Nyávogi élete és cselekedetei

Az alábbi filmet azok kedvéért teszem közzé, akik szerint nem is szoktam hisztizni. De szoktam.

Kétévesnek lenni ugyanis rendkívül stresszes elfoglaltság. Eddig azt szoktam meg, hogy folyton újabb és újabb dolgokat tanulok, fejlődöm, és egyre több mindent tudok megcsinálni. Megtanultam megfogni a tárgyakat, ülni, állni, helyet változtatni, beszélni. Előbb-utóbb minden sikerült, folyamatosan felfelé vezetett az út. És most egyszer csak elérkeztem a saját korlátaimhoz. (Vagy, néha, a szüleim által állított korlátokhoz.) Szeretném, ha a dominók megállnának az élükön. (De nem állnak, a kis rohadtak.) Szeretnék felmászni a könyvszekrény tetejére. (Tudnék is, de ezt meg nem engedik.) Nem tudom ráhúzni a vödör fülét az ajtókilincsre. Azt mondják, azért, mert túl kicsi a füle. De engem ez nem érdekel. Rá szeretném húzni, és kész. De nem sikerül! A francba, a francba, a francba!!!

Ha elkap a pulykaméreg, visítok, azt kiabálom, hogy „Nem!!! Nem!!!”, végső stádiumban elszaladok. Az is előfordul, hogy megpróbálom megharapni az ellenszenveskedő tárgyat. (Vagy amelyik az utamba kerül.) Múltkor például nem sikerült úgy lecsúszni a csúszdán, ahogy elterveztem. Kiugrottam, körbeszaladtam, és jó nagyot haraptam a csúszdába. Ádáz pofával, mint egy kis ragadozó.

Múlt héten rettenetesen felmérgesítettem magam azon, hogy délben harangoznak. A pontos okot senki nem ismeri, elvégre kedvelem a déli harangszót. Talán az zavart, hogy lemaradtam az elejéről, vagy szerettem volna, ha kicsit később van… A szüleim azt mondják, az a baj az ordítással, hogy ilyenkor nehezen tudnak rájönni, mi a bajom, mert csak rikoltozom. Pedig néha egészen egyszerű dologról van szó, és amint nagy nehezen megértik, mi hozott így ki a sodromból, azonnal segítenek rajtam. Szerintük egyszerűbb lenne, ha inkább higgadtan megmondanám, mit szeretnék. Na persze…

Szóval ott álltam, kezemben egy lufival, és azt ordítottam: „Ne harangozzanak! Ne harangozzanak!” De mivel nem hagyták abba, annyira feldühödtem, hogy beleharaptam… A kezemben tartott lufiba. Pukk. (Anyu remélte, hogy a meglepetéstől lehiggadok egy kicsit, de ahhoz korábban kell felkelnie a nyamvadt kis lufinak.)

Sajnos, a szüleim nem veszik komolyan a dührohamaimat. Sőt, többnyire nagyon jól szórakoznak rajtuk. Így persze nehéz, hogy ne essek ki a szerepemből. (Néha ki is esem, ilyenkor azt szokták mondani rám, hogy „röhögsírok”.)

Szóval kifejezetten viccesnek találják a hisztijeimet. Így jártam. Mindenféle neveket aggatnak rám, Ordítozi Rozinak titulálnak, vagy azt mondják, én vagyok Giovanna Ricolti, operaénekes, kém és maratoni futó. Tessék, ilyen komolytalan embereket még terrorizálni sem lehet rendesen.

Annyi minden történt ezen a nyáron! Nem győzöm mesélni. Hogy további témát szolgáltassanak a beszámolóimhoz, a szüleim megígérték, hogy idén elvisznek a tűzijátékra.

Erre aztán megint napokig készültem. Ahányszor megütötte a fülemet a rádióból vagy a szüleim beszélgetéséből az „augusztus 20” szövegfoszlány, rögvest közberikoltottam, hogy: „pénteken lesz augusztus huszadika!” Csak hogy nehogy megfeledkezzenek róla.

A tűzijátékról azt is megtudhattam, hogy a Patakparton lesz, és nagyokat fog durranni. És hogy mindenféle más programot is rendeznek ott a nap folyamán.

Péntek reggel Apu javasolta, hogy menjünk, nézzük meg a mindenféle más programot. Anyu álmos volt, és nem volt kedve semmihez. (Előző este állítólag disznó módon viselkedtem, és nem voltam hajlandó elaludni, ehelyett a kiságyamban buliztam, és felvertem az egész családot. A korholásra meg csak vihogtam. Hm, lehet, hogy egy kicsit túlpörögtem a nagy várakozásban…) Végül szerencsére rábeszéltük, ő is belátta, hogy álmosságra az a legrosszabb, ha otthon darvadozik az ember. Felöltöztünk, és kisétáltunk a Patakpartra.

A Patakparton rengeteg ember volt, szemlátomást a város apraja-nagyja ott sürgölődött. Sátrak alatt asztalokat meg padokat állítottak fel, és a szabadtéri színpadon, ahol máskor szaladgálni szoktam, most egy nénit láttam, meg mindenféle ünnepi díszeket, egy hatalmas kondérban pedig gulyás rotyogott. Nekem személy szerint a körhinta meg a láncos hinta tetszett a legjobban, de a szüleim szerint a láncos hintára nem is lehet ennyi idősen felülni, a körhintát meg valahogy elsunnyogták.

