Nálunk a Mikulás-téma tulajdonképpen soha nem került a kamra hátsó polcára. (És nem csak azért, mert sajnos, nincs kamránk.) Szeretem a mikulásos meg karácsonyi dalokat, verseket – jó sok van belőlük, és hangulatosak –, így nyár derekán is előszeretettel énekeltettem Anyuval a Suttog a fenyves zöld erdőt meg a többit, és az első oldaltól az utolsóig felolvastattam a mikulásos verseskönyvemet. Így a Mikulás nálunk nem szezonáru.
Azt viszont már tudom, hogy december van, és ilyenkor érkezik ő is, meg majd később a Jézuska is. Számon tartom a hónapokat és a hét napjait, azt azonban még nem követem, hogy hányadika van, így a szüleim egyelőre még nyugodtan beszélhetnek olyan rébuszokban, mint hogy valamit „hatodikán adunk-e oda, vagy majd huszonnegyedikén”. Múltkor például megkérdeztem, hogy Mamáék „ismerik-e a hétvégét”. Vagyis hogy tudják-e ők is, hogy hétvége van (vagy ott is az van-e), mert akkor például el is jöhetnének hozzánk.
Vagyis az idő, amely eddig végtelen, hömpölygő folyam volt, most már kezd részekre tagolódni, habár még mindig nem látom át rendesen. A Mikulással kapcsolatban azonban már gyanítottam valamit, mert az utóbbi napokban néhányszor mutogatták a tévében, és szó volt róla a rádióban is. (Az azonban még nem világos, hogy egy Mikulás van-e, vagy több, esetleg vannak, akik csak beöltöznek Mikulásnak, míg más vagy mások igaziak. No, ezt majd jövőre.)
Spontán készülődésbe kezdtem. Többször is kértem Anyutól, hogy adjon nekem tollat meg papírt, mert levelet szeretnék írni a Mikulásnak. Amikor épp rajzoltam, akkor persze nem jutott eszembe a levél-dolog, csak este, a kiságyban. Végül aztán sikerült összehangolni a kereslet-kínálatot, és letelepedtem egy vadonatúj, fehér papírlappal meg a színes tollaimmal. No, most mit is írjak? Nullás számokat kezdtem rajzolgatni (tudjátok, az olyan, mint az írás), aztán meg lufikat csináltam belőlük, nagyon szép lett! Reméltem, hogy a Mikulásnak is tetszeni fog, ha majd megkapja.
Vasárnap délelőtt már kifejezetten keseregtem a szüleimnek, hogy engem elfelejtett a Mikulás. „Úgy látszik, itt nem járt.” Azt mondták, csak várjak, a Mikulás nem felejt el senkit. Közben csöndben dühöngtek, amiért a helyi művelődési ház Mikulás-ünnepségét délután két órára tették, amikor minden rendes gyerek alszik.
Aludtam én is, nem is egészen tértem magamhoz, amikor Anyu kivett a kiságyikómból. Tudjátok, ilyenkor jár még nekem egy kis hempergés, amíg Anyu kiszellőztet, én meg a fülemig húzom a takarómat, és megölelem az újszülött rózsaszín kismalacomat. Aztán Anyu kivisz a nappaliba, és egy kicsit még simókázunk (ezt én neveztem el így, szóval az arcomat cirógatja, és mindenféle kedveset mond, én meg laposakat pislogok). Végül felgyújtom a villanyt, mert ez a küldetésem.
De van, amikor egyből kivesz, és nem szellőztet. Most is így történt, megöleltem a nyakát, és kimentünk a nappaliba, villanyt gyújtani. Még félig aludtam, Anyu felgyújtotta a kinti lámpákat a teraszon, de csak egy pillanatra, biztos eltévesztette a kapcsolót, azután megint sötét lett, és mutatta nekem, hogy jé, nézzem csak, ott van valami a kert végében.
– Igen – feleltem álmosan, és félig lecsukódó pilláim alól szemügyre vettem a kert végében mozgó alakot. – Mikulásnak van öltözve – dörmögtem, és Anyu kissé aggodalmas képet vágott.
Szerencsére ekkor egy kicsit jobban felébredtem, és kapcsoltam: nem Mikulásnak van öltözve, hanem ő maga a Mikulás! Gyertya is volt nála, és valamit meggyújtott róla – egy csillagszórót! Ilyet pedig csak a Mikulás csinál, erre még emlékszem tavalyról. A házunk felé ballagott a nagy hóban. A terasznál megállt, letette a hóba a gyertyáját, meg a kezében tartott csomagokat a lépcsőre. Tavaly még aggódtam, amikor feljött a teraszra, hogy nehogy be találjon tévedni valahogyan a szobába, de most semmi ilyet nem tett. A lépcsőtől még integetett nekem, én pedig visszaintettem – azután eltűnt a sötétségben.
– Visszaintegettem neki! – kiabáltam diadalmasan. – Köszöntem a Mikulásnak!
Anyu megölelgetett, azután bilire ültetett, és elkezdett átöltöztetni. Néhány perc múlva hazaért Apu, és nagyon izgatott volt. Elújságolta, hogy a kapuban találkozott a Mikulással, és még ajándékot is kapott tőle. Elmeséltem neki, hogy nálunk is járt, és én integettem neki! Szerencse, hogy most Apu is látta, mert tavaly lemaradt róla.
Anyu gyorsan befejezte az öltöztetésemet, én közben Aput faggattam, hogy volt-e a Mikulásnak szánja. Persze, hogy volt, ott állt a kapu előtt a rénszarvasokkal! Apu még a Mikulás cicáját is látta, köszönt is neki. Csillogó szemmel hallgattam, miközben Anyu a pulóvert cibálta át a fejemen. Itt állt a szán a házunk előtt! Hű…
Azután kimentünk a teraszra az ajándékokért, és elfújtuk a gyertyát. A Mikulás tudhatta valahonnan, hogy melyik macis könyvek vannak meg nekem, mert pont a negyediket hozta, amelyik még hiányzott, és nagyon szerettem volna. És még egy másik könyvet is hozott, Mikulásról szól és egy kiscicáról.
Kaptam még egy tejgazdaságot, van benne egy traktor, meg eke – mostanában nagyon érdekelnek a mezőgazdasági munkák, a „Szánt a babám” című dal miatt, bár egy ideig úgy énekeltem, hogy „Szánkózik a babám” (annak van értelme), aztán megkérdeztem Anyut, mi az, hogy szánt. Utána napokig a szántással voltam elfoglalva, a felfordított játék babakocsimmal szántottam a nappaliban, de ezt már végképp nem tudják, hogy hogy találtam ki. De most már van rendes ekém is, meg birka és tehén, és egy néni, aki feji (Anyu szerint örülni fognak a műanyag katona bácsik a kisvödörben, ahová eldugta őket, mert folyton rájuk lépett valaki), meg tejeskanna és tejszállító tartályos utánfutó. Meg szalmabálák, amikkel etethetem az állatokat. (Ha már múltkor azzal a mondással örvendeztettem meg Anyut, hogy „gyere táncolni, szalmabál van”.)
Boldog vagyok a tejgazdaságommal, reggeltől estig ki-be pakolom a kis mütyürkéket a dobozból, etetem a tehenet, a birkát, a nénit, a traktort, és ide-oda szállítok mindenfélét. Úgy látszik, most érkezett el az életemben a Rakodható Kis Mütyürkék ideje. (Azt mondják, innentől majd el is tart egy ideig.)
Azután megnéztem a másik zsákot is. Hozott banánt… Jotyotyót, mert az hagyomány… (Tudom, hogy joghurtnak hívják, csak ha a Mikulás hozza, akkor jotyotyó.) Végül kiemeltem egy piros műanyag hálóba csomagolt valamit.
– Krumplit is hozott! – jelentettem örömmel.
– Biztos, hogy az krumpli? – forszírozták a szüleim.
– Biztos.
Azután felhívtuk Mamát telefonon, és elújságoltuk neki, hogy itt volt a Mikulás. Mama azt mondta, hogy náluk is járt. Közben Anyu felbontotta a piros hálót, és hámozni kezdett valamit.
– Mégsem krumpli! – ujjongtam. – Margariiiin!
