Nyávogi élete és cselekedetei

Kedves Feleim!

Már vagy egy hete próbálom nektek feltölteni ezt a verset. (Persze én voltam a naiv, valamiért azt hittem, hogy az indavideo, az egy videofeltöltő oldal, ahová videókat lehet feltölteni. Vagy hogy rendesen működhet bármi, aminek a nevében benne van az, hogy "ind..." Na jó, Indiana Jonest leszámítva.)

A filmecske amúgy nem most készült, hanem még valamikor ősszel (megnéztem: november 8-án), és sajnos, lemaradt a vége, mert betelt a memóriakártya. Soha többet nem voltam hajlandó ezen a színvonalon megismételni a mutatványt. (Úgy, hogy ne süvöltözzem közben, hogy "Esti ruhába bújt az ég... Akkor ezt most filmezed, Anyu?")

Meg különben is, Anyunak ez a kedvence a nyulas baki miatt.

(A könyv sajnos beszerezhetetlen ritkaság, azért is filmeztük le, hogy meglegyen, mert vissza kellett vinni a könyvtárba.)

Szeretettel küldöm mindazoknak, akik szintén szerették ezt a verset gyerekkorukban, vagy akik most hallják először, és tetszik nekik, vagy akiknek épp sikerült néhány vidám percet szereznem vele.

Legyetek jók! (De ne nagyon.)

Nyávogi

– avagy aforizmák és megállapítások Nyávogitól –

Ismét véget ért egy év – most már én is mondhatom azt, hogy „ismét”, mivel ez immár a második év volt, amelyet elejétől a végéig figyelemmel kísérhettem. Sok minden történt a világon elsőként és sokadszorra is, ezek közül most arra szeretnék kitérni, hogy a 2010-es évben kezdték a szüleim felírogatni a mondásaimat, leginkább azért, mert a 2010. évtől fogva vannak nekem olyanok. „Karácsonyra beszélni fog ez a gyerek” – mondta Mama 2009-ben, és így is lett. Azaz már több mint egy éve színesítem a nagyvilágot a hozzászólásaimmal. Nos, manapság úgyis divat, hogy mindenkinek füveskönyve legyen, álljon akkor itt egy hamisítatlan Nyávogi-féle füveskönyv.

2010. március (22 hónapos)

„Jeesett! Nem tudok gyógyítani mindenféle állatokat! Visszaadod nekem!”

március 27.

„Felkapcsoltad a villanyt! Nagyon okos vagy, Anyu!”

március 28.

„Olyan húsot csináljál! Beteszed a sütőbe egyszerre, teszel rá rizsát…”

március 30.

„Megvan a Kisegér. Nem tömtem a hálózsákba, viszont a takaróba tömtem.”

„Te, fiam, mit dolgoztál?” (– az apjának)

„Szeretnék fickándozni.”

április

április 12.

Eltörött egy tányér. Hiába porszívóztuk, maradtak szilánkok. Dzsidzsi persze megtalálta.
– Pannikám, mi van a kezedben?
– Egy nagyon kicsike tányér.

április 14.

Homokozólapátokkal aludt (plüssök helyett). Ébredés után büszkén:
– Aludtam a lapátokkal!
– Nem nyomtak?
– De nyomtak.
– Hol nyomtak?
– Itt a hasamon. Nyomtak kicsikét.

Hintalovat idomít.
– Megtanítom a lovacskámat, hogy jöjjön ide. Odanyúlok a lovacskámhoz… Most nézd meg, lovacskás lett a kezem!

április 16.

„Azon gondolkodom, hogy kinek van még orrcsontja.”

április 17.

„A Mátyás királynak az unokájának a könyvét olvasom éppen.”
(Elvette az apja könyvét, Graves: Vitéz Belizár)

április 19.

„Itt gyönyörű virágok pompáznak a kert végében. Nekem is van olyan, de megrágta valami csiga. Vagy hernyó.”

„Rajzoljál cicát! Ez nem tetszik. Ez mókus.”

május

május 11.

„Aludtam, és eszembe jutott, hogy: ’Futty! Kaki jön!’”

2 ÉVES

május 16.

„Jegenyét teszek a fejedre, hogy a Jóisten ne fájjon.”

május 20.

„Egy szép napon volt egy farkas, és azt mondta…” (mesél a kiságyban)

„Nincsenek itt a simogatóállatok!” (=elalvós plüssök)

május 26.

„Rátetted az ennivalómat a filctollra! Ilyen butaságot!” (mérgelődik)

május 29.

„Ez nem igazán tetszik nekem. Szerintem nem eszem meg.”

„Locsolókannával belenézek a füledbe, aztán macival megmérem a lábadat” (kórházasat játszik)

június

június 1.

„Nem van jókedvem, hogy elmentek” (berzso + Tamásék)

június 3.

Sétáltunk, láttunk egy cicát (csengővel a nyakában), de elszaladt.
„A csengős cicának is nyomban eltűnt a jókedve”

június 4.