Viszont volt ott valami, amire ennyi idősen is fel lehet ülni: lovacska!!! Nagy barátja vagyok a lovaknak, az utcánkban is laknak, tőlünk két háznyira, és a bácsi, akié, néha beenged megnézni őket. Tavasszal láttam egy aznap született kiscsikót is, és cicizett. Ez nagyon tetszett, mármint, hogy a lovaknál is van valami olyasmi, mint amilyen én vagyok. Néhány hétig, ahányszor elhaladtunk a ház előtt, azt süvöltöttem Anyu nyakából: „Lovacska! Cicizik!” (Pedig tavasszal már én sem ciciztem. De hát nem is vagyok lovacska…)

Felülni sajnos nem engedtek rájuk, csak megsimogathattam őket, de aztán nyáron, amikor a Margitszigeten jártunk Anyuval, a kis állatkertnél láttunk egy pónilovat. Fel is lehetett ülni rá, kicsiknek is. Végre lovagolhattam! Annyira izgatott lettem, hogy egész idő alatt azt mondogattam a ló hátán: „hihi… vihi…” A bácsi megdicsért, milyen jól ülök a lovon, el sem akarta hinni, hogy ez az első.

És most itt, a Patakparton egy igazi nagy lovacska hátára is felülhettem. Büszkén feszítettem a nyeregben, miközben körbesétáltunk a fák alatt.

A ló azért nagyon jó állat, mert sokkal nagyobb, mint a kutyus meg a cica, viszont nem szalad el, ha közel megyek hozzá, és nem is ugat meg. Szerintem a lovacskák jobban szeretnek engem, mint az összes többi állat, ezért aztán én is nagyon szeretem őket. (A kutyusokra és a cicákra szoktam panaszkodni Anyunak.)

Utána átsétáltunk a játszótérre, de nem játszottam sokat, csak egyet csúsztam a csúszdán, és beültem a kis házikóba. Egy kicsit már unom a saját játszótereinket, azt szeretem, ha Anyu elvisz valahová máshová, a Margitszigetre, vagy a Városligetbe, vagy a Normafához, szóval kalandba.

Hamarosan kezdődött a néptáncelőadás. Anyu már régóta szeretné megnézni a helyi néptánccsoportot, akik minden városi ünnepségen fellépnek, de eddig sosem sikerült neki. Vagy nagyon kicsi voltam, vagy pont aludtam, vagy a végére értünk oda… Na, de most végre ez is sikerült. De nemcsak neki tetszett az előadás, hanem nekem meg Apunak is. Főleg az, amikor a bácsik ugráltak, és csattogtatták a csizmájukat. A néniknek meg szép ruhájuk volt. A végére olyan jó kedvem kerekedett, hogy tánclépésben indultam haza ebédelni (de azért persze megörültem, amikor Apu felajánlotta, hogy fölvesz a nyakába).

Estefelé megsütöttük az Új Kenyeret. Az Új Kenyér igaziból elég régi kenyér, és a mélyhűtőben tartózkodott, egy kis cipócska, amit tartaléknak vettük egyszer. De mivel csütörtökön csak későn jutott eszébe a szüleimnek, hogy pénteken zárva lesznek a boltok, és már nem akartak kenyér után szaladgálni, így elővettük a megfagyott cipócskát, és átsütöttük tepsiben. El is fogyott vacsorára, én is ettem belőle egy darabot.

Ekkor már nagyon izgatott voltam, és folyton azt kérdezgettem, hogy mikor megyünk a tűzijátékra. Anyu azzal jött vissza a futásból, hogy az egész településen szalonnaszag van – minden második háznál grilleznek, sütnek, bográcsoznak. Gyorsan megfürödtünk; elmagyarázták nekem, hogy ez azért kell, mert a tűzijáték nagyon későn lesz, tíz órakor, olyankor én már aludni szoktam. (Jobb napokon. De mindenesetre ágyban vagyok.) Így majd ha hazaérünk, gyorsan alhatok is.

Ezzel együtt elég nehéz volt elcipelni engem fürödni, mert még mindig táncos kedvem volt, és remek rock and roll szólt a tévéből. Sajnos, egy idő után sem Apu, sem Anyu nem bírták velem a tempót, így kelletlenül beleegyeztem a fürdetésbe (nem mintha egy zsák bolha megfürdetése kevesebb fizikai erőnlétet igényelne tőlük, mint akár a tánc).

Miközben öltöztettek, nagy durrogás hallatszott odakintről. A szüleim megijedtek, hogy előbb kezdődik a városi tűzijáték, és lemaradtunk róla. De csak egy privát tűzijáték volt valahol a környéken, viszont így legalább megbeszéltük, hogy a tűzijáték durrogni fog. Így már nem ért meglepetés a helyszínen.

Végre elkészültünk és elindulhattunk. Az utcán már sötét volt, ezt elég érdekesnek találtam, mert ilyenkor nem szoktam odakint mászkálni. Kisebb koromban nem szerettem a sötétet, Anyunak mindig iszkolnia kellett haza a babakocsival, amint észrevette, hogy alkonyodik. Még tél végén is nyafogtam, amikor egyszer alvás után mentünk a Tojásos nénihez, és már sötétedett. Ültem a szánkón, és azt verkliztem, hogy: „nem szeretek sötétben szánkózni… nem szeretek sötétben szánkózni…” Úgy látszik, az ilyen irányú aggodalmam nagyjából most múlt el, vígan nézelődtem Apu nyakából. A környező utcákból mindenhonnan emberek tűntek fel, és mindenki a Patakpart felé tartott. Többen jártak odakint, mint nappal szoktak. Vidáman beszélgetve sétáltunk mi is a patak felé, néztük a csillagokat meg a holdat, és időnként a szüleim nagy mulatságára megjegyeztem, hogy „milyen szép csöndes este van”.

