Apuék iskolájában farsangot rendeztek, és azt mondták, hogy én is mehetek. Ez több okból is tetszett. Egyrészt régóta kíváncsi vagyok, hová tűnik el minden nap Apu. Másrészt a mesekönyveim tele vannak farsangos történetekkel, és már nagyon vártam, hogy én is részt vehessek egy ilyenen.
Amikor Anyu megkérdezte, mi szeretnék lenni, egyből rávágtam: szarvasbogár!!! Tudjátok – kis szarvasbogár vagyok. Már legalább november óta. Anyu törni kezdte a fejét; a szarvamat még csak megcsinálja valamiből, de milyen ruhát adjon egy szarvasbogárra? Nem dőlnek ki a szekrényből a barna kislányruhák. Hát még, amikor kinyilatkoztattam, hogy a szarvasbogár fekete!
– De nem fekete – érvelt Anyu. – A szarvasbogár barna! – És a nyomaték kedvéért meg is mutatta a Búvár zsebkönyvben.
– De én olyan szarvasbogár vagyok, ami fekete – feleltem határtalan lelkinyugalommal.
Ekkora kislányra való fekete öltözéket aztán végképp nem találunk, csóválta a fejét Anyu. Úgy gondolta, vár inkább néhány napot, hátha másnapra mást álmodom.
Így is lett, mert másnapra kisütöttem, hogy kisegér szeretnék lenni. Anyu megörült az ötletnek. Fehér harisnyám, pulóverem van, csak egy kis fehér kötényruhát kell varrni hozzá, mert az pont nincs. Lehetőleg kisegérrel a zsebén. Később is remekül lehet majd hordani. És rózsaszín selyembéléses kisegér-füleket szerelhetünk egy fehér sapkára vagy kendőcskére.
A varrógépünket elvittük a piacra, ahol az Anti Bácsi nevű bácsi megszerelte. Anyu mindent előkészített a varráshoz, előkotorta a szabásmintát, amit még tavaly vett le az egyik kötényruhámról… Mielőtt hozzálátott volna a jelmezkészítéshez, még egyszer megkérdezte:
– Szóval akkor kisegér szeretnél lenni?
– Nem! Szarvasbogár!
Jól van, aludjunk rá még egyet, gondolta Anyu.
Másnapra kitaláltam, hogy mégis inkább kismalac leszek. Alakul ez, gondolta Anyu. Rózsaszín holmikból éppenséggel túlkínálat mutatkozik itthon, most is épp az van rajtam… Bármikor előrántunk egy rózsaszín nadrágot rózsaszín pulóverrel, kunkori farkincát nem nehéz csinálni, az orrom elé egy kis kerek szivacsot kötünk, úgy, hogy azért kényelmes is legyen…
– Igen, de én zöld malac leszek!
Na, ezzel aztán feladtam a leckét. Jól van, végül is varrhatunk zöld kötényruhát is, csak megfelelő anyagot kell keríteni valahonnan (a fehér már megvolt), és a harisnyám lehet, hogy továbbra is rózsaszín lesz… De azért inkább aludjunk rá még egyet.
Apu azt javasolta, várjuk ki inkább a farsang előtti utolsó hetet, mert addig még sokszor fog változni az elképzelésem. Csak akkor tették fel ismét a kérdést, amikor már muszáj volt nekiállni a jelmezkészítésnek:
– Na, akkor kisegér leszel, vagy kismalac?
– Szarvasbogár!
Hát jó, egyezett bele Anyu. Végül is ezzel az erővel akár a szarvasbogarat is összehozhatjuk… Ha fekete akarok lenni, akkor fekete leszek. Van is valahol egy fekete pulóvere, amit nem hord, abból kijön a ruha. A szarvamhoz meg veszünk fekete kartont.
Végül a ruhát volt könnyebb megvarrni, Anyu még szarvasbogarat is hímzett a zsebére a biztonság kedvéért, nehogy valaki kisördögnek vagy ilyesminek nézzen. (Engem? Kisördögnek??? Nem értem…) Közben rájött, hogy fehér harisnyával-pulóverrel végül is be lehet majd vetni hideg időben óvodai ünneplő ruhaként, így egy kicsit nagyobbra varrta, hogy még jövőre is jó legyen. (Persze, titokban reménykedik, hogy a jövő évi farsangon is el lehet sütni a szarvasbogarat.)