„Nézd, mit rajzoltam! Ez egy nagyon pinduri csiga, még nem tud járni, nincsen lába és keze, nem tud mindent tologatni”

június 5.

„Ott van a nagyujjam, és ott vannak a gyerekei a nagyujjamnak” (=a többi lábujja)

június 8.

(Még mindig ez foglalkoztatja)
„Van egy anyukakörmöm, ami nyálas lett, és itt szomorkodnak a gyerekei” (bekapta a nagylábujját)
„Bekenem krémmel, és meggyógyítom… Nagyon örülnek…”

június 17.

anyu: – A vasúttörténeti parkosat is el tudod mondani?
Zsír: – Igen. Vonatokról szól… És hídról szól… Annyi mindenről szól!

június 20.

Nagy rémült ordítás a hálószobából. Dzsidzsi a fejére húzta a plédet, és nem talál ki alóla.
– Dzsidzsikém, mi történt?
– Ejvesztem egy takaróban.

július

július 1.

– Kik vannak a kölykeim között?
– Kik a kölykeid?
– Nem tudom. Csak viccelődöm.

július 2.

– Az elefánt egy nagyon nagy állat, és esetleg megesz.
– De az elefánt nem eszik Pannit!
– De talán néha igen.

július 4.

„Én egy veszedelmes zsír vagyok.”

július 5.

(A kisujját piszkálja az ágyban.)
– Ez a kicsi ujjam mindjárt elromlik. Csavart kell venni, és megjavítani.

július 6.

„A pulyka nem tud csúszdázni, mert nincsen popsija.”

július 11.

„Szeretem a paprikás krumplit, de a krumplipüré nevezetű krumplit nem szeretem.”

Keltegetjük.
– Ki vagy te?
– Nem tudom. (motyogja)

július 16.

„A seregeimnek is adjál vizet!”

július 17.

– Egy kis lábkörmöt találtam.
– Jól van. Dobd ki a szemetesbe.
– Az nem szemét! Az a lábujjra való!

július 23.

Több bilit öntöttem ki egyszerre.
Dzsidzsi: „Kiöntötted a pisit a barátaival együtt.”

augusztus (2 éves és 3 hónapos)

augusztus 16.

Velencei-tó közepén, gumicsónakban:
„Azon tűnődtem, hogy ez mind esővíz?”

augusztus 19.

Hazafelé jövünk az állomásról, mutatja, hogy melyik házban melyik barátja lakik. Mondom neki, hogy Lacikáékhoz most nem tudunk menni, mert nyaralnak.
– És majd azt mondod nekem, hogy „Képzeld, Pannikám! Hazajöttek a Lacikáék, mehetünk hozzájuk.” És akkor én mogorva arcot vágok, de azért nagyon örülök.

augusztus 21.

Egy nagyobb cowboy- és egy kisebb indiánfigurával játszik. A nagynak pisztoly van mind a két kezében. Állítólag az az apuka, és Siófokra utaznak nyaralni.
– Az apukája nem tud bemenni a vízbe.
– Miért? Nem tud úszni?
– Nem tud úszni, mert mutató keze van.

augusztus 24.

Reggeli ébresztéskor első szava:
– Menjünk Siófokra!
– Jó volt Siófokon?
– Jó volt, és azt javasolom, menjünk még oda!

augusztus 30.

„Arra jöttem rá, hogy a pénz is gurul.”

„Apu majd hazajön, és odaadom a szőrét, amit leejtett”

szeptember

szeptember 10.

(Mesekönyvben kígyót nézeget)
„A kígyó rá van tekeredve a fára; hogyha becsukjuk a könyvet, biztosan lejön”

„A karácsonyfán vannak csillagok, lámpák, és persze gömbök”

szeptember 25.

Zsír: – Hol vannak a kismacik?!
anyu: – Elpakoltam őket. Hadd legyenek egy kicsit a kuckóban.
Zsír: – De a kismacik ordítoznak a kuckóban!

szeptember 26.

– Mi van azon a képen?
– Azon a képen, ha jól tudom, egy gomba van.

„Na, kinek van kedve halacskát rajzolni?”

szeptember 27.

– Gondoltam, hogy „Hm, hátizsák is van rajtam, fel is öltöztem, még cipő hiányzik a lábamról”, és ezért levettem onnan azt a cipőt.

szeptember 30.

„Volt egy olyan történet, hogy egyszer az Állatkertben megpiszkáltam a lajhárnak az orrát.”

október

október 1.

„Én is láttam lomha földi békát szanaszét görögni a kőben”
(=2 béka volt a téglában elbújva)

október 2.

– Mit csináltál, amikor fölébredtél?
– Nem sírtam, de aggódtam.

október 3.

„Biliben viszem társaimat”
(=a malacot és a fókát viszi a biliben)

október 6.

Barátnőjével beszélget a kerítésnél. (Julcsi kiscsoportos óvodás.)
Julcsi: – Jó volt, amikor a buszmegállóban találkoztunk. Emlékszel?
Zsír: – Emlékszem. Ott voltak Mamáék is.
Julcsi: – Mi pedig az Auchanba mentünk a busszal.
Zsír: – És mit vettetek az Auchanban?

október 12.