A Patakparton még többen voltak, mint délelőtt, és rengeteg gyerek rohangált mindenféle világító mütyürkével: hosszú pálcákkal, fülbevalókkal, fejre illeszthető szarvakkal. Próbáltunk jó helyet keresni, hogy a patakparti fűzfák ne takarják el a látványt. Tíz órakor lekapcsolták a világítást a körhintáknál meg a sátrakban, sötétbe borult a Patakpart. Föltettem a kapucnimat, mert sohasem lehet tudni.

Hamarosan felkúszott az égre az első rakéta. Tényleg jó nagyot durrant! Üdvözülten vigyorogtam, bár ebből Anyu nem sokat látott, mert a fülemet az arcához szorítottam. Aggódva figyelte, nem ijedek-e meg, de hát nem olyan fából faragtak. Aztán még lila is volt, és sárga meg zöld meg kék, és megint piros, és aztán narancssárga, és egy olyan, ami mindenfelé szaladgált. (Ha kéritek, szívesen elmesélem.) Anyu azt mondja, gyerekkorában nagyjából ennyit tudott a Duna-parti tűzijáték is.

Aztán sajnos vége lett, és hazasétáltunk a sötétbe borult utcákon. Mögöttünk a kissrácok lelkesen tárgyalták: „ú, és az, amikor három ment föl egyszerre?” Én folyton azt kérdezgettem, mikor lesz másik tűzijáték. Arra is menjünk! De kiábrándítottak, hogy előbb még Mikulás, meg Jézuska, meg Nyuszi, meg születésnap.

Először is viszont a névnapom, már holnap. És csinálunk tortát. Na, jó.

Itthon úgy döntöttem, hogy már nagy vagyok, és egyszerűen kiraktam Anyut a szobámból. Fogalmam sincs, miért aludt még mindig ott, az esti elalvásomhoz már nem kell, éjszaka meg úgysem ébredek fel. De azt mondja, a fotelágyon szeret aludni, mert az a legkényelmesebb. Aha, persze, meg nézeget éjszaka, hogy milyen szépen alszom. Este meg rám szól, ha felállok a kiságyban, hogy „most már tessék aludni!” Hát köszönöm, megleszek inkább egyedül. Meg persze szerepelek is neki, ha bent van. Pár napja rászoktam, hogy püfölöm a rácsot, ő meg fölébred, és morog. „Ha nem maradsz csöndben, kimegyek!” Hát most mondtam neki, hogy menjen ki nyugodtan. Majdnem leesett az ágyról. Hozzátettem, hogy a párnáját meg a takaróját is vigye. (Nem ám nekem visszajön, amikor elaludtam.) Sőt, az ajtóban még utánaszóltam, hogy a könyvét is… Ezek után teljesen le volt sújtva.

Azóta eltelt pár nap, és megpróbált visszaoldalogni, de nem engedtem. Egyszer ugyan elgyengültem, elkapott a nosztalgia, hogy milyen jó kis összebújós beszélgetéseink is voltak esténként, és azt mondtam, nem szeretnék egyedül aludni. De aztán este, amikor oda került a sor, hogy Apu esti meséje után megint a lámpaoltás jött (ez csak virtuális villanyoltás, mert egy energiatakarékos kislámpánál alszom), megint kijelentettem, hogy Anyu is menjen ki. És a párnáját meg a takaróját is vigye.

 Valami olyasmit morgott, hogy poroszos szellemben kellett volna nevelnie, „ne vedd föl, hadd sírjon”, meg ferberizálnia kellett volna, és akkor meg tudnám becsülni, hogy hajlandó velem aludni, sőt, két kézzel kapaszkodnék bele. Átjárnék az ágyába éjszaka. De ezen most már nem lehet változtatni, független vagyok és magabiztos. Anyu meg Apunak nyinyil a hálószobában, hogy milyen gyorsan felnőttem.

Nyár elején bejelentettem Apunak, hogy nyaralni szeretnék menni. Az összes mesekönyvemben nyaralnak. (Kivéve a királyosat.)

Apu keresgélni kezdett a neten, hogy megfelelő nyaralóhelyet találjon nekem. Mivel nincs autónk, fontos szempont volt a megközelíthetőség. A szüleim azelőtt – mármint előttem, ha valaki szerint egyáltalán volt ilyen – hátizsákkal, sátorral utaztak távoli tájakra, de úgy gondolták, hogy velem más az elvárt kényelmi szint. Talán egy nem túl távoli belföldi helyszín lenne jó, ahol kirándulni és fürödni is lehet… Megkérdeztük a barátainkat is, és egy ideig Leányfalu vezetett. De szervezés közben túl sok kérdés merült fel, amelyeket nem lehetett az internetről megválaszolni. Végül Apunak eszébe jutott, hogy utazzunk Siófokra, a Hotel Aranypartba, ahová éveken át minden ősszel lementek Anyuval, a Balaton Maratonra. Én is jártam ott kétszer, igaz, hogy elsőre még eredeti csomagolásban. Jól ismerik a szállodát és a környéket, tudják, mire számíthatnak: mi tartozik a szobához és mit kell magunkkal vinni, milyenek az ágyak, milyen az étterem, mi van a közelben, és milyen a strand.

