Nyávogi élete és cselekedetei

Nos, nézzétek el nekem, hogy nem sikerült alliteráló címet kitalálnom, mint Gilderoy Lockhartnak, habár az általam fentebb emlegetett lény még sokkal rettenetesebb, mint azok, amelyekről a jeles (vagy jeltelen) író műveiben beszámol.

Szóval megígértem, hogy mesélek egy kicsit a nyári kirándulásainkról.

Tavaszra úgy tűnt, már le tudok gyalogolni akkora távot, hogy érdemes legyen velem elindulni otthonról. A rendelkezésre álló idő úgyis korlátozott: nyolc óra körüli indulással nagyjából tízre érünk oda a kiszemelt helyszínre, délben pedig muszáj hazafelé orientálódni, hogy ne késsem le a kettőkor esedékes alvásomat. A közbülső két órát azonban remekül ki tudom használni.

Márciusban, ahogy elolvadt a hó, és az itthoni játszótereken fölszáradtak a pocsolyák, Anyu megígérte, hogy megmutatja nekem, milyen is az az erdő (aminek de magos a teteje). Elhatároztuk, hogy átsétálunk a Normafától az Anna-réti játszótérre, ez éppen nekem való táv. Tetszett is a gyaloglás, de sajnos, a játszótéren még épp csak elolvadt a hó, és óriási sár volt. Ezért, hogy a helyzetet megmentsük, gyermekvasutaztunk egyet. A tízéves kalauz bácsitól megtudtuk, hogy a Széchenyi-hegyen is van játszótér. Ezzel már szerencsénk volt, sarat nem találtunk, viszont egy csúszdát igen, amelyre kényelmesen föl tudtam mászni (akkoriban ez még nem volt triviális, bár ezen utólag magam is csodálkozom).

Azóta is gyakran emlegetem ezt a kalandot, és ha lehet, már másnap megismételtem volna. Sajnos, tavasszal és nyár elején nem kényeztetett el bennünket az időjárás. Ezért árgus szemekkel figyeltük az előrejelzéseket, és ahányszor esőmentes napot jósoltak, már csomagoltuk is Anyuval a hátizsákot.

Ha esetleg ti is a természetbe vágyó kétévesek vagytok (vagy van ilyen a családotokban), szívesen megosztom veletek az útvonalaimat és tapasztalataimat.

A kedvenc túraterepem továbbra is a Normafa és környéke maradt. A mi szempontunkból könnyen megközelíthető, egyetlen busszal el lehet jutni a metrótól (azaz a Keleti pályaudvarról elég egy átszállójegy). Az Anna-rétig való séta most már csak kellemes bemelegítés. A játszótér felderítése kötelező elem (szerencsére az első alkalmat követően nem volt gondunk a sárral, bár azért számításba vesszük, hogy ne az özönvíz másnapján keressük fel). Erre nagyjából egy fél órát szoktunk szánni, utána rábeszélhető vagyok, hogy új kalandokat keressünk.

Innen a legegyszerűbb a Virágvölgy vasútállomás felé továbbmenni, ahol föl lehet szállni a gyermekvasútra, a Széchenyi-hegyen, a végállomáshoz közel pedig ott az Erdei játszótér, mint említettem volt. Innen fogaskerekűvel lehet hazamenni (olyannyira, hogy most már ragaszkodom a fogashoz, akkor is, ha pont elment az orrunk előtt – Anyu egyszer megpróbált átvinni a buszhoz, de olyan hevesen tiltakoztam a nyakában, hogy száz méter után morgolódva visszafordult).

Engem azonban vonzanak a kihívások, ezért az Anna-rét felől nem a Virágvölgy állomáshoz, hanem a János-hegy felé szoktunk továbbindulni. Itt rituálisan megnézem a libegőt, és szomorkodom egy sort, amiért csak hatéves kortól lehet felülni rá. A libegőnéző szertartás után fölgyalogolunk az Erzsébet-kilátóhoz. Jobban szeretek az erdőben a lépcsőkön fölmászni, mint az aszfalton, mert a lépcsők érdekesebbek. Ezt Anyu csak akkor vállalja, ha aznap elég gyorsak a reakciói, és kellően résen tud lenni, mert ha már fáradok, veszélytelennek tűnő helyzetből képes vagyok legurulni bármely lépcsőn. A kilátóban azonban szabadon lépcsőzhetek, föl is rohanok egyből a zászlóig.

Már többször jártam az Erzsébet-kilátó tetején, de az volt a legjobb, amikor berzso is velünk jött. Ezt szoktam emlegetni, amikor kirándulunk. Anyu meg azt, hogy már akkor is jártunk a kilátó tetején így hármasban, amikor még odabent ücsörögtem a hasában. (Erre már nem emlékszem, de gondolom, mérgelődhettem, amiért nem hagytak lépcsőzni.)