Később kivonultunk Anyuval a konyhába – nálunk ez nem igazán kivonulás, mert szerencsére a konyha is a nappaliban van –, nehéz voltam a konyhában, és almás buktát sütöttünk. A vége felé meguntam, mert Anyu nem nagyon engedte, hogy összenyomogassam a buktákat, és visszamentem a nappaliba Apuhoz. Még úgyis hátra volt a legjobb programpont, amikor Apu elmeséli a frissen kapott könyvet.
Aztán vacsoráztam, közben a bukta is megsült, és megettük. Szerencsére nem az egészet, mert lefekvéskor eszembe jutott valami.
– Nem adhatnánk buktát a Mikulásnak?
Anyu azt mondta, tegyünk egyet a teraszajtóhoz, hátha éjszaka erre jár, és megeszi. Erre én azt feleltem, hogy a Mikulás már volt itt, és nem fog még egyszer erre járni, és most hogy adok neki buktát? Mielőtt végképp elkeseredtem volna, Apu megígérte, hogy holnap visz belőle az iskolába, mert a gyerekekhez egészen biztosan fog jönni a Mikulás, és akkor ő odaadja neki.
Ennek hallatán megnyugodtam. Reggel azért még megkérdeztem Aputól, hogy eltette-e a buktát. (El, hármat is.) Jól van. Derűs hangulatban integettem utána. Jövőre azért majd idejében észbe kapunk, és nálunk a Mikulást almás bukta fogja várni a küszöbön.
Amikor beköszöntöttek a hajnali fagyok, Apu egy reggel morcosan, kialvatlanul ébresztgetett. Elmesélte, hogy éjszaka bejött egy egér a lakásba, és pont az ő ágya alatt szaladgált. (A betévedt állatok, békák és egerek valamiért pont azt a helyet szeretik a legjobban, pedig elég távol esik az összes ajtótól, ahol esetleg bejöhettek.) Apu egész éjjel próbálta különféle módszerekkel elkapni az egeret, hogy kihajítsa, de nem járt sikerrel. Az egér nagyon gyors.
Erről délután Anyu is meggyőződhetett, miközben én aludtam, ő meg fordított. A kanapén üldögélt, és egyszer csak észrevette a szeme sarkából, amint az egér kisurran a nappaliban az asztal alól, és besétál Apu szobájába. „No, megvagy” – gondolta Anyu. Utána lopakodott, magával vitte a gépét (hátha az egér sokáig várat magára), és pár törölközőt, párnát meg pulóvert. Először is bedugaszolta az ajtó alatti rést egy törölközővel, aztán az ágyon ülve (és fordítgatva) várta, hogy az egér előbukkanjon, mondván, hogy majd jól ráhajít egy párnát vagy pulóvert, és megfogja.
Az egér hamarosan előóvakodott a szoba sarkában álló nagy rakodópolc alól (amit még Kata meg berzso szereltek össze annak idején, de erre én nem emlékezhetek, hiszen még eredeti csomagolásomban voltam). Leült a hátsó lábaira, és szemügyre vette Anyut. „Na, most jön a párna” – dörzsölte gondolatban a kezét Anyu. De abban a pillanatban, ahogy csak megmozdította a fejét, az egér huss – mintha ott sem lett volna.
Ezzel aztán elég jól elszórakoztak egész délután. Anyu különböző pózokat vett fel; már egészen az ágy sarkán ült, a párnát a levegőben tartva, de hiába – egy rezdülés, és az egér, tudjátok: huss.
Később Anyu kiment a nappaliba, keresett egy kisebb papírdobozt, és vágott rá egy egérméretű lyukat; felszerelkezett továbbá A magyar nyelv etimológiai szótára harmadik kötetével és némi füstölt szalonnahéjjal. A dobozt (és benne a szalonnát) a padlóra helyezte, és várt. Az egér előjött a polc alól, és kíváncsian szemügyre vette a dobozt. Hátsó lábain ülve, kis rózsaszín orrát mozgatva szaglászott. „Na, most mindjárt bebújik – gondolta Anyu –, akkor a lyukas oldalára fordítom a dobozt, és ráteszem a szótárt.”
Az egérnek azonban esze ágában sem volt bebújni a lyukba. Körüljárta a dobozt, beszaglászott a lyukon – „mennyi koleszterin”, fintoríthatta el az orrát a füstölt szalonna illatától –, aztán visszaült a hátsó lábára, és gúnyosan végigmérte Anyut. Majd visszasétált a polchoz, és játszani kezdett.
Addig ügyeskedett, míg föl nem jutott a legalsó polcra. Ott aztán minden egyenként szemügyre vett, körüljárt, megszaglászott. A rokonszenvesebb tárgyakra fölmászott, és leugrált róluk. Amikor már mindent fölfedezett, megpróbált továbbmászni az eggyel fentebb lévő polcra. Próbálkozott így is, úgy is; ugorva, nagyobb tárgyra fölmászva vagy nekifutásból. Egyszer-kétszer lepottyant a földre, akkor visszament pontosan ugyanoda, ahonnan leesett, és folytatta. Végül sikerült egy polccal följebb jutnia, ott megint mindent alaposan megnézett – és így tovább.
Este Anyu lelkesen mesélt Apunak az egérrel kapcsolatos megfigyeléseiről, de Apu nem igazán osztotta a lelkesedését. Megpróbálták az egeret a polcra támasztott porszívócsővel megfogni (Anyu a gyerekkorából emlékezett erre a módszerre; az egér a porzsákba esik, és egy kicsit elszédül, de egyéb baja nem lesz). Én azonban lefekvéskor keservesen sírni kezdtem a kiságyamban.
– Az egér – hüppögtem. – Nem szeretném, hogy felporszívózzátok az egeret!
– De hát semmi baja nem lesz! – állították a szüleim.
– De igen – keseregtem. – Poros lesz!
(Igen, mert egyszer Apu felporszívózta a szőnyegről a Kis Kígyókámat, akit egy szétszedett hajdísz gumijából készítettem. Utólag azzal védekezett, hogy nem tudta, hogy az valami. Anyu azt mondta, hogy rettenetesen koszos lett, és ki kell dobni, de én nem engedtem. Szerencsétlen Kis Kígyóka! Végül kiporolták, és ma is boldogan él, csak már nem tudom, hová tettem.)
Másnap reggel elindultunk, hogy egércsapdát vegyünk. Tudjátok, egy olyan dróthálóból készült, kerek kis szerkezetet, amelybe felül, egy lyukon bebújik az egér, aztán nem tud többet kibújni, mert a tölcsér alakú nyílás drótjai visszafelé nem hajlanak. Alul lehet kivenni, egy kis ajtón.
Kis településen lakunk, így mire kiértünk a főutcára, már legalább fél tucatnyian érdeklődték meg, hogy hová tartok. Mindenkinek elmeséltem, hogy egércsapdát veszünk, mire elláttak bennünket jó tanácsokkal. Ezek közül a legfontosabb volt, ahogy az egér legbiztosabban milka csokira jön. A füstölt szalonna, dióbél gyerekség, ne is próbálkozzunk vele. Ha tényleg egeret akarunk fogni, akkor jó erős szagú tejcsoki kell, leginkább milka.
Anyu néhány keresetlen szót mormolt az orra alatt az egérrel és nőági felmenőivel kapcsolatban, és folytattuk utunkat a főutca felé. Több boltban is megkérdeztük, végül csodák csodája, sikerült rábukkannunk a keresett szerkezetre a barkácsboltban. (Anyu egyből ki is próbálta az ujjával, hogy hogyan nem tud kibújni belőle az egér, és hát tényleg nem tud. Így egy darabig az ujjára szorult egérfogóval bandukoltunk tovább.) Némi rosszalló dörmögés kíséretében a mondott csokit is beszereztük hozzá hazafelé menet.
Este Apu megérdeklődte, hogy nagyobb testméretű, de kétségkívül jó szándékú egerek is kaphatnak-e a csaliból. A csapdát a csokival betettük a mosogató alatti konyhaszekrénybe, mert úgy tűnt, hogy az egér ezt tekinti főhadiszállásának. A mosogató csövei miatt ki kellett fúrni a szekrény hátlapját, az egér pedig valamiért meg volt győződve róla, hogy ezt a kellemes kis bejáratot kifejezetten az ő kedvéért alakították ki. Vidáman futkosott az edények között, míg Anyu azon füstölgött, hogy ki lehet-e még őket savazni valahogy, vagy legegyszerűbb, ha mindet kihajítja.