Így aztán csomagolni kezdtünk Anyuval. Én is kaptam egy kis hátizsákot, hogy szedjem össze, milyen játékokat szeretnék magammal vinni. Anyu tartott tőle, hogy az egész háztartást becsomagolom, de én már tudom a Pöttyös Panni mesekönyvből, hogy a zsiráf nem fér be a bőröndbe. Meglehetősen célratörően pakoltam: betettem a TTB-színű lapátomat, amelyet az első születésnapomra kaptam, mondván, „ezzel jól lehet evezni a csónakomból”, meg egy macit és a Vidám meséket. Anyunak nagyon tetszett a választásom, azt mondta, jól megláttam a lényeget.

És tényleg nem is sokat tett hozzá. Végül befértünk egy gurulós bőröndbe meg két kisebb hátizsákba. Apu lefoglalta a szállást, és megvette a vonatjegyeket. Nagyon izgultam, az utolsó napokban folyton azt kérdezgettem, mikor megyünk a Balatonhoz.

Kedden reggel jó korán keltünk. Alig bírtam magamhoz térni, de amikor azt mondták, hogy na, most megyünk a Balatonhoz, egyből felültem és mosolyogtam. Tíz perc alatt elkészültem, és hamarosan már a vasútállomáson voltunk. Csak a gurulós bőrönd kereke tört le út közben, ami eléggé megnehezítette a haladást.

A Déli pályaudvaron Apu elrohant, és vett egy másik bőröndöt. Anyu átpakolta a holmikat menet közben, az intercityn. A régi bőrönd egyik zsebében talált papírt meg tollat, ennek nagyon megörültem, mert annyira izgatott voltam, hogy csak nehezen tudtam lekötni magamat. De rajzolással és evéssel hamar eltelt az út, hamarosan megláttuk az ablakból a Balatont.

„Megérkeztünk Siófokra!” – mondta Anyu, amikor leszálltunk a vonatról. Ha lehet, még izgatottabb lettem, ide-oda táncoltam körülöttük. Szerencsére az új bőrönd jól gurult, így hamarosan már a szállodánál voltunk. A szüleim nem győztek csodálkozni, mennyi ember nyüzsög mindenfelé – ők még ott tartanak, hogy Siófok egy kihalt városka, ahol legfeljebb néhány elvetemült futót látni az utcákon meg a parton. (Ja, hogy most nem november van…)

Bejelentkeztünk a szállodába. A szobánkat csak 2-kor vehettük át, addig elmentünk ebédelni, és megnéztük a partot. Hűűű, mennyi víz, meg homok! Igazi Dzsidzsi-paradicsom! Azonnal felmértem, mit lehet itt a legjobban csinálni: sarazni!!! Olyan jó kedvem kerekedett, hogy vihogva rohangáltam föl-le a sekély vízben.

Kettőkor fölmentünk a szobánkba, és hamar nyugovóra tértem. A két heverőt a falhoz toltuk, hogy ne tudjak leesni, itt aludtam Anyuval, Apué lett a kinyitható franciaágy. A korán kelés és az utazás kifárasztott, hamarosan már horpasztottam is. Apu elment körülnézni meg a hajóállomásra, mert másnapra tihanyi hajóutat terveztünk, bár a szüleim nem voltak biztosak benne, nem unnám-e a hosszú utat. Végül Apu azzal tért vissza a hajóállomásról, hogy talált egy még jobb programot: egyórás esti sétahajózást egy nagyon szép, régi hajóval. Most pedig irány a strand!

Fölkaptuk a fürdőruhánkat, és leszaladtunk a strandra. Pontosan a szálloda mellett van egy kis homokpad, az összes gyerek ott játszik, sarazik, szaladgál. Nem tudtam betelni vele! Anyuval nagy lukakat ástunk, ahová rögtön befolyt a víz, és a kikotort homokból óriási tornyokat építettünk, azután öntözőkannából meglocsoltuk, és összedőlt. Körülöttünk nagyjából mindenki ugyanezt játszotta. Amikor meguntam szétlocsolni Anyu tornyait, odébbálltam, hogy társaság után nézzek. Kiválasztottam magamnak egy-egy rokonszenves gyereket, és elkezdtem játszani vele. A gyerek ezt többnyire nem akarta, de engem ez a legkevésbé sem tartott vissza. A legtöbb gyerek beletörődött, hogy velem játszik, de némelyik szakadár menekülőre fogta. Sebaj, kerestem magamnak másik gyereket. Olyat, amelyiknek lehetőleg jó érdekes játékai vannak. A strandban az is jó, hogy mindenki játékaival lehet játszani, és nem szólhatnak semmit, mert ők is játszanak az enyémmel.

Azután bementünk körülúszni a bóját. Anyu először a lukas fenekű kishajómban tolt, abban, amelyikből ki lehet dugni a lábamat. Szeretem, mert van kormánya, és lehet vele dudálni is. De most katasztrófa történt: egy hínár ért a lábamhoz! Szepegve állítottam, hogy még mindig ott van, bár Anyu mind a két lábamat megmutatta, hogy nyoma sincs hínárnak. Ettől kezdve inkább a zárt fenekű hajócskámban utaztam.

Elérkezett a vacsoraidő. A szálloda étterméről kellemes emlékeket őrzök, bár amikor legutóbb itt jártam, nagyrészt még csak ciciztem, egész pontosan akkor ismerkedtem az első néhány kanál reszelt almával. Most azonban már belevetettem magam a svédasztal nyújtotta gasztronómiai élvezetekbe is. A legjobban a főtt tojás ízlett a rakott krumpliból.