A kilátó után vissza szoktunk sétálni a libegőig, itt is van egy játszótér, de erre sajnos, általában kevés idő jut, mert le kell érnünk az óránként járó kisvasúthoz. Lefelé gyalogolva útba szoktuk ejteni a Béka-tavat (fogadok, néhányan nem is tudjátok, hogy ott van, egész közel a sétaúthoz). A Béka-tóban béka nincs, csak békalencse, viszont remekül lehet kavicsot dobálni bele. (Anyunak itt már igazán nagyon résen kell lennie, mert mire idáig elérünk, azért már elég fáradt szoktam lenni. Ez pedig azzal jár, hogy néha úgy gondolom, minek törjem magam, és egyszerűen előrevetődöm a lépcsőn.)

A tó szemügyre vétele után visszakapaszkodunk a sétaútra, és lebaktatunk a János-hegy állomásra. Vasutazás után szokás szerint Széchenyi-hegyen, az Erdei játszótéren szoktuk befejezni a programot.

A másik kedvenc helyem a Kaán Károly kilátó a Nagy-Hárs-hegyen. Még az Erzsébet-kilátóból mutatta meg Anyu, és megbeszéltük, hogy egyszer elmegyünk oda. El is buszoztunk a Szépjuhászné vasútállomáshoz, én pedig teljesen egyedül fölgyalogoltam a hegy tetejére.

Fölfelé egy egész picit problémáztam, mert kicsi bogarak táncoltak a szemem előtt, és amikor el akartam hessegetni őket, folyton belecsaptam a saját szemembe. Anyu azt mondja, ez azért volt, mert az emelkedőn elég lassan másztunk, és nem tudtuk lehagyni a bogarakat. Fölérve viszont nagyon megörültem a kilátónak (hű, mennyi lépcső!), föl is másztam azon melegében, Anyu alig győzte tartani velem a lépést. Lefelé a karjában hozott (tudjátok, nehogy levessem magam a lépcsőn, ahogy szoktam, ha már egy kicsit fáradt vagyok). Aztán a torony aljában nem győzött nyinyilni, hogy hogy beállt a combja. Hát, kérem, aki nem bírja velem a tempót, minek megy erdőbe?

Körbesétáltuk a kilátót, azután visszaindultunk Szépjuhásznéhoz. Az eredeti terv az volt, hogy továbbmegyünk a Kis-Hárs-hegyre, és ott szállunk föl a vonatra, de akkor nem értük volna el a következő kisvasutat, az egy órával későbbivel pedig nem tudtunk volna hazaérni alvásra. De nem bántam, mert lefelé már nem abajgattak a kicsi bogarak (Anyu azt mondja, azért, mert gyorsan mentünk – tényleg feleannyi idő kellett lefelé, mint fölfelé).

Fáradtan, de jókedvűen értem le az állomásra, út közben még makkot gyűjteni is maradt időm. Nemsokára meg is érkezett a kis piros szerelvény. A vonaton pótoltam egy kis szénhidrátot, sajtos rúdból – próbáljátok ki ti is, én remekül visszanyertem tőle az erőmet, így az Erdei-játszótéren már megint úgy ugrándoztam a mászókán, mint a többi kis kipihent golyófejű, akik akkor keltek ki a babakocsiból. Ki gondolta volna, hogy egy egész hegy van a lábamban? Kilátóstul.

(berzso, köszönjük a fotókat! És a társaságot is.)

A hétfői túra felé az első jelentős lépést akkor tettem meg, amikor – valamikor tízhónapos koromban – elengedtem a kisasztalt, amin Anyu gépe volt, és kapaszkodás nélkül elindultam Apu fotelja felé. (Megjegyzem, ez több más szempontból is az első jelentős lépésemnek számított. Mondhatni, minden szempontból.)

Még két-három hónapon át fejlesztettem a módszeremet, aztán már az utcán is tudtam sétálgatni. Ettől kezdve a babakocsi ideje leáldozott. Anyu inkább kivárta, amíg a saját lábamon elérek valahová (az 5 percre levő pékhez például egy óra alatt), vagy ha nagyon muszáj volt, a nyakába kanyarított. Azt mondta, addig kell megerősödnie a lábamnak, amíg ennyire rá vagyok kattanva a sétálásra, és akkor majd később, ha elmúlik az újdonság varázsa, sem fogok nyafogni, hogy cipeljenek.