A fejdísszel azonban meggyűlt a bajunk. Először is a szarv lekonyult. Anyu hurkapálcikákkal erősítette meg, de nem fogta meg a ragasztó, ekkor mérgében összetűzőkapcsozta, akkor meg ronda lett a sok kapocstól. Ráadásul így is lekókadt, végül Apu javaslatára más szögben erősítettük fel, vagyis Anyunak az összes tűzőkapcsot ki kellett szednie, és újrakezdeni.
Végül dupla karton közé került a hurkapálca, a tűzőkapcsokat pedig rájuk ragasztott kartondarabkák takarták el, így már jól nézett ki, és meg is állt, csakhogy olyan nehéz lett, hogy lepottyant a fejemről. Pláne, hogy addigra már rettentően untam a negyedóránkénti szarvpróbát, és nagyban putulkodtam, minek következtében szegény szarv széles ívben repült le a fejemről. Végül aludni tértünk, és Anyu éjszaka megálmodta (helyesebben éberen forgolódva kisütötte, szokás szerint), hogy kalapgumit fog a szarvamba fűzni, az majd fönt tartja a fejemen. Én pedig másnapra túltettem magamat a putulkodáson, és együttműködően illegtem-billegtem a szarvamban.
Anyu mindenesetre levonta a tanulságot a jövőre nézve: a farsangi jelmeznek elsősorban kényelmesnek kell lennie. A ruhában lehessen ugrándozni vagy a földön hemperegni, a fejdísz ne pottyanjon le, és lehetőleg ne is akadjon be semmibe. (Ehhez az ovis farsangon még azt is hozzátették az anyukák, hogy a fejdísz ne legyen sapka sem, mert belesül a gyerek feje.)
Végül a pénteki iskolai farsangra mégis csak minden készen állt, még a mazsolás-almás sütit is megsütöttük csütörtökön, Anyuval ketten. (Csak a fényképezőgépet felejtette el feltölteni és bekészíteni, de azt legalább következetesen… Pedig ez is szerepelt a teendők hosszú listáján. Így aztán sem a pénteki, sem a szombati alkalomról nem készült fényképünk, szerencsére az egyik ovis barátom, Péter anyukája készített néhányat, és elküldte. Köszönjük!)
Mivel az iskolai farsang kora délután volt, a világon elsőként kihagytam a délutáni alvást. Anyu előre megbeszélte velem, hogy nem baj-e, hogy nem fogok aludni, és elmesélte, mit fogunk csinálni. Péntek reggel sokáig hagyott aludni, rajtam nem is múlt a dolog, fél tízkor is csak keltegetésre tértem magamhoz. Összecsomagoltunk, és nekivágtunk a hosszú útnak, igaz, hogy majdnem lekéstük a vonatot, mert otthon hagytam Dani kacsát.
Én úgy gondoltam, hogy Dani kacsa a kapucnimban utazik majd, de nem tettem bele, és azt sem engedtem, hogy Anyu a táskába tegye, hiába figyelmeztetett, hogy el fogja felejteni a sok más holmi mellett, amit mind fejben kell tartania. Végül a kapun kilépve kaptam észbe, és kezdtem el sivalkodni, és Anyu nagyon dühös volt, amiért kénytelen volt visszarohanni, de mivel az egész farsangra az én kedvemért mentünk, rossz bevezetés lett volna, ha végignyivákolom az utat a kacsám után. A nyivákolás réme egyébként is fenyegetett, hiszen már háromnegyed egy volt, vészesen közeledett az – aznap kihagyott – déli alvásom ideje. (Ráadásul a lakásba visszarohanva sokáig meg se találta a nyamvadt kacsámat, mert indulás előtt lefektettem az ágyába, mármint Anyuéba, és alufóliával szépen betakargattam, de Anyu ott nem kereste. Amúgy szerintem nem nyamvadt a kacsa, csak Anyu mondta rá azt, meg még sok mást.)
A vonaton ülve aztán már át is estem a holtponton, és ismét remek hangulatban voltam, kellemesen eltelve a ránk váró kaland izgalmával, és elérzékenyülten mutogattam Anyunak, nézze meg, milyen helyes kis lába van a kacsának (Anyu valamiért nem volt felhőtlenül boldog). Nagyon izgatott voltam, hogy végre látni fogom, hol dolgozik Apu. Hamar odaértünk, addigra már teljesen kiment a szememből az álom, és roppant rendesen viselkedtem, mint mindig, ha valami érdekes történés van kilátásban.