Jól elment az idő az eszegetéssel, de a szüleim egyetértettek benne, hogy ezt muszáj lesétálni. Így elindultunk a part mentén a tengerparti kisvárosok esti nyüzsgését idéző Petőfi sétány felé. A vendéglátóhelyek kivilágított teraszairól nevetés és finom illatok szálltak (nem mintha tudtam volna enni még), rengeteg színes mindenfélét árultak mindenütt, csak kapkodtam a fejem ide-oda, gyerekek ugráltak magas trambulinokon, gumikötélen, a nagyobb lányok az elektronikus táncszőnyegeken pattogtak. Mire visszaértünk a szállodába, a szemem előtt már összefolyt a sok táncoló, színes folt. Így kivételesen még azért sem ordítottam (a világon elsőként), hogy nagykádban kellett fürödnöm. És az elalvás sem tartott sokáig…

Anyu először egy összetekert paplant tett a lábamhoz, nehogy arrafelé leessek az ágyról. Én viszont nagyon büszke voltam rá, hogy saját paplanom van (otthon hálózsákban alszom), és ragaszkodtam hozzá, hogy betakarjanak. Na jó, sóhajtotta Anyu, egyik oldalamon ő, másikon a fal, csak nem fogok a lábam felőli végen leesni… Éjszaka aztán arra ébredtek, hogy nagyot koppanok a földön. De azonnal felugrottam, visszamásztam az ágyra, és aludtam tovább.

Reggel megint mosolyogva ébredtem. Menjünk a strandra! Még szerencse, hogy itt van a szálloda mellett, így akár egy fél órára is leszaladhattunk. A homokpad még árnyékban volt, a szüleim a parton ülve beszélgettek, míg én ide-oda szaladgáltam a kislapátommal. A többi gyerek még aludt vagy reggelizett, így mindenhol én áshattam!

Sajnos, hamarosan felhurcoltak reggelizni. A reggeli is svédasztalos volt, de nem akartam enni, túlságosan izgatott voltam a strand miatt. Apu végül hozott egy kicsi, szezámmagos zsömlét, és azt mondta rá, hogy az pogácsa. Azonnal rávetettem magam, és a nyaralás során végig nagyjából ezen éltem.

Jól bekentek naptejjel, és visszamentünk a strandra. Közben előkerültek a gyerekek is, és még sokkal több homokvárat építettek. Valahogy nem szerették, ha szétlocsolom őket. (Anyu igyekezett megakadályozni, de mindig továbbálltam egy várral.) Szerencsére találtam belevaló gyerekeket is, akik szintén szerettek homokvárakat szétlocsolni, és jóízűt saraztunk együtt.

Amikor már nagyon varacskos voltam, Anyu bevitt a vízbe. A nyakába kapaszkodva lebegtem a mélyebb vízben, azután szaladgáltunk a sekélyben. Végül visszamentünk a partra, minden eddiginél nagyobb tornyot építettünk, és szétlocsoltuk.

Játszótere is volt a szállodának. Ez is egy érv volt mellette, amikor még csak tervezgettük a nyaralást (meg persze a légkondicionált szoba, ahol kellemesen tudok ebéd után aludni, meg a jó kis homokpad egy köpésre a szobánktól). Néha hintáztam, mászókáztam, házikóban bujkáltam egy kicsit, nehogy véletlenül meg találjam unni a sarazást. Bár azt hiszem, a sarazást egyszerűen képtelenség megunni.

A bőséges reggeli után nem igazán voltunk éhesek, így néhány palacsintát ettünk ebédre a sétányon. Azután alvás következett, engem megint nem kellett különösebben győzködni. Ahogy elégedetten összekucorodtam az ágyon, egy fehér frottírtörölközőbe bugyolálva, Anyu leszivárgott a strandra egy könyvvel, és az őrzésemet Apu vette át.

A nyaralásban egyébként az volt az egyik legjobb dolog, hogy Apu állandóan velem volt. Néha odarohantam hozzá, és megöleltem. Vagy megpusziltam az orrát. (Most nem tud elmenni Budapestre dolgozni a nyamvadt vonattal, mert Budapest messze van. He, he.)

Ötkor felébresztettek, és még egy kicsit visszamentünk a strandra. Az egyik gyereknek volt egy tök jó bácsija űrhajós sisakban, aki pont rá tudott ülni a kutyusomra. A gyerek ezt ugyan nem igazán akarta, de a bácsi igen, és ez volt a döntő érv. Anyuval építettünk egy házat a bácsinak és egy istállót a kutyusnak, és tudtak úszkálni a ház meg az istálló előtt lévő medencében, amíg a hullámok bele nem mosták a házat is meg az istállót is a medencébe, de közben jött egy másik gyerek, és elvitte a kutyust, mire sivalkodni kezdtem, hogy a kutyus az enyém (érdekes, ez eddig nem zavart), mire Anyu azt felelte, hogy a bácsi meg nem az enyém, nos, hát ez igaz.

Hatra be kellett menni vacsorázni, hogy elérjük a hajót. Előtte megkérdezték, hogy szeretnék-e hajózni – még szép! A vacsora-kínálatban a kedvenceim is szerepeltek, tarhonya és sült csirkecomb (avagy „vusi”), egy mukkanás nélkül burkoltam. A szüleim berzsót meg Vixykét emlegették, akikkel valaha együtt vacsoráztunk itt, meg az ikreket és a szüleiket, akik most nagyon messze vannak.

Hét után nem sokkal már a kikötőben voltunk, és szemügyre vettük a gyönyörű Tünde hajót. Ez a remek kis hajó 1927-ben épült, és a II. világháború végén a legénysége elsüllyesztette, akárcsak a Kelént, hogy a németek ne tudják felrobbantani. (Bárkinek szívesen elmesélem a történetet, mert nagyon megfogott!) Izgatottan kukucskáltam ki a korláton, alig vártam, hogy elinduljunk. Anyu mutatta nekem, hogy a bácsik hogyan húzzák be a hidat és kötik el a hajót a parttól. És máris nekivágtunk a nyílt víznek!