Kunsztol a csúszdán (az apjának)
„Most úgy fogok lecsúszni, hogy az egyik lábam elöl van, a másik hátul… És a végén megütöm magam, de te meggyógyítasz.”

október 15.

(Weöres Sándor-könyv rajzait nézegeti)
– Felborult ez a kocsi!
– Nem borult fel, csak nem jól tudták lerajzolni. Azt akarták lerajzolni, hogy kanyarodik.
– Majd én rajzolok olyan kocsit, ami jó lesz. (Felkel.) Adjál nekem ceruzát, amivel tudok rajzolni ebbe a könyvbe!
– Dzsidzsikém, könyvbe nem rajzolunk! Mit fog szólni Apu?
– Többet nem mondom neki, hogy meséljen ebből… Amiben nincs kocsi, nem borult föl, azt elmesélheti.

október 16.

– Panni, kimegyünk az udvarra?
– Igen! Közben fogom eszegetni a finom, puha és ízletes kalácsot.

(Mesekönyvet eltépte)
– Nem szerettem volna rosszat… Kíváncsi voltam, és figyeltem, hogy lehet-e eltépni…

október 17.

„Odaállítottam a toronyhoz a gesztenyekutyust, mert szeretné csudálni”

október 21.

„Hozom a cicát és a villát. A cicát kedvesen simogatni kell, a villát pedig nem kell simogatni, csak fogni.”

Verset írt Gyula kutyáról. Egy részét nem értjük (halandzsa?)
„Gyula kutya fekszik…
…nyílt nap van,
Megyünk az iskolába.”

október 23.

Viccelődnek az apjával a cicás képeskönyvön.
Panni: – Ez micsoda?
– Gorilla.
– Neeem, cica! Ez micsoda?
– Elefánt.
– Cicaaa! És ez micsoda?
– Hullámos papagáj.
Panni (megbántva): – Nagyon szeretnék egy hullámos pupodájt, ne nevezd annak a cicát!

október 28.

„Kérek szépen pirítós kenyeret! De ne olyan nyavalyás pirítós kenyeret, hanem jóízűt!”
(Fogalmam sincs, mi volt a nyavalyás pirítós kenyér.)

november

november 1.

„Az összeroncsolódott motor ma is ott áll a Lánchídon.”
(Miután fölborult a rózsaszín kismotorjával a konyhában)

november 3.

„Emlékszel, Anyu, hogy egyszer ettem csokit? Szerintem kellene máskor is ennem…”

november 5.

(Evés közben)
– Ízlik neked egyébként a halacska?
– Nem.
– Miért nem?
– Azért, mert budos.
– Hogyhogy büdös?!
– Hát úgy, hogy ettem belőle, és megbudosodott a nyálam.

november 6.

„Apu, most miben mesterkedsz? Netezel, vagy valakinek írsz?”

november 7.

– Nem vagyok buta!
– Nem azt mondtuk, hogy buta vagy, hanem, hogy butaságot csinálsz.
– De én nem vagyok butaságot csinálva!

november 8.

„Gyula kutyát a mérlegre tettem, és mérem. Gyula kutya ordítozik, mert nem szereti a mérést.”

november 9.

„Ejnye, Pöttyös kutyus, nem ér lusta lenni!”
(Nem jött oda hozzá a kutya)

Sütit készítünk, kér a tejből. Iszik, visszaadja a bögrét.
– Ezt most már tedd bele a sütibe, ha gondolod…

november 10.

A Tavaszi szélt énekeljük: ’…Mert azt a bú földig húzza…’
– Az én Apum húzza földig? Vagy egy másik apu?

november 11.

– Mit csinál a maci ezen a képen?
– Összesöpöri a kígyókat.
(Felmos egy moppal)

november 12.

„Pomplexumot építek”

2 ÉS FÉL ÉVES

november 15.

– Szereted a paradicsomot?
– Nem!
– És miért nem?
– Mert olyan íze van, mint a paprikának.
– És a paprikát sem szereted?
– Nem!
– Miért nem?
– Mert olyan íze van, mint a paradicsomnak…
(Egyiket sem kóstolta, mert meg sem hajlandó fogni.)

november 17.

A szőnyegen játszik. Megüti a fülünket:
„Egy mentőautó érkezik a helyszínre”
Nevetünk a megfogalmazáson. Megrovóan ránk néz:
„Azért, hogy elszállítsa a beteget!”
később:
„Egy súlyos beteg van ebben a kórteremben”

november 19.

„Ez itt a Baleseti kórház, és az pedig lesz a… a… a Betegségi kórház!”

november 23.

A kisegerével beszélget, akinek ő az anyja. Nekem kell szinkronizálnom a kisegeret.
– Kisegér, miért maszatos az arcod?
– Mert az anyukám összemaszatolt engem sütőtökkel – jegyzem meg gonoszul.
– Kisegér, inkább cincogjál…

– Mikor gyújtjuk meg a gyertyákat az adventi koszorún?
– Majd vasárnap.
– És utána elfújjuk, és megesszük?

november 24.