Másnap délelőtt többször is megnéztük a csapdát – semmi. Később Anyu kiment valamiért a konyhába, és csak úgy rutinból bepillantott a szekrénybe, a megcsúfolt lábasok közé. A csapdában mocorgott valami… Anyu rohant a könyvespolchoz, amelynek tetején lapult egy régi kis akvárium – a fejében már régen kész volt a vészforgatókönyv –, néhány kéztörlő papírt meg egy vécépapír-gurigát dobott az üvegedénybe, és előkészített egy keményfedelű, nagy alakú könyvet.
Az üvegedényt a széles belső ablakpárkányra tette a szobámban, és a lelkemre kötötte, hogy üljek moccanatlanul a párkány sarkában. „Ne ugorj ki, ne ugorj ki” – suttogta a foga között, miközben az egeret belerázta a csapdából a terráriumba. Aztán rácsapta a tetejére a könyvet, és diadalmasan ütöttük össze a tenyerünket. Az egér ott kucorgott az üveg terráriumban.
Kissé későn kapcsolt, és csak akkor kezdett ugrándozni, amikor már az edény tetején volt a könyv. Akkor viszont abba sem igen akarta hagyni. „Pakk, pakk, pakk” – ez hallatszott a terráriumból, ahogy az egér föl-alá pattogott, mint egy rugós műanyag béka. Kisvártatva fölfedezte, hogy az üvegedény két rövidebb oldalának tetején egy-egy kis szellőzőrés van, ahová az egyik mellső lábát be tudja akasztani; ettől kezdve folyton ott lógott valamelyik sarokban, és az üveget rugdosta.
Anyuval tevékenyen töltöttük a délutánt. Én a konyhapulton ültem, és tanácsokkal láttam el, miközben ő kipakolta a mosogató alatti konyhaszekrényt, az összes edényt kihipózta és kiforrázta, a szekrényt pedig kimosta domesztoszos vízzel, és narancsillatú lemosószerrel áttörölte. Közben válogatott gorombaságokat alkalmazott az egér szokásaira, testrészeire és minden egyes közeli és távoli hozzátartozójára nézvést. Az egér mindeközben jámboran lógott a terráriuma sarkában, és az üveget rugdosta.
Este összeült a családi törvényszék, amely az egér további sorsáról volt hivatott határozni. Egyelőre nem terveztünk háziállatot tartani – azt mondják, ha majd nagyobb leszek, és tudom tisztítani, lehet egy patkányom. Különben is, az egér szemmel láthatóan másért sem él, mint hogy valahogyan kijusson végre az üvegedényből. A sarokban lóg, és szánalmat keltően tapos a két kis rózsaszín lábával.
Apu azt mondja, ezt Akhilleusz-dilemmának hívják. Rövid, dicsőséges élet, vagy hosszú, eseménytelen hétköznapok? Odakint fagy éjszaka, és nagy a valószínűsége, hogy még a tavasz beállta előtt elkapja egy macska, vagy megmérgezik, lecsapdázzák egy házban, ahová a hideg elől és némi ennivaló reményében besurran. A terráriumban talán kétszer, háromszor annyi ideig is élhet, azzal töltve napjait, hogy megszállottan keresi a kiutat, vagy beletörődve, elfásulva horpaszt a sarokban.
És hogy az egér már döntött. Ha levennénk róla a könyvet, egyből meg is mutatná, hogy mit szeretne.
Tulajdonképpen el is nevezhetnénk Akhilleusznak. Már ha érdemes elnevezni valakit, akit az ember egyébként úgyis elenged.
Engem is megkérdeztek. Szeretném, ha elengednénk az egeret?
– Nem! – vágtam rá habozás nélkül. Aztán hirtelen mást gondoltam, és hozzátettem: – Akkor hazamehetne az anyukájához?
A szüleim összenéztek, elérzékenyülve és egy kis büszkeséggel.
– Haza – bólintott Anyu.
– Jó – dünnyögtem. – Akkor engedjük el.
Így hát megszületett a döntés: az egeret hétvégén közösen elengedjük a szántásban.
Anyu este, lefekvés előtt még bepillantott a tiszta, narancsillatú konyhaszekrénybe. Aztán elérzékenyülten figyelte, hogyan alszik az egér a terráriumában, összegömbölyödve a papírhengerben, hegyes kis fejét apró, rózsaszín lábacskájára hajtva.
Hétvégére tele voltunk egeres élményekkel. Hogy eszik! Hogy mosakszik! Ha eléneklem neki, hogy „Kisegér, kisegér”, felébred, és a hátsó lábára ülve figyel. Ez még éppen csak süldő egérke, amolyan egérgyerek. A szántóföldön hideg van! Mi a csodát csinálna ott egy ilyen kicsi egér?
– Hát – állapította meg Apu –, azt hiszem, ezt az egeret mégsem hívják Akhilleusznak.
Így aztán Anyuval elmentünk az állatboltba, és nagyobb terráriumot vettünk az egérnek, meg egy mókuskereket. Meg macskaalmot, hogy ne legyen büdös, és forgácsot is, bár már az előző, pici terráriumában azzal foglalkozott, hogy apró darabokra rágta a kéztörlő papírt, és a papírhengerbe hordva fészket épített magának. Attól fogva sajátjának tekintette a hengert, és Anyu egy kis rákészüléssel meg „ne ugorj ki, ne ugorj ki” fohászkodással át is tette szépen az új helyére, papírgurigástól.
Az egérnek egy teljes napjába telt, mire rájött, hogyan kell használni a mókuskereket. Az ő szemében persze nem valami játszóeszközről van szó, hanem egy kellően magas tereptárgyról, amelyre fölmászva talán sikerül végre kiugrania üvegkalitkájából. Elég hamar rájött, hogy kívülről nem fog menni, mert a kerék elfordul. Fölmászott hát oldalról, diadalmasan fölegyenesedett a kerék tetején – a következő pillanatban a kerék átfordult, és az egér alulra került. Azonnal megpróbált kimászni, hanyatt fekve, a kerékbe kapaszkodva – amely persze vadul forgott körbe-körbe, de ettől még az egér ugyanott maradt alatta. Aztán pár órai fejtörés árán kikísérletezte a módszert, amellyel belülről végtelen órákon keresztül hajthatja a kereket, abba az illúzióba ringatva magát, hogy eljut valahová.
Onnantól olyan megszállottan tekeri a kereket, ahányszor csak meglátja, hogy éjszakára ki kell venni a terráriumból, hogy aludjon is valamit (és bennünket is aludni hagyjon a nyikorgással). Reggel visszatesszük a kereket, az egér előrohan, beleugrik, és tekeri, fáradhatatlanul, mint egy ultrafutó. Már megtanult menet közben frissíteni, ki se száll a kerékből, csak a fejét dugja ki, harap pár falat almát, aztán hajrá, tovább.
(Ha az alábbi videót most nem tudod megnézni, akkor próbáld meg később, vagy kattints ide.)
Teltek a hetek, enyhülés jött, sütkérezhettünk még egy kicsit a késő őszi tavaszban, aztán hirtelen hidegre fordult az idő, és mégis csak megérkezett a tél. Anyu egy este gyanútlanul kinyitotta a narancsillatúnak hitt konyhaszekrényt, majd dühösen és kicsit döbbenten húzta el a száját. Amit érzett, nem volt az a kimondott narancsillat…
Éppen a boltból jöttünk haza Apuval, és bekopogtam a teraszajtón, de Anyu azon nyomban vissza is fordított bennünket azzal, hogy hozzunk milka csokit, mégpedig sürgősen…
Az új fagy ugyanis újabb egeret hozott a házba. Sebaj, gondoltuk, most már tudjuk, mit kell tenni. Bekészítettük a csokit a csapdákba, és vártuk az eredményt.
Az eredmény nem is maradt el: megrágott csoki az egyik csapdában… A másikban… Aztán az egyik csapdából végképp el is tűnt a csoki… Miből van ez az egér, hogy úgy surran ki s be azon az apró lyukon, ahová Anyu ujja is beszorult, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne?