Az iskola aulája egyelőre üres volt, kerestünk egy padot, ahol átöltözhettem. Addigra a gyerekek is szivárogni kezdtek odafentről, rajtuk is jelmez volt már, és alig fértem a bőrömbe – ez csakugyan egy igazi farsang!!! Míg Anyu a cipőmet kapcsolta be és a szalagot kötötte meg hátul a derekamon, ujjongva közvetítettem neki, mi mindent látok. Ott jön egy kisegér! Egy bohóc! Egy sütőtök! Végül Apu is megjelent, medúza-jelmezben. (A medúzakalaphoz darabokra vágott, tejbe áztatott krepp-papírt használtunk, egy folpackkal behúzott tálat burkoltunk be vele vastag rétegben. A folpack azért kellett, mert másként nem lehetett volna lefejteni a tálról a megszáradt papírréteget, így viszont felvette a tál alakját, és szép kalap lett belőle. A szélére hosszú krepp-papír csíkokat ragasztott Apu.)
Ekkor már olyan izgatott voltam, hogy alig lehetett bírni velem. A gyerekek a tornaterem felé tartottak, és amint Anyu elengedett, utánuk szaladtam én is. Egyáltalán nem zavart, hogy idegen környezetben vagyok, egy cseppet sem éreztem elveszve magam. A szüleim eleinte örültek ennek, később már nem annyira…
Anyu nagy nehezen összevadászott, amint a jelmezbe öltözött gyerekek között cikáztam, és nemsokára kezdődött is a műsor. Leültünk a székekre, de fel kellett állnom Anyu ölében, hogy lássak is valamit a tanárok előadásából – bár hallani nem sokat hallottam belőle, de Apu is szerepelt benne, ezért nagyon tetszett. Később a gyerekek is eljátszottak mindenfélét. Ezt már nem láttam, mert megpróbáltam felmászni egy bordásfalra, hogy jobban lássak, de a bordásfalra mászás annyira megtetszett, hogy el is feledkeztem mindenféle előadásról.
A műsor végén jelmezbemutató volt: a gyerekek egyenként felléptek egy dobogóra, és egy bácsi bemondta, hogy minek öltöztek. Én is nagyon szerettem volna részt venni!
– Menj oda! – bátorított Anyu. Át is furakodtam a gyerekek között, de hiába álltam a bácsi elé, nem vett észre. Magasabbra nézett, mint ahol én sertepertéltem. Közben Anyu is szem elől tévesztett, mert a dobogóhoz özönlő gyerekek minden irányból eléje furakodtak, ő meg mégsem akart az útjukban lenni.
Végül rájöttem, hogy magamnak kell kezembe vennem a sorsomat. Nekiveselkedtem, és felmásztam a dobogóra. Ekkor már észrevettek, egy néni magasra emelt, és azt mondta, ez pedig itt a medúza kislánya, a kis szarvasbogár. Mindenki nekem tapsolt, és nagyon büszke voltam magamra.
A műsor után meg lehetett kóstolni a házi sütiket a folyosón felállított asztaloknál. Anyu éppen fánkkal etetett, és mind a két keze baracklekváros volt, meg az én arcom is, így elengedett egy pillanatra, hogy elővegyen egy zsebkendőt… Nos, akkor látott utoljára.
Eszeveszett rohangászás kezdődött a földszinti folyosókon meg a tornateremben, Anyu még az udvaron is keresett, Apu pedig bekukkantott a termekbe. Én erről mit sem tudtam, vidáman loholtam előre a negyedik emeleti folyosón, ahová felsüvítettem, miután Anyu elengedte a kezem. Egyszer csak egy néni jött szembe, és úgy látszik, gyanús lehettem neki, mert megkérdezte, hogy hívnak.
– Vendel vagyok, a szarvasbogár!
Végül aztán minden jóra fordult, és a negyediken talált szarvasbogarat visszaszolgáltatták a földszinten keresgélő szülőknek, bár mialatt visszakísértek a tornaterembe, még egyszer kereket oldottam, és berohantam a női mosdóba, de legalább lemosták rólam a lekvárt.