Kihajóztunk a kikötőből, és elindultunk a lemenő nap felé. Egy bácsi baracklét hozott, Apuéknak pohárban, nekem dobozban, szívószállal, ennek nagyon megörültem. Lelkendezve körbedzsidzsogtam a hajót. Kikukucskáltunk az orrán, és Anyu megmutatta a mentőöveket, amiket a vízbe dobnak, ha beesik valaki (ha akarjátok, ezt is bármikor szívesen elmesélem).

A kapitány bácsi megengedte, hogy harangozzak a hajókolomppal. Igazán gyönyörű, langyos este volt, még a szúnyogok sem jártak, és nagyon sajnáltam, amikor végül visszafordultunk a part felé, és célba vettük a kikötő bejáratát jelző piros meg zöld fényt. (A szüleim viszont nem annyira bánták, hogy végül az egyórás útra voksoltak, pláne, amikor ugrálni óhajtottam a padokról, és a kötélbikákon egyensúlyoztam.) Szerencsére ezzel még nem ért véget a nap, mert még hazasétáltunk az ismét csak színes és nyüzsgő Petőfi sétányon, azután a sötétbe borult strandról néztük a szemközti part apró fényeit. Hazaérve megint nem kellett ringatni…

Nagyot aludtunk mindannyian, így másnap elmaradt a reggeli előtti strandolás, inkább még hemperegtünk egy kicsit az ágyban, és beszélgettünk, hogy mi minden történt. Azután összevakartuk magunkat, és lementünk megenni a „pogácsámat”. Alig győztem kivárni, hogy a szüleim végre végezzenek a reggelivel, és mehessünk a strandra. Vittünk vízipisztolyt meg mindenféle spriccelő alkalmatosságot is, hogy azokkal lőjük szét a tornyokat, de nekem végül is teljesen mindegy volt, hogy mit viszünk le. Úgyis a mellettünk levő gyerek játékaival fogok játszani.

A szétlocsolási technikám ezzel együtt sokat fejlődött, rájöttem, hogy vödörrel mennyivel hatékonyabb, mint öntözőkannával. Az öntözőkannát ezentúl arra tartottam fenn, hogy a fejemet locsoljam. Meg Anyut. (Meg más néniket, de csak egy picit.)

Anyu tanítgatott úszni is. A bója utáni homokpadon, ahol megint csak derékig ér a víz (mármint neki), kivett a csónakomból, és megtartott a víz felszínén. Tetszett, vidáman fickándoztam, amíg észre nem vettem, hogy a csónakom elúszott tőlünk. Most mi lesz? Anyu segítségével utánaúsztam, és hosszas küzdelem árán elértem. Végre meg tudtam kapaszkodni az oldalában, és belevetettem magam. Nagyot nevettünk. Micsoda küzdelem volt! (Aztán persze meg kellett ismételni még egyszer és még egyszer.)

Ebédre most is palacsintát ettünk, utána megint Apuval sziesztáztunk, Anyu pedig visszament a strandra. Alvás közben egyszer fölébredtem, és odabújtam Apuhoz. Szerencsére sikerült visszaaludnom, de a szüleim levonták azt a következtetést, hogy fáradok. Így aztán hagytak fél hatig aludni, és rögtön utána le is mentük vacsorázni. A másik kedvencem volt – fasírt! Anyu szerint egész este rettenetes hagymaszagom volt tőle.

Elhatároztuk, hogy ma este addig maradunk a strandon, amíg be nem sötétedik. Apuval beúsztunk a bóján túlra (én a két kislapáttal eveztem, de Apu azért tolt is egy kicsit). Anyu meg kisétált a móló végére, és onnan nézte a naplementét. Nevettünk, és integettünk egymásnak, míg csak szemközt a nap el nem tűnt az ibolyakék és orgonalila vízben.

Utána visszamentünk a homokpadra. A gyerekek már mind fölmentek vacsorázni, vagy vissza a saját szállodájukba. A várakat otthagyták. Hú, mennyi vár! Az összeset szétlocsoltam.

Tényleg addig maradtunk a parton, amíg be nem sötétedett. Akkor fölmentünk a szobánkba, és Anyu elkezdte összecsomagolni a bőröndöt. Rossz sejtelmeim támadtak…

Másnap reggel a csomagolás folytatódott. Reggeli után pedig elbúcsúztunk a szobánktól, és leadtuk a bőröndünket a szállodai megőrzőben. Picit elszomorodtam, de megvigasztalódtam, amint rájöttem, hogy még strandolhatok.

Délig még pancsoltam, saraztam, csónakáztam, közben eszembe jutott, mi mindent nem csináltam, amit elterveztem. Még alig szaladgáltam locsolókannával a sekély vízben! A játszótéren is alig voltam! Nem tanultam meg úszni! Apu megnyugtatott, hogy máskor is jövünk még.

Gyorsan felöltöztünk, elkértük a holminkat a szálloda csomagszobájából, és kimentünk a vasútállomásra. Út közben még vettünk nekem egy karúszót, hogy biztonságosan tudjak csónakázni, ne csak a bokáig érő vízben, vagy úgy, ha valaki két kézzel fogja a hajómat. A karúszón halacskák vannak, és vidáman megállapítottam, hogy így majd a karúszón lévő halacskák tudnak beszélgetni a hajómon lévő halacskákkal, míg én csónakázom.

