Másfél éves lettem (a múlt héten). Sokat mondogatták nekem ezt a másfél-dolgot, de nem tudtam mire vélni. Aztán úgy döntöttem, bizonyára azt jelenti, hogy van egy csomó dolog, amitől más fél, én meg már nem. Mert már nagy vagyok. (Nagyobb, mint más másfél évesek.)
Például az oltás. Megint kaptam egyet, ami nem volt kötelező, Anyu megkérdezte, hogy beadassuk-e, azt feleltem, hogy „Nem”, de mindenre azt felelem, úgyhogy ebben ki is egyeztünk. Apu szeret is velem viccelni. „A bálna hal?” – „Nem!” – „A Nap kering a Föld körül?” – „Nem!” – „Az ember a majomtól származik?” – „Nem!!!” – „Nagyszerű, ez a buktató kérdés ötödikben. Okosabb vagy, mint egy ötödikes!”
A „nem” kétségkívül benne volt az első három szóban, amit tudtam. (Hogy hányadik, az attól függ, hogy az eblét beleszámoljuk-e.) Most már tudok legalább harmincat (talán ötvenet is), de az „igen” még mindig nem szerepel közöttük.
Így aztán megkaptam az oltást. Valamilyen malacokkal volt kapcsolatos, és arra gondoltam, talán azért lehet, mert azt szokták nekem mondani, hogy egy malac vagyok. De remélem, az oltás nem változtat ezen a helyzeten, mert az identitásom kerülne komoly veszélybe. (De azóta eltelt egy hét, és még mindig malac vagyok, szóval nem.)
De nem erről akartam mesélni, hanem hogy mit csináltam a másfél éves születésnapomon. Szép idő volt, és itthon volt Apu, szóval remek kis napnak néztük elébe. Reggeli után kimentünk a teraszra, és odajött a Cica. A Cica a harmadik szomszédban lakik, vagy kilenc másik macska társaságában, és ő lehet az omega egyed a falkában. Mostanában mindig felbukkan valahonnan, ha meghallja a hangomat, és megpróbál játszani velem. Ez úgy történik, hogy odajön egészen közel hozzám, és igyekszik a fülét hozzádörgölni a nadrágomhoz, hogy a füle tövén található mirigyekkel bejelöljön, hogy az ő embere vagyok. Nem tudom, ez miért lehet, talán gyűjtik az embereket, hogy kinek van több. Én meg megpróbálom megfogni a Cicát, mert olyan jó selymesnek látszik. A Cica ugrik egy marha nagyot hátrafelé. Vihogok. A Cica visszajön, és kezdjük elölről.
Ha bent vagyok a szobában, a Cica akkor is odajön a teraszajtóhoz, és fölteszi a lábát az üvegre. Én meg a kezemet. Ha Anyu, aki a konyhában pakolászik, vihogást hall a teraszajtó irányából, már tudja, hogy a Cica van itt. (És hogy hosszabb műveletekbe is belefoghat, mert most elleszek egy ideig.)
Papírgalacsint is csináltunk neki, madzagra kötve. Ez nagyon vicces volt! A Cica valamiért ősellenségének tekinti a madzagra kötött papírgalacsint, és ha meglátja, felteszi magában, hogy megsemmisíti. Az első lábával elkapja, a fogával eszeveszetten rágja, és a hátsó lábával rugdossa, miközben hempereg a földön. Három-négy napig sétálgattam a teraszon, a papírgalacsint magam után húzva, a Cica pedig lesből támadva lecsapott rá, míg aztán egészen apró darabokra rágta.
A Cica minden nap jelentkezik, néha többször is. Anyu szokott adni neki tejet, Apu meg néha husit. („Cica! Tejet iszik! Vusit is!”) De szerintem nem ezért jön oda, mert én nem adok neki semmit, és mégis folyton engem követ. A másfeles születésnapomon Apu kitalálta, hogy vegyünk a boltban macskaeledelt (meg persze minden mást). Szépen sütött a nap, és az összes kutyus kint sütkérezett a kapuk környékén, vagyis igen jó kutyusozó idő ígérkezett.
Mostanában Apuval járunk hétvégén a boltba, és mindenfélét hozunk a babakocsimmal. Más alkalmakkor már nem szoktam babakocsizni, csak ha teherszállításról van szó. Ha sietni kell, valaki nyakában utazom, ha meg ráérünk – általában ráérünk, hova siessünk –, akkor meg a saját lábamon gyalogolok az utcán. Mostanában már nem állok meg tízméterenként a kavicsokkal játszani (néha ötven métert is haladok egyhuzamban), és soha nem fáradok el. Sőt, ha túl sokat vacakolok, Anyu meg szokta kérdezni: „Fölvegyelek a nyakamba?” – „Nem!!!” – kiáltom dühösen, és inkább rohanok, csak nehogy vigyenek.
Izgatottan vittük haza a macskaeledelt, már előre vártuk, hogy fog örülni neki a Cica. Na, hát szerintetek megette? Szavazásra bocsátom a kérdést.
És még el akartam mesélni, hogy másnap korán fölébredtem a délutáni alvásból, még nem volt egészen sötét. (Egy és fél kettő között szoktam elaludni, és két-három órát alszom, de sajnos, mostanában négy óra körül már sötétedik.) Múlt szombaton vettünk almát az egyik háznál, de csak négy és fél kilót, ami kevésnek bizonyult, mert minden nap megeszem kettőt (meg egy banánt). A délutáni alvás előtt szoktam botmixerelt gyümölcsöt enni (héjastól, kivéve a banán), mert még mindig evés közben alszom el, és a gyümölcs nem terheli meg a hasamat az alváshoz, és az sem akkora baj, ha esetleg még a számban van, miközben elalszom. (Ez a fogamnak nem a legjobb, de egyelőre beértem azzal, hogy az esti cicizős alvásról leszoktam, most majomkodom egy kicsit a cicin, aztán iszom pár korty vizet, és jön a kutyusos mese a macikereséssel.)
Így aztán fölkerekedtünk, babakocsira kaptunk, és elsétáltunk együtt az almás házhoz, Apu, Anyu meg én. Szép őszi alkonyat volt, jól esett a séta, és hoztunk huszonhárom kiló almát a babakocsi aljában, meg hátizsákokban.
Most aztán van itthon egy kis alma, ehetem. (Eszem is. Akkor is, ha felszeletelik kis darabokra, nem baj, ha rajta van a héja. Bár evés közben néha kicsit főzőcskézem vele a lábaskáimban, és a Macit etetem.) De szerintem valamit elrontok. Biztos ismeritek a mondást, „An apple a day keeps the doctor away” (vagyis minden nap egy alma az orvost távol tartja, vagy valami ilyesmi). Hát én eszem minden nap legalább kettőt, és mégis beoltottak. (Ez pedig véleményem szerint kevesebb, mint a biztonságos távolság az orvos esetében.) Lehet, hogy csak a pontosan előírt darabszámmal működik?
Hozzám szóltak