– De szépet építettél! Egy torony!
– Az tempjom.
– És a másik is?
– Az pjébánia.

november 28.

„Megöjejsz, megöjejsz, bajatoni nyár,
Aktív ez a kutya, mégis belefér”

„Szajmában fekszik üdvözítőtök, dobszejda,
A legények regimentje igen cicka”

„Szita, szita, Pál
Hozta haza már”

november 29.

„Elmentünk Szolnok megyébe, és ott a baba leesett az ágyról”

„Debrecenben énekelnek,
Pulykakakas érte mennek”

Saját szerepét kommentálja az iskolás játékban:
– A szülő elkísérte a gyerekét az iskolába, és azután elment dolgozni.
– És mi a munkája a szülőnek? – kérdezem.
– Az a munkája, hogy pénzt keressen magának…

december

december 1.

Még mindig arról beszél, hogy volt korcsolyája, és mi elvettük (egyszer álmodott ilyet, és azóta meg van győződve róla).
– De Pannikám, csak álmodtad!
– Nem álmodtam, tényleg volt!
– És hol korcsolyáztál vele?
– A te ágyadon.
– Ágyon nem lehet korcsolyázni.
– De én kipróbáltam, és sikerült…

„A husi, az egy nagyon finom étel, amit nagyon szeretek”

december 3.

Lefekvéskor nincs meg a kismalac párnája. Megbeszéljük, hogy majd holnap megkeressük. Csendes aknamunka folyik a kiságyban:
– Hm, vinyít a kismalacom. De hiába vinyít, hiába ordít, hiába nyinyil…
(Végül megkerestük a nyomorult párnát)

december 10.

„Éhes vagyok, éhes; éhesnek szegődtem” (=béres vagyok, béres)

– Mit énekeljünk?
– A nadrágosat!
– ???
– Mííínek néked az a nadrág… Ingyom-bingyom táliber…

„Ha még egyszer itatom,
Rece-fice, bum-bum-bum”

december 18.

Beteszem a kiságyba.
„Menj ki, és takarjál be jól érthetően!”

december 20.

– Mit szeretnél inni?
– Vizet! Olyat, ami kancsóból származik.

december 21.

Zsír: – A méhecske mit dolgozik?
anyu: – Mézet gyűjt.
Zsír: – Csakugyan?!

„Miért mondja azt az ember a kisgyerekének, például nekem, hogy ’na, fiam, sütheted’?”

december 23.

– Nézd, Apu visszaépíti neked a tornyot, ami feldőlt.
– És én pedig szemrehányóan nézem.

Reggel tapogatja a fejét.
„Nem tudok játszani ilyen hattyú alakú fejjel… És nincsen fülem… Csinálj nekem, kérlek, copfot!”

december 26.

Új játékait keresgéli.
– Anyu, nem láttad véletlenül a két cicát? Azokat a kis apró jószágokat…

„A borz és a sündisznó hasonlít egymásra, de a borznak nincsenek tüskéi”

„Sötétben nem látok. Én csak a fényt látom.”

„Azért van lábam, mert azzal tudok állni, és a lábizmaimmal tudok izmozni. A lábizmaimmal tudom hajtani magam.”

december 27.

(Tropicarium után)
„A jája egy japos ájjat. A jája jagacsos, és megsimogattam, és egy kis jagacs jájagadt a kezemre, és le kellett mosnom a jájának a tavacskájában.”

december 28.

„Menjünk el valahová! Ma még egyetlen lapos állatot sem láttam!”

december 29.

„A kismackó hároméves korában született, jövő nyáron.”

december 31.

„Hozom a copfos babát és ezt a nemhajú babát” (=kopasz)

Pár napja elkezdett félrevonulva játszani, pl. a szobájában.
– Panni, nem jössz ki a nappaliba? Mesélek neked!
– De utána visszamehetek az otthonomba?

Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánunk!

A szüleim szerint a karácsonyi készülődést nem lehet elég korán elkezdeni. Ez egyrészt arra vonatkozik, hogy lehetőleg már novemberben meg kell venni az összes ajándékot. (Mármint a Jézuskának, nem nekünk.) Másrészt meg arra, hogy a két és fél évesek már komoly segítséget jelentenek egyes ünnep előtti műveletek elvégzésében.

Remekül tudok például karácsonyi díszeket festeni az ablakra. Vagy süteményt sütni. A süteménnyel egész jól álltunk, már két héttel előre elkészítettük Anyuval a habdíszítéses vajas kekszet, mert az eláll. Ja, el, a következő hétig, amikor is megettük… Valahogyan elfogyott, na.

Így pár nap múlva újra nekiálltunk, és sütöttünk még egy adag vajas kekszet. Nem lett olyan szép, mint az első. De azért elfogyott…

Végül Karácsony előtt pár nappal dupla adagot készítettünk, és így az ünnepi asztalra is jutott.