Teóriákat gyártottunk. Az egér vagy nagyon kicsi, vagy nagyon hajlékony, vagy sokat tapasztalt, minden hájjal megkent vén harcos. (Utóbbira mutatott a konyhaszekrényben hagyott, khm… maradványok mérete.) Anyu egyre jobban elkeseredett. Kiszedegette a lábasokat a szekrényből, és újra kifertőtlenítette őket, de visszatenni nem volt hová, így azok a konyhapulton sorakoztak. Az egér elszemtelenedve flangált a szekrényben, akkor is, ha közvetlenül mellette beszélgettünk. A csapdákat valamiféle etetőbázisnak tekintette. A szüleim már azon gondolkodtak, hogy becsábítják valahogyan a lakásba a szomszéd macskát. És onnantól vidáman éldegélünk mi hatan: én, meg a szüleim, a macska, az egér meg a másik egér… Illetve egerek, amennyiben az ismeretlen jövevény esetleg egy terhes amazon.
A megoldás mind a kettőjüknek egyszerre jutott eszükbe, mégpedig éjszaka. Hát persze: a jó öreg diós csapda! Ki befőttes üveggel ismeri, ki virágcseréppel, a lényeg, hogy egy fél dióval kell alátámasztani, amelyet az egér – az üveg vagy a cserép alá surranva – belülről rág meg, kibillentve így az egyensúlyából a dióra támasztott üveget/cserepet, amely aztán foglyul ejti a komát. Reggel Anyu már rohant is ki dióért a fedett teraszra, és számtalan verzió kipróbálása után végül két kis cseréptálat peckelt fel velük a szekrényben. Azután lélegzet-visszafojtva vártuk a fejleményeket. Rosszabb pillanatainkban egyenesen lehetetlennek látszott, hogy a minden hájjal megkent egér bedőljön ennek a kicsit meseszerű trükknek.
Teltek az órák. A szekrényben mindig ugyanaz a látvány: a kicsúfolt drótcsapda mellett a két tálka, dióra támaszkodva, mozdulatlan egykedvűségben. Este lett, reggel lett… Egy újabb egeres nap. Újabb apró, fekete hulladékok a szekrényben. Anyu dühösen fogadkozott, hogy ha egyszer meglesz a nyavalyás, a téli túracipőjét fogja utána hajítani a szántásban.
És egyszer csak, hopp: az egyik tálka fekszik. Anyu lélekszakadva rohan a könyvespolcra visszatett kisebbik terráriumért, Apu hozza a könyvet, bár még nem tudják, tényleg fogás volt-e, vagy csak vaklárma… A könyvre áthúzott (és menet közben kicsit megrázogatott) tálkából egy elszédült, nagyon dühös egér pottyan az üvegedénybe… Anyu Apu nyakába ugrik. Sikerült!
És megint kimostuk, kifertőtlenítettük a konyhaszekrényt Anyuval. Az egér – jó nagy, izmos bakegér – egykedvűen, gonosz pofával pattogott a kisebbik terráriumban. Apu az interneten végzett egérszakmai kutatásokat. Az egér szociális állat, két nőstényt könnyen lehet együtt tartani, két hím azonban általában összeverekszik. Nekünk meg, ez elég nyilvánvaló, két hím jutott. (Az egér alváza nehezen félreérthető.) Aggódva pislogtunk a nagy terráriumban mókuskerekező Jenőke felé. (Egyébként nem hívják így, csak Anyu néha lejenőkézi gyengédségi rohamában.) Hiába ő a házigazda, alkalomadtán csúnyán helyben hagyná ez a nagy, sanda jövevény.
A megoldás kézenfekvő: az újabb egeret tehát el kell engedni. (Ha csak nem akarunk még egy terráriumot beszerezni, mókuskerékkel, aztán még egyet, az esetleges későbbi jövevényeknek…) Anyu azért este már mutogatta Apunak az egér-átmenetiszállássá vált konyhában, hogy milyen aranyosan néz a kis gombszemével…
Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk összeereszteni őket? Na jó, de hogyan választ szét az ember két összemarakodott egeret? (Mármint tetanuszoltás nélkül.) Esetleg kössünk madzagot az új egér lábára, és egyszerűen rántsuk ki, ha megtámadná Lajoskát? (Akit egyébként így sem hívnak.)
Szombat reggelre leesett a hó. Erre nem számítottunk, amikor azt tervezgettük, hogy az egeret a legjobb lesz szombat délelőtt elengedni, amikor még elég ideje marad alkonyatig, hogy szállást keressen magának. Anyu kedvetlenül morogta az orra alatt reggelikészítés közben, hogy az egér végül is a saját elhatározásából jött be hozzánk, senki sem hívta, tulajdonképpen agyon is csaphatnánk, köszönje meg, hogy csak a szántóföldre rakjuk ki. Amikor a papírgurigájával együtt belebillentette a terráriumba dugott befőttes üvegbe, azért hallhatóan rossz lelkiismerettel jegyezte meg, hogy az egér milyen kezes lett, úgy látszik, megszokott bennünket.
Végiggyalogoltunk az utcánkon, és a földek felé vettük az irányt, Anyu kabátja alatt a befőttes üvegben kucorgó egérrel – csak én bömböltem néha, mert a csizmámba ment a hó, meg már álmos is voltam. Ez nem emelte kimondottan a szüleim hangulatát, akik amúgy is arról beszélgettek, vajon mihez kezd majd az egér ebben a hóban a szántóföldön. De ha egy ház közelében engedjük el, oda bemegy, és előbb-utóbb megmérgezik vagy lecsapdázzák, némiképp jogosan.
Mi lenne, ha egy csirkeólnál tennénk ki? Ott élelmet is talál, és a csirkék közé mérget, csapdát csak nem tesznek… Kérdés, mennyire etikus dolog más ember ingatlanába egeret engedni. Ezen a problémán a szüleim elrágódtak párszáz méteren át. Végül úgy döntöttek, hogy az egér jön is, megy is – ha nem a miénk megy be, bemegy más, ha meg már bement, a miénk igazán elfér a többi mellett. Egy nagy gazdasági udvar mellett oldalba bökték egymást – sok kis melléképület, farakás, a ház messze… Kutyanyom, macskanyom nem látszik… Leguggoltunk hát, és lecsavartuk az üveg tetejét.
Az egerünknek először nem akarózott kimászni a hidegbe, aztán Anyu megbillentette az üveget, és a kis füles kiscsúszdázott a kerítéspárkányra. A következő pillanatban eltűnt a kerítés mellett, egy résben.
Biztos tudjátok, hogy én vagyok a rettenthetetlen kislány. Nem tudom, miért nem félek semmitől. Lehet, hogy egyszerűen nem tanultam meg félni, mert kicsi koromban az anyukám ott volt velem mindig, és aztán később, amikor nagy lettem, már késő volt a féléshez. De az is lehet, hogy egyszerűen így születtem.
Szóval nem félek semmitől. Alig hogy megtanultam járni, a szüleim csodálkozva figyelték, ahogy begyalogolok akár a legsötétebb szobába is, és addig matatok, amíg meg nem találom, amit keresek (esetleg valami más érdekeset). Pinduri koromban, ha az utcán megugatott egy nagy kutya, nagyjából úgy viselkedtem, mint akit, mondjuk, hógolyóval dobálnak: hunyorogtam, és nevetgélve hátraléptem egyet-kettőt. Ma sem félek tőlük, legfeljebb megjegyzem, hogy nem szeretem, ha ilyen hangosak, és inkább menjünk ki a kocsiútra.
Az Állatkertben alig vártam, hogy sorra kerüljek az elefántetetésnél, és mindenféle aggodalom nélkül a képébe dugtam az almát meg a répát annak a nagy állatnak, miközben a nénik visítoztak, és nem mertek odamenni. De miután egyszer találkoztunk a nénikkel, akik így viselkedtek, következő alkalommal én sem akartam már közel menni az elefántokhoz. Nem is tudom, talán a bátorság/gyávaság éppen olyan tanult viselkedésforma, mint a többi, amit a környezetünkből sajátítunk el. Azt mondtam, hogy az elefánt nagy. Apu azt felelte, bármilyen nagy is, almát meg répát eszik, nem pedig Pannit. Erre ez volt az érvem: „De nem lehet tudni, hátha mégis esz.”
Aztán úgy esett, hogy az elefántok küldtek nekem egy plüss elefántot az állatkertből, hálából, amiért megetettem őket. (Anyu továbbította a küldeményt.) Elszégyelltem magam. Ezek szerint valószínűleg mégse nem esz Pannit… Azóta megint alig várom, hogy megetethessem az elefántokat, valahányszor az Állatkertben járunk. Így a sivalkodó nénik által keltett aggodalom csupán egy rövid epizód maradt az elefánt-történetben, és senki nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Csak én tűnődtem el rajta, hogy mi lehet ez az érdekes állapot, amit mások rendszeresen gyakorolnak, én meg, úgy látszik, nem.
