocsiba. Hát persze, hogy toporzékolni kezdek, és üvöltve elrohanok a kert végébe! A futókocsival futni kell! Boltba menni a lila, a kék, szóval a kockás kocsival szoktak!

Arra hivatkoznak, hogy azt már kinőttem. Hogy az a csecsemőkori fekvőkocsim, és már csak felhúzott lábbal tudok kuporogni benne. De ha egyszer azzal kell a boltba menni?! Végül aztán kénytelenek kihozni a régi, kockás mélykocsit, hogy mogorván és könnyben úszó szemekkel elindulhassak a boltba.

Az elmúlt néhány kánikulai nap alaposan feladta a leckét Anyunak. Azzal kezdődött, hogy nem akart betakarni alváshoz. Felültem, és követeltem a takarómat. „Bekarózol!!!” Hálózsák, takaró, így kell aludni. A hülye is tudja. Anyu szerint patakokban folyik a víz rólam, a kispárnámért sorban állnak a görények. Nem érdekel. Be kell karózni, és kész!

Ebben a kérdésben végül kompromisszumot kötöttünk. Anyu előállt egy másik takaróval. Kicsi és más színű, és egyáltalán nem hasonlít az eddigi takarómra, de az tagadhatatlan, hogy takaró. „Na, most bekarózlak” – közli Anyu, és rám biggyeszti az új takarót. Most már alhatok. Ő meg lélegzet-visszafojtva figyel a szobám üveges ajtaja mögül, azt hiszi, hogy nem látom. Félálomban egyet fordulok, a pici takaró ott marad az ágy sarkában, összegyűrve. Anyu megnyugodva távozik, és most már engem sem érdekel a kérdés, elvégre a takaró csak az elalváshoz kötelező.

De aztán tovább melegedett az idő, és Anyu úgy vélte, hogy a hálózsák is sok rám az ebéd utáni alvásnál. Mert szerinte kánikula van. Hát lehet, hogy az van, de nincsen semmiféle kivétel meg aleset, hogy „c pont: kánikulában ellenben elég a jószotojó”, aludni hálózsákban kell, és kész. Anyu rám adja a jószotojót (rugdalózó), megpróbál betenni a kiságyba, én meg hirtelen magas hangon és hadarva kezdek beszélni, ami a közelgő hisztiroham előszele.

Anyu kivesz, és megkérdezi, mi a baj. Hiszen szeretem a kiságyamat! Ott várnak a macik meg kutyusok, akik mindenféle rokoni kapcsolatban vannak egymással, és várják, hogy meséljek nekik. De hát a hálózsák! Hol a hálózsák?

Anyu erre elővesz egy furcsa jószotojót, legalábbis én elsőre annak nézem. Pont ugyanúgy néz ki, csak a lábamat ki lehet dugni belőle. Még sohasem volt rajtam. Elmagyarázza, hogy ez nem egy jószotojó, hanem egy pizsama. És a pizsamához nem kell hálózsák. Hitetlenkedem. Erre emlékeztet, hogy Peti is pizsamában aludt, amikor nálunk volt Mamával meg Katival, és egyáltalán nem volt hálózsákja! A nagyok pizsamában alszanak. És ahhoz nem kell hálózsák.

Hát jó. Végül is a pizsama, az tényleg nem jószotojó. Megnyugodva bekucorodom a kiságyamba, és megölelem a kutyusomat. Hiába érzem úgy, hogy jó ütemben haladok, ha egyszer A Rendszer rettenetesen bonyolult – azt hiszem, évekre lesz szükségem hozzá.