Anyu szeret velem süteményt sütni (meg mindenfélét főzni), mert nagyon lelkes vagyok. Egyrészt beszélgetek vele, és így sokkal érdekesebb, másrészt gyakorlati hasznomat is lehet venni, például mialatt Anyu berakosgatja a tepsibe a kivágott formákat, és bekeni őket tojással, én összegyűjtöm a gyúródeszkán az ott maradt széleket, és összegyúrogatom. A formákat is kivágom, ha hagyják, csak így egy kicsit gazdaságtalan (Anyu szerint), mivel mindig a tészta kellős közepébe nyomom bele a formát, nem a széle felől haladva egymás mellé, mint ő. Állítólag így sokkal kevesebb fér ki. Szerintem ez kicsinyes hozzáállás.

Habkarikát is sütöttünk, mert a Kipkopp karácsonya c. mesekönyvben láttam olyat, és kérdeztem Anyutól, hogy mi az. Azt monda, hogy egy retró karácsonyfadísz, az ő gyerekkorukban olyan volt minden fán, meg boa. (Böe?) És hogy ma már nem nagyon lehet kapni, ezért inkább süt nekem. Az Apu nagyon kerülgette, meg én is, de végül Anyu eldugta, és így felkerült a fára. (Nekünk meg sütött másfajta habcsókot, ami nem karika.)

Elsőnek az adventi koszorú lett kész, ezt még valamikor november végén csináltuk Anyuval. Vettünk a virágüzletben egy új szalmakarikát, fenyőgirlandot meg gyertyákat, a két régi koszorúnkról meg leszereltük a díszeket, és szépen megtisztogattuk (Anyu még a mosogatógépbe is betette a gyertyatartókat). Már itt megmutatkozott, hogy milyen komoly segítség vagyok az ünnepi készülődésben, felelősségteljesen őriztem a rám bízott díszeket, és kérésre adogattam őket.

Majdnem minden vasárnap este eszünkbe jutott, hogy gyertyát kell gyújtani, csak egyszer felejtettük el (ez a korábbiakhoz képest jó arány, volt már 4/0 is…) Bár nem hiszem, hogy kimondottan autentikusnak számít a „Kisegér, kisegér” című dalt énekelni a gyertyafénynél, de a szüleim szerint a közös éneklés így is éppen olyan jól jelképezi az ünnep szellemét.

Sajnos, a szokásos orvosos és óvodásos játék helyett Anyu sokszor mondta azt, hogy most rendcsinálósat játszunk. Különféle helyszíneket szemeltünk ki a rendcsináláshoz. Ez egyrészt izgalmas volt, mert mindig előkerült egy-két régi játék és mütyürke, amelyeket korábban gondosan eldugtam, például a párnahuzatokba. Másrészt viszont egy csomó fáradságomba került, hogy estére ugyanolyan rendetlenséget csináljak, mint korábban volt. (Anyu azzal vigasztalta magát, hogy azért néhol egy kicsit látszik, hogy rendet csináltunk.)

Anyu mégis azt mondta valakinek, hogy a legnagyobb adventi szívás négy és fél kiló interneten vásárolt ömlesztett legót szétválogatni. (Mi az a lego? És miért kell szétválogatni?) Szerintem meg akkor vágta a legüldözöttebb fejet, amikor valamit fertőtlenített a mosógép tetején a lavórban, és időnként megkevergette, ilyenkor szépen csörgött, én pedig azonnal ott teremtem, hogy megnézzem, mi az. Ennek érdekében különböző fellépő alkalmatosságokat is hoztam magammal. De Anyu oroszlánként védte a nyamvadt lavórját. (Később még azt is mondta, hogy nem is a szétválogatás meg a fertőtlenítés volt a legnagyobb kihívás, hanem az, hogy végül meg is kellett az egészet szárítani úgy, hogy ne vegyem észre, és 23-án lóhalálában építeni belőle valamit, amit érdekesnek találok. Majd mindezt elhelyezni az egyik tömött szekrényben…)

Szóval egy ideig úgy tűnt, hogy egész jól állunk a készülődéssel. Aztán a Karácsony előtti utolsó héten több helyről is érkezett munka, és Apunak is folyton későig kellett dolgoznia, közben még a torka is fájt. Így aztán a végén szokás szerint eszeveszett kapkodásba fulladt az ünnepi készülődés.

Karácsonyfánk például megint az utolsó pillanatban lett. Talán még emlékeztek az Undok Nénire a Zöldségesnél. Na, hát ő becsukta a boltját aznap, amikor megnyitott a falu szélén a madaras teszkó. Azt mondta, hogy az a nagy bót őt úgyis tönkreteszi. Szerintünk nyugodtan nyitva maradhatott volna, mert a fene fog két csomag retekért a madaras teszkóba rohangálni, az Undok Néni pedig itt volt az utca végén, és gyönyörű áruja volt. (Még kelbimbó is!) De az Undok Néni a fejébe vette, hát így jártunk. Most aztán nem is kapni a faluban kelbimbót (pedig szeretem). Meg karácsonyfát se nagyon (vagy csak jó messze tőlünk, a falu túlsó végén).