A tornateremben ezalatt már elkezdődött a tánc, javában játszott a zenekar. Több kislányhoz is odarohantam, és kézen fogtam őket, lehetőleg királylánynak meg tündérnek öltözött kislányokat választottam, de senki sem akart táncolni velem. Talán, mert kicsi vagyok, és mert nem ismernek. Apu ugyan ajánlkozott, de engem inkább a gyerekek érdekeltek. Végül rájöttem, hogy a fiúkkal legalább lehet kötélráncigálósat meg mindenféle más putulkodást játszani, és a nyakunkba tekergethetjük a földön talált, lehullott krepp-papír girlandokat.
Anyu végül öt óra felé hurcolt haza, mert állítólag már keresztbe állt a szemem, bár én nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán nem is voltam álmos. Szerintem csak az Anyu unta meg az állandó készenlétet, hogy nem pisloghat, mert azalatt is elszelelek. Elbúcsúztunk Aputól, akinek még maradnia kellett, Anyu a nyakába kanyarított, és elindultunk a buszhoz. Alig szálltunk fel, eldőltem Anyu ölében, és már aludtam is, nyakam körül több méter krepp-papír girlanddal.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor leszálltunk a vonatról. (Hogy a busztól a vonatig hogyan jutottam el, és hogy Anyunak miért ért a térdéig a karja, nem emlékszem.) Itthon egyáltalán nem is voltam álmos meg nyűgös, szóval nem viselt meg különösebben az elbliccelt délutáni alvás, igaz, hogy még eltartott pár napig, amíg visszazökkentem a rendes (vagyis délután kettőkor elalvós) kerékvágásba.
Este Anyunak gyorsan ki kellett mosnia a sárga pulóveremet, mert valahogyan csokis lett, és még másnap is szükségem volt rá. De szerencsére reggelre megszáradt a fűtésen. Ugyanis az itteni óvodában is rendeztek farsangot, és az egyik barátom, Lacika anyukája meghívott bennünket. Gondoltam, pont jó, legalább felvehetem még egyszer a jelmezemet, és egyben azt is megnézem, mi is az az óvoda.
Az ismerős (vagy távoli ismerős) nénik és bácsik ugyanis az utóbbi időben az agyamra mennek ezzel az óvodával. „És mikor leszel óvodás?” Várom is persze, mert tudom, hogy ott végre jó sok gyerek lesz. De azért aggódom is, mert kiderült, hogy nem lesz ott Anyu. Ez kicsit megfeküdte a gyomromat. Először csak azt kérdeztem meg tőle, mit csinálnak azok a gyerekek, akiknek az apukájuk meg az anyukájuk is dolgozik. Anyu azt felelte, hogy bölcsődébe mennek, vagy óvodába. De hát az óvodában ott vannak az anyukák, nem? NEM??? Anyu megnyugtatott, hogy remekül fogom érezni magam nélküle is, és majd hamar értem jön. Hááát, nem tudom… Azért ez nem túl meggyőző.
Szóval szombat délelőtt megnéztem az óvodát, és egyből gyakoroltam is, milyen lehet, amikor nincs ott az Anyu. Anyu valamiért ennek nem annyira örült, pedig azt hittem, hogy büszke lesz rám. (Titokban egy picit azért büszke is volt, én tudom. Csak előbb vissza kellett mennie száz alá a pulzusának.)
Amikor odaértünk, még csak kevés gyerek volt a tornateremben, gyorsan átöltöztem, és odaszaladtam az ugrálóvárhoz. Végre kedvemre bemászhattam én is, mint majdnem teljes jogú óvodás. Egyre-másra érkeztek a gyerekek, és hamarosan tele lett az ugrálóvár, ez már nem igazán tetszett; utólag mondtam is Anyunak, hogy a gyerekek nagyon zajongtak. A helyszínen azonban nem látszott rajtam, hogy bármi bajom lenne a helyzettel, lekuporodtam az ugrálóvár közepén, és mosolyogva, némelyes elképedéssel figyeltem az ugrándozást és sivítozást. Ha néha valaki rám esett, még jobban mosolyogtam, és megsimogattam. Anyu szerint szerencsésen kezelem a stresszhelyzeteket. (Mennyivel jobb lenne, ha a piros lámpánál a kocsijukból kiugráló felheccelt autósok a feszültség levezetése végett ordítozás és rugdosódás helyett mosolyognának, és megsimogatnák egymást.)