Én pedig gyalogoltam rendületlenül. Ha letettek valahová, elindultam, és céltudatosan meneteltem előre, vissza sem néztem. Tudjátok, egyik kezemben lapát, másikban vödör… Később már segédeszköz nélkül is ment. Az egyéves koromat követő nyáron egyre nagyobb és nagyobb sétákat tettünk a környéken. Hazagyalogoltam a távolabbi vasútállomásról, megjártuk a Varjús, aztán a Patakparti játszóteret. Elsétáltunk a postára, a baba-mama klubba. Amikor leesett a hó, a gyaloglást egy időre a szánkós közlekedés váltotta fel, de mire kitavaszodott, Anyu kijelentette, hogy mostantól főként a saját lábamon kell közlekednem, mert nyakban már alig-alig bír el.

Aztán idén nyáron a megszokott útvonalaimat kiterjesztettem a Budai hegyekre is. (Erről majd külön is mesélek, ha lesz egy kis időm.) Egy borongós nyári napon pedig elsétáltunk Anyuval a városunk legtávolabbi játszóterére, ami oda-vissza nagyjából három kilométeres utat jelentett. A szüleim összenéztek, és kijelentették: készen állok az első önálló teljesítménytúrámra.

Már korábban is nagyon érdekelt a teljesítménytúrázás, mivel rengeteget hallok róla a szüleimtől és az ismerőseinktől. Alig tudtam kivárni november elsejét, a Monoton Maraton időpontját. Ezt a túrát számomra ismerős terepen, a Hárs-hegy oldalában rendezik, ahol egy három kilométeres kört kell bejárniuk a résztvevőknek – mindenkinek annyiszor, ahányszor csak szeretné. A maratonistáknak tizennégyszer, a félmaratonistáknak hétszer. A magamfajta elsőbálozóknak elég csak egyszer.

Előző este többször is elmeséltettem Anyuval, hogy hova megyünk másnap, ki lesz ott, és mit fogunk csinálni – gondoltam, nem árt előtte fejben fölkészülni. Vigyorogva markoltam a kiságy rácsát, és ahányszor Anyu a történet végére ért, máris süvöltöttem, hogy „Még egyszer!!!”.

De azért másnap nem okozott gondot a korai kelés. Gyorsan magamra öltöttem a korosztályomnak javallott technikai felszerelést (méhecskés harisnya, flitteres farmer, kutyás dzseki, copfsapka), közben a szénhidrát-feltöltésre is volt gondom fonott kalács formájában, bár a vonaton utána dobtam még egy kis zsömlét. Helyesebben a zsömlét a Keleti pályaudvartól kezdve végig a metrón és még a buszon is szorongattam, és nagyon megsértődtem, ahányszor felajánlották, hogy elteszik. Hogyisne, a túrázáshoz energiapótlás kell! Megnyugtattak, hogy a Monoton túrákon ezzel egészen biztosan nem lesz gond.

Szépjuhásznénál szálltunk le a buszról, és örömmel láttam, hogy egy klassz új játszóteret építettek ide! Anyu mondta is, hogy ezentúl ezt is bevesszük a megszokott kiránduló helyszíneink közé. De nemcsak a játékoknak örültem meg, hanem a körülöttük csoportosuló rengeteg ismerős és ismeretlen embernek is. Kutyák és gyerekek is akadtak közöttük. (Utólag hallottam, hogy 600 ember vett részt a túrán.)

Hamarosan felfedeztem Lükepéket, Gethét és Bubu bácsit a rendezők soraiban, távolabb Annamari vigyázott a csokis dobozokra. (Milyen csoki?! Hol?) Anyu hozott nevezési lapokat, az egyikre az én nevem is felkerült – a világon elsőként. (Igaz is, közben megint láttam azt a bácsit, aki a világon elsőként járt végig valahol valamit, valahány nap alatt, de nem jól tudtam figyelni, mert észrevettem a csúszda mellett egy kutyát.)

Rövid csúszdázás és hintázás alatt a szüleim elintézték a nevezést, és útnak indulhattunk. Jaj, de jó! Remek, napsütéses idő volt, a ritkásan álló fák sárga levelei szinte világítottak. Futólépésben vágtam neki az emelkedőnek. Hamarosan elhaladtunk a Gyermekvasút állomása mellett, nem sokkal később megpillantottam az egyik fán az első turistajelzést, és gyorsan meg is mutattam mindenkinek.

A vonatsínt keresztezve eszembe jutottak a kellemes nyári kirándulások. Anyu azt mondta, valószínűleg nem lesz olyan szerencsénk, hogy összetalálkozzunk a kisvasúttal, de alig haladtunk át az átjárón, amikor füttyszót hallottunk. Megálltunk a hegyoldalban, és bevártuk a picike szerelvényt, amely szuszogva kapaszkodott fel az állomáshoz. Elhaladtában integettünk neki.