Szóval Apu ismét elgyalogolt a hetedik határba, azzal a feltett szándékkal, hogy megveszi az első fenyőfát, ami szóba jöhet – azaz befér a lakásba, és nem kisebb, mint én, mert egy karácsonyfának azért mégis csak legyen már tekintélye. Nos, mint kiderült, ezzel szinte lehetetlen feltételt támasztott, ugyanis a lefosztott karácsonyfaárus helyen kizárólag nyolcvan centi alatti kis cserjécskék szomorkodtak, meg két és fél méter fölötti közületi dekorációk. Nos, levágni még mindig egyszerűbb egy fenyőből, mint hozzátoldani… Így aztán amikor Apu végül hazatért, Anyu első döbbenetében megérdeklődte, hogy most vajon mi körül fognak ünnepelni a hátrányos helyzetű gyerekek a Parlamentben, ha Apu elhozta ezt.

Nos, a hátrányos helyzetű gyerekek a Parlamentben végül nem maradtak karácsonyfa nélkül, és én sem, és a tetejéből is csak egész kicsit kellett levágni, hogy beférjen. De muszáj volt nagy fát vennünk, hogy legyen mit díszítenem, mert idén már ebben is lelkesen segédkeztem. (Mint ahogy tavalyelőtt is. Tavaly meglepetés volt a fa, de a szüleim nem vállalták be még egyszer, hogy az alvásidőm alatt rohammunkában kivitelezik az egészet, és közben nem adják be a válópert.)

Hogy karácsonyfát díszíteni milyen jó dolog, arra Zsófiéknál jöttem rá. Néhány nappal Karácsony előtt ugyanis megrendezték a szokásos előkarácsonyi összejövetelt a baráti körnek (tavaly nem tudtunk elmenni, mert nem jártak a vonatok a nyurvadt hó miatt). Az idei előkarácsony remekül sikerült, a legfontosabb történések az én nézőpontomból:

1.) a gyerekek – volt három kissrác, akik nagyjából korombeliek, de ami a legfontosabb, ott volt Dóri, aki idősebb nálam, és terelget, mint tyúkanyó a kiscsibét, én meg felnézek rá. Hiányzik nekem az idősebb gyerekek társasága, velük mindig is jobban kijöttem. (Sajnos, a régi játszótársaim már nagyrészt óvodások.) Dórival színeztünk, nyomdáztunk és repülőgépet építettünk a futópadon.

2.) a fenyőfa – végre nekem is megengedték, hogy piszkáljam, mi több, a díszítésbe is bevontak. Komoly pofával, hallatlan összpontosítással akasztgattam az ágakra a díszeket. (A végeredmény nagyon szép lett, Zsófiéknál csupa különleges dísz van!)

3.) az ebéd – mintha direkt nekem találták volna ki, már Anyu hasában is folyton halat akartam enni (azóta se evett annyi halat, meg egész előző életében sem, mint a terhessége alatt; mióta kijöttem, önállóan folytatom a halevést, ő köszöni, befejezte). A grillezett harcsa igazán a szám íze szerint való volt. Feljegyzem még, hogy itt ettem életemben először levest (fokhagymaleves volt), méghozzá teljesen egyedül. (Aki ezen csodálkozik, próbáljon meg egy izgága gyereket megetetni bármivel, ami lötyög. Egy olyan kicsi kanállal, ami befér a nyavalyás szájába.)

Szóval remek előkarácsony volt. Pláne, amikor Apuval együtt alhattam ebéd után. Egyébként is belejöttem már a házon kívül alvásba (lehetőleg Apuval), mert az ünnepek előtt és alatt többször megfordultunk Mamáéknál is. Hazajött Lilike, tudjátok, az unokatársam, aki nagyon messze lakik, és ezért év közben szomorkodni szoktam utána. És hamarosan lesz egy másik unokatársam is, őt még csak becsomagolva láthatom. De ő is nagyon messze fog lakni. Hiába, nagy ez a világ. De remélem, legalább Karácsony környékén mindig találkozhatok majd velük.

Végül 24-ére már csak a fadíszítés maradt nálunk is, de azért ezen is remekül tudtunk kapkodni, a fát nem sikerült eléggé levágni, és megkarcolta a mennyezetet, Anyu elvágta az ujját az ajtóvasban, fogalmam sincs, hogyan csinálták ezt régen a szüleim, amikor állítólag még a fát is aznap vették meg, és a karácsonyi ebéd sem volt készen már az előző nap. De lehet, hogy ez csak amolyan gyerekmese.

Végül feldíszítettük a fát – hogy egy kicsit felgyorsítsam az eseményeket, én magam hoztam elő a sárga létrát –, megebédeltem, és nyugovóra tértem. Közben ki is ment a fejemből, hogy van már egy karácsonyfánk, így amikor kivittek, ismét nagyon meglepődtem. Énekeltünk (ez is a legújabb tudományaim közé tartozik, hogy már lehet velem kórusban énekelni – az adventi „Kisegér, kisegér” után most már néhány karácsonyi dalba is beszállok), és csillagszórót gyújtottunk. (De csak a kő fölött, mert a régi lakásban egyszer meggyulladt a szőnyeg.) Aztán elfújtuk a gyertyákat, és kibontottuk az ajándékokat.

