A szüleim elő akartak fizetni nekem egy macis újságot. Aztán a kezükbe került a mondott újság egy száma, és megdöbbentek. Az újságban volt 15 darab rossz vers, és jó meg egy se. A szüleim szerint ha már egy vers eszetlen nagy butaság, legalább verstanilag legyen rendben, és viszont. Meg hogy ennél még ők is különbeket költenek fürdetés közben, hatosával, miközben a figyelmemet igyekeznek elterelni, hogy ne locsoljam föl már megint a követ.

Ez igaz, a szüleim roppant termékenyek ezen a téren. És most már én is kezdek csatlakozni hozzájuk. Odavagyok a versekért, Weöres Sándoron nevelkedtem, nagyrészt kívülről tudom a Ha a világ rigó lenne kötetet (azt hiszem, ebben sokan sorstársaim vagytok, kedves olvasók). A „Kocsi és vonat” volt a legelső kedvencem tavaly télen (tudjátok, a „patkódobogás”), olyan extázisba kerültem a pattogó, zakatoló soroktól, mint valamirevaló tinilány a rockkoncerten, és Anyunak számtalan „mécegyszer”-re kellett számítania, ha egyszer belefogott.

Így aztán egész nap verseket kántálok és népdalokat dudorászom. Ha meg nem jut eszembe a szöveg, akkor kipótolom valamivel, ami hangzásban, ritmusban odaillik. (Jobb érzékem van a verstanhoz, mint egyes, gyerekújságokban publikáló bácsiknak és néniknek.) Vagy összeollózgatok valamit az ismerős versekből, dalokból meg a saját közkeletű mondásaimból. Mostanában ezek a listavezető szerzeményeim:

„Megöjejsz, megöjejsz, bajatoni nyár,

Aktív ez a kutya, mégis belefér”

(=”apró ez a szoba, mégis belefér” – W. S.)

„Szajmában fekszik üdvözítőtök, dobszejda,

A legények regimentje igen cicka”

„Debrecenben énekelnek,

Pulykakakas érte mennek”

Amióta csak úgy szórom magamból a slágerszövegeket, a szüleim beletették az elemet az oroszlánba, hogy zenét is szerezhessek hozzá. Nálunk ugyanis eddig embargó volt mindenféle hangot adó és zenélő játékra, így a szintetizátorként működő oroszlánt is egyszerűen csak oroszlánnak használtam. Most viszont már kifinomult zenei ízléssel rendelkezem, és remek szerzeményekkel szórakoztatom a szüleimet. Ezek közül legközismertebb a Rózsaszín bili ének (a bili színét kérésre megváltoztatom, ezt előzékenyen meg szoktam kérdezni, mielőtt a billentyűkhöz ülnék). Sajnos, a médiaérdeklődés elbátortalanított, így megörökíteni csak egy rövidke, afféle bemutató verziót sikerült a dalból.

Másik közismert szerzeményem Gyula kutyáról szól. Gyula kutya egy sárga plüsskutya, akit Mama hozott, de akkor még nem hívták Gyulának. Csak hetekkel később kezdtem mondogatni, hogy „Gyula kutya, Gyula kutya”, mintegy próbálgatva a hangzását, aztán egy este csak úgy mellesleg kiszóltam Anyunak a kiságyból, magasra tartva a kutyámat.

– Ez itt Gyula kutya.

Anyu nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.

– Hm, hogy hívják a kutyádat?

– Gyulának – feleltem a legnagyobb természetességgel. –  Kérdezd meg, hogy miért hívják Gyulának!

– És miért hívják Gyulának?

– Hát, csak gondolkodtam, hogy hogyan nevezzem el, és aztán Gyulának neveztem.

Gyula kutyát mindenhová magammal viszem (kivéve, ahová a Rózsaszín babát, vagy az újszülött kismalacomat). Már a szomszéd utcában levő kis boltban is ismerik, bár ott már amúgy is elég sokat tudnak rólam, például, hogy én egy szarvasbogár vagyok. Ezt onnan tudják, hogy egyszer délután hatkor becsörtettem a boltba (igen jó hangulatban ébredtem aznap), megálltam középen, és elkiáltottam magam: „Kis szarvasbogár vagyok!” Körém sereglettek a nénik, és értetlenkedve kérdezték, hogy akkor most mi is vagyok (gondolom, hallották, csak nem a szarvasbogárra számítottak egy pici, copfos kislánytól.)

– Kis szarvasbogár vagyok!!!

Akkoriban napokig szarvasbogár voltam, Gyula kutya pedig Peti. A szerepjátékom ugyanis odáig fejlődött, hogy most már napokon át játszható kerettörténeteket találok ki, és szerepeket osztok ki magamnak, a szüleimnek és a legfontosabb játékaimnak, elsősorban Gyula kutyának. Reggelente egy kicsit nehézkesebb, mert Anyu ébredés után nem mindig tudja, hogy akkor ő most Boribon-e, vagy még mindig lepke.

Apu néha tiltakozik, hogy ő nem szeretne Barika lenni, hanem inkább Sompolygó Samu, de hát Samu az Anyu, és kész, én pedig Tapsi. Különben sem venném hasznát egy olyan Samunak, aki folyton elmegy dolgozni, és nem próbál egész nap rábeszélni, hogy adjam neki a lufimat. Bár már ezt a kérdést is megoldottam, mert mindenkinek rajzoltam lufit, Samunak, Tapsinak, és még Barikának meg a bagolynak is, remek lufikat tudok rajzolni. Levettem őket a rajzpapírról, és átnyújtottam nekik a könyvben. Nagyon örültek. A képzeletemben gyakran igazságot teszek a mesékben, például azt is mondtam Apunak, hogy vegyünk egy másik mesekönyvet, ahol Boribon nem szalad le a hegyről, és nem esik el.

Amikor Gyula kutya Peti volt, akkor vagy egy hétig jégpályásat játszottam, és legalább négy mesét vegyítettem (az összeset, amiben korcsolyáznak). Anyura kénytelen voltam több szerepet is kiosztani, de nem sokra mentem vele, mert nem tudta rendesen fejben tartani, hogy az adott szereplő éppen jól tud-e korcsolyázni, vagy folyton elesik. Gyula kutya legalább tartotta magát az instrukcióimhoz.

– Merre jártál? – kérdezték a nénik a boltban, amikor negyed hatkor kómásan megjelentem. – Sétálni voltál?

– Nem, aludtam – dörmögtem. – Petivel.

– És ki az a Peti? – döbbentek meg a nénik.

– Hát a Gyula kutya.

Gyula kutya olyannyira közismert személyiség lett, hogy a cselekedeteit hosszú eposzokban szoktam megénekelni. Ezek folyvást változnak, ahogy tovább élnek a nép ajkán (vagyis az enyémen). Feljegyezni őket igen nehéz, mivel a szüleim a szöveg nagy részét nem értik, én pedig nem vagyok hajlandó kétszer ugyanúgy elénekelni. Az első írásos említés október 21-éről származik:

„Gyula kutya fekszik…

…nyílt nap van,

Megyünk az iskolába…”

Ez persze csak szövegtöredék. (A többi a balladai homály.)

Azóta született egy „Gyula kutya fekszik, szerelemcsütörtök” kezdetű változat is, és annak különféle leágazásai. A szövegek különösen absztraktak, és erős jelképiséggel rendelkeznek. Én azonban pontosan tudom, hogy a szimbolizmus fellegei alatt hol húzódik a szilárd talaj.

– Jaj, ráléptél a Gyula kutyádra! – szisszen fel Anyu. – Biztosan megfájdult a lába!

– Á, dehogy. Plüssből van.