Pár perc gyaloglás után Oláhtamás sétált szembe velünk. Nagyon megörültem az ismerős arcnak a sapka alatt. Készített rólam néhány felvételt, aztán elbúcsúztunk, és folytattam utamat a kaptatón fölfelé. Még csak el sem fáradtam, mire az emelkedő tetejére értem, vidáman csörgettem a cipőmmel a ropogós avart.

Utunk nagyjából a zöld körséta-jelzésen haladt, de egy szakaszon le kellett térni a jelzésről a szalagok mentén. Röviden tiltakoztam a letérés miatt (egy pillanatra megriadtam, nehogy a legelső teljesítménytúrámon az a vád érjen, hogy kispistázom), de aztán alaposan megvizsgáltam, sőt, meg is tapogattam a szalagokat, és belenyugodtam a további útirányba. (Amiatt ugyan volt egy kis vitánk, hogy onnantól kezdve az összes szalagot meg szerettem volna fogdosni, de aztán erről lebeszéltek.)

Néha futók húztak el mellettünk, hol egyedül, hol ketten-hárman, csoportban; ilyenkor mindig föllelkesedtem én is, és néhány tíz métert futottam utánuk. (Már előző este, a kiságyban mondogattam Anyunak, hogy „én majd futok, és ti fussatok utánam, jó?”)

Ezt leszámítva egyenletes tempóban haladtam. Apu nagyjából egy órára saccolta az egész kört, és valóban, ahogy az első fél óra a végére járt, mondták is, hogy hamarosan megérkezünk az ellenőrzőponthoz. A ponton Zsu és Bferi adtak egy pecsétet az itineremre, és megdicsértek, amiért ilyen lelkesen gyalogolok. Megkérdezték Aputól, vajon mennyit bírnék saját erőből, Apu szerint olyan 6-7 kilométernél lehet a határ, de még nem próbáltuk.

A hátam mögül lábdobogást hallottam: Gabika érkezett azzal a kisfiúval, akivel mérleghintáztam, a nyomukban pedig Lükepék. Megörültem nekik, bár Zsolibélát kissé hiányoltam. Innen együtt mentünk tovább a célig, bár én meg a kisfiú kolléga azért gondoskodtunk róla, hogy kellően szétszakadozzon a mezőny (ő előreszaladgált, én meg többször is megpróbáltam visszafelé haladni, vagy cikkcakkban, a lehullott faleveleket gyűjtögetve).

Egy tisztáson egy csapat néni meg bácsi meg gyerek várt bennünket, és megkínáltak almás pitével. Pont jókor jött, mert már éreztem, hogy pótolni kell a szénhidrát. Az asztalról leszállva újult erővel vágtam neki a táv megmaradt részének.

Innen lejtősebb szakasz következett, és nemsokára azt mondták, hogy már nincs messze a cél. Töretlen lelkesedéssel gyalogoltam tovább, bár egy idő után kitaláltam, hogy a fűbe szeretnék pisilni. Anyu nem zárkózott föl az ötletem mögé, azt mondta, hogy inkább nem húzgálná le rólam a farmert meg a (méhecskés) harisnyát meg a pelust, ezen nyavalyogtam egy kicsit, de csak úgy menet közben. Aztán visszakanyarodtunk arra az útra, amit már ismerek (itt megy fel a jelzés a Hárs-hegyre, a kilátóhoz), és felidéztem a szép nyári emlékeket. Ismét kereszteztük a kisvasút sínjét, és megint szerencsénk volt: az orrunk előtt zakatolt el a vonat. Vidáman integettem utána, aztán leszaladtam a lejtőn a Szépjuhászné állomás felé.

Az állomás melletti parkolóból egy csalánoson kellett keresztülvágni, de Apu azt mondta, inkább nem vesz föl, hogy hivatalosan is a saját lábamon tegyek meg minden egyes lépést. Végül is csak az orrom állt ki a kesztyűből-dzsekiből-sapkából, így a csalánok nem tehettek kárt bennem. Pár lépés után pedig valóban megláttam a rom körül nyüzsgő embereket és a célt. Kedvem lett volna még továbbmenni, de a vidám forgatag is vonzott, az ismerősök, a játszótér, no és persze a szép színes papírokba csomagolt díjazás. Vagy frissítés. Vagy micsoda. Mindenesetre ígéretesen festett az asztalokon.