Amikor Apu elolvasta nekem a „Laci és az oroszlán” című mesét, egy rövid időre bepróbálkoztam a féléssel. Kijelentettem, hogy nem merek bemenni a sötét szobába (ahogy Laci sem), és lestem a hatást. Na, hát a szüleim nem hatódtak meg tőlem. Csodálkozva néztek rám: eddig nem féltem semmitől, nehogy már most kezdjem! Márpedig én belekezdtem a könyvből tanult dialógusba: „Nem megyek be!” (Még mindig bámulatosan gyorsan memorizálom minden könyvemet, két-három olvasás után általában kívülről vissza tudom mondani az egészet. Így aztán Apu folyton könyvesboltokba mászkál, és a helyi könyvtárba jár velem, hogy legyen utánpótlás. Az elalvás előtti mesénél ugyanis, amikor már fáradt vagyok, a kívülről tudott mesék nem kötnek le annyira, mint az újak, és könnyen izgágulni kezdek. Ennek pedig a fotel mögé esett kispárnák és egyéb alvókellékek látják kárát.)
Szóval belefogtam a párbeszédbe: „Nem megyek be!” Mostanában a kedvenc játékom, hogy a könyveimből vett dialógusokkal lepem meg a szüleimet, és boldog vagyok, ha észbe kapnak, felveszik a fonalat, és belehelyezkednek a rájuk osztott szerepbe.
Csakhogy a szüleim ezúttal sehogy sem akarták venni a lapot. Semmi olyat nem mondtak, hogy „de bemégy” meg „veled megyek” (valószínűleg nem akarták, hogy most már örök életre kézen fogva kelljen bekísérniük engem minden sötét szobába és egyéb vészhelyszínekre). Végül Anyu kijelentette, hogy ez azért nem jó így, mert hiszen én vagyok az oroszlán. És már kezdte is: „Neeem megyek be!” – „De bemégy!” – rikkantottam, és a kezemet nyújtottam, hogy elkísérjem.
Azóta nincs különösebb problémám a sötét szobákkal. Bár az azért hébe-hóba előfordul, hogy a Gyula kutyámat is viszem, és a szüleimnek közben fennhangon énekelniük kell a nappaliban.
Anyu szerint nem volt jó ötlet elolvasni nekem a Laci és az oroszlánt. (Ha nektek kimaradt volna ez a Marék Veronika-féle klasszikus: egy gyáva kisfiúról szól, akinek egy oroszlán segít, hogy a végén bátor legyen.) Ha már az irodalomból tájékozódom a világ dolgairól, ne pont a gyávaság legyen az, amit megismerek. Apu szerint azonban előbb-utóbb úgyis szembe kerültünk volna ezzel a problémával is, jobb, ha megállunk, és rendesen megbeszéljük. Elvégre mindig lesznek visítozó nénik az állatkertben.
Ebben van is valami, mert már korábban is puhatolóztam Anyunál a farkassal kapcsolatban.
A farkas régen egyszerűen egy vicces állat volt. A legelső fél tucat mesekönyvem közé tartozott A három kismalac, tudjátok, akiknek elfújja a házát egy fülbevalós rocker farkas. Apu nagyon viccesen tudta szinkronizálni az odakint engedjbekismalacozó farkast. A Móricz Zsigmond-féle kecskegidás történetet is szeretem, a Piroska és a farkas pedig számtalan példányban rendelkezésre áll. A két első mesekönyv, amelyekkel nyár elején rákaptam, hogy ebéd után egyedül, az ágyikómban olvasgatva aludjak el, történetesen két Piroska és a farkas volt.
De aztán pár hete történt valami. Egyik este kijelentettem Anyunak, hogy a Piroskás könyveket, meg a kismalacokat vegye ki az ágyamból, „mert abban farkas van”.
– Mi a baj a farkassal? – értetlenkedett Anyu. – Szereted a farkast.
Nem. Nem szeretem. Próbáltam is megfogalmazni a farkas iránti ellenérzéseimet, és ezt az egy negatív tulajdonságát találtam: nyitva van a szája.
Na, hát szegény farkasnak még csak a szája se legyen nyitva? – játszotta Anyu a maffia-védőügyvéd szerepét. Így is minden mesében ő jár pórul, nem még, hogy csukott szájjal is kelljen mászkálnia szerencsétlennek a végkifejletet megelőző oldalakon. Elmagyarázta, hogy szegény farkas nem tud izzadni, ahogy a kutya sem, mert képzeljem el, milyen büdös lenne a szőrük, ha folyton összeizzadnák. A fülük belső oldalán párologtatnak, meg a nyelvükön. Ahogy a nyomorult ordas lót-fut, intézi a dolgát, hát hébe-hóba muszáj egy kicsit nyitva tartania a száját a hőháztartása érdekében. (A nagy piros nyelv meg a meredező fehér fogsor már csak a rajzolói eltévelyedés végterméke.)
Jó, jó, de miért olyan nagy a farkas?! (Anyu a fejét vakarja, és felidézi saját gyerekkorát, amikor elalvás előtt néha annyira félt a mesekönyv-beli farkastól, hogy saját, fülében visszhangzó szívverését a farkas lépteinek vélte, sőt, egyszer azt is érezte, ahogyan a farkas beleharap a lábába – valószínűleg a rémülettől megfeszülő lábizmai görcsöltek be. Na, hát itt nem lesz farkas-pánik, határozza el egyszer s mindenkorra.)
A farkas egyáltalán nem nagy. Akkora, mint egy kutya. Egy közepes kutya.
A Híradóban is láthattam múltkor (illetve láthattam volna, ha nem azzal vagyok elfoglalva éppen, hogy tizenkettedszer is leessek a szobabicikliről), egy rendes, közepes farkas volt a Bükkből, de alig pár pillanatra rögzíthette a kamera, mert elszaladt. Tessék, nézzem meg, egy átlagos Híradóban tizenketten halnak meg közúti balesetben, egynek kigyullad a háza, egyet meg lemészárol valami ismerőse, de mikor hallottam legutóbb olyat, hogy valakit a farkas evett volna meg? És ha már bűnbakot keresek az életkorral járó félelmeimnek, legalább olyat találnék, amitől tényleg tartani kell, mint például az autók vagy a vonatok, vagy a gyufa. Miért pont szerencsétlen, zoológiai érdekességgé átigazolt farkas?
De akkor a mesekönyveimben miért rajzolják olyan nagyra? Tessék, kétszer akkora, mint Piroska, és legalább háromszor akkora, mint a kismalacok!
Hát, mert a rajzoló bácsi felnagyította egy kicsit, hogy a gyerekeknek érdekesebb legyen. Ki venne meg egy mesekönyvet, amelyben a közepes kutya nagyságú farkas kaparászik egy kicsit a kismalacok ajtaján, azután elkullog? (Anyu szerint a rajzoló bácsi nyilván egy iskolában végzett a kereskedelmi adók hírműsorainak szerkesztőivel, és azt az iskolát idejekorán be kellett volna zárni. Anyu esküszik rá, hogy az ő gyerekkorában nem haltak meg ennyien a Híradóban, mint manapság.)
Anyu elővesz egy könyvet, és az orrom alá dugja a farkast. Tessék, ez rendes, tárgyilagos könyv, semmi rajzoló bácsi, meg híradó-főszerkesztő. Egy David Mech nevű bácsiról szól, aki tíz éven keresztül élt együtt egy farkasfalkával, az élőhelyükön, és az elején komoly munkájába került, hogy a farkasok ne féljenek tőle. Tessék, a farkas ekkora. És fél az embertől. Majd bolond lesz odamenni a közelébe. Ezért is nem lehet megpillantani az erdőben, ahogy a többi állatot is igen nehéz: mert tart az embertől.
Ez jó. Tőlem is tart?
Naná! Én vagyok Panni, a farkasok réme.
Hihi. Hanyatt hemperedem az ágyamban. Anyu mesél. Ha már nevet kell adnom a félelmeimnek, és szembe kell szállnom velük, hát erős fegyver legyen a kezemben. És számoljak le velük egyszer s mindenkorra.
