Mostanában nem járunk Ringatóra. Ennek több oka is van.

Az egyik az oltásom. A Ringató ugyanis ugyanazon a napon van, mint a védőnői tanácsadás, ahol az oltást szokták kapni a gyerekek. Mi pedig kénytelenek voltunk heteken át vadászni a pneumococcus-oltásra. Ez az az oltás, amelyet tavaly ősztől ingyenessé tettek, de az utánpótlásról nem gondoskodtak. Anyuék azt mondják, én akkor is megkaptam volna, ha fizetni kell érte, így viszont támadt egy kis zűrzavar, mert az elsőt még beadták (bár utóbb kiderült, ezt is a szerencsének köszönhettük, ugyanis aznap szakadt az eső, és nem sokan jelentek meg a rendelésen); a másikat azonban egy hónap helyett jó két és fél hónappal később.

De most már túlvagyok rajta (szinte nem is ordítottam), és akár járhatnánk megint a Ringatóra. Csakhogy mostanában egyáltalán nem vagyok hajlandó egyhelyben ülni Anyu ölében. Hogyisne, amikor annyi dolgom van! Folyton meglátok valamit, amit meg kell fogdosni, a földhöz kell ütögetni; akár meg is kell rágni, bár most már lényegesen kevesebbszer gyömöszölöm a számba a dolgokat. Új, hatékonyabb módszereket találtam a megismerésükre.

A ringatós néni azt mondta, nem baj, üljek akkor Anyu mellett a földön. Ültem is, és egy pingpongütőt maceráltam. Anyunak mondókázás közben kis köröket kellett volna rajzolnia a tenyerembe, meg virágot, de én nem adtam oda a kezemet. Még szép, akkor el kellett volna engednem az ütőt! Ráadásul elég nagy volt a konkurencia, több kiskrapek is rányomult arra az egy szerencsétlen ütőre. (Ha, ha, később meg is kapták, de addigra én már kirágtam belőle a kraftot.) Anyu megpróbálta ellopni az egyik kezemet, és sutyiban belerajzolgatni a virágot vagy mit, amit a ringatós néni mondott, hátha úgy is fejleszt. De én felneszeltem, és méltatlankodva visszaszereztem a kezemet.

A néni énekelt is, ezen teljesen megdöbbentem, és félig nyitott szájjal, pislogás nélkül, némi rosszallással bámultam rá. Magas hangok jöttek ki a száján, ez nem igazán tetszett. Anyunak meg Apunak mindenféle hangja van, azt jobban szeretem. Anyu mindig másféle dallammal énekli nekem a dalokat, és így tudok választani, és ha Apu énekel, akkor a szövegekből is választhatok.

Anyu mentegetőzött, és mondta a ringatós néninek, hogy sokat szoktak énekelni nekem itthon. „Igen? És mit szoktak neked énekelni?” – fordult hozzám a néni. Erre én elvigyorodtam, és azt feleltem, hogy „kkkkkk”, ami lehetett akár Queen, Quimby vagy Kispál is, de Anyu utólag azt mondta, hogy ezt nem pont a ringatós néninek kellene elárulnom.

Végül is teljesen igaz, hogy népdalokat is szoktak nekem énekelni otthon. Egyáltalán mindent szoktak énekelni, mert másképp nem is lehet engem tésztába tenni, vagy felöltöztetni, vagy megmosni a kezemet, vagy megvigasztalni, ha már megint nehezebb volt a homlokom, mint a popsim. Igaz, hogy nálunk minden dal népdal, mert újabb és újabb versszakok születnek hozzájuk.

Például Anyu elkezdi énekelni tésztába tevés közben, hogy „Erdő mellett estvéledtem”, aztán valami történik a dallal, és a végén ez lesz belőle: „Kakis a hátam közepe… Kakis a lábujjam hegye… Rám ragyognak a csillagok, könyökömiiiig kakis vagyok.”

Megfigyeltem, hogy a szüleim átköltései lényegében száz százalékban pejoratívak. „Ordít a kisbaba, ez természetes / De a hangereje néha már törvényellenes / És a szegény Anyu menedéket hiába keres…” Merrefelé fogok így fejlődni?! Még azt az érdekes madaras dalt is, amikor a „csőrében szalmaszál”, egy ideje így hallom vissza: „Látom, hogy integet / Kacsintgat és nevet / És mégis azt mondom, hogyha még nem láttad, jó neked / Mert ő egy szörnyű lény / A szaga is kemény / Hát még az agyarak! / Meghalsz, ha megharap.”