Efemm bácsitól megkaptam a célbélyegzőt, azután Bubu bácsitól átvehettem az oklevelet és a kitűzőmet. Az én első, igazi kitűzőmet! Itthon betettem a dobozba, ahol a szüleim tartják a sajátjaikat, de azóta minden nap kivetetem az összeset, és végigkérdezem, hogy melyik micsoda.

Gethe gratulált, és kezet fogott velem. Kicsit megilletődtem, de a szemem már a szomszédos asztalkát kutatta. Itt végre kiválaszthattam jól megérdemelt jutalmamat, egy maci alakú süteményt. Akkora átéléssel gyömöszöltem a számba, hogy egy bácsi nevetett, és nekem adta a sajátját is. Utána kaptam még kolbászos muffint is, de azt már a hintán ettem meg. Elvégre le kell mozogni a rengeteg kalóriát. A hintázás és csúszdázás nyújtásnak sem volt utolsó.

Azután elbúcsúztunk a többiektől, és hazaindultunk Apuval. (Anyu még ott maradt futni egy kicsit.) A busz ablakából még visszanéztem a szép, színes lombokra és az alattuk sétálgató tarka sokaságra. Biztos, hogy jövőre is jövök!

Mostanában olvasgatni szoktam elalvás előtt. Még valamikor nyár elején kaptam rá, a kétéves születésnapom után, amikor Gabikáék hoztak nekem egy csomó mesekönyvet. Voltak köztük kis, színes, kézre álló füzetkék, nagyon szívesen nézegettem őket, és egyszer azt kértem Anyutól az ebéd utáni alvásnál, hogy hadd vigyem magammal az egyiket a nyuszi meg a kisegér mellé. Ők is kíváncsiak a mesére…

Így aztán egy-két hétig ebéd után Piroska és a farkast olvastam a kiságyban az állataimnak. „Egy szép napon volt egy farkas, és azt mondta…” Kétféle Piroska és a farkasom is volt erre a célra, mind a kettő könnyen kézben tartható fekve is, ha már túl nehéznek találom a fejemet.

Később eszembe jutott, hogy más könyveket is vihetnék aludni, és egy ideig öt-hat alvós könyvet variáltunk. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen az összes könyvvel lehet aludni… Akár a kedvenceimmel is! És nemcsak ebéd után, hanem este is. (Anyut úgyis kiraktam a szobámból augusztus 20-án. Illetve felcseréltem a könyvekre.)

Ezzel együtt aztán jöttek a problémák is. A kedvenceim ugyanis általában jó nehezek, nem tudom őket fekve olvasni. Még jó, hogy nincs itt Anyu, aki rám szólna, hogy feküdjek már le… Néha eldőlök, ha már nagyon nehéz nyitva tartani a szememet, de ha nem alszom el azonnal, egy-két perc után felülök, és folytatom az olvasást. Előfordul persze, hogy erőt veszek magamon, becsukom a könyvet, ráfordulok a kispárnámra, és horpasztok. Gyakran azonban a könyvre dőlve találnak meg, arccal előreesve vagy a sarokban kuporogva. Ilyenkor kiszedik alólam az irodalmat, és betakargatnak.

Anyu nem gondolta, hogy majd egy kétévesre kell rászólnia, hogy hagyja abba az olvasást, és aludjon már. Azt hitte, ez a probléma csak jóval később jelentkezik.

Ezzel az esti elalvásom megint kezd átcsúszni tíz óráról tizenegy felé, órákig képes vagyok olvasgatni, hol magamban, hol a babáimat szóval tartva. Reggel nyolckor aztán, amikor ébresztgetnek, csak fekszem, mint aki ott sincs. Az ebéd utáni alvás még mindig délután kettőkor van, de azért megtörténik, hogy csak három körül alszom el. Ötkor ébresztenek, ezen általában rendkívül meg szoktam sértődni.

No, mindegy, továbbra is remekül alszom, és igen színeseket álmodom. Egy idő óta el is tudom mesélni őket.

Sokáig nem tudtam, mit jelent az, hogy „álmodni”. Apu mindig megkérdezte tőlem ébredés után, hogy hogy aludtam, mit álmodtam. Erre menetrend szerint azt feleltem, hogy „kutyustcicát”. (Tavaly télen volt a kutyus-cica korszak.) Később már én is untam a saját humoromat, és időnként hozzátettem, hogy „Mikulás bácsit”. Anyu néha magyarázgatta, hogy az álom az, ami a fejemben van, mások nem látják, de én úgy érzem, mintha tényleg megtörténne. Aha…

Aztán idén nyáron valamelyik délutáni ébresztgetés alkalmával feldúltan keresgéltem magam körül a kiságyban. Hol a korcsolyám?! Az előbb még itt volt! Kérdőre vontam Anyut meg Aput is, hogy hová tették a korcsolyámat. Itt feküdtem, pizsama volt rajtam, meg a korcsolyám… Nagyon jól tudok korcsolyázni!