Szóval megyek, mendegélek az erdőben, és megpillantom Piroskát. Már épp meg akarom szólítani, amikor látom, hogy az egyik fa mögül odalép hozzá egy – farkas! (Elkerekedik a szemem a kiságyban.) Kihallgatom, mit mond neki: rá akarja venni, hogy térjen le az egyenes útról, ő maga pedig a nagymama házához siet! „Ne hallgass rá, Piroska! – kiáltom, amikor a farkas már messze jár. – Szaladjunk egyenesen a nagymamához!”
Épp csak egy pár perccel előzzük meg a farkast. (Még szerencse, hogy jól tudunk futni.) Alig reteszeltük be magunk mögött az ajtót, már dörömböl is rajta: „Nagymama, engedj be! Piroska vagyok, a kisunokád!” – „Dehogy vagy te Piroska, az én kisunokám itt van mellettem!” – felel bentről a nagymama. A farkas tovább dörömböl. Ekkor kikiabálok neki: „Eredj innen, farkas! Ide ugyan nem jössz be!” – „Jaj, egy Panni!” – kiabálja kétségbeesetten a farkas, és elinal.
(Hanyatt fekve vihogok a kiságyban.)
A farkas azonban nem adja fel. Most a kecskegidákhoz siet, én azonban megelőzöm. Hiába dugja be lisztbe mártott mellső lábát az ajtórésen, mert én leleplezem. „Ne engedjétek be, gidácskáim! Ez bizony a farkas!” (Csillogó szemmel hallgatom a saját kalandjaimat.) „Itt már mindenhol Pannik vannak?” – panaszkodik a farkas, és kereket old.
Futok, futok a leglustább malac-testvérkéhez, a széna-szalma kuckóba. Itt bizony nem nagyon van mit bereteszelni, csak a határozottság segíthet. „Engedj be, kismalac, különben elfújom a házad!” – „Tűnj el innen, farkas, amíg szépen mondom, különben nagyon megjárod!” – „Jaaaj, egy Panni, itt egy Panni!”
(Anyu nagyon szeret mesélni nekem, különösen azóta, hogy valamikor tavaly ősszel észrevette azt a különös csillogást a szememben – éppen a buszról mesélt, amelyikkel a Tóhoz szoktunk menni, megállunk a sorompónál, megvárjuk, míg elmegy a vonat… És akkor rám nézett, és hirtelen meglátta, hogy nem mellette vagyok, a szobában, hanem a buszon ülök, és várom, hogy felhúzzák azt a sorompót.)
A farkas nyinyilése hamarosan elhal a fák között, én pedig rábeszélem a leglustább kismalacot, hogy jöjjön velem azonnal a testvéréhez. Futunk, szaladunk az erdőben, de a kismalac nagyon ügyetlen, folyton elbotlik, felhemperedik. Nem hagyhatom ott, akármilyen lassú, mindannyiszor felsegítem, és győzködöm, hogy szedje össze minden erejét, már nincs messze a deszkakunyhó. Éppen beszaladunk az ajtón, amikor a farkas fújtatása felhangzik a fák közül. (A farkas állóképessége enyhén szólva nincs rendben. No persze, a sok zsíros kecske- meg nagymamahús…)
„Engedj be, te kismalac, különben ezt a házat is elfújom!” – „Nem fújsz te el semmit, farkas, az előbb is csak a szád járt! Tűnés innen, egyél répát meg karalábét!” A farkas annyira megijed a hangomtól, hogy méltatlankodva eltakarodik, én pedig szaladok a két kismalaccal az erős kőházba.
Ott aztán magunkra zárjuk a biztonságos bejárati ajtót, és csak nevetünk a farkason. A koma körös-körül járja a téglafalakat, rést keres, de nem talál. Kikiabál neki a harmadik kismalac, hogy elzavarja, de a farkas nem tágít, még akkor sem, amikor a három kismalac már kórusban kiáltozik odabentről. Csak amikor az én hangomat meghallja, akkor takarodik el végleg a vidékről rémülten, behúzott farokkal. A kismalacok meg nem győznek hálálkodni nekem, és vidám lakoma kezdődik az erős kőházban.
Még néhány percig ábrándozva mosolygok a kiságyból, és az imént hallottakat emésztgetem, aztán valami eszembe jut.
– És a kecskegidáknak nem kellene odaköltözniük az erős kőházba? Meg Piroskának, és a nagymamának?
– De, persze – bólogat Anyu. – Mindannyian együtt laknak az erdő közepén, és vigyáznak egymásra.
– Én is ott lakom velük?
– Ha van kedved, akkor te is ott lakhatsz.
– És berzso is jöhet?
Hát így éldegélünk az erdő közepén az erős kőházban, a biztonságos bejárati ajtó mögött. Azóta jó pár hét eltelt, de Anyut nem faggattam többet a farkasról. Ha a délutáni alvás után megyünk a boltba (négykor, amikor felébredek, már sötétedik), és hazafelé Apu megáll kiüríteni a postaládát, szó nélkül hátraszaladok a teraszra, és a nagy sötétben kopogtatva várom, hogy Anyu beengedjen. A feketeségbe borult, kopár kert a hátam mögött egyelőre semmilyen veszélyt nem rejt. Valószínűleg mostanra híre ment, hogy én vagyok a kislány, aki mindösszesen négy napig félt a farkastól.
Mostanában egyre jobban érdekelnek az összefüggések. Az általam ismert világ apró szeletkéi kezdenek lassan egymáshoz illeszkedni. És én nagyon megörülök neki, ha találok két összeillőt. Mint a kirakós játékban, amely egyébként szintén nagy kedvencem az utóbbi hetekben.
Apu vett nekem a horcsogos boltban egy kicsiknek való kirakó-készletet, négy kép van benne: az egyik négyfelé vágva, a második hatfelé, a harmadik nyolcfelé, a negyedik pedig – az úgynevezett Nehéz Maci – már tizenkét darabból áll. Nyár végén néhány hétig elvoltam vele, amíg eljutottam a négybe vágott tigriscicától a Nehéz Maciig. De aztán nem volt megállás. A húsz-harminc elemből álló kirakók már csak egy-két napig jelentenek kihívást, addig küzdök velük, amíg meg nem tanulom, hogy melyik elemnek hol a helye, akkor aztán már álmomban, fél kézzel is kirakom. Apu nem győzi beszerezni az utánpótlást. (Persze azért még a régi, könnyű kirakóimat is rakosgatom, nosztalgiából.)
A világ összes többi jelenségéhez is igyekszem megtalálni azokat az apró kis füleket, amelyek révén újabb és újabb dolgok kapcsolódnak hozzájuk. Gyakran szegezem neki a kérdést Anyunak: „miért?”. Anyu pedig föltette magában, hogy nem fog lerázó-elkerülő válaszokat adni (például, hogy a gólya azért költözik el télen, mert nincs kabátja), hanem megpróbál mindenre a legjobb tudása szerint válaszolni, akkor is, ha a válasz látszólag meghaladja a felfogóképességemet. (Amelynek határai egyébként jóval tágabbak, mint bárki gondolná.) Elvégre a kérdezgetésnek funkciója van: most építem fel magamnak a világot, és helyezem el magamat benne.
Ezekre a kérdésekre azonban néha meglehetősen nehéz válaszolni. Nem azért, mert nem tudjuk a választ (elvégre ez is egy válasz), hanem olyankor, amikor valami olyan triviális, hogy nincs is igazán mit magyarázni rajta. Anyu egyetlen szóban válaszol, én meg csalódott vagyok, és ismét felteszem a kérdést: „miért?” Anyu érzi, hogy hiányérzetem van, de nem igazán érti, mivel kellene betöltenie.
Néha visszakérdez: „szerinted miért?” És ezek a visszakérdések elvezették a válaszhoz, amelyet egyébként is tudott (csak nem tudta, hogy tudja), elvégre minden könyv leírja az életkoromnak megfelelő gondolkodás sajátságaként. A válasz pedig így hangzik: a kétéveseknél az okozatosság iránya olykor megfordul. Mindenki ismeri az ehhez hasonló gyermeki megállapításokat: „Fölrepedt a szemöldököm, és azért estem el”. (Mi most itt épp Brian és Shirley Sutton-Smith-től idéztük.) Ezek szerint ez a „miért” lehet, hogy olykor nem is „miért”, hanem „és mi van akkor, ha”?
Minderre akkor derült fény, amikor épp futottunk Anyuval. Anyu állítja, hogy futás közben világosabban tud gondolkodni, de most nem erről van szó, hanem a csirkékről. A csirkék ugyanis kiszöktek az utcára, egy háznál, a mi utcánk végén, és ott sétafikáltak a járdán.