Nemsokára megtelt a tornaterem. Ez már igen! Ahogy fokozódott a várakozás, Anyu egyre kevésbé tudott visszatartani, egyszerűen kicsúsztam a keze közül, és eltűntem a tömegben. Megígértette velem, hogy nem megyek ki az ajtón (sajnos, a tornaterem ajtaja egyből az utcára nyílik, szinte az egyetlen forgalmas utcára a környékünkön). Ezt meg is ígértem nagy, ártatlan szemmel, aztán a következő pillanatban már az utcán sétafikáltam. Anyu végül azt a megoldást választotta, hogy őrt állt az ajtónál, míg én odabent vegyültem.
A tegnapihoz képest itt még egy fokkal jobb volt a buli, mert találtam ismerősöket is. Meg az ismeretlenek is barátságosabbak voltak, egy kisegér megölelt és megpuszilt az ugrálóvár bejáratánál. De a vár már nem is annyira érdekelt, amint felfedeztem, hogy a fal mellett kézimunka-asztalokat találok: itt színezni lehetett, papírt vagdosni, ragasztani, felaprított szívószálat fűzögetni fonalra. Ez ám a nekem való hely! Anyu és az engem hajkurászó többi szülő egy idő után rájöttek, hogy legjobb engem ezeknél az asztaloknál keresgélni, mert előbb-utóbb úgyis megérkezem oda, és ott is maradok.
Így végül kézre kerültem, bár időközben befestettek valahol (az arcfestő asztalnál, de nem az arcomat, csak a kezemet; biztos azért, mert az arcfestő néni már messziről látta rajtam, hogy úgysem tudnék egy arcfestés erejéig nyugton ülni). Anyu fölkapott, és elvitt megnézni a szülők előadását, ami időközben már el is kezdődött. A végén a királyfik és királylányok hívták az óvodásokat, hogy táncoljanak ők is velük; én is kiszaladtam a színpadra, de sajnos az óvodások nem akarták megfogni a kezemet. Ezen elkeseredtem.
Nemsokára kezdődött a jelmezesek felvonulása, csoportonként. Anyu bátorított, álljak be én is a kiscsoportosok közé, ők majd biztosan megfogják a kezemet. Megvigasztalódtam, de mire sikerült a közelükbe jutnunk, már a középsősök voltak soron. Sebaj, közéjük penderültem, és megfogtam a kezüket, úgy meglepődtek, hogy nem is jutott eszükbe ellenkezni. De Anyu is meglepődött, mert miután szépen körbebandukoltam a gyerekekkel, az óvó nénik a másik oldalon vezettek el bennünket, és eltűntünk szem elől. Engem azonban egyáltalán nem zavart ez a fejlemény, higgadtan megvártam a gyerekek között, amíg Anyu körülkerüli az egész tornatermet, és értem jön. Anyu végül megállapította, nem lesz itt baj a beszoktatással… Az viszont nem ártana, ha az utcai sétákhoz madzagra kötnének az óvó nénik.
Vártam, hogy legyen tánc, de csak székfoglalós játék volt, aminek nem értettem a szabályait, mindenesetre berohantam a gyerekek közé, és boldogan szaladoztam velük körbe-körbe. Sajnos, amikor épp a legjobban játszottunk, elhallgatott a zene, és a gyerekek valamiért leültek. Udvariasan megvártam, amíg mind helyet foglalnak, legnagyobb meglepetésemre ekkor egy óvó néni kivezetett a játéktérről, és adott egy szem cukrot. Hé! Inkább vegye vissza ezt az izét, én vissza akarok menni a gyerekekhez! Különben se tudtam, mi az a cukor. Anyu magyarázgatta, hogy kiestem (honnan estem ki?), meg a szabályokat. És hogy a cukrot nem lehet elrágni, szopogatni kell. Mondtam neki, hogy nem volt finom, és már lenyeltem.
Győzködött, hogy most már hazamehetnénk, mert kezdek álmosodni, de én még vissza szerettem volna menni a kézimunkaasztalokhoz. Anyu se bánta, mert ott legalább egyhelyben ültem. Bármilyen izgága is vagyok, ha egyszer valami érdekelni kezd, az hosszú időre le tud kötni, és igazán nagy figyelemmel csinálom.
Elmerülten színezgettem, vagdostam is az ollóval, és úgy összességében igyekeztem szarvasbogárként viselni magamat. Olyan szarvasbogárként, aki maholnap óvodás lesz.
Hozzám szóltak