Mindegyiket megnézegettük kicsit, mielőtt a következő csomag után nyúltunk volna. Kaptam néhány szép mesekönyvet, például az Éjszakai böngészőt. Ja, meg legót is! Végre tudom, mi az a lego. A szüleim szerint lassan már elég nagy leszek hozzá, mert a nagy műanyag kockáimból már egész szépeket építek – zászlót, vöröskeresztet meg plébániát, ezek a leggyakoribb témáim –, csak folyton dühöngök, amiért szétesnek, ha ide-oda cipelem őket. A lego legalább nem esik szét, és tovább ügyesedik a kezem, csak előtte valakinek ki kell válogatnia belőle a molekulánál kisebb széthagyható, esetleg lenyelhető alkatrészeket.

A lego egyébként nem is volt becsomagolva, egyből ott várt a fa alatt egy kisvonat, egy ház meg egy másik lakás, ahol egy bácsi lakott. Rögtön játszani kezdtem vele meg a vonatvezető bácsival. Tudtátok, hogy egészen apróra szét lehet szedni őket? Sajnos, visszacsinálni még nem tudom, csak más dolgokat építeni belőle, például zászlót, vöröskeresztet meg plébániát.

Kaptam még kirakót, nyomdát – egészen olyat, amilyennel Zsófiéknál játszottunk –, meg egy szelektív hulladékgyűjtő kukás autót, bár azzal csak kicsit játszhattam, mert Apunak nagyon tetszett, és gondoltam, hadd legyen neki is karácsony. Minden nagyon szép volt és jó volt, de mégis… Az egyik csomagban egyszer csak ott lapult egy baba. Egyből felkaptam, és elrohantam vele babakocsizni, ringattam, etettem, többet nem is érdekelt semmiféle csomag meg karácsony. Apu megnyugodva állapította meg, hogy még ha egyébként úgy is viselkedem, mint egy kisméretű, copfos Tom Sawyer, azért a lelkem mélyén mégis csak kislány vagyok.

A szüleim elő akartak fizetni nekem egy macis újságot. Aztán a kezükbe került a mondott újság egy száma, és megdöbbentek. Az újságban volt 15 darab rossz vers, és jó meg egy se. A szüleim szerint ha már egy vers eszetlen nagy butaság, legalább verstanilag legyen rendben, és viszont. Meg hogy ennél még ők is különbeket költenek fürdetés közben, hatosával, miközben a figyelmemet igyekeznek elterelni, hogy ne locsoljam föl már megint a követ.

Ez igaz, a szüleim roppant termékenyek ezen a téren. És most már én is kezdek csatlakozni hozzájuk. Odavagyok a versekért, Weöres Sándoron nevelkedtem, nagyrészt kívülről tudom a Ha a világ rigó lenne kötetet (azt hiszem, ebben sokan sorstársaim vagytok, kedves olvasók). A „Kocsi és vonat” volt a legelső kedvencem tavaly télen (tudjátok, a „patkódobogás”), olyan extázisba kerültem a pattogó, zakatoló soroktól, mint valamirevaló tinilány a rockkoncerten, és Anyunak számtalan „mécegyszer”-re kellett számítania, ha egyszer belefogott.

Így aztán egész nap verseket kántálok és népdalokat dudorászom. Ha meg nem jut eszembe a szöveg, akkor kipótolom valamivel, ami hangzásban, ritmusban odaillik. (Jobb érzékem van a verstanhoz, mint egyes, gyerekújságokban publikáló bácsiknak és néniknek.) Vagy összeollózgatok valamit az ismerős versekből, dalokból meg a saját közkeletű mondásaimból. Mostanában ezek a listavezető szerzeményeim:

„Megöjejsz, megöjejsz, bajatoni nyár,

Aktív ez a kutya, mégis belefér”

(=”apró ez a szoba, mégis belefér” – W. S.)

„Szajmában fekszik üdvözítőtök, dobszejda,

A legények regimentje igen cicka”

„Debrecenben énekelnek,

Pulykakakas érte mennek”

Amióta csak úgy szórom magamból a slágerszövegeket, a szüleim beletették az elemet az oroszlánba, hogy zenét is szerezhessek hozzá. Nálunk ugyanis eddig embargó volt mindenféle hangot adó és zenélő játékra, így a szintetizátorként működő oroszlánt is egyszerűen csak oroszlánnak használtam. Most viszont már kifinomult zenei ízléssel rendelkezem, és remek szerzeményekkel szórakoztatom a szüleimet. Ezek közül legközismertebb a Rózsaszín bili ének (a bili színét kérésre megváltoztatom, ezt előzékenyen meg szoktam kérdezni, mielőtt a billentyűkhöz ülnék). Sajnos, a médiaérdeklődés elbátortalanított, így megörökíteni csak egy rövidke, afféle bemutató verziót sikerült a dalból.