– Miért jöttek ki a csirkék? – érdeklődtem a futókocsimból.
– Mert rosszalkodnak – fütyülte Anyu a fülén keresztül. (Hazafelé tartottunk, 7 km után.)
– És miért rosszalkodnak?
Anyu elgondolkodott. (Teljesen tele lett az agya a vérellátásával.) Tényleg, miért rosszalkodnak a csirkék?
– Te miért szoktál rosszalkodni? – szuszogta végül, viszonylag összefogottan.
Na, most rajtam volt a sor a gondolkodásban. El is tartott vagy három háznyi távolságig.
– Azért rosszalkodom, mert mindenhonnan le szoktam esni – feleltem végül magabiztosan.
Aha! Anyunak bevillant a fordított okozatosság. (Meg a vérellátás.) Végül is a kirakós játék darabkája egyik oldalán és másik oldalán álló másik két darabka között az égvilágon semmi különbség nincs. Mind a kettő kapcsolódik az elsőhöz. Az egyik előtte van, a másik utána, de ezt még ráérek fölfedezni. Most csak az a lényeg, hogy ott vannak. Meg a kapcsolat. És rájött, hogy amikor „miért”-et mondok, egyszerűen csak bővebben is szeretnék hallani az adott témáról. Nem feltétlenül az okát, inkább a körülményeit, valamilyen részletesebb magyarázatot. A „miért” tulajdonképpen azt jelenti: „mesélj még!”
És Anyu mesél. Továbbra is végigbeszélgetjük a napjainkat, mint csecsemőkoromtól kezdve mindig is, csak most már én is bekapcsolódom. Igaz, a „miért”-ekkel még nekem is meggyűlik a bajom. Főleg, mert a szüleim miértjei szinte kizárólag a rosszalkodásra vonatkoznak.
Egyébként kilencvenöt százalékban együttműködő vagyok, ami lássuk be, szép teljesítmény egy ekkora kislánytól. Magamtól összeszedem és elviszem mindenki használt bögréjét, és kidobom a szemetet. Ha az utcán rám szólnak, hogy álljak meg, megállok ott, ahol vagyok, és nem szaladgálok el; ha valamit nem szabad piszkálni, és emiatt szólnak, leteszem. Nálunk amúgy elég kevés dolgot nem szabad piszkálni, csak ami veszélyes, de az olló például nem tartozik a veszélyes tárgyak közé – egyszerűen megtanultam, hogy hogyan kell használni. Mindenkinek jobb így, mint amikor állandóan veszekedtek velem, amiért elcsenem a fiókból, és széket húzok a polchoz, ahová föltették előlem. Most a konyhapulton ülök, mialatt Anyu főz, és apró darabokra vagdalom a vonatjegyeket. De ha kéri az ollót, mert neki is szüksége van rá, odaadom, és kivárom, amíg visszaadja.
Szóval az a kilencvenöt százalék elég jól működik. A maradék öt százalékkal szemben azonban a szüleim tanácstalanul állnak. Mert van, amikor egyszerűen elborul az agyam, és apró, gonosz kis fények gyulladnak a szememben. Apu azt állítja, hogy már előre látja rajtam, amikor a következő pillanatban disznóságot fogok csinálni.
Az említett disznóságok általában meghatározott témakörökkel kapcsolatosak. Vizet (vagy más folyadékot) például nem lehet a közelemben hagyni, mert egyszerűen megveszek tőle. Látszik, ahogy küzdök a gonosszal, és egy ideig jámbor arccal, jólneveleten iszom a teát az üvegből, de belül iszonyatos harc dúl. Végül menetrend szerint a rossz kerekedik felül, és máris locsolom magam körül a teát a szőnyegre, bútorokra, széles mozdulatokkal, ördögi arckifejezéssel, boldogan.
Ugyanilyen érzékeny pont a fürdővíz kilocsolása, meg az utcai pocsolyák, valamint az is, hogy az esti öltöztetésnél ne rugdossak vihogva, mint aki megveszett. A szüleim már beletörődtek, hogy meggyőzéssel itt kivételesen semmire sem mennek, ezeken a pontokon egyszerűen nem vagyok beszámítható. Neve is van ennek az állapotnak: putu. Onnan származik, hogy miközben a pizsamámat próbálják rám szuszakolni, magamból kikelve, vihogva ordítom: „putuuuuu!”
– De mi az a putu? – érdeklődnek szelíden és türelmesen, mire ez a válasz:
– Putuuuuuu!
Ennek folyományaként a szüleim megállapították, hogy putu alighanem az olyan gyerek, akinek a szülei sikítva vágynak egy idegszanatóriumba.
Ezért aztán nálunk elhangzanak ilyen sóhajok is:
– Nem tudom, talán front van, Dzsidzsi megint egész délután putu volt.
Ezzel együtt a szüleim a putut mégsem tartják értelmes szónak, mert amikor legutóbb felmásztam a Patakparti játszótéren a kis faház tetejére (az ovis kissrácoktól láttam, hogy felmásznak, és akkor már természetesen nekem is fel kellett), úgy éreztem, a helyzethez illően okvetlenül kurjantanom kell valami győzedelmeset, lovaglóülésben a tetőgerincen:
– Putuuuuu!
Anyu, aki a házikó körül körözve próbálta eltalálni, vajon melyik oldalra is esem le (az anyák olykor éppen olyan jövőbe látó képességekkel kell, hogy rendelkezzenek, mint a híres kapusok), dohogva szólt fel, hogy legalább valami értelmeset süvöltöznék, ha már az egész környék hallja. Ezt meg is fogadtam.
– Ciciiiiiiii!
Józan és értelmes pillanataimban (amelyek szerencsére, pontosabban szüleim szerencséjére a maradék kilencvenöt százalékot adják, de lehet, hogy kilencvenkilencet) nem tudok magyarázatot adni a putuságomra. Pedig mindenre van magyarázat, most már többnyire a felnőttek által is támogatott irányban, azaz az okozatosság pontos követelményeit betartva:
– Miért félsz a farkastól?
– Mert nyitva van a szája.
De a putura nincs. Illetve, újabban már erre is van.
– Miért rágtad meg a mesekönyvet?!
– Mert nagyon szerettem volna…
Ezzel aztán rövidre is zárok minden további kérdezősködést. Azért voltam putu már megint, mert nagyon szerettem volna, és kész.
A tizedik alkalommal Anyu azt feleli, hogy például ő is nagyon szeretne engem kitenni a teraszra, de mégsem teszi, mert sötét van, és ordítanék, és felébrednének a szomszédok, ez pedig nem felel meg az emberi együttélés követelményeinek. És hogy szerinte a kétéves életkor nemcsak annak az ideje, hogy megtanuljam összeilleszteni a világ nagy kirakós játékának már beszerzett darabjait, hanem annak is, hogy közben jól megszocializálódjak, és alkalmassá váljak a társadalmi együttélésre. Vagyis nem tehetek meg mindent, amit nagyon szeretnék, mert ez néha összeütközik azzal, amit mások szeretnének. És szerinte ezt egy John Stuart Mill nevű bácsi mondta. Szerintem meg: putuuuuu!
(Csucsukának szeretettel, hogy ne kattintson ide hiába. ;)
Tudtátok, hogy két és fél éves vagyok? Én nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy „májusban voltam két éves”, ezt meg is mondtam a néniknek az utcán meg a boltban, amikor megkérdezték Anyutól, hogy mennyi idős vagyok. Kifigyeltem, hogy mindig ez a válasz.
A nénik csodálkoztak. Azt is meg tudom mondani, hogy hogy hívnak, és hol lakom, de igazán megdöbbenni csak akkor szoktak, amikor bemondom a „májusban voltam két éves”-t. Hogy ezt mikor tanultam meg, senki nem emlékszik, de még valamikor nyár elején lehetett, mert a klubban is mondogattam, és egy jó ideje már nem járunk a klubba.
Aztán valamelyik este, elalvás előtt, miközben Apu mesélt, eszembe jutott valami. Éppen a sünitortáról szóló mesét olvasta. Én is szeretnék sünitortát!
Apu azt mondta, kaphatok a születésnapomra, de az még soká lesz. Erre Anyu azt felelte, végül is csinálhatunk egyet a két és feledik születésnapomra is. Az ugyanis éppen most lesz, holnapután. De nem hajlandó ropikat tűzdelni bele. (Mármint a tortába.)