Úgy volt, hogy délután négyre már otthon is leszünk, és a délutáni alvásra, ha kicsit megkésve is, de az ágyikómban keríthetek sort. Budapestig minden rendben is volt. Megérkeztünk a Déli Pályaudvarra, és átmetróztunk a Keletibe, ahol rengeteg ember állta körül az információs (jelen esetben inkább információtlan) táblát. Szokás szerint megint nem volt semmilyen hivatalos tájékoztatás. A többi utastól megtudtunk annyit, hogy állítólag felsővezeték-szakadás volt valahol, nem a mi vonalunkon, és emiatt most az összes többi vonat sem közlekedik.

Később elkezdték bemondani a hangosbemondóban, hogy a gyorsvonat fog minden állomáson és megállóhelyen megállni. A fél pályaudvar elrohant a gyorsvonathoz, amely természetesen a legtávolabbi vágányok egyikéről indult. Saját erőből többre már nem emlékszem, mert ez volt az a pillanat, amikor a fejem félrebillent Anyu nyakában ülve. Nekem azt mondták, hogy csak délután négyig kell kibírnom alvás nélkül…

Anyu azt mondja, ezek után felszálltak velem a gyorsvonatra, és várták, hogy elinduljon. A hangosbemondó ötpercenként bemondta, hogy ez a vonat mindenütt meg fog állni. Ám a mozdonyvezetőnek erről más volt a véleménye, mert ő meg bemondta, hogy a vonat a szokásos menetrendet követi. Erre nagy felzúdulás támadt, és a vonat háromnegyede ordítva leszállt. Szerencsére nem ébredtem fel rá, csak egy pillanatra nyitottam ki a szememet, miközben Anyu felnyalábolt, és megpróbált a lehető legóvatosabban cipelni. Hozzábújtam, a lábam pedig ide-oda harangozott.

A tömeggel együtt felszálltunk egy másik vonatra, szerencsére sikerült ülőhelyet találni. Anyu megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezni engem az ölében, és reménykedett, hogy nem ébredek föl. Egyszer csak bemondták a hangosbemondóban, hogy nem ez a vonat fog menni, hanem egy másik. Az utasok ekkor már nagyon dühösek voltak. Megint leszálltunk, Apu vitte az összes csomagot, Anyu pedig engem. A harmadik vonaton csak a napos oldalon kaptunk ülőhelyet, így Apu az ablak elé állt, és egy Rubicon újsággal árnyékolt rám, hogy ne süsse szét a fejemet a nap, miközben alszom, meg legyezgetett. Így is nagyon meleg volt, a homlokomon és a halántékomon kis patakokban csordogált a víz. De ez a vonat végre elindult. Igaz, hogy csak a következő állomásig ment, és ott megint megállt.

Jó sokat vártunk, de legalább sikerült egy órát aludnom, ennyivel már elfunkcionálok. (Hármat-három és felet szoktam.) Amikor felébredtem, Anyu száraz ruhát vett elő a bőröndből, és lecserélte az átizzadt pólómat. Utána mesekönyvet olvastunk. Nagy sokára hazaértünk (eredetileg félórás út lett volna a Keletiből). Kellemes volt leszállni itthon a vonatról, hűvöset sóhajtottak a mezők.

Hazaérve a kiságyikómnak örültem meg a legjobban. Na, most aztán két napig ki se szállok innen! Majd dobjanak be némi kaját a rácson. Lehetőleg tudjófot meg sajtos rudat. És ha egyszer kialszom magam, annyit, de annyit fogok mesélni…

Már nem egészen aktuális, de azért elmesélem. Nyár elején új kedvencet találtam magamnak. Úgy hívják, hogy Nullás Szám.

Sokáig nem is tudtam a létezéséről. Sőt, még azt sem sejtettem, hogy egyáltalán számok vannak. (Ifjúi tudatlanság!) Aztán tavaly november táján a nagynénikémtől, Mamcsitól kapott kutyusos könyvet olvasgattuk elalvás előtt.

Anyu elmesélte, hogy a kutyus elmegy a virágokhoz, megkérdezni, nem látták-e a maciját. És mivel már legalább húszadszorra kértem ugyanazt a mesét, igyekezett kis színesítő elemeket belevinni. „Mennyi virág! – kiált fel a kutyus, és megszámolja őket. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz!”

Egyből felpattantam a nyoszolyán. „Még egyszer!” Nem tudom, mi lehet ez az érdekes varázsige, amiből egy kukkot sem értek, de valami jelentősége van, az biztos. Még egyszer!

Végül annyit számoltattam esténként a kutyust, hogy néhány nap alatt én is megtanultam vele együtt. Azóta is tudom. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, négy, kilenc, tíz!

De arra csak később jöttem rá, hogy nemcsak elszámolni lehet valameddig, hanem megszámolni is valamit. Karácsony előtt kicsi mikulásokat kötöttünk a barátainknak. A félkész darabokat – akiknek még nem volt szemük meg szakálluk – lelkesen elhurcoltam Anyutól, és számba vettem őket. Nem a számba vettem, hanem számba vettem. Éééééértitek…

Tél végén, a havas séták során találtam magamnak egy kedvenc kerítést. Kis, színes mozaiklapocskák vannak rajta szabályos közökben. Addigra már kezdett világossá válni előttem, hogy a megszámolás, az sok hasonló kis izét jelent… Na, hát akkor ez egy számolókerítés! Akkoriban még nem lehetett velem kézen fogva sétálni, folyton leragadtam valamelyik környékbeli érdekességnél – ágak, pocsolyák, tűzcsapok –, azaz a saját, egyéni tempómban sétáltam, folyamatos noszogatás közepette. Anyu a kerítés túlsó végénél állva igyekezett nyomást gyakorolni rám (Penyi! Légy szíves, most már gyere!) – de én ügyet sem vetettem rá. Sorban végighúztam az ujjamat a színes mozaiklapocskákon. „E-eeegy… Kettő, három, négy, öt, hat, négy, kilenc, tíz!” És ha elrontottam, akkor újból.