Anyu magyarázgatta, hogy a korcsolyát csak álmodtam, de nem hittem el. Itt volt, itt volt! Megnyugtatott, hogy majd vesznek nekem korcsolyát. De ne vegyenek, hiszen van, és az előbb még itt volt, egyszerűen csak adják vissza! Nagy nehezen megnyugodtam, és kezdtem tudomásul venni, hogy végre meg tudják magyarázni nekem, mi az, hogy álom.

Azután egyik reggel azzal álltam elő, hogy itt volt egy róka, és megharapott. Megmutattam a helyet a konyhában, ahol a róka volt, meg a karomon is, hogy hol harapott meg. De az Apu elkergette söprűvel! Anyu simogatott, puszilgatta a megharapott karomat (tényleg nem is látszott rajta semmi), és azt mondta, hogy megint álmodtam, ez az, amiről a múltkor beszélgettünk. Persze nem hittem el, de amikor Apu hazajött, neki már úgy meséltem el, hogy egy rókáról álmodtam.

Azóta is szívesen mesélgetem az álmaimat. Már nagyjából meg tudom különböztetni őket a valóságtól, legalábbis az ébredést követő néhány perc elteltével.

– Mit álmodtál?

– Lovacskán utaztam – motyogom a szememet dörzsölgetve.

– És hová utaztál?

– Nem tudom… Csak ültem a lovacskán, ő pedig közben lépkedett a lábával.

Egyszer például azt álmodtam, hogy hörcsögök (helyesebben „horcsogok”) voltak a szőnyegen, de én azt mondtam nekik, hogy „hess”, és erre elszaladtak. Ez vicces álom volt. De mostanában volt pár rosszabb éjszakám, például azt álmodtam, hogy a nagykádban fürdettek. Máskor meg azt, hogy vízbe estem, és ott megfulladtam. (Erre megrémültek, és azt mondták, nem nézhetek több Híradót. Na jó, de akkor a rádióban se hallgassanak híreket, mert arra is fülelek. Most, hogy már mindent megértek, a környezetből érkező negatív információk kizárása komoly fejtörést okoz a szüleimnek.) Sétáltunk Apuval az utcán, és azt mondtam neki: „Nem szeretnék vízbe esni”. Később újra felhoztam a témát. Akkor már kérdezgetni kezdett, és elmeséltem neki az álmomat. Azt hiszem, ha elmesélem a dolgokat, egy kicsit jobb.

Múlt csütörtökön különösen rosszul aludtam. Óránként felsírtam, pedig sose szoktam, és Anyu hiába fogta a kezem, amint elszenderedtem, mintha valami megint felrázott volna. Anyu aggódva figyelte, nem lázasodom-e be, de nem. Hiába törte a fejét, nem tudta kitalálni, mi lehet a szokatlan nyugtalanság oka. Másnap aztán, amikor dél felé kicsit elpilledve kucorogtam az ölében, megkérdezte, mi volt a baj éjszaka.

Kicsit elgondolkodtam, azután azt feleltem: „Nő a kis fogacskám”.

Anyu a fejéhez kapott – hát persze! Régen nem volt már fognövesztés, és azok sem okoztak sok problémát, de a hátsó fog persze keményebb dió. Meg is mutattam neki, hogy hol nő. Este adtak Nyójofent, azóta jobban alszom, bár hajnal felé, amikor múlik a hatás, még mindig horcsogok és rókák kergetnek, Mikulásokkal kézenfogva. Légy szíves, drukkoljatok a fogamnak, hogy minél hamarabb kinőjön! Remélem, most már lassan az összes kint lesz, és elfelejthetjük a fogzás-problémát. Bár amennyit olvasok mostanában, szerintem már a bölcsességfogam nő.

Széles körű együttműködés keretében mégis csak sikerült: az Utókor itt láthatja, amint berohanok a célba a Nike Ligetkörön. Nagyon szépen köszönjük mindenkinek!!!

Még valamikor nyáron, amikor épp Budapesten jártunk, Anyu megkérdezte, van-e kedvem futóversenyre menni. Még szép. Hozom a kocsit!

Odavagyok a futóversenyekért, nyár elején például Sülysápon voltunk, ahová Bozótkutya hívott el bennünket. Azóta tudom, hogy a visszaszámolás után valami érdekes következik… Bozótnak köszönhetően még érmet is kaptam, amit azóta is felpróbálok néha, miközben az ismerőseimnek mesélgetem a kalandjaimat.