Tényleg meg szoktunk emlékezni a „kisszületésnapokról”, akár csak említés-szinten. Ajándék nem jár ilyenkor, legfeljebb valami apró meglepetés, vagy olyasmi, amit amúgy is megvettünk volna. A másfél éves születésnapomra például huszonhárom kiló almát kaptam. A féléves születésnapom tiszteletére pedig futóversenyt rendeztek Siófokon. Úgy gondoltam, hogy ezek után egy sünitorta éppenséggel belefér.
A két és feledik születésnapomon gyönyörű, napsütéses idő volt húsz fokhoz közeli hőmérséklettel, ami igazán szép dolog egy novembertől, főleg, miután az augusztus, szeptember és a többi emberek nem kényeztettek el bennünket hasonlóval. (Igaz is! Mostanában kezdem megtanulni a hónapok nevét is. Bár már a tűzijáték estéjén felvilágosítottam a közeli kertekben szórakozókat, hogy „augusztus van”, amely megnyilvánulásomat ők zajos helyesléssel fogadták. Ugyanígy érdekelnek továbbá a hét napjai, valamint az is, hogy hány óra van. Múlt héten például egyik reggel hatkor azt kérdeztem Anyutól: „Ma milyen nap van?” Anyu döbbenten felült az ágyában, de mielőtt még eszébe juthatott volna, milyen nap is van, rájött, hogy alszom. Igaz, egy másik reggel meg azt mennydörögtem reggel fél hétkor az ágyamból, hogy „Éhes vagyok!”, és aludtam tovább. Ellentétben Anyuval, aki újabban visszaoldalgott a szobámba éjszakára, mert ott van a legmelegebb. Hát, mit mondhatok erre, úgy kell neki.)
Szóval továbbra is az esti időjárás-jelentés határozza meg a másnapi programunkat. Ha azt mondják, hogy szép, napos idő lesz, hozzá sem kell tenniük, hogy „ilyenkor vétek a szobában poszolódni”, mert magunktól is tudjuk. Emiatt, bevallom, a könyvespolcról például három hete nincs letörölve a por. Nem három hete töröltük utoljára, hanem három hete állapította meg Anyu, hogy ráfér már egy portörlés. Na, de majd ha esik. Mert amíg ilyen szép idő van, közvetlen felmenőimnek erős lelkiismeret-furdalást okozna egy olyan délelőtt, amelyen önhibájukból megfosztanak engem a szabad levegő és a mozgás áldásos hatásaitól.
Így hát a két és feledik születésnapom délelőttjén a Tóhoz mentünk együtt, mind a hárman, mert Apu is itthon volt. Ez külön bónusznak számít, mert Anyuval kettesben egyébként is sokat járunk oda. Annyira örültem, hogy folyton megszámoltam magunkat, tényleg hárman vagyunk.
A Tó partján szinte nyárias hőmérséklet fogadott, így a szüleim rövidujjúban flangáltak (rám visszaadták a copfsapkát, mert fújt egy kis szél). Csúszdáztam, hintáztam (már majdnem tudom egyedül hajtani magam), és a kedvencemen, a kis favonaton szállítgattam a családomat különböző turistalátványosságok helyszínére (többek között magához a Tóhoz).
Apuval már korábban megbeszéltük, hogy egyszer körbesétáljuk a másik tavat, ahol horgászni lehet. Most is nekivágtunk, de megint leragadtunk a csirkéknél. A csirkék ugyanis roppant lelkesen fogadják, ha füvet dobálok be nekik, belőlem pedig ennek láttán elemi erővel tör elő az amúgy sem túl mélyen szunnyadó gondoskodási ösztön.
Szóval kellemesen töltöttük az időt a tóparton, csak akkor keseredtem el egy kissé, amikor haza kellett jönni. A szüleim szerint a kesergés legfőbb oka, hogy már nagyon álmos voltam, és hiába győzködtem őket, hogy egyáltalán nem vagyok álmos, mert szerintük az álmos gyerek legfőbb ismérve, hogy azt ordibálja: „nem vagyok álmos!”
Pedig valóban a legkevésbé sem voltam álmos, és amikor itthon betettek a kiságyamba (háromnegyed kettőkor, mert soká nyammogtam a körtémen), csak azért dőltem el, mint egy zsák, mert minél hamarabb túl akartam lenni az alváson, hogy most már tényleg jöhessen az a bizonyos sünitorta.
Aztán egy pillanat alatt negyed öt lett, és felébresztettek. Anyu a konyhapultra ültetett, és nekiláttunk a tortakészítésnek. A kakaós tésztalapot már tegnap megsütötte, és valami kókuszos krémet is főzött, míg aludtam, hogy legyen ideje meghűlni. A vajkrém kikeverésében azonban már én is segítettem. Sajnos, ebbe nem kell liszt, pedig szeretem beledugni az ujjamat a lisztbe, amikor Anyuval sütünk valamit, ilyenkor én vagyok a meséből a kecskegida. Anyu szerint ugyan logikusan farkasnak kellene lennem, ha egyszer lisztbe dugom a kezem, de ebbe nem egyezem bele, néhány hete következetesen bojkottálom a farkast. Apu szerint most értem a fejlődésem azon szintjére, hogy ellenségképet keressek magamnak. Ebből voltak is bonyodalmaink, majd elmesélem. Elég most annyi, hogy a konyhapulton ülve – tudjátok, amikor nehéz vagyok a konyhában – mindannyiszor el kell velem játszani, hogy „ha a mi jó anyánk vagy, dugd be a fehér lábad”… És megint elölről.
Közben viszont elkészült a kókuszkrém (fele vajkrém, fele főzött krém), Anyu süni alakúra vágta a tésztalapot, és elkezdte megkenni a krémmel. Időnként megkérdeztem tőle: „és mikor fog sünire hasonlítani?”, ezt ő egy idő után egyre jobban zokon vette. Nem értem, én csak segíteni próbáltam. Végül megengedte, hogy mogyoróból szemet meg orrot csináljak a süninek. (Na jó, tényleg süni.) Végül beszórtuk a hátát tortadarával.
Kicsit betettük a sünit a hűtőbe, hogy szeletelni lehessen, mi meg addig összepakoltunk a nappaliban. Mindig is szerettem segíteni a rendcsinálásban, de ezt Anyu régebben nem annyira szerette, azt mondta, nem igazán jó irányba pakolok. (Szóval nem föl a polcra, hanem le a polcról, és nem be a vödörbe, hanem ki a vödörből. Miért? Az ugyanolyan jó… Miért kellene mindenkinek egyforma irányba pakolni?) Most azonban már egyre hatékonyabb segítségnek számítok. Össze tudom szedni a kockáimat, be tudom pakolni a babáimat a kuckóba. Sőt, néha még magamtól is eszembe jut, hogy ezt kéne tennem. A szőnyegen heverő játékaimat ugyanis olykor baleset éri, vagy valamelyik családtagomat, vagy egyszerre a kettőt. Ha Anyu azt kérdezi Aputól, hogy miért ugrál fél lábon, arra a sztenderd válasz: „bácsira léptem”. A „bácsi” a műanyag katona. Lehetőleg szuronyos puskával.
De most senki nem lépett bácsira, és a sünitorta is épségben jutott el a hűtőszekrényből a nappaliba. Még egy gyertyát is kapott a hátára, mert mostanában a kedvenc játékaim közé tartozik, hogy láthatatlan gyertyákat fújatok el Apuval, aztán egy sercenéssel újra meggyújtom őket. Majdnem olyan jó, mint az orvosos játék, vagy a kecskegida. Ezért aztán azt gondolták, hadd legyen egy igazi gyertyám is a tortámon, és én el is fújtam, mégpedig igaziból.
Ajándékot is kaptam, egy macis könyvet, amit már régen kinéztem magamnak (a gonosz kiadó a mesekönyv hátára nyomtatta kicsiben a folytatások borítóját, így esténként tudok ábrándozni róluk). A „kisszületésnapom” megszólalásig olyanra sikeredett hát, mint egy igazi születésnap, tortával, gyertyával, ajándékkal. Sőt, megszólalás után is, mert mégis csak az volt a legjobb az egészben, amikor Apu a nap végeztével elolvasta nekem a mesekönyvet.
Boldog kisszületésnapot nektek is, ha most van, vagy akár máskor lesz… Meg nagyot is!
Hozzám szóltak