Másik közismert szerzeményem Gyula kutyáról szól. Gyula kutya egy sárga plüsskutya, akit Mama hozott, de akkor még nem hívták Gyulának. Csak hetekkel később kezdtem mondogatni, hogy „Gyula kutya, Gyula kutya”, mintegy próbálgatva a hangzását, aztán egy este csak úgy mellesleg kiszóltam Anyunak a kiságyból, magasra tartva a kutyámat.

– Ez itt Gyula kutya.

Anyu nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

– Hm, hogy hívják a kutyádat?

– Gyulának – feleltem a legnagyobb természetességgel. –  Kérdezd meg, hogy miért hívják Gyulának!

– És miért hívják Gyulának?

– Hát, csak gondolkodtam, hogy hogyan nevezzem el, és aztán Gyulának neveztem.

Gyula kutyát mindenhová magammal viszem (kivéve, ahová a Rózsaszín babát, vagy az újszülött kismalacomat). Már a szomszéd utcában levő kis boltban is ismerik, bár ott már amúgy is elég sokat tudnak rólam, például, hogy én egy szarvasbogár vagyok. Ezt onnan tudják, hogy egyszer délután hatkor becsörtettem a boltba (igen jó hangulatban ébredtem aznap), megálltam középen, és elkiáltottam magam: „Kis szarvasbogár vagyok!” Körém sereglettek a nénik, és értetlenkedve kérdezték, hogy akkor most mi is vagyok (gondolom, hallották, csak nem a szarvasbogárra számítottak egy pici, copfos kislánytól.)

– Kis szarvasbogár vagyok!!!

Akkoriban napokig szarvasbogár voltam, Gyula kutya pedig Peti. A szerepjátékom ugyanis odáig fejlődött, hogy most már napokon át játszható kerettörténeteket találok ki, és szerepeket osztok ki magamnak, a szüleimnek és a legfontosabb játékaimnak, elsősorban Gyula kutyának. Reggelente egy kicsit nehézkesebb, mert Anyu ébredés után nem mindig tudja, hogy akkor ő most Boribon-e, vagy még mindig lepke.

Apu néha tiltakozik, hogy ő nem szeretne Barika lenni, hanem inkább Sompolygó Samu, de hát Samu az Anyu, és kész, én pedig Tapsi. Különben sem venném hasznát egy olyan Samunak, aki folyton elmegy dolgozni, és nem próbál egész nap rábeszélni, hogy adjam neki a lufimat. Bár már ezt a kérdést is megoldottam, mert mindenkinek rajzoltam lufit, Samunak, Tapsinak, és még Barikának meg a bagolynak is, remek lufikat tudok rajzolni. Levettem őket a rajzpapírról, és átnyújtottam nekik a könyvben. Nagyon örültek. A képzeletemben gyakran igazságot teszek a mesékben, például azt is mondtam Apunak, hogy vegyünk egy másik mesekönyvet, ahol Boribon nem szalad le a hegyről, és nem esik el.

Amikor Gyula kutya Peti volt, akkor vagy egy hétig jégpályásat játszottam, és legalább négy mesét vegyítettem (az összeset, amiben korcsolyáznak). Anyura kénytelen voltam több szerepet is kiosztani, de nem sokra mentem vele, mert nem tudta rendesen fejben tartani, hogy az adott szereplő éppen jól tud-e korcsolyázni, vagy folyton elesik. Gyula kutya legalább tartotta magát az instrukcióimhoz.

– Merre jártál? – kérdezték a nénik a boltban, amikor negyed hatkor kómásan megjelentem. – Sétálni voltál?

– Nem, aludtam – dörmögtem. – Petivel.

– És ki az a Peti? – döbbentek meg a nénik.

– Hát a Gyula kutya.

Gyula kutya olyannyira közismert személyiség lett, hogy a cselekedeteit hosszú eposzokban szoktam megénekelni. Ezek folyvást változnak, ahogy tovább élnek a nép ajkán (vagyis az enyémen). Feljegyezni őket igen nehéz, mivel a szüleim a szöveg nagy részét nem értik, én pedig nem vagyok hajlandó kétszer ugyanúgy elénekelni. Az első írásos említés október 21-éről származik:

„Gyula kutya fekszik…

…nyílt nap van,

Megyünk az iskolába…”

Ez persze csak szövegtöredék. (A többi a balladai homály.)

Azóta született egy „Gyula kutya fekszik, szerelemcsütörtök” kezdetű változat is, és annak különféle leágazásai. A szövegek különösen absztraktak, és erős jelképiséggel rendelkeznek. Én azonban pontosan tudom, hogy a szimbolizmus fellegei alatt hol húzódik a szilárd talaj.

– Jaj, ráléptél a Gyula kutyádra! – szisszen fel Anyu. – Biztosan megfájdult a lába!

– Á, dehogy. Plüssből van.