Hamarosan derengeni kezdett, hogy az általam ismerteken kívül más számok is léteznek. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom! Hogy ezekről hol hallottam, senki sem tudja, de hát elvégre rádióhallgató, tévénéző állampolgár vagyok. Senki sem vitathatja el tőlem a tájékozottságot. A legnagyobb felfedezésem azonban nem ez volt, hanem…

A Nullás Szám, amint már volt szerencsém említeni.

Valamikor tavasz táján éppen nehéz voltam a konyhában, Anyu valamit vagdosott mellettem, én pedig a cipős szekrény teteje felé mutatva megjegyeztem, hogy szeretnék onnan egy reklámújságot. Szeretem a reklámújságokat böngészni, sok olyasmi van benne, amit ismerek. Ennivalók, konyhai eszközök, háztartási cikkek. Meg cicák és kutyák az eledelek dobozán. Anyu reméli, ettől még nem lesz belőlem reklám-célközönség. Találomra kihalászott egy újságot a kupacból, és az ölembe tette. Én pedig komoly arccal szemügyre vettem, majd a címlapon az egyik számjegyre mutatva közöltem: „nézd, itt van nullás szám”.

Anyu belegyökerezett a konyhakőbe. Óvatosan érdeklődni kezdett, mire gondoltam, és hogy is mondtam, azután újabb reklámújságokat tett elém, és én mindegyikben megmutattam a nullás számot.

Este, amikor Apu hazajött, neki is megmutattam a tudományomat. Pár nappal később észrevettem, hogy a Nullás Szám nem csak az írott sajtóban szerepel ám! A tévében mondtak valamit egy telefonszámról vagy miről, és a képernyőn, sok más kriksz-kraksz hosszú sorába beékelődve megjelent egy szép, kerek Nullás Szám!

Attól kezdve pár napig vadásztam a tévéműsorok között, hátha ismét megpillantom. (Elég nehéz dolgom volt, mert mi csak a Híradót nézzük, legfeljebb utána még a reklámblokkot, ha a szüleim nem csapnak le elég gyorsan a kikapcsoló gombra.) De egy reklámban ott volt megint! Izgatottan táncoltam a szőnyegen: Nullás Szám!

Nyár elején, amikor egyfolytában szakadt az eső, csak ez az új szenvedélyem tartotta bennem a lelket. Anyuval sokszor sétáltunk a környéken esőkabátban, gumicsizmában, bár volt némi vitánk belőle, hogy melyik pocsolyába szabad belelépni, és mekkorákat szabad ugrani benne (Anyu szerint a gumicsizmába beömlő büdös, iszapos lé már nem tolerálható). Mivel az esőben a kutyák és cicák is elbújtak, a kapucni által egyébként is beszűkített látképben nem sok érdekesség akadt, legfeljebb azt tudtuk szemügyre venni, hogyan rágják földig a csigák az esőben a piros és fehér petúniákat az utcán. Egyetlen fénypont ragyogott át ezeken a szürke délelőttökön: a sittszállító konténerek!

Sok helyen építkeznek a környékünkön, és a házak előtt szép zöld meg sárga fémkonténerek várják, hogy bontási törmelékkel megtelve elszállítsa őket egy-egy nagy, prüszkölő teherautó. Az esőben sétálva felfedeztem, hogy ezeknek a konténereknek van egy nagy, közös érdekességük: az oldalára festve, egy kis telefon-embléma társaságában, mindegyiknek van legalább egy Nullás Szám!

Hamarosan már azt is tudtam, hogy a közeli konténerek közül melyiken hány van. Amint megjelentek a látómezőmben, elengedtem Anyu kezét, és pocsolyákban csattogó gumicsizmával odaszáguldva lelkesen mutogatni kezdtem: „Nézd, ezen három van! Itt, itt, meg itt!” Vagyis elkezdtem megszámolni – a számokat. Ki tudja, milyen dimenziók állnak még nyitva előttem!

Mire nyár lett, arra is rájöttem, hogy a Nullás Számot le is tudom rajzolni. Számtalan papírt rajzoltam tele Nullás Számmal, ami azért is jó, mert addig csak csigabigát tudtam. Így a rajzaim meglehetősen egyhangúak voltak, és általában a „Kis csigabiga és még kisebb csigabiga” címet viselték. Legfeljebb, ha Anyu hajlandó volt petúniát rajzolni, akkor „Két csiga eszik egy petúniát”. Most viszont számtalan lehetőség adódik: „Két Nullás Szám találkozik”, „A kicsi Nullás Szám anyukája a nagy Nullás Szám”, „Sok Nullás Szám megy valahová”, „Két Nullás Szám találkozik egy csigabigával”.

Csak Apu szokott okvetetlenkedni néha, ha Nullás Számot mutatok neki egy könyvben vagy újságban. Van, amikor rájön a kötözködés, és azt mondja, hogy az nem is Nullás Szám. Vagyis szerinte van egy másik neve is, úgy is hívják, hogy „O betű”. Apu szerint ez érdekes, szerintem egyáltalán nem. Nullás Szám, és kész!