Nem lennék a helyében annak a szegény madárnak, akire ez vonatkozik.

A megrágós korszakom elején, amikor vadul leragadoztam minden utamba kerülő (vagy attól nem elég távol eső) dolgot, a szüleim az őrületbe kergettek ezzel a dalocskával, amelyet a végtelenségig tudtak folytatni a legkülönfélébb tárgyak nevével:

– Hozzanak egy papucsot!

(Kórus:) – Megrágom!

– Hozzanak egy szivacsot!

– Megrágom!

– Hozzanak egy hintalót!

– Megrágom!

– Hozzák el a Télapót!

– Megrágom!

– Hozzanak egy kanalat!

– Megrágom!

– Hozzanak egy agarat!

– Megrágom!

– Hozzanak egy plüssnyuszit!

– Megrágom!

– Hozzanak egy harckocsit!

– Megrágom!

És így tovább, sose voltak képesek megunni, hiába ordítoztam velük.

Néha komolyan szégyellem magam miattuk.

Ma éppen az volt műsoron, hogy „Ordítozunk, mint a gemenci zsírdzsidzsi”, de ezt szerintem rajtunk kívül senki sem érti.

Tényleg, már korábban meg akartam osztani veletek a cicás dalt, ha már ez volt az első ének, amivel meg lehetett vigasztalni engem pici koromban, ha ilyen fejem volt:

Az interneten megtaláltam a cicás dalt. Amikor először hallottam, egy néni énekelte; és az összes többi kétezer alkalommal, amikor hallottam, a dallama sem egészen ez volt (ha Anyu énekelte), Apu előadásában pedig sokkal hosszabb ennél, és mindenféle történik a cicákkal, akik hol többen, hol kevesebben lesznek. Az a kedvencem, hogy „Negyven cicának a felét elüti a busz, mindegyik megdöglik, de így is marad húsz”.

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/31740/halasz-judit/tiz-kicsi-cica-zeneszoveg.html

Ami a cicaszaporítást illeti, a magam részéről kimondott ellendrukker vagyok. Ma is találkoztam ezekkel a cicának nevezett nem tudom mikkel, amikor a saját lábamon mentem a zöldségeshez (na jó, az első tíz méteren, utána Anyu vitt, de nagyon lelkes voltam), és beszélgettünk pár szót a cicás Zsuzsika nénivel. Mondta, hogy megmutatja nekem az egyik cicáját, én meg vigyorogtam, aztán úgy csinált, hogy „cic”, erre megjelent egy olyan valami, én pedig két kézzel elkaptam Anyu kezét, és többször nyomatékosan kértem, hogy ezt itt sürgősen vigyék el innen.

Mostanában ez a kedvenc énekem, még az úgynevezett „álmos nyurvogást” is hajlandó vagyok abbahagyni, ha meghallom, bár többen azt állítják, hogy nincs is ilyen ének. Pedig van! Először úgy kezdődött, hogy „Száz forintnak ötven a fele”, de annak nem volt semmi értelme, ezért most így szól:

Nyávoginak kutyaszaga van,

Nyávogi bőrében dagadt baba van;

Folyton nyávogik a szája,

Még az Aput is lehányja.

Még azt mondják, Nyávogi vagyok

Pedig csak mikor kell, akkor nyávogok:

Elkezdem, mikor pitymallik,

Nyávogok a Híradóig.

De ezt a dalt már régen írták rólam, mert először is már dagadt sem vagyok, és nem hányok le senkit, és a Híradót is lehet tőlem nézni. Szóval ez már történelem.

Most már ideje lenne Dévénynél betörni új időknek új dalaival, de a süket szüleim úgy látszik, nem tudják, merre van Dévény. Pedig bőven szolgáltatok nekik megörökíteni valót, ma például elengedtem Anyu térdét, és legalább egy métert gyalogoltam teljesen egyedül, mindenféle kapaszkodás nélkül Apuhoz.

De lefogadom, hogy erről semmiféle dalt nem írnak.