Ezek után persze, hogy nagyot ugrottam örömömben, amikor Anyu szóba hozta a futóversenyt. Gyerünk!!! Anyu elmagyarázta, hogy nem most fogunk futni, hanem majd később, most csak benevezünk. Bementünk egy BSI nevű helyre, ahol a vécébe pisiltem (volt rajtam pelus, de meghallottam, hogy van vécé), ez menő volt, utána viszont ordítoztam, mert nem tudtam kinyitni a csapot. A vécén kívül más érdekesség is volt ott, láttam például egy fölöttébb gyanús bácsit. Végig követtem a tekintetemmel, ahogy a pult mögött mászkált, amíg Anyu kitöltötte a papírokat. Valamilyen állatkerti állatról volt elnevezve, de már nem emlékszem. Szakálla is volt, de valamiért úgy rémlik, hogy mégsem ő a Mikulás. Mindenesetre jó lesz szemmel tartani.

A néniknek megmutattam a mesekönyvemet, és meséltem is egy kicsit belőle, aztán Anyu szólt, hogy mehetünk. Hazafelé Anyu elárulta, hogy a verseny a Városligetben lesz, ennek külön örültem, mert nagyon szeretek a Ligetbe járni. Időnként itthon is eszembe jutott, és érdeklődtem, hogy mikor megyünk már a Városligetbe, a futóversenyre.

Aztán eltelt pár hét, és nagyot fordult az időjárás. Már egyáltalán nem volt kellemes a Városligetben bóklászni. A verseny előtti napon rózsákat ültettünk Anyuval a kertben, és jól megáztunk (vagyis inkább ő, mert én a cseresznyefa alatt ültem, és onnan biztattam). Este Anyu azt mondta Apunak, hogy ilyen gusztustalan időben nincs kedve fölvonszolni Pestre a babakocsit nyavalyás három és fél kilométer miatt. Így aztán nem is pakolta össze a versenycuccot. (Kapott is érte a TTB-n…)

Éjszaka azonban nem tudott aludni. Nagy lelkiismeret-furdalása volt, folyton az járt az eszében, mennyire vártam én ezt a versenyt. Meg hogy amikor majd serdülőkori problémáim lesznek, biztos arra fog gondolni, hogy ej, mégis inkább el kellett volna menni arra a nyavalyás versenyre, hátha számít, hogy beleszagoltam egy kicsit a futás hangulatába. Később megállapította, hogy hat óra van, most már úgysem fog tudni aludni, akár fel is kelhet –  és ha már fölkelt, akár a futócuccot is összerakhatja. Teljes mértékig támogattam az elhatározását: amikor óvatosan ébresztgetni kezdett, hogy ma van a futóverseny, azonnal kipattant a szemem, és felültem az ágyban. Gyerünk!!!

A készülődés ezzel együtt is kicsit kapkodósra sikerült, így végül a vasútállomásig a bemelegítés is megvolt. Apu kikísért minket, és föltette a kocsit a vonatra. A vonatokat nem úgy tervezik, hogy azon valaki babakocsit szállítson, a lépcsőn még épp felfér, de a vasúti kocsi belsejébe nem lehet továbbvinni, mert szűk az ajtó. Így csak az ajtónál lehet leállítani, ahol az egész előteret elfoglalja, megakadályozva, hogy bárki átmenjen. Vagy felszálljon. Vagy leszálljon. Végül is minek az a sok utas egy vonatra.

A buszra szerencsére könnyebben felfértünk, és hamarosan már a Hősök terén voltunk. Az időjárás is sokkal jobb volt, mint előző nap (berzso megígérte!), a felhők mögül néha kikukucskált a nap. Morózusan pislogtam a futókocsiból, furcsa volt ez a perspektíva (már elszoktam a babakocsizástól), no meg a reggeli kelés is túl korai volt. Csak akkor élénkültem fel, amikor már átvettük a rajtszámot, és keresni kezdtük, hogy hol van berzso, helyette azonban egy kutyát találtunk. Egyből kiugrottam a kocsiból. Amíg kutyák vannak a világon, nem vehet rajtam erőt a komorság. Nem sokkal később berzso is meglett, és kedvemre összeölelgethettem. Le sem szálltam a nyakából. Igazán magával vihetne engem is! Huszonegy kilométer nem olyan hosszú. Majd kapaszkodom.

A rajtban még integettem utána, aztán berzso eltűnt a tömeggel. Anyu azt mondta, sajnos nem tudjuk megvárni, amíg célba ér, mert hosszú időt tervez futni, nem érnénk el a vonatot. Ha sejtettük volna, hogy ennél sokkal korábban fog befutni… Így csak utólag, telefonon gratulálhattunk neki. (Nem baj, majd jól meggratulálom, ha legközelebb a kezembe kaparintom!)

A „nagy” futók után a babatáv, vagyis a Ligetkör résztvevői is gyülekezni kezdtek a rajtnál. Anyu azt mondta, álljunk hátra, mert lassúak vagyunk, ne tartsuk fel a gyorsabbakat a babakocsival. Utólag belátja, hogy ez taktikai hiba volt – a babakocsis futásnak olyan aspektusa, amelyre nem lehet az edzések során, az utcán felkészülni. Nos, megint tanultunk valamit… A rajt után néhányszáz méterrel ugyanis a hátsó traktus nagy része sétálni kezdett, és a babakocsival manőverezve szinte lehetetlen volt kikerülni őket. Egy futókocsi nem az a kimondottan fordulékony alkotmány… Anyu nem gondolta volna, hogy lesz olyan futóverseny, ahol majd a csuklója fog fájni.

De itt még nem tartunk. Egyelőre a rajt előtti tömegben várakoztunk, és izgatottan figyeltem a visszaszámolást. Tíz… kilenc… háromkettőegy, hajrá! Azonban semmi nem történt. Anyu elmagyarázta, hogy nagyon sokan vagyunk, így eltart egy ideig, míg eljutunk a rajtkapuig. És hogy lesz fönt egy nagy, forgó labda, majd figyeljem.

Pár perc múlva aztán mi is áthaladtunk a nagy, forgó labda alatt, és végre futni kezdhettünk. (Na jó, a fent említett csuklószaggatós módszerrel.) Komoran nézelődtem a kocsimból (ez a zsenge gyermekkoromban elsajátított arckifejezés csak annyit jelent, hogy tisztában vagyok az esemény fontosságával). Gyerekek is futottak, sőt, kutyák is. Anyu azt mondta, ha van kedvem, majd hamarosan elmehetünk olyan futóversenyre, ahol én is futhatok. (Jó, és legyen egy kutyám is.)

Anyu végig közvetítette nekem a versenyt, felhívta a figyelmemet mindenféle érdekességre, például a Közlekedési Múzeum oldalából kiálló vonatra. A kilométertáblákra is, de az elsőt nem láttam. A másodikat aztán már jó messziről mutogatni kezdte, azóta egyéb helyeken is felismerem a kettes számot. (Tudjátok, az olyasmi, mint a Nullás Szám, csak többet kell miatta futni.) Szóval jó volt a futás, csak nagyon hamar vége lett, és befordultunk a célegyenesbe.

Amikor már látszott a célkapu, Anyu megkérdezte, van-e kedvem a saját lábamon elfutni odáig. Még szép! Gyorsan kicsatolt, kivett a kocsiból, én pedig szedni kezdtem a kis lábamat a többiekkel együtt. Anyu azt mondja, egész tisztességes sebességet produkáltam. Jó érzés volt a tapsolás, hajrázás közepette befutni a célba. Anyu fölkapott, és összeölelgetett.

Azután visszaültetett a kocsiba, és büszke fejjel átvettem a befutócsomagot. Valami rágcsálnivalót és egy üveg vizet. Rendes körülmények között nem eszem ilyesmit, de Anyu azt mondta, mivel én szereztem, meg is ehetem, ez az egy nem fog megártani. Így rögtön ki is bontotta nekem a zacskót, én pedig a korábbiakhoz hasonló komor pofával berámoltam az egész tartalmát, miközben Anyu áttolt a játszótérre, ahol egy kis levezető mozgással tettem fel a pontot az „i”-re.

Később a vizet is megittam, több részletben. Napokon át számon tartottam, míg teljesen el nem fogyott. Az utolsó kortyoknál még elmeséltem, hogy ezt a versenyen kaptam, mert nagyon ügyesen futottam.

(Aki nagyon türelmes, megnézheti a befutómat ezen a filmen:

 www.futanet.hu/cikk/25.-budapest-nemzetkozi-felmaraton/budapest-felmaraton-spuri-webtv

Oda kell kattintani a "Befutófilmek" alatt, hogy "Nike Ligetkör 0.40 -- 0.50". Sajnos, nem lehet előretekerni, és letöltenünk sem sikerült, így az utókornak nem tudjuk megőrizni. Bocs, utókor! A képen látható órát kell figyelni, 44 perc környékén jövünk (az óra a félmaratonisták idejét mutatja, nem a miénket), illetve egy kicsit előbb. Anyun piros póló van, elég